Új Szó, 1988. március (41. évfolyam, 50-76. szám)

1988-03-08 / 56. szám, kedd

Prágai tárlatkínálat A prágai Nemzeti Galéria kiállításai minden alkalommal csemegét jelentenek a képzőművészet szerelmesei számára. Az elmúlt év sokszínű tárlatajánlatát - egyebek között az XX. századi cseh festészetet áttekintő nagysikerű kiállítássorozat újabb fejezeteit. Maxmilián Pirner és Zdenék Kováf nemzeti művész jubileumi tárlatait, Alberto Sughi olasz festőművész és Max Bill, az európai avantgárd nagy svájci öregének kiállítását - az új esztendőben nem kevésbé gazdag kínálat követi. A Hradzsin lovardája, a Wallenstein-palota lovardája, a Városi Könyvtár, az Ágnes-kolostor, a Szent György-kolostor, a zbraslav-i várkastély, a Stemberk-palota kiállítótermei megannyi érdekes látnivaló színhelyei lesznek. A prágai Vár lovardája a Nemzeti Galéria egyik állandó otthona, s a környék helyreállítási munkálatainak befejeztével előreláthatólag áprilisban nyitja meg kapuit. Az első kiállítás témája a XX. századi cseh festészet lesz, a rendezők ezúttal a CSSZK területi galériáinak gyűjteményeiből válogatnak. A bélyegek, a bélyegmúvészet sokakat vonz. Elsősorban számukra jelent majd kivételes élményt a Művészet a postabélyegen című kiállítás, melyet a nyári hónapokban láthat a közönség. Az évet a nagyszabású XX. századi cseh festészet 11. és 12. fejezete zárja. A Wallenstein-palota lovardájában a most látható Josef Lada emlékkiállítást követően a XX. századi cseh rajzművészet kiállítássorozat 4. része kap otthont. Szeptemberben és októberben a Nemzeti Galéria, valamint a Novy Bor-i Crystalex nemzeti vállalat együttműködésében nem mindennapi kiállítást rendeznek, Sympozium Interglass címmel. A galéria városi könyvtárbeli kiállítótermében a közelmúltban nyílt meg az 1984-86 közötti szerzemények bemutatója. Márciusban Koloman Sokol szlovák festőművész és grafikus műveiből tekinthet meg válogatást a közönség. Vonzó képzőművészeti élmények sorát kínálja az Ágnes-kolostor is. Kiállítótermei az év első felében Josef Mánes tájképfestészetének, Václav Prachner szobrainak ad otthont, továbbá egy olyan kiállításnak, amely Zdenék Nejedlynek a képzőművészethez fűződő kapcsolatát mutatja be. A második félévben MikoláS Aleá alkotásaiból - Mikoláé Ales a gyermekeknek címmel - a legkisebbek kapnak ízelítőt. A Szent György-kolostor kiállítási tervében dominál a régi cseh képzőművészet. Ennek megfelelően az idén többek között a hlubokái Mikoláá Aleá Galéria anyagából, pontosabban a cseh gótikus alkotások gyűjteményéből, továbbá a cseh barokk rajzművészeti munkákból készített válogatásokat láthatják az érdeklődők. Vincenc Kramár neves cseh művészettörténész emlékét önálló kiállítás idézi majd fel. A zbraslavi várkastélyban folytatódik a Szobrászok rajzai sorozat, a ciklus ezúttal Martin Reiner és Jan Kavan munkáit mutatja be. A külföldi képzőművészeti gyűjteményekből ugyancsak számos érdekesség érkezik Prágába. Nagy érdeklődésre tarthat számot Oto Herbert Hajek, NSZK-beli szobrászművész munkáinak válogatása, továbbá a darmstadti múvészkolónia alkotóműhelyét bemutató tárlat. E kiállítások színhelye a Wallensteinpalota lovardája lesz. A Nemzeti Galéria városi könyvtárbeli kiállítóterme többek között a kanadai tájképfestészet, a kortárs francia képzőművészet, a múlt századi és kortárs finn festészet, a szovjet és orosz portréfestészet reprezentatív darabjainak lesz ideiglenes otthona. Giovanni Boldini munkásságát és a XIX. század első felének bécsi biedermeierét is idézi majd egy-egy kiállítás. E tárlatokat az Ágnes-kolostor kiállítótermeiben láthatják. Az esztendő méltó zárásának Ígérkezik a Sternberk-palota kiállítótermeiben tervezett képzőművészeti csemege: a világhírű New York-i Guggenheim Múzeum gyűjteményéből láthatnak válogatást a kortárs művészet kedvelői. < TARICS ADRIENN Egy pálya felívelése Nehéz lenne megállapítani, hogy őseink közül kinek, hol és mikor jutott eszébe először keze munkájával életet adni a holt anyagnak. Legyen akárhogyan is, a fa, a kő, az agyag, sőt a vászon is egyformán fontos minden művésznek, aki egyszerű eszközökkel láthatóvá tudja tenni gondolatát. Nagyferenc Katalin a Rimaszombati (Rimavská Sobota) Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola tanítónője. A fiatalok körében elsősorban a művelődési táborokban vált népszerűvé, ahol évek óta a kopjafa faragója. Emlékekkel „terhelt" kopjafái ma is láthatók Őrsújfalun (Nová Stráz), Ghymesen (Jelenec), Jászón (Jasov), Gombaszögön (Gombasek) és másutt. Losoncon (Luőenec) született 1953-ban. Tanulmányait Rimaszombatban végzi. Itt kezdi foglalkoztatni a fafaragás is. Ez a belső késztetés viszi Nyitrára (Nitra), ahol a Pedagógiai Főiskola matematikaképzőművészeti szakán tanult. Itt tanárától, Milan Marcihától kap sok segítséget, aki külön is foglalkozik vele, és saját műtermét is a rendelkezésére bocsátja. Nagy segítséget kapott Bártfay Gyula szobrászművésztől, aki a Forrás képzőművészeti csoportba irányítja öt és védnöke kiállításainak. Első nyilvános bemutatkozásai ehhez a csoporthoz kötik. 1974-ben és 75-ben Nyitrán, illetve Komáromban (Komárno), 1976-ban pedig Rimaszombatban állítja ki alkotásait. Első nagyobb jellegű bemutatkozása Dunaszerdahelyhez (Dunajská Streda) fűződik, ahol Csótó Lászlóval közösen állít ki; Csótó grafikákat, ő plasztikákat (1982). Ettől az évtől kezdve rendszeres résztvevője a királyhelmeci (Kráíovsky Chlmec) Ticce klub alkotótáborainak. A füleki (Fil'akovo) művelődési házban megrendezett mostani kiállítása után legközelebb a királyhelmeci művelődési központban állítja ki műveit. PUNTIGÁN JÓZSEF Robinson és a többiek Apa. Nem tanult ember. Annál inkább szeretné, ha fia az lenne, müveit fő, mérnök, orvos, tudós vagy tanár. Rajta is a szeme a gyereken. Persze, nem úgy, hogy derékszíjjal áll mögötte, ilyesmire nincs szükség, szorgalmas a fiú, jól tanul, és ami legalább ennyire fontos, önálló, bár még csak ötödikes. Mindössze annyit tesz az apa, hogy érdeklődik: ,,megtanultál mindent?", ,,kész a leckéd?", ,,mi volt ma az iskolában?" stb. Na meg itt-ott beleszól a fia dolgaiba. Mintha bizonygatni akarná előtte, hogy azért ó is tud valamit. Ez utóbbi, inkább boszszantó, mint jó - de mindenképpen megbocsátható - szokása talán onnan ered, hogy - miközben büszke a fiára - egy ideje alacsonyabbrendűnek érzi már magát vele szemben: jóllehet, neki, az apának, gazdagabbak az élettapasztalatai, de a tudást, a világról szerzett ismereteket tekintve, immár nem veheti fel a versenyt a fiával, aki a könyvek szerelmese is. Amikor beleszól valamibe, általában melléfog. Ilyenkor a gyerek elmosolyodik - ,,de apu..." Többet ennél talán csak egyszer mondott, amikor az apja nemcsak,,beleszólt", hanem ki is akart venni a kezéből egy könyvet. A Robinson Crusoe-t. Rápillantva a könyv hajlékony papírfedelére, imigyen szólt: - Ponyvaregényt nem fogsz olvasni. - De apu, ez nem ponyvaregény, ez egy világhírű könyv. A tanító bácsi azt mondta, minden embernek el kellene olvasnia. Élvezem is. Olyan izgalmas. - Ponyva, ha mondom. Még a címe se jó. Mi az, hogy Robinson Crusoe. Biztos valami kóboj. - De apu! És akkor az apának eszébe jutott valami. - Jól van, fiam. XXX öregek elbeszéléseiből tudjuk, milyen örömet váltott ki valamikor csak egy kalendárium megjelenése is. Végre került olvasnivaló a házba, melynek lakóinál inkább a gond volt gyakori vendég, a könyvet legfeljebb hírből ismerték. Hát ha még könyv is akadt! Egyaránt kapott utána felnőtt és gyerek, mindegy, hogy miről szólt. És, újabbak híján, annyiszor elolvasták, hogy szinte kívülről tudták az egészet. Azóta nagyot változott a világ. S tenném hozzá mindjárt lelkesen, szerencsére - de valami zavar, tapasztalván bizonyos jelenségeket. Nem vitás, ma mármindenkianynyi könyvhöz juthat hozzá, amenynyihez csak akar, azonban: hol van már a régi öröm, melyet egyegy kalendárium vagy könyv kézbevétele jelentett valamikor. Tisztelet a kivételnek. Tudom, amiből egyszer csak sok lesz, folyamatosan nagy mennyiség kerül belőle a piacra, az előbb-utóbb veszít nemcsak a varázsából, az értékéből is. De állna ez a könyvre is?! Olykor hajlamos vagyok hinni, hogy igen, jóllehet nagyszerű eredménynek éppen azt tartom, hogy bárki bármikor úgy vásárolhat könyvet, mint kenyeret, tejet, vagy cukorkát. Manapság például már nem jelent különösebb, ha úgy tetszik, komoly ajándékot a könyv. Legalábbis valami még kell mellé. Amikor, mondjuk, születésnapját ünneplő barátunkat készülünk köszönteni. Kételyeink nem véletlenül támadnak - ha egyáltalán támadnak még ezzel kapcsolatban -, mit szólna barátunk, ha ,,csupán" könyvvel ajándékoznánk meg. Eltekintve most az okok feltárásáról, elégedjünk meg itt annyival - így alakult értékszemléletünk. S nyomában, sajnos, a gyerekeké is: „Én csak egy könyvet vigyek a Józsikának? Valami mást vegyünk neki." Persze, a lényeg nem ez, vagyis hogy veszített-e egykori rangjából, varázsából a könyv, vagy sem, meg hogy örömforrás-e még - mint ajándék -, vagy sem. Hanem az, hogy olvasunk-e, és mennyit. Ma, amikor van mit. (bodnár) ••••••••••••••••••••• l ÚJ FIL K [ Fehér sörényű oroszlán (cseh) Zeneszerzőről, korszakos jelentőségű komponistáról filmet készíteni" rendkívül nehéz feladat. Kiváltképp az Leos Janáíekról (1854-1928); a nehézséget a valóság, az emberiművészi életút zsúfolt, ezerszínű regényessége adja. Szinte megoldhatatlan feladat a számos ellentmondó karaktervonást összeegyeztetni, mindent megmutatni, s nem tévedni egyik végletbe sem. Sem a harsány giccsbe, sem a tudományos, ismeretterjesztő értekezésbe. Mi legyen a feladat: Janáőek hosszú életpályájának regényes sűrítése, főbb művei keletkezésének kronológiája és összefüggése az életpálya eseményeivel, vagy a zeneszerző ellentmondásos alakjában megragadni azt a központi drámát, amely egyszerre világítja át az alkotó zseni jellemét és az életpálya eseményeinek beláthatatlan sűrűjét; dramatizált epika-e, vagy Janáőek valódi drámája, mely öregkorára olyannyira a felszínre tört? A Fehér sörényű oroszlán alkotói gyakorlati szempontból járható utat választottak: a lehetőség határáig dramatizált, kissé érzelmesre hangolt életregényt készítettek, amely elkerülhetetlen kihagyásai és sűrítései ellenére is történeti hitelességre és a nagy Janácek-zenemúvek méltó interpretálására törekszik. Egyetlen veszélye ennek a műfajnak, hogy az epizódsorok tartalma helyenként lexikális tájékoztatássá soványodik, s a figurák, maga a központi alak is, az életrajzi adatok és kapcsolatok illusztrációjává halványodnak. Ezt a veszélyt, sajnos, Jaromil Jireá filmje sem kerülte el. Az alkotók (a forgatókönyvet Jiff Blazekkal közösen a rendező írta) Leos Janáőek életének utolsó húsz esztendejét tárják a néző elé, s ez érthető, hiszen a komponista életművének javát idős korában alkotta (Katja Kabanova, A ravasz rókácska, A Makropoulos ügy, A holtak házából, kamarazenei és zenekari művek, Ószláv mise), s noha egyik legismertebb operáját, a JenCifát 1903-ban írta, a mű brnói bemutatója nem keltett különösebb visszhangot, csak az 1916-os prágai, s még inkább az 1918-as berlini premier hozta meg az igazi és döntő diadalt; másrészt az idős Janáőek életének ezt a szakaszát néhány nő fémjelzi: Olga, a zeneszerző fiatalon elhunyt, hőn szeretett lánya, Zdena, a komponista felesége, Marie Cálma énekesnő, Míla Urválková és Jelca Horvátová, akikhez ideig-óráig gyengéd szálak fűzték Janáőekot, és a nála negyven évvel fiatalabb Kamila Stösselová, a végzet asszonya. Az idős zeneszerző viharos szerelme a Meghitt lapok (eredetileg Szerelmes levelek) című kompozícióban jut kifejezésre; mindegyik tétel egyPusztai emberek egy szerelmes levél mondanivalóját hordozza, rendkívül expresszív kifejezésmódban. Janáőek életútjának ez a néhány jellegzetes és fontos állomása pillérként tartja a film építményét, melyben idősíkok, operaelőadások részletei, a komponista víziói, gyermekkori élményei váltogatják egymást. A film egyes részei önmagukban jók, helyenként izgalmasak, néhol vontatottak, csak éppen a Janáőekportré egészét nem adják ki. Nem az a baj, hogy a mű nem világít rá a komponista karakterében megmutatkozó ellentmondásokra, hanem az, hogy alkotói zsenialitásának a kibontakozását láttatva megválaszolatlanul hagy olyan lényeges kérdést, hogy Leoá Janáőek miért vonzódott a szokatlan, komor történetekhez, s lemondva a romantika szélesen áradó dallamíveiről, miért alkalmazott általában borongós, sötét színeket, búskomorságba hajló lágyságot, érdes harmóniákat. S elsikkad a zeneszerző és a társadalom kapcsolata, hogy miképp határozza meg e kapcsolat az életmű szellemét. A drámai koncepció hiánya, az epika külsőségei ott válnak szembetűnővé, ahol a filmnek a válságokkal, ellentmondásokkal teli életpályát kellene átvilágítania, Janáőek alakját emberközelbe hoznia, s az életrajz epizódjai mögött a dráma valódi jelentését megadnia. így Ludék Munzar (balra) és Magda Vaááryová a cseh film egyik jelenetében nem tehetünk mást, mint végigkísérjük a komponista élettörténetét, anélkül, hogy az életrajzi adatok mögötti kérdéseinkre választ kapnánk. Élvezzük Janáőek műveinek nagyszerű előadását, bepillantunk abba a világba, amelyben élt. Ludék Munzar Janáőek-alakítása apró részletekig kidolgozott, látványos hatásokat kerülő, visszafogott, s ha nem fakad is belső rokonságból, eszközeit úgy válogatja meg, hogy sikerül velük az alak egységét megőriznie. A többi szerepben jó alakítást nyújt Jana Hlaváőová (Zdena), Zlata Adamovská (Kamila), Magda Vaéáryová (Calma), Veronika Éilková (Olga). Jan Curik képei szépek, a rendezői felfogásnak megfelelően a drámai mélység helyett az életrajz külsőségeit hangsúlyozzák. (bolgár) Janus Vazov rendező filmje kalandtörténet, végletes jellemekkel, ármánnyal, szerelemmel, cselszövésekkel, üldözésekkel. A házasságtörési témának - ki tudja, immár hányadik - változata a Pusztai emberek, s hogy a film nem sekélyesedik szirupos melodrámává, az elsősorban a rendező érdeme. Janus Vazov - aki Ivajio Petrov elbeszéléseinek motívumai alapján forgatta a filmet - a húszas években játszódó szerelmi sztorit westernölemekkel dúsította, a falusi háromszögtörténetet a vadnyugati filmek stílusában, ezek poétikáját alkalmazva vitte vászonra. A vezérmotívumot (egy falusi földbirtokos boldogtalan házassága és megcsalatása) bűnügyi mozzanatokkal (a tisztességes földbirtokosnak és a törvényen kívül élő emberekkel szövetkező becstelen szomszédjának a viszálya) egészítette ki, s a cselekményt a patriarchális erkölcsű századelő kemény pusztai viszonyai közé helyezve, lendületes, pergő ritmusú filmet készített. A westernfilmek műfaji sajátosságainak megfelelően Janus Vazov alkotásának hőseire sem jellemző a mély lélektani ábrázolás; emberi kvalitásaik viselkedésük, öszszeütközéseik során mutatkoznak meg; egysíkúak ezek a karakterek, a jóság és a gonoszság megtestesítői. A rendező szuggesztív képekben, jó érzékkel használja ki a helyszínek sajátos atmoszféráját, stílusát, tartalmas részleteit, hiteles képet rajzol a húszas évek pusztai életformájáról, s varázslatos jelenetekben tárja a néző elé a falusi esték és éjszakák, alkonyok és pirkadatok romantikáját, a mezei munkák, az ünnepek és hétköznapok szokásait, sajátos szépségeit. -ymÚJSZÚ 4 1988. III. 8.