Új Szó, 1988. május (41. évfolyam, 102-126. szám)

1988-05-24 / 120. szám, kedd

Fogadjuk el korunk realitásait

Mihail Gorbacsov nyilatkozata amerikai újságíróknak

új szú

(ČSTK) - Mint korábban már hírül adtuk, Mihail Gorbacsov, az SZKP KB főtitkára május 18-án fogadta a Washington Post Company sajtókonszern újságíróit, s interjút adott nekik. Ennek szövegét az amerikai sajtó vasárnap közölte.

KÉRDÉS: A Ronald Reagan amerikai elnökkel megtartott eddigi három találkozó hatására megváltoztak-e az ön nézetei arról, hogy a jövőben miként kellene szabályozni a kapitalista és a szocialista országok közötti békés versenyt? Az ön véleménye szerint küszöbönálló találkozója az elnökkel mivel járul hozzá e verseny stabilizálásához?

VÁLASZ: Meggyőződésem, hogy a világban pozitív tendenciák alakultak ki és fejlődnek. A konfrontációtól az együttműködés irányába történő fordulat következik be. A hidegháború szele helyett a remény szellői fújdogálnak. S úgy látom, ebben nem kis szerepük van a Szovjetunió és az Egyesült Államok kapcsolataiban történő javulás jeleinek. A világban mindenütt sürgetően jelentkezik a változás szükségszerűsége, ha úgy kívánják: a nemzetközi kapcsolatok átalakításának a szüksége. Ebben a helyzetben nagyon fontos a pozitív kapcsolatok fenntartása a Nyugat és a Kelet között.

Az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti párbeszéd egyszerűen létfontosságú, ha tekintetbe vesszük, hogy milyen hatalmas szerepet töltenek be a mai világban.

Pozitívan hat már maga az a tény is, hogy létezik ilyen dialógus, nem is szólva a tartalmáról, arról a fontos közös elvi megállapításról, hogy a háborúk - a nukleáris és a másmilyen háborúk is megen- gedhetetlenek; hogy a problémákat politikai úton kell megoldani, s figyelembe kell venni a világ realitásait.

Nagyon fontos, hogy mindezt az egész világ hallotta, s mi tanúi vagyunk annak, ahogyan a világ reagált. Ebből levonhatjuk a következtetést: igen, különbözőek vagyunk, és különbözőek is maradunk. Hűek maradunk eszméinkhez, életstílusunkhoz. Létezik azonban a közös felelősség, főleg a két nagyhatalomé. És minden tettünket e felelősségérzetnek kell áthatnia.

Ami az elnökkel való negyedik találkozóm eredményeit, lehetséges távlatait, s azt illeti, hogy elérjük-e a hadászati támadófegyverek ötvenszázalékos csökkentéséről szóló részletes szerződést, nos, az utóbbi hónapokban és hetekben annyi mérlegelés látott napvilágot, hogy én csak egyet szeretnék kijelenteni: legyenek türelemmel, a találkozóig már csak néhány nap van hátra, hagyjanak bennünket az elnökkel dolgozni. Természetesen nem titkoljuk el a nyilvánosság elől azt, amire jutunk.

S végül két megjegyzést tartok fontosnak. Már maga a legfelsőbb szintű szovjet-amerikai párbeszéd folytatása is fontos és lényeges. Mindenesetre remélem, hogy a korábbi találkozókhoz hasonlóan figyelmünk középpontjában a jelenlegi világ fő kérdései állnak majd, s hogy sikerül a párbeszéd és a kölcsönös megértés újabb szintjére jutnunk.

Ha a hadászati támadófegyverek ötvenszázalékos csökkentését rögzítő szerződés a jelenlegi amerikai kormány hivatali ideje alatt elkészül, akkor nem lesz akadálya annak, hogy azt Reagan elnökkel aláírjuk. Üdvözölném az események ilyen alakulását.

KÉRDÉS: A Nyugaton sok ember úgy véli, a nukleáris eszközök az utóbbi évtizedekben hozzájárultak a stabilitás megőrzéséhez a világban. Ilyen körülmények között nem lenne-e észszerűbb, ha a Szovjetunió és az USA megállapodna a feltartóztatás minimális nukleáris erejének a megőrzéséről?

VÁLASZ: Nem tudok egyetérteni azokkal, akik az atomfegyverek nélküli világ megteremtésére irányuló igyekezetei perspektívátlannak tartják.

Már nem egyszer folytattam vitát nyugati képviselőkkel érveikről, miszerint ha nem lettek volna atomfegyverek, akkor nem éltünk volna negyven éven keresztül világháború nélkül. Ez a feltételezések szférájába tartozik. Mi van akkor, ha reálisan értékeljük azt a szerepet, amit az ún. „félelem egyensúlya“ töltött be? Nem hozott semmi mást, csupán a külpolitika, a gazdaság, sőt a szellemi élet militarizá- lását. Károkat okozott a nemzetközi erkölcsök és szokások szférájában, rombolta a bizalom, a barátság, az őszinte kétoldalú érdekek légkörét, azon érdekekét, amelyek a szovjet-amerikai kapcsolatokat tekintve a közös háborúban, a fasizmus felett aratott győzelemben születtek.

Meggyőződésem, hogy a katonai-stratégiai paritást atomfegyverek nélkül is alacsony szinten lehet tartani. Mi világosan fogalmaztuk meg választásunkat: megállítani és visszafordítani a lázas fegyverkezést.

Ami a „feltartóztatás minimális nukleáris erőit“ illeti, nem kívánok most ennek a gondolatnak a híveivel vitatkozni. Jelenleg minden fél - önök is, mi is - több mint tízezer robbanófejjel rendelkezik a hadászati arzenáljaiban. Csökkentsük ezeket kezdetben a felére. S ezután még egyszer a felére, majd pedig ismét felezzük meg őket. S időközben megállapodunk

Meggyőződésem, hogy éppen itt, az ilyen átmeneti tervekben elkerülhetetlenül szükséges keresni a módokat, miként haladjunk az atomháborús veszély elhárítása felé, s ne pedig az olyan törekvések irányába, hogy foggal-körömmel ragaszkodnak az atomfegyverekhez, hiszen ezeknek nincsenek olyan „variánsai“, amelyek az igazi biztonsághoz adnának kiindulási alapot. Azok a gondolatok, amelyeket önök a kérdésükben felvetnek, nem egyebek önámításnál.

S ha már a „feltartóztatásról“ beszélünk, a háború kirobbantását nem tartóztatja-e fel legalább annak a tudata, hogy

együttesen teszik lehetővé, hogy reménykedjünk a kapcsolatok és a kölcsönös megértés folyamatosságában, sőt bővülésében.

Megismétlem azonban, mindennek alapját nem az egyes vezetők hangulatai vagy személyes motiváltságai képezik, hanem országaink és népeink érdekei. Senki sem engedheti meg magának, hogy a kapcsolatokat olyan határ felé sodorja, amely után valami előre nem látható dolog történhetne. Ez a szovjetamerikai párbeszéd folytatásának, kibontakoztatásának az alapja. S az marad a jövőben is.

Mihail Gorbacsov az amerikai újságírócsoporttal beszélget (Telefoto - ČSTK)

a vegyi fegyverek felszámolásáról, megkezdjük Európában a hagyományos fegyverek csökkentésének folyamatát.

Mindebben nemcsak az USA és a Szovjetunió, hanem más nukleáris hatalmak és az atomfegyverekkel nem rendelkező országok is részt vennének, s ez jelentős ösztönzés lenne a világ megváltoztatásához, a politika, a gondolkodás- mód, általában a nemzetközi kapcsolatok demilitarizálása felé. Másodszor pedig: ha már ma a „minimális nukleáris feltartóztatásra" fogunk orientálódni, akkor biztosíthatom önöket, hogy az atomfegyverek kezdenek majd elterjedni az egész világban, értéktelenné teszik és aláássák azt is, amit elérhetünk a szovjet-amerikai, valamint a jelenlegi atomhatalmakkal folytatott tárgyalásokon.

Az emberiség békés jövőjét nem a „nukleáris feltartóztatás“ biztosítja, hanem az értelem és a jóakarat egyensúlya, az általános biztonság rendszere.

KÉRDÉS: A NATO vezetői kijelentették: ha Európában sikerülne is egyenlőséget elérni a hagyományos erők terén, ennek ellenére szükséges lenne a földrészen megőrizni az atomfegyvereket, mint a válaszcsapás eszközeit. Ha e magatartás szerint a nukleáris leszerelés a Nyugat számára elfogadhatatlan, nem kellene-e kísérletet tenni az Európába telepített taktikai atomfegyverek korszerűsitésének feltételeiről egy közös megállapodás elérésére?

VÁLASZ: Az atomfegyverekről, mint a válaszcsapás eszközeiről hangoztatott szavak ugyanannak az európai „korlátozott háborúról“ szóló koncepciónak a változatai. Ez a koncepció teljes ellentétben áll azzal, amiről az USA elnökével már Genfben beszéltünk. Arról van szó, hogy a nukleáris háborúnak nem lehet győztese, s hogy nem szabad kirobbania. A taktikai atomfegyverek korszerűsítéséről Európa központjában alkotott elképzelések talán nem fenyegetnek az ilyen nukleáris katasztrófával?

Tudok a NATO-központban elhangzott, az atomfegyverekre vonatkozó kijelentésekről. De tudom azt is, hogy nemcsak a NATO-vezérkarokban gondolkodnak, hanem tudományos és kormánykörökben is, a legszélesebb nyilvánosság körében is. S már több olyan gondolat született, amelyeknek elkötelezett hívei vannak Kelet- és Nyugat-Európában egyaránt, s ezek azokról az utakról szólnak, miként lehet csökkenteni az Atlantióceántól az Uraiig a hagyományos fegyvereket, beleértve a kettős rendeltetésű eszközöket is. Támogatjuk az atomfegyvermentes övezetek létesítését Észak- Európában és a Balkánon. Síkraszállunk azért, hogy Közép-Európában olyan 300 kilométeres övezet jöjjön létre, amelyben nem lennének atomfegyverek és általában semmilyen nehézfegyverek. Csak néhányat említek ezen gondolatok közül, távolról sem az összeset.

a sűrűn lakott Európában a nukleáris erőmüvek és a vegyipari gyárak elleni hagyományos fegyverekkel indított támadás is pusztulást jelentene?

KÉRDÉS: A NATO országai azt javasolták a Varsói Szerződés tagállamainak, hogy több tízezernyi egységgel csökkentsék a nem nukleáris fegyvereket, azokat, amelyek alkalmasak lehetnek a váratlan vagy a kiterjedt támadó hadműveletek indítására. Belefér-e ez a megközelítés az ön által kinyilvánított elgondolásba, hogy az aszimmetrikus csökkentés alapján folytassanak tárgyalásokat?

VÁLASZ: A mi részünkről ennek útjában nem áll semmilyen akadály. Ami a NATO és a Varsói Szerződés fegyverzetének összetételében meglévő aszimmetriát illeti, erről már nem egyszer szóltam. Mindkét oldalon vannak ilyen aránytalanságok, s mi ezek kölcsönös felszámolását kívánjuk. Például a Varsói Szerződés hadseregei több páncélossal rendelkeznek, ezzel szemben a NATO hadseregeinek több a harci repülőgépük. A Szovjetunió szövetségeseivel együtt kész az aránytalanságok azonnali felszámolására, de megismétlem: a kölcsönösség alapján. A továbbiakban is lehetséges lenne a fegyverzeteket a lehető legalacsonyabb, a védelemhez elégséges szinten kiegyenlíteni.

Nem elégít ki bennünket a jelenleg Bécsben folyó konzultációk üteme. Ezen a fórumon dolgozzák ki a jövendőbeli konferencia mandátumát. Ha a bécsi munka továbbra is ilyen sótlan—zsírtalan lesz, akkor Európának sokáig kell várnia az aránytalanságok felszámolására.

Lehet, sőt minden valószínűség szerint vannak is olyan emberek, akiknek ez a helyzet megfelel. Úgy vélem azonban, hogy nem tudják sokáig tartani a pozícióikat. Gyarapodnak azok az erők, amelyek értik, hogy a veszélyes fegyveres konfrontáció kérdésének a megoldása az európai kontinensen halaszthatatlan.

KÉRDÉS: A Reagan elnök mandátumának lejártáig hátramaradó hónapokban milyen elkerülhetetlenül szükséges lépéseket kell tenni azért, hogy az ön személyes kapcsolatait az elnökkel az államközi kapcsolatok szintjére emeljék, s a jövő számára is normává váljanak?

VÁLASZ: A jelenlegi nemzetközi kapcsolatok tapasztalatai bizonyítják, milyen nagy jelentőséget nyertek az államok legfelsőbb vezetőinek találkozói, főleg az olyanoké, amilyen az USA és a Szovjetunió. Mivel mindkét ország tudatosította, hogy bővíteni kell a dialógust és egészségesebbé tenni a kapcsolatokat, ezért teljesen nyilvánvaló, hogy nemcsak a vezetők személyes nézeteiről van szó. Ez magának a kornak a parancsa. Ez népeink igyekezete. Ez a szovjet-amerikai párbeszéd állandó összetevője. S ez az összetevő változik, módosul. S ha hozzáadjuk még a tapasztalatokat, akkor ezek

Röviden: érdekünk a párbeszéd fejlesztése, arra fogunk törekedni, hogy eredményeket hozzon, s minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy az 1985-ben Genfben megkezdett folyamat ne szakadjon meg. Természetesen számolunk az amerikai fél megfelelő magatartásával is.

KÉRDÉS: Véleménye szerint Reagan elnök különbözik a többi amerikai vezetőtől? Az ön kívánsága szerint a következő elnöknek Reagan melyik tulajdonságaival vagy elképzeléseivel kellene rendelkeznie? Sikerült-e Rea- gannek meggyőznie önt, hogy nem a katonai-ipari komplexum határozza meg az USA politikáját?

VÁLASZ: Tudvalevő, hogy Reagan elnökkel nem egészen három évvel ezelőtt ismerkedtem meg Genfben. Azóta különböző formában állandóan tartjuk a kapcsolatot. Háromszor találkoztunk személyesen, s a negyedik találkozó küszöbén állunk.

Nem különösebb kedvtelésem az, hogy személyes jellemzéseket adjak. De ha már megkérdeztek engem, hangsúlyozni szeretném, hogy Reagan elnök- nöknek, mint politikusnak fontos tulajdonsága a realizmus. Ez esetben ezen azt a képességet értem, hogy védelmezi a saját nézeteit, ugyanakkor az álláspontját össze tudja egyeztetni a változó helyzettel.

Ki gondolta volna a nyolcvanas évek elején - s nemcsak a Szovjetunióban, hanem az USA-ban is -, hogy éppen Reagan elnök írja alá velünk a történelemben az első szerződést az atomfegyverek csökkentéséről? A józan mérlegelése annak, hogy változott a világ és változnak országaink érdekei, az elnök számára lehetővé tette, hogy a meglévő realitásokra új módon tekintsen, anélkül, hogy feladta volna ismert nézeteit. Az országainkhoz hasonló hatalmak vezetőinek, akik személyes felelősséggel viseltetnek jelen világunk sorsáért, talán nincs szükségük olyan tulajdonságokra, amelyek képessé teszik őket az előrelépés érdekében a dogmák, a túlhaladott nézetek feladására? Hiszen a cél a lehető legnemesebb: megmenteni népeinket, az egész emberiséget a nukleáris rémtől, új kapcsolatokat építeni, egészségesebbé tenni a nemzetközi helyzetet.

A katonai-ipari komplexumot illetően emlékeztetni szeretnék arra, hogy ezt a fogalmat nem mi találtuk ki, hanem a jelenlegi elnök egyik elődje, az ugyancsak republikánus Dwight Eisenhower.

Nem úgy néz ki, hogy tévedeti volna. De talán ez a komplexum az egyetlen erő, amely meghatározza az amerikai politikát? Aligha, bár megismétlem: a befolyása jelentős. Ez különösen szembetűnően és nyíltan megnyilvánul, amikor körvonalazódni kezdenek a változások a leszerelési kérdésekben, amikor elérhetővé válik e területen a megállapodás lehetősége, amikor közeledik az amerikai Kongresszusban a vita a katonai költségvetésről és egyéb fegyverkezési kiadásokról.

De amint az ókori görögök mondták: minden múlandó, minden változik. Ha valóban aktív lesz a leszerelési folyamat és a cégek kevesebb katonai megrendelést kapnak, ha felhagynak a fenyegetőzésekkel, amikor az USA-tól tízezer kilométernyi távolságokra valami olyasmi történik, amit azonnal az amerikai nemzeti érdekek veszélyeztetésének állítanak be, nos akkor ismét elbeszélgethetünk erről a kérdésről.

KÉRDÉS: Az amerikaiak tudják, milyen gyors erróziónak volt kitéve a helyzet Vietnamban, miután úgy határoztak, hogy befejezik ezt a háborút. Milyen változások következnek be ön szerint Afganisztánban a jövő év folyamán, miután a Szovjetunió kivonta csapatait? Milyen lesz a Szovjetunió hozzájárulása e változások végrehajtásához?

VÁLASZ: A Vietnam és Afganisztán közötti párhuzam erőszakolt. Arról már nem is beszélve, mennyire más a konfliktus jellege. Csupán azt a tényt szeretném megemlíteni, hogy az amerikaiak távozása előtt Vietnamot húsz éven keresztül kettéosztotta a 17. szélességi körön húzódó határ. Mindkét részben hosszú időn keresztül léteztek olyan kormányok, melyek jellegüket tekintve ellentétes, céljaikat tekintve pedig összeegyeztethetetlen rezsimeket testesítettek meg.

Afganisztánban nincs semmi hasonló. Ellenkezőleg, olyan kormány van ott, amely célul tűzte ki az afgán nép nemzeti megbékélését, és ezen az alapon önmagának koalíciós kormánnyá történő alakítását, minden vetélkedő fél részvételével.

Természetesen a jövő sokban függ attól is, hogy azok a felek, melyek a genfi megállapodásokat aláírták, mennyire becsületesen és következetesen teljesítik a magukra vállalt kötelezettségeket, hogy nem tesznek-e kísérletet ezek megkerülésére, a partnerek becsapására.

Ismét megerősíthetem: a Szovjetunió pontosan és következetesen teljesíteni kívánja vállalásait.

Maguk az afgánok döntenek arról, milyen lesz a rendezés folyamata és milyen változások várnak Afganisztánra. Szilárdan kitartunk a belügyekbe való be nem avatkozás elve mellett. A Szovjetunió segítséget nyújt Afganisztánnak a háborús következmények felszámolásához az afgán gazdaság erősítéséhez. Röviden szólva: a déli szomszédunkhoz fűződő jószomszédi kapcsolatok és barátság régi hagyományaival összhangban fog eljárni, s emelett feltétlenül tiszteletben tartja mint önálló, semleges és el nem kötelezett országnak a statútumát.

KÉRDÉS: ön azt mondotta, hogy ha megoldódik az afgán csomó, az nagy hatással lesz más regionális konfliktusokra is. Készen áll-e a Szovjetunió együttműködni az Egyesült Államokkal és más országokkal a konfliktusok rendezésében például Közép-Ameriká- ban, a Perzsa-öbölben és Angolában?

VÁLASZ: Igen, készek vagyunk. Már elmondtam, ha konstruktív együttműködés alakul ki a Szovjetunió és az Egyesült Államok között, ha széles körűen kihasználjuk az Egyesült Nemzetek Szervezetének és a Biztonsági Tanácsnak a tekintélyét és lehetőségeit, akkor a regionális konfliktusok politikai rendezése és az újabb konfliktusok megakadályozása fokozatosan a nemzetközi kapcsolatok gyakorlatává, normává válik, örömmel támasztanám alá ezt a meggyőződésemet.

A világ már elegendő bizonyítékot kapott arra vonatkozóan, hogy a konfliktusok elhúzódó jellege a történelmileg elavult sztereotípiák politikára gyakorolt nyomásának az eredménye. Ezek a sztereotípiák ismertek: a nemzetbiztonság szavatolásához való hagyományos hozzáállás, amikor az erő módszereinek adnak előnyt a józan megfontolással és a politikai bátorsággal szemben, az a régi szokás, hogy a saját jogokat és érdekeket mások rovására akarják érvényre juttatni, s úgyszintén az igazságosság és a humánum hiánya a nemzetközi kapcsolatokban. Erről már nem egy alkalommal beszéltünk az elnökkel, s az előttünk álló találkozón is lehetőségünk lesz e kérdések megvitatására. Az ilyen beszélgetés azonban csak akkor lehet termékeny, ha tiszteletben tartják minden nép jogát az önálló út megválasztására.

KÉRDÉS: Amikor Thatcher asszony az önnel folytatott tárgyalásairól beszélt, összehasonlítást tett olyan szempontból, hogy milyen bírálatokkal és ellenállással találja magát szemben egy nyugati vezető akkor, amikor változásokat hajt végre, azzal, amivel ön

(Folytatás a 4. oldalon)