Új Szó, 1988. április (41. évfolyam, 77-101. szám)
1988-04-11 / 84. szám, hétfő
A ki - amatőr színházban is - lehet egy ember, két ember; sőt az egész társulat, persze, nem százfelé húzva, még kétfelé sem. De nem erről akarok beszélni, hanem a rendezőről, pontosabban, egyik legfontosabb feladatáról, melytől - „amatőr viszonyok" között - döntő mértékben függ, hogy milyen lesz az előadás minősége. Példával kezdem. Úgy két évvel ezelőtt egyik ismerősöm arra kért levélben, küldenék a címére színdarabot, mindegy, hogy ki a szerzője, csak valami vidám darab legyen, ő aztán majd átadja a rendezőnek, aki betanítja a csoporttal. Mint írta, minden megvan a színjátszáshoz, a rendező mellett a szereplők, a pénz, a próbalehetőség, csak éppen egy jó szövegkönyv hiányzik. Enyhén szólva, meghökkentett a kérés. Az még csak hagyján, hogy nem ismerem a csoport tagjait, végül is mindenkivel el lehet érni egy bizonyos, elfogadható színvonalat, aki színpadra vágyik, szereplésre. A rendezőt nem ismerem! Felkészültségét, gondolkozását, valóságszemléletét, ízlését, mit akar mondani a nézőnek, egyáltalán, akar-e és tud-e mondani valamit, vagy megelégszik azzal, hogy két órán át bugyuta tréfákkal szórakoztatja ót. És ki tudja, mit jelent számára, számukra az, hogy jó darab, vidám darab. Ugyanazt értjük-e ezeken a jelzőkön? Mondjuk, Plautustól Shakespeare-en át Tabi Lászlóig vagy Siposs Jenőig beláthatatlanul hosszú a sor. És mire gondolnak, milyen műfajra? Népi játékra, vígjátékra, komédiára, szatírára, abszurd játékra, bohózatra, kabaréra? Vagy teljesen mindegy, csak legyen valami? De mi lesz, ha például - ízlésemnek megfelelően - szatírát küldök, melyben a humor pusztán eszköz, „kíséret“, a hangsúly valamilyen időszerű társadalmi probléma ábrázolásán van - ők pedig csupán viccelni szeretnének egy kicsit, megkacagtatni, gondjaik közül néhány pillanatra kiemelni a munkában megfáradt embereket? Befejezvén az egyébiránt tovább folytatható kérdések sorát, egy biztos; színházat úgy csinálni nem lehet, hogy : nesze, rendezőkém, itt ez a darab, tanítsd be. Ha tetszik, ha nem. Nem kell messzire menni, a csehszlovákiai magyar amatőr színházi mozgalomban is mindenkor azok azonban a rendezőnek kell kimondania, mert hiába tetszik a csoportnak ez vagy az a darab, és „bizonyos vélemények" szerint nagyon tetszene a közönségnek, ha a rendező számára rideg, érdektelen szöveg. Rendező, aki valamit is ad magára, nem megy bele ilyen játékba, egyrészt, mert ellenkezne egyéniségével, ízlésével, a színház szerepéről alkotott felfogásával, másrészt, mert tudja, hogy az csak rosz- szul sülhet el. Itt akár be is fejezhetném e jegyzetet, de nem tudom megállni, hogy ne mondjam el legalább röviden, mi késztetett a megírására, épp most, amikor színjátszóink háza táján nem éppen a darabválasztás a téma, hanem immár a fellépések, versenyek, fesztiválok. Egy szimpatikus telefon- hívás. Faluról jött. Arra kérnek, ajánljak nekik színdarabokat, küldjék egy címlistát, ők aztán kiválasztanák a nekik legjobban megfelelő szövegkönyvet. Szeptemberben kezdenék a munkát, nagy a lelkesedés, négy pedagógussal bővült Kulcsszereplő: a rendező a színjátszócsoportok és kisszínpa- dok tudtak értéket produkálni, melyekben a rendezőnek volt mondanivalója a világról, következésképpen ő választotta ki is a darabot, a kis- színpadok esetében pedig maga a rendező volt a műsor összeállítója. Logikus ez. Más szempontból is. Ki tudhatná jobban a rendezőnél, hogy mire képesek a csoport tagjai együtt és külön-külön. És ami még fontosabb - mire képes ó, mint rendező. Mindez természetesen nem zárja ki, hogy más is beleszóljon a darabválasztásba, tanácsot adjon, szövegkönyveket ajánljon. A végső szót LEMEZ Ez a Favorit-lemez, amint már az alcíme is elárulja, szerelmes dalokat tartalmaz, szebbnél szebbeket. A lemeznek nemcsak a dramaturgiája kiváló, remek a dalok hangszerelése is, ennek köszönhetően újszerűnek tűnnek, interpretációjukat dallamhű- ség jellemzi. Az egy Lerch-Demjén- szerzemény, az Érj utol kivételével, mely túlságosan monotonnak tűnik, jó a ritmus is. A dalok; régebbi és egészen új magyar valamint világslágerek. Az előbbiek sora Varannai-Ta- más Gondolj majd rám című lírai hangvételű dalával kezdődik, Varan- nai István előadásában. Ezután Szenes Iván Hosszú az a nap című ismert slágere következik, Szánti Jutka átélt, imponáló előadásában, majd az Első Emelet Óvatosan lépkedj című száma az együttes előadásában. A B oldalon folytatódik a magyar szerelmes slágerek parádéja Gara-Csoóri Ha volna valaki című, jó dallamú szerzeményének előadásával (Soltész Rezső). Ezután következik a fentebb már említett, kissé egyhangú Érj utol címú Lerch-Demjén-dal melynek monotóniáját részben feledteti Kovács Kati interpretációja. A Kérlek, fogadd el című Varannai-szám és a Ne sírj című Demjén-dal után hallhatjuk a lemez utolsó, egyben legszebb magyar számát. Címe: Elfutok; szerzői: Lerch István, Demjén Ferenc és Kovács Kati. Ez a rendkívül szép dal Kovács Kati remekbe szabott előadásában csendül fel a lemezen. A külföldi slágerek közül elsőnek Scott-Wolfe Szivdobbanás című dalát halljuk Kovács Kati magyar szövegével és előadásában. Bohleri Midnight Lady című dalát Túri Lajos tolmácsolja. A lemez egyetlen nem énekelt száma: Faragó „Judy" István remek gitárszólója. Saját feldolgozásában Presley-Matson Love Me Tender (Szeress gyengéden) című számát adja elő a tőle megszokott magas művészi színvonalon, teljes mértékben azonosulva a melódia hangulatával. A világslágerek sorát az ismert olasz világsláger Lu- nero-Mogol Una Lacrima sül viso (Egy könnycsepp az arcodon) című gyönyörű szerzeménye zárja Ger- desits Ferenc szuggesztiv előadásában. Népes a közreműködő gárda: Herpai Sándor (dob, ütőhangszerek), Karácsony János (gitár), Lerch István (billenytűsök), Lippényi Gábor (szaxafon, billentyűsök), Menyhárt János és Szigeti Ferenc (gitár), Tóth Tamás (basszusgitár), Presser Gábor, Victor Máté (szintetizátor). Zenei rendezők: Karácsony János, Lerch István és Várkuti Géza. A szakma legkiválóbbjainak jó csapatmunkája eredményezte ezt a nagyon szép lemezt. SÁGI TÓTH TIBOR a csoport, rendező van, kettő is. Néhány évvel ezelőtt ott voltak a Jókai Napokon, „lehúzott bennünket a zsűri, de igazat adtunk neki, gyenge volt az a darab, meg az előadás is". Most valami mást szeretnének, jobbat. Aminek van értelme, értéke. „Maradnánk a vígjátéknál, lehet akár bohózat, csak jó legyen. Nem mindegy számunkra, hogy milyen, azért is fordulunk önhöz segítségért; és örülnénk, ha ellátogatna hozzánk, és tanácsot adna, végül is, mi még csak kezdők vagyunk." A két kérés között, lényegüket tekintve, nincs sok különbség, mégis mennyivel árnyaltabb, egyben határozottabb az utóbbi. Cél fogalmazódik meg benne, mely nem más, mint a minőség. Eléréséhez keresik most az eszközöket, lehetőségeket, illetve igyekeznek megteremteni a feltételeket, miközben arról sem feledkeznek meg, hogy a színházat tanulni is kell, nemcsak csinálni. Persze, azt továbbra is vallom, hogy itt és amott, mindenütt, csak akkor alakulhat ki színvonalas színjátszás, ha olyan rendező lép „színre“, akinek többek között: van véleménye a világról, az életről, s azt el akarja mondani a színház nyelvén - tömegek előtt. Ehhez pedig csak ő maga választhatja meg az eszközöket, köztük elsőként a szövegkönyvet. Hogy nem könnyű? Hogy az Irodalmi Ügynökség (Lita) magyar kínálata még mindig nehezen akar megújulni, korszerűsödni, mához szóló művekkel bővülni? Azt hiszem, messzire kellene visszamenni a Jókai Napok történetében, ha olyan fődíjas színházi (kisszinpa- di) előadást akarnánk találni, mely az Irodalmi Ügynökség kínálatából választott szövegkönyv nyomán készült. Azaz más források is vannak. És amelyik rendező nemcsak akar, hanem keres is - az talál. Ha egyszer elindult a pályán, kezdetben akár külső segítséggel. BODNÁR GYULA Janiga József: Csallóközi motívumok (tus, 1979) (Nagy László fotoreprodukciója) Nem a név a fontos (Hrapka Tibor felvétele) Jelet Hagyni EGY FIATAL KÉPZŐMŰVÉSZ ÚTJA Ferdics Gábor február 4-én ünnepelte 24. születésnapját. Pontosan egy hónappal azután tartott egy másik, szellemi születésnapot. Március 4-én a komáromi (Komárno) ifjúsági klub Pincegalériájában nyílt meg első önálló tárlata. Ez kínálta az alkalmat, hogy fölkeressem szülővárosa. Dunaszerda- hely (Dunajská Streda) egyik lakótelepén, ahol szüleivel, anyai nagyanyjával és öccsével él egy háromszobás lakásban. Közös szobája van az úgyszintén képzőművész öccsével, Bélával. Ez az alig háromszor hármas helyiség nemcsak hálóhelyük, a műtermük is. Közepén félbe hagyott kisplasztika áll, kedves lányfej mutatja magát benne. Gábor öt évvel ezelőtt iparművészeti szakközépiskolán szerzett érettségit. Szobrász szakon végzett. Barátaitól úgy hallottam, szófukar ember, akiből legfeljebb tőmondatok húzhatók ki. Miután föltettem neki a tudatalattihoz való vonzódására vonatkozó kérdésemet, válaszából nyomban megállapíthattam, a szófukarságáról szóló hírek tévhiten alapulnak. Valószínű, csak akkor beszél, amikor fontosnak tartja. Minthogy monológot mondott, és beszélgetésünket csak túlzással nevezhetném beszélgetésnek, írásomból így elhagytam a mondandójának árnyékában egyébként is jelentéktelenné vált kérdéseimet. „Több oka van annak, hogy vonzódom a tudatalattihoz. Az első alapvetően bennem rejlik. A másik tényezőt azok az emberek alkotják, akikkel az utóbbi években megismerkedtem. A katonai szolgálat óta restaurátorként dolgozom, s miihka- helyemen több, nagyon izgalmas szellemi és lelki életet élő emberrel hozott össze a sors. Vitáiknak inkább hallgatója, mint beszélő résztvevője vagyok, a tőlük hallottak azonban leszűrődnek bennem. Ebből kitűnhet, hogy társaságban inkább szemlélődő, mint cselekvő emberként viselkedem. A cselekvést számomra a rajz, a modellezés jelenti. Munkahelyemen többnyire barokk és gótikus kőszobrokat restaurálunk, s bár struktúrájuk nagyon eltérő a mostani anyagokétól, az a pár száz esztendő mintha el sem szállt volna. Ezeknek a munkáknak a lelke nagyon is mai. Rendkívül fontos számomra, hogy a katonaság után olyan munkahelyet találtam, ahol újra rálelhettem a kő és az ember közvetlen kapcsolatára. A tárlaton látható nyolc, még a katonaság előtt készült rajzom, a Torzók - ma már látom - az alkotó „gyermekkorának" termékei. Nem igaziak, de fontosak. A többi kiállított rajzom, az a húsz a tárlókon és a harminc kisebb formátumú az üveglapok alatt, a katonaság utáni időszak termékei, már inkább kérdéseket vetnek fel. Ezek a rajzok, s maga a rajzolás, mint aktív cselekvés, az egészséges szkepszisen túl hozzásegítettek egy körültekintőbb életvitelhez. De talán nem ártana, ha megfogalmaznám azt is, nézetem szerint mit kell egy jó rajznak magában foglalnia. Mindenekelőtt legyen benne olyan energia, amely egy pillanat alatt megszülethet és megszűnhet. Nevezhetjük ezt Klee nyomán lineáris energiának is. Ez az őszinteség garantálója. Ugyanis számomra a rajz emocionális kifejeződés. Nem igényel olyan elmélyülést, mint a szobor, de nem is lehet statikus. A rajz, dinamika nélkül, holt anyag. Engem kissé zavarnak is saját korai dolgaim, melyek néha, tudatalattimban, nagyon akartak hasonlítani a tájainkon oly divatos illusztratív rajzokhoz. Kiállított torzóim nagyon közel állnak ehhez az eszményhez. A tárlaton látható kontraszt, gondolom, minden néző számára nyilvánvaló. Mit értek illusztratív rajzok alatt? Az aggályos precizitással kidolgozott, magyarázó, szájbarágó munkákat. A grafikusok zöme azért kénytelen ezt vállalni, mert számukra nincsen még egy út. Nekik a rajzban kell elmélyülniük. Innen aztán néha az illusztratív jelleg. Nekem van egy másik utam, ahol meditatív alkatom is kiélheti magát: a szobrászat. Amely ezerszer nagyobb precizitást követel, mint a rajz. Kisplasztikáimban meditálhatok, rajzaimban fenegye- rekeskedhetem, szabadjára engedhetem a bennem tomboló lineáris energiákat. A rajz számomra még egy szempontból fontos. Révén olyan struktúrákat tudok leegyszerűsíteni, szétbontani, amelyeket a kő eleve nem enged meg nekem, mert magában hordozza őket. Itt vannak például a trilobiták, ezek a háromka- réjú kihalt ősrákok, amint belekövül- ve az anyagba mutatják meg nekem magukat. A ceruzámnak. Az őslények mészkóvázai átkerülnek a rajzaimba. A tudatalatti itt azon a ponton bukkan fel, ahol a lélekkel találkozom. Tudniillik én e formák, alakzatok rajzolása közben mindig a struktúrából indulok ki, az anyagból, és akarva-akaratlanul a léleknél kötök ki. Talán ebből adódik ez, hogy számomra minden struktúra és anyag lehetőség arra, hogy emberi képet lássak benne, hogy az ember szellemi képmásává formáljam. Ha visszagondolok, már kölyökként ezt csináltam, amikor rajzoltam. Talán már akkor ráléptem az útra, amelyen már előttem is sokan jártak, s amelyre utánam is sokan lépnek majd. Hogy ennek az útnak a számomra kijelölt végén kit vagy mit találok, az még talány. Két éve újból előjött a régi kérdés: mi okoz igazi örömet számomra, mi az, ami aktívnak tarthat meg. Csak az, amit csinálok, ami bennem szükséglet, kényszerítő erő. A jelhagyás kényszere. Attól tartok, nem hagyok jelet. Félreértés ne essék, nem a nevem fontos számomra, hanem az, mennyire tudok üzenetté válni. Jellé. Akik a gótikus katedrálisokat csinálták, névtelenségben maradtak. A szobrokon és köveken sehol egy név, egy konkrét személyre szóló utalás. A jelhagyás, az üzenet magában az anyagban van, annak szellemében, a lelkében. Ezek szuverén jelek. Hogy minden világos legyen, elmondom, a katonaságnál rájöttem, nem a név a fontos. Azóta egyetlen rajzot és szobrot sem látok el névjegyemmel. Nem a név a lényeges, hanem a hiteles jel. Sokáig tartott, míg eljutottam idáig. Nem erre oktattak. Kisdiákként a békét, a szabadságot meg ilyen bonyolultan elvont dolgokat kellett lerajzolnom. A rajzversenyekre galambokat rajzoltunk és fellobogózott tankokat. Mert oktatónk, aki egy láthatatlan, de nagyon hatásosan működő elv szerint bemagyarázta nekünk, hogy ezek a rajzok bensőnk békességének vetületei. Ma már tudom, a gyermeki lélek békességének egyik legveszélyesebb elszürkítője éppen az a »jó- szándék«, amely nem a belülről su- gallt képzetek megrajzolására, megfogalmazására sarkall. Meggyőződésem, apró gyerekként hitelesebben rajzoltam. Aztán jött a középiskola, ahol megismertem a követ, és nagyon megfogott. Minél idősebb leszek, annál közelebb érzem magamat a kőhöz. Hogy megértessem magammal: a vésővel is csak rajzolni szabad. Azt szeretném, ha kisplasztikáim, szobraim is olyanok lennének, mint a rajzaim. Ha minősítenem kellene magamat, azt mondhatnám, mostani rajzaimnak már biztosnak látszó helyük és irányuk van a már említett saját utamon. A szobraim azonban a peremén helyezkednek el. De bízom magamban. Ezt az első kiállítást pedig sokáig nem követi ama második. A bemutatkozást szükséges »sztriptíznek« vettem, amely ahhoz kellett, hogy megbizonyosodjam, jó úton járok." ÚJ SZÚ 4 SZIGETI LÁSZLÓ 1988. IV. 11. SZÍVDOBBANÁS
