Új Szó, 1988. május (41. évfolyam, 102-126. szám)

1988-05-03 / 103. szám, kedd

A művészet szerepéről Szerb író drámája a Hviezdoslav Színházban Rövid időn belül két olyan drámát ismerhettem meg, amelyek a művé­szet - a teremtő gondolat - társadal­mi funkciójának keresése ürügyén elsősorban az ember létét és nem­létét meghatározó erkölcsi, történel­mi és filozófiai kérdésekről szólnak. Mind Sütő András Álomkommandó­ja, mind Ljúbomír Simovicsnak a bratislavai Hviezdoslav Színház­ban bemutatott Sopalovics és ván­dorszínháza című lírai játéka a „színház a színházban“ ősi for­mára alapozva született meg. A ha­sonlóság látszata ebben az esetben nemcsak a formára értendő, hiszen mindkét író azt kutatja, hogy egy a végletekig kiélezett történelmi szi­tuációsor tragikussága mennyire hat az emberre, aki a drámák főhőse­ként áldozatvállalással szólít fel a zsarnoksággal való szembefordu­lásra. Különbözőségek abban mu­tatkoznak, hogy Sütő megkétsze­rezte a „színház a színházban“ for­mát. Vagyis: ha egy mai színházban játsszák el darabját, megjelenik a színpadon egy ismeretlen ország ismeretlen színházának színpada, amelyen az auschwitzi fogolytábor „díszletei“ övezik az eljátszandó új dráma helyszínét. Ljubomír Simovics azonban meg­maradt annál az ötletnél, amely vég­eredményben a színész egyénisé­gét, önmaga autonómiáját kutató lí­rai játékká növekszik. A közép-európai ember számára különösen izgalmas az, amit a szerb író a ma már történelmi szituációnak tekintett háborús idők, fasiszta terror terébe helyezve a művészet lénye­géről, a színész bonyolult tudati vilá­gáról és az ember olykor riasztó sokarcúságáról elmond. Gondolatai érvényességét a kérdésben megfo­galmazható színházfilozófiai tétel igazolja: kiléphet-e a színész szere­pei világából akár egyetlen, az ó számára létveszélyt jelentő élet­helyzetben? Van-e joga az ilyen sorsdöntő pillanatokban emberként másnak lenni, mint amilyenek az általa színpadon megjelenített ember-héroszok? Filip Trnavac, akinek szájából csak szerepeinek szövegét halljuk vissza, feláldozza magát, hogy az ismeretlen merénylő helyett kivég­zendő fiút megmentse. Az ő szavai klasszikus drámákból ismertek, mégis érvényes egyéni erkölcsisé- get tükröznek. Jozef Vajda túl egy­szerűnek mutatta ezt a figurát. Meg­maradt annál az értelmezésnél, amit maga a drámaíró kínált fel. Persze, Simovics a szöveg egészével érzé­keltette, hogy Trnavac színészálar­ca mögé rejtett „elemzavara“ (amelynek lényegét a színész és a szerepek egyéniségeinek össze­mosódása adja) is csupán álarc. Azt azonban már a nézőnek kell megfo­galmaznia, hogy Trnavac a viselt álarcai alatt valójában olyan ember, aki az olykor deklamált drámatöre­dékeket is önmagával azonosítva mondja el. így hát Vajda a vándor- színész valós őrültségét játszotta el, megfeledkezve a drámai hős sze­mélyiségének többarcúságáról. Ez a szerepfelfogás tükröződött Leo­pold Haveri (Vasilije Šopalovics), Božidara Turzonovová (Jelisaveta Protics) és Kamila Magálová (Sofia Subotics) játékában is. A színészek Marcus Garvey munkásságáról A nevére ma már Amerikában is kevesen emlékeznek, pedig a hú­szas években a „Harlem királyá­nak“ nevezték. Ó tekinthető az első tudatos polgárjogi harcosnak: ő ala­pította meg az első, Amerikára, sót az egész világra kiterjedő mozgal­mat a négerek egyenjogúságáért. Garvey száz esztendővel ezelőtt született Jamaica szigetén, onnan vándorolt el 1916-ban Amerikába, ahol hamarosan megalapította az UNIA nevű, négereket tömörítő mozgalmat. A kezdeményezés nagy visszhangra talált. Az UNIA 1920- ban már 1100 helyi szervezettel ren­delkezett Amerikában, majd átter­jedt az afrikai kontinensre, s Garvey kikiáltotta az Egyesült Afrikai Álla­mokat. Az amerikai hatóságok természe­tesen mindent elkövettek az UNIA és Garvey működésének megaka­dályozására. A mozgalmat betiltot­ták, s vezetőjét bebörtönözték, majd 1927-ben Jamaica szigetére depor­tálták. Végül 1935-ben Londonban tele­pedett le, ahol öt esztendő múltán teljesen magára maradva és min­denkitől elfeledve elhunyt. Emlékét és munkásságát azon­ban most egy kiállítás idézi fel, amely a New York-i Public Library- ben nyílt meg. Több mint 300 újság­cikk, fénykép és kiáltvány emlékez­tet arra az elszánt és tudatos mun­kára, amellyel Marcus Garvey népe egyenjogúsága érdekéért küzdött. Harcának folytatói születésének 100. évfordulóján a kiállítással is kegyelettel adóznak emlékének. V. J. közül a legkiemelkedőbb teljesít­ményt Peter Bzdúch nyújtotta. Pavol Haspra rendező többfajta színpadi stilizációt használt, aminek következtében az előadás több részre szakadt, holott a történet ma­ga egyszerű vonalvezetésű. A négy­tagú vándortársulat tagjait megfor­máló színészek is megmaradtak szerepeik egyetlen rétegénél. Vala­mifajta „örömszínházat“ produkál tak a háborús történelmi díszletek előtt, örültek, hogy végre a színé­szetről, a színházról játszhattak, énekelhettek. Csakhogy Ljubomír Simovics egyáltalán nem a Liliomfik korának vándorszínészeit írta meg, valamifajta felhőtlen játékban. A ren­dező következetlenségének „kitelje­sedése“ a némajátéknak formált prológus és a vidám, éneklő epiló- gusszerú tabló volt. A vérfürdővel kezdődő játék a színészek megér­kezésével, epizódszerű ittlétével, a zsarnokokat szolgáló ember ön- gyilkosságával vagy Filip Trnavac önfeláldozásával, a végére ennyire idilli „örömszínházzá“ változna? Le­het-e igazi színház ott, ahol az erő­szak terrorja megnyomorítja az er­kölcsöt és a szellemet? Nem csupán dilettáns kóklerkedésnek tűnik mind­az, amit az ilyen tragikus történelmi helyzetekben még a hatalom kegyé­ből el szabad játszani? Igor Bázlik zenéje és Milan Žitný szövegei csak fokozták azt a zavaros stilizáltságot, amelynek gondolati következetlen­ségek az okozói. Tisztázatlan maradt, hogy a Schiller Haramiákjával a megszál­ló németek kegyeit kereső vándor­trupp tagjai közül kik az igazi művé­szek. A Jozef Vajda alakította Filip Trnavac mindenképpen az volna, ha nem az egzaltáltság külsődleges eszközeivel formálnák meg. Tény, hogy a látott előadás a sokirányú tisztázatlanságban tűnt következe­tesnek. Vladimír Suchánek díszlete az első némajelenetben funkcionál azzal a látványszerűséggel, amely­nek a modern színházban gondolat­közvetítő funkciója van. A kivégzés pillanataiban drámai helyszíné lett a függőfolyosó-szerűséggel meg­épített ház udvara. Máskor azonban mindegyre a funkciótlanságával tűnt ki. A vándortrupp egy dobogószerú- ségen próbált, miközben összes kel­léküket, jelmezüket miniatürizált la- kókocsiszerú kordén cipelték ma­gukkal. Ljubomír Simovics poétikus történetéből egyetlen biztos pont­ként a történelem és a művészet földrengésszerű találkozásaiból születő nagy tragédia jelent meg az előadásban. DOSZA|StvaN A jazz, mint életforma Ella Fitzgerald hetvenéves „Az igazi jazz-zenésznek nem foglalkozása, mégcsak nem is hiva­tása a jazz, hanem életformája, amellyel nem lehet szakítani“ írja Laughton Hughes amerikai néger költő s ezt a megállapítást fényesen igazolja a modern jazz-korszak leg­nagyobb énekesnőjének életpályá­ja. A hetvenéves Ella Fitzgerald ma­ga az élő jazztörténet, nagy vona­lakban egyesíti mindazt, amit a jazz több mint félévszázados fejlődése során produkált. Ella Fitzgerald 1918. április 25-én a Virginai állambeli Newport News- ban született. Apját nem is ismerte, édesanyja, majd egy New York-i nagynénje nevelte. Már kislány ko­rában megmutatkozott kivételes énekesi hajlama. Alig tizenöt éves, amikor a harlemi Apollo Színházban részt vesz egy tehetségkutató ver­senyen. Az emlékezők szerint előbb táncolni szeretett volna, de a döntő pillanatban szinte megmerevedtek a lábai a lámpaláztól. Ezért elénekelt egy akkoriban népszerű dalt, olyan sikerrel, hogy megnyerte az első díjat. Itt fedezte föl Chick Webb zenekarának karmestere, akinek ajánlására Webb, a szving-korszak dobos-sztárja és zenekarvezetője heti tizenöt dollárért szerződtette a kislányt. Hamarosan megindul a Chick Webb-Ella Fitzgerald hanglemezfel­vételek hosszú sora, amely foga­lommá válik a jazzkedvelők egyre népesebb táborában (Love and Kis­ses, A-tisket A-tasket). Webb korai halála után - csak 39 évet élt - Ella Fitzgerald 1942-ig vezette a zene­kart. Ezután más zenekarokkal lé­pett fel. Egy síkban haladt a jazz fejlődésével s bár igazi területe a swing volt, nyomon tudta követni a következő stíluskorszakokat: a be­bop vagy a cool jazz-irányzatot is. Ezt tanúsítja, hogy sikerrel lépett fel az Oscar Peterson trióval, Tommy Flanagan zongoristával és mások­kal. Nagy hangterjedelme, nagysze­rű ritmusérzéke bármilyen feladatra alkalmassá tette. Ella Fitzgerald valóban mindent tud, amit egy nagy énekművésznek tudnia kell: intonációs skáláján az artisztikus operai hangvételtől egé­szen a rekedtes shout-stílusig ezerféle szín szerepel, mindegyiket ösztönösen használja, a maga he­lyén. Hangjával a jazz-hangszerek íhangját, frazeálását és mozgékony­ságát utánozza, magas fokon fej­lesztve a jazz énektechnikáját, a „scattelést“. Nagy sikerrel lépett fel Európa és Ázsia országaiban is, hanglemezei évtizedekig uralták a jazz- és köny- nyűzenei piacot. Kedvenc zeneszer­zői közé tartozik Georges Gersch- win, Irving Berlin, Cole Porter. Két­ségtelen viszont, hogy hosszú és sikeres pályáján, bár kifogástalan technikájú, de a kereskedelmi szem­pontokat is figyelembe vevő, kom­merciális felvételeket is készített. Er­re utal egyik kritikusa, Búrt Korall: „Hangja tökéletes eszköz a jazz népszerű kivitelezésű demonstrálá­sára. “ Fitzgerald nemcsak énekművé­szetével, hanem páratlan szerény­ségével, egyszerű természetessé­gével nyeri meg az embereket. Ezért a műfaj legnagyobb egyéniségei is szívesen dolgoztak vele. így például Louis Armstrong. Közös lemezük az Ella and Louis sokmilliós példány­számot ért el. Ugyancsak páratlan sikert aratott közös albumuk, amely­ben részleteket énekelnek Gershwin Porgy és Bess című .operájából. Hangversenyeinek többségét Norman Granz szervezte az egész világon, ezek voltak az úgynevezett Jazz at the Philharmonic koncertek. Granz szervezte azt az emlékezetes hangversenyt is 1958-ban a New York-i Carnegie Hallban, ahol Ella Fitzgerald századunk másik jazz- fejedelmével, Duke Ellingtonnal lé­pett fel. Később közös lemezeket is készítettek, majd nagy európai hangversenykörúton vettek részt. Idézzük befejezésül Duke Ellingtont, aki önéletrajzában így ír Ella Fitzge- raldról: „Az emberiség barátja, csupa szív ember. Bőkezűen osztogatja talentumát, nemcsak a közönség­nek, hanem a zeneszerzőknek is, akiknek müveit énekli. Művészete hallatán az jut eszembe, amit Maestro Toscanini mondott az éne­kesnőről: - Valaki vagy jó muzsikus, vagy kontár. - Nos, muzsikusnak Ella Fitzgerald »osztályon felüli«. “ DELMÁR GÁBOR­y y -y jr -mr Jg/WT TT~1 1TT" J -ť JÍ JL4 ÍVJ. Jíi JHL Bocsáss meg! (szovjet) Korunk feszültségforrásaira, a gépies cselekedetek, a felelőtlen kapcsolatteremtés veszélyeire hívja fel a figyelmet ez a szovjet film. Története mai erkölcsrajznak nevez­hető, hiszen arról szól, hogyan lazul­nak meg bizonyos hagyományos kötelékek, s mennyire ingatag a sze­mélyiség biztonsága. a sötét külvárosban a huligánok megtámadják és megerőszakolják őt. Otthon kibékülni szándékozó fér­je várja. Élő jelenséget mutat be az „új leningrádi iskola“ egyik reprezen­táns darabjának tartott filmdráma, mely újszerű látásmódjával, problé­mafelvetésével vonja magára a fi­Natalja Andrejcsenko a szovjet film női főszerepében Emészt Jászán filmjének (a for­gatókönyvet Viktor Merezsko írta) érdekes a témája: Másának egy fel­hőtlennek ígérkező napon tudomá­sára jut, hogy imádott férje megcsal­ja egy fiatal lánnyal. Az asszony összeveszést provokál, majd kidob­ja párját a lakásukból, aztán elmegy barátnője vidám társaságába, hogy felejtsen, örömet és felszabadultsá- got nem érez, ezért hátat fordít a tár­saságnak. Két kalanddal folytatódik az este: Mása előbb a férj szeretőjé­hez fuvaroztatja magát, majd fel­megy alkalmi autós ismerősének a lakására, de váratlanul hazaérke­zik a férfi felesége. Hazafelé tartva, Káosz gyeimet. Emészt Jászán munkája tisztességes szándékú, a figurák vérbóek, de előéletükről nem tudunk meg semmit, a történet hátországa homályos, az ábrázolásmód egysí­kú, a film színvonala egyenetlen. Bár az is lehet, hogy ezzel az egysí­kú ábrázolásmóddal a rendező a le­egyszerűsített életfelfogás, a felelőt­lenség, a meggondolatlan cseleke­detek veszélyeit akarta hangsúlyoz­ni. A szereplők: Natalja Andrejcsen­ko, Igor Kosztolevszkij, Viktor Me­rezsko, Alisza Frejndlih, Vlagyimir Menysov, Alekszandra Jakovleva a rendező színészválasztó és -ve- zető képességét dicsérik. (olasz) juttatja eszébe, aki egykor megölte férjét, őt pedig megerőszakolta. Döbbenetes dráma ez, a Taviani fivérek a faluból menekülők kálváriá­jának rajzával teszik hitelessé a meghibbant anya drámáját. A másik epizód egy holdkóros parasztról szól, akire minden hold­töltekor rátör az üvöltőkor, s megret­tent ifjú felesége leánykori, szegény udvarlójánál keres vigasztalást, de végül mégis ura mellett marad. Egy megrepedt olajtartó-cserépedény áll a harmadik történet tengelyében, egy hatalmas korsó, amelybe bele­szorul a javítására elhívott fazekas­mester. Ebben az epizódban a népi­paraszti furfang jár túl a földesúr, a hatóságok, a fösvény paraszt eszén és harcolja ki a maga igazát. A Reqiemnek temetőlétesítésért tün­tető parasztok a tragikus hősei. S az utolsó novella - Beszélgetés anyá­val - visszamenőleg ad kulcsot a ko­rábban látottakhoz. Ebben Pirandel­lo hazalátogat elhagyott, titokzatos szicíliai szülőházába; itt édesanyját pillantja meg, s önmagát - kisgyer­mekként. Régi emlékeket felidézve, hangzik el anyja szájából a tanács: Azoknak a szemével nézz, akik töb­bé nem látnak. Ettől majd elszomo­rodsz, fiacskám, a szomorúság pe­dig szentté és szebbé avatja sze­medben a dolgokat. Át meg átszövik az emlékek, a mitikus történetek, a varázslatos pillanatok ezt a novellákból felépülő alkotást. Álom a Káosz egy letűnt világról, álom letűnt emberi értékek­ről és gyöngékről, az alkotók nosz­talgikus meg rend ültsége az örök emberi értékek ősi jelentésének megváltozása, fölbomlása, megszű­nése miatt. Szép, megragadó pilla­natokban bővelkedő, gondolatgazdag ez a film, Pirandello hallatlan művé­szi tudatossággal és stílusérzékkel filmvászonra „álmodott“ novelláinak a füzére. -ym­A szardíniái hangulatokat idéző Apámuram, a toscanai Szent Lőrinc éjszakája után most Itália egy újabb fontos tájának, Szicíliának múltba merült világa jelenik meg Paolo és Vittorio Taviani munkájában. A Ta­viani fivérek szinte makacs követke­zetességgel vállalkoztak az itáliai fa­lusi világnak, a népi életmódnak és szokásrendszernek a feltérképezé­sére, s miként korábbi alkotásaik­ban, most ebben sem nehéz felfe­dezni a titokzatos, varázslatos szicí­liai világ áhítatos megidézését. Ezúttal a rendezőpáros Luigi Piran­dello Le novelle per un anno (Novel­lák egy esztendőre) című kötetének a film előszavával együtt hat elbe­szélését filmesítette meg, a rájuk jellemző mágikus, impresszív művé­szi megoldásokkal. A történetek ön­magukban roppant egyszerűek, hol tragikus, hol groteszk felhangokat hordoznak. Valahol Szicíliában néhány pász­tor tojásokon kotló hím hollóra buk­kan a mezőn. Némi játékos kínzás után csengőt kötnek a nyakába és szélnek eresztik. Amerre repül, ba­bonás félelem ébred az emberek szívében - ezzel az előjátékkal kez­dődik a film, utalva a folklórnak és a valóságnak arra a költői egybemo- sódására, amellyel a következő tör­ténetekben a múlt század végi és e század eleji szicíliai népéletet ele­venítik fel az alkotók, annak minden sanyarúságával, visszamaradottsá­gával. Egy félőrült öregasszony a hőse A másik fiú című novellának, mely­ben Maria Grazia azért kíséri el minden alkalommal a hazájukat el­hagyók szomorú menetét, hogy ti­zennégy éve kivándorolt, s róla rég elfeledkezett fiainak egy-egy levelet küldjön Amerikába. Van egy harma­dik fia is, aki ott él a faluban, törődne vele, eltartaná, állandóan a nyomá­ban jár, de ő látni sem bírja a fiút, mert apját, azt a gyilkos banditát

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents