Új Szó, 1988. március (41. évfolyam, 50-76. szám)
1988-03-29 / 74. szám, kedd
A Szőttes új - a cél változatlan A suttogások tavaly, nyár végén kezdődtek, amikor Katona István, az Ifjú Szívek koreográfusa törvénytelenül elhagyta hazáját. Mi lesz az együttessel? Ki áll az élére? Programja, arculata változik-e, s ha igen, milyen irányban? Válaszok helyett jóslatok, találgatások - hosszú heteken át. Aztán november végén megszületik a döntés: az Ifjú Szivek új koreográfusa Varga Ervin lett, aki a Csemadok népművészeti együttesét, a Szőttest vezette kinevezése előtt. A suttogások azonban tovább tartanak. Most már a táncosok miatt. Mert volt, aki maradt, s volt, aki távozott ebből a közösségből. A többség együttest cserélt. Varga Ervin huszonöt táncosát vitte magával, az Ifjú Szívekből harmincan mentek át a Szőttesbe. A változások azonban - habár átmeneti gondok akadtak - nem halványították együtteseink arculatát. Az Ifjú Szívek Varga Ervin vezetésével szervezetten dolgozik, s amint az alábbiak jelzik: a Szőttes is bemutatóra készül. Sikerekről, nehézségekről, s a jövőről beszélgetünk Reicher Gellért- tel, a Szőttes szervezőtitkárával. Arról, hogy mi volt, és arról, hogy mi lesz. Mint ismeretes: 1969-ben alakult az együttes, első műsorát 1970- ben mutatta be. Reicher Gellért 1972 első napjaiban a Csemadok szakelőadójaként kezdett a Szőttesben, de mert,,annyi minden" történt vele akkoriban, 1973 novemberében pályát változtatott. Üzletkötő lett egy kereskedelmi vállalatnál. Hét év nem kis idő. Ha valaki ezután dönt úgy, hogy visszamegy a régi helyére, annak a népművészet, a néptánc nemcsak szórakozást - annál sokkal többet jelent.-Visszahúzott a szívem... egyfolytában visszahúzott. Nem kellett nekem könyörögni, hogy gyere visz- sza, jöttem én magamtól is. Igen, hét évet hagytam ki. Majdnem nyolc lett belőle... Történt, ahogy történt, egy biztos: nekem akkor sem volt mindegy, mi van a Szőttessel. Figyeltem rájuk. Drukkoltam nekik. Hiába révészt is előbb az Új Színpadon, aztán a Szakszervezetek Házában láthatták, - több mint kétezren. Sokkal többen, mint ahány szék volt a nézőtéren. Tovább megyek. Gondolom, az is jelent valamit, hogy az eltelt időszakban ötször szerepeltünk Východnán, s az ottani ugye, európai hírű néptáncfesztivál. Oda nem lehet bejelentkezni, hogy jó napot, kívánok, itt vagyunk mi is, talán tudnak rólunk... nem, oda vagy meghívnak bennünket, vagy nem. S ha visszahívnak - az elismerés. Az rangot jelent. Myjaván is felléptünk már, nem is egyszer. Az is jelentős fesztivál. De Zselízzel (Želiezovce) és Gombaszöggel (Gom- basek) kellett volna kezdenem... itt is, ott is vissza-visszatérö vendégek vagyunk.-A nyolcvanhármas év milyennek maradt meg emlékezetében?- Voltak gondjaink, persze hogy voltak. Már az is az együttes életképességét jelzi, hogy talpon maradtunk. Sőt, nyolcvanháromban már Zselízen és Gombaszögön is műsort adtunk, fellépési tervünket teljesítettük, közben Varga Ervin vezetésével, aki nyolcvanhárom júniusában vette át az együttes irányítását, új bemutatóra készültünk. Emlékszem, a „kalóriapénz“ összegét is akkoriban határozták meg, a havi kétszáz koronát. Most mondjam azt, hogy milyen kevés ez... úgysem ezért csináljuk. Gondjaink pedig másból adódnak. Abból, hogy sokkal több fellépést vállalhatnánk, ha az „egyéb anyagi költségek“ kerete tá- gabb lenne. Ha nem kellene örökké azt számolni, hogy mennyit adtunk ki szállásra és benzinre. Magyarán: nincs sok pénze az együttesnek. A Csemadok KB a maga eszközeiből rekeszt ki annyit, amennyit - többet nem adhat, mert nem kap.- Mennyi is az az annyi?- Körülbelül 400 ezer korona évente. Ruhákra, csizmákra, hang- és fényparkfelújításra. Igen, ez elég nagy összeg. És mégis! Nem azt mondom, hogy a duplája kellene, Új műsorra készülve a szünet - én hetvenkettőtől egyfolytában az együttessel éltem. Es ha belegondolok: az elmúlt évek legnagyobb pozitívumát abban látom, hogy azt, amit célul tűztünk ki annak idején, hogy felkaroljuk a hazai magyar népművészetet, hogy ápoljuk és színpadra visszük, hogy terjesszük - ezt a célt nem adtuk fel soha. Ezért mindent megtettünk, elég beleolvasni a Csemadok évi értékeléseibe vagy a sok-sok újságcikkbe. Nálunk ritkaságszámba megy a foghíjas nézőtér, ha nincs teltház, akkor ott biztos, hogy hiba csúszott a szervezésbe. Bárhol lépünk is fel, falun vagy nagyvárosban, ha idejében tudomást szereznek rólunk, mindenütt elkelnek a jegyek. Sót, minél kisebb településre megyünk, annál többen kíváncsiak ránk. Úgy hiszem, ez még a hivatalos elismeréseknél is többet mond. Ha már dicsekszem, hadd dicsekedjek tovább: tizenhat bemutatónk volt eddig, majdnem minden évünkre jut egy új műsor, ez még a profi népi együtteseknél sem éppen megszokott dolog, összeállításainkat Bratislavában is bemutatjuk, nem egy esetben kétszer is. A Hej, révész, (Gyökeres György felvétele) bár az lenne az igazi, de ha többet kapnánk, az nagyon jól jönne. Zenekarunk is van. Egy öttagú parasztzenekar. Tavaly mégis úgy döntöttünk: kipróbáljuk a play back zenét is, talán mozgékonyabbak lehetünk. A kötelező húsz-huszonöt évi fellépés helyett tavaly harminchat fellépésünk volt, de ha azt veszem, hogy például 1971-ben 110 műsort adtunk az országban, akkor ez a 36 nagyon kevés. Hangsúlyozom: mi sokkal többre vagyunk képesek - ha ideális feltételek mellett dolgozunk. Lelkesedésben nálunk nincs hiány. A Szőttes a hazai magyar néptánc- mozgaiom vezető együttese, ezt mindig minden tagunk így érezte. Megintcsak az első éveket hozom fel: nem sokkal a megalakulásunk után „keleti turnékra" jártunk. Losonctól (Lučenec) Ágcsernyőig (Čierna nad Tisou) rengeteg néző várt ránk. A kéthetes fizetett szabadságunk mellé egy hét fizetetlent is kivettünk... micsoda idők voltak azok! Ha jól tudom, 1969-től ötször történt meg, hogy Kelet-szlovákiai fellépéssorozat nélkül zártuk az évet. Sajnos, az idei lesz a hatodik ilyen esztendőnk.- 1986-nál is megállhatunk. Az olaszországi sikernél...- Igen, az csodálatos élmény volt. 1985-ben, a Hej, révész, révész című műsorunk második bratislavai előadását Orsovszky István, a zalaegerszegi Zalai Táncegyüttes vezetője is látta, aki a goriziai néptáncfesztivál műsorbizottságának a tagja. Az ő javaslatára hívtak meg bennünket Olaszországba, ahol a stilizált folklór kategóriájában fődíjat kaptunk, női tánckarunk és zenekarunk teljesítményét pedig különdíjjal jutalmazták. Hat nap alatt hat felejthetetlen fellépésünk volt, aztán hazajöttünk, és minden ment a régiben. Tavalyi bemutatónk a Nyugtalan ének címet kapta; ez volt Varga Ervin eddigi utolsó munkája a Szőttesben. Aztán átment a Szívekbe.- ön hogy reagált erre?-Én értem öt... egyetlen percig sem nehezteltem rá. Nem is lett volna miért. Akinek más a véleménye, az bizonyára nem lát a dolgok sűrűjébe. Annyi mindent hallottam már én is... Hogy a Varga így, a Varga úgy... elfogadta, amit felajánlottak neki, ennyi az egész. Miért utasította volna vissza? Elvégre hivatásos koreográfus, és az Ifjú Szíveknek új koreográfusra volt szüksége. A táncosait egyébként nem vitte - ők követték őt. Nála tanultak, őt szeretik, vele tartanak- ez mindenütt így van. A Szőttes új művészi vezetőjét, Richtarčik Mihályt Varga Ervin javaslatára hívtuk meg - ha Kassa (Košice) itt lenne egy ugrásra, bizonyára vele is jöttek volna néhányan a Szőttesbe.- Új hát a koreográfusuk, újak a táncosok, gondolom, az új bemutatóra sem kell sokáig várni.- Már folynak a próbák... a Szőttes él és dolgozik. Ott leszünk Zselízen és továbbra is teljesíteni fogjuk, amit elvárnak tőlünk. Még néhány hónap és ugyanolyan rendszeresen lépünk majd fel, mint korábban, Richtarčik Mihály 1974-ben Kassán kezdett táncolni. Tagja volt a Regösnek és az Új Nemzedéknek. 1977-ben a Szőttes mellett döntött.- Jól éreztem én magam a Szőttesben, nagyon jól - fut vissza gondolatban a múltba -, de egy idő után a magam útját akartam járni. Nemcsak a tánc - a koreografálás is érdekelt. Hívtak a komáromi (Komárno) Hajósba, mentem is volna... de én annyira kassai vagyok, hogy kimondottan fáj, ha nem ott vagyok. Ezért is mentem vissza 1982-ben az Új Nemzedékbe. Kíváncsi voltam, mit tudok. 1984-ben Zselízen nyertünk első díjat, 86-ban másodikok lettünk, aztán a gottwaldovi nemzetközi népzenei és néptáncfesztiválon léptünk fel - belga és osztrák együttesek mellett arattunk sikert. Tavaly szeptemberben Nagykállón jártunk. Az is emlékezetes fesztivál volt. Természetesen nemcsak nekem- a többieknek is.- Az Új Nemzedék története állítólag pontosan úgy kezdődik, ahogy a mese: hol volt, hol nem volt.- Sajnos, egy együttes esetében csaknem minden az anyagi fedezeten áll és bukik. Ha megszállott, szívvel-lélekkel dolgozó koreográfus irányítja, egy ideig kevés pénzzel is kézben tudja tartani, de később? Az Új Nemzedék több mint huszonöt éve alakult, de az alatt az idő alatt többször is szétesett. A felkérés, hogy álljak a Szőttes élére, a kassai postán ért. Tavaly novemberben ugyanis még ott dolgoztam. Előtte meg a Csemadokban. Két dolog játszott közre abban, hogy most itt vagyok. A Szőttes neve fogalom az országban és én szeretném, ha továbbra is az maradna. S ami ugyancsak fontos számomra: végre én is hivatásszerűen dolgozhatok egy együttessel.- Mivel teltek az első hónapjai?- Munkával. Kemény munkával. Akik a Szívekből jöttek, ismertek. A többiek nem. Az a négy műsorszám, amit ez alatt a pár hét alatt csináltunk, jól összehozott bennünket. Ami boldogít: látom, hogy mindenki élvezi a táncot. Ez nagyon fontos. A többi már megy magától. Elvégre mindannyian ugyanazt akarjuk: hogy színvonalas, művészileg igényes műsorokat mutassunk be. SZABÓ G. LÁSZLÓ ÚJ FILMEK Vezeklés (szovjet) Nemcsak a könyveknek, ennek a filmnek is sorsa van. Nemzetközi fesztiváldiadalok és világszerte közönségsikerek kísérik. Egymást érik a kritikák, elemzések, a rajongó és meglepő módon elutasító írások. így, mire az idei téli filmszemlén mozijainkban vetíteni kezdték, sokan azt hittük, már mindent tudunk róla. . Tengiz Abuladze filmjét 1986-ban mutatták be a Szovjetunióban. Majd megkapta a cannes-i fesztivál külön nagydíját és a Fipresci, a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének díját. így érkezett el hozzánk, s került ugyanazt a végkövetkeztetést mondják ki, mint a megkínzottak, az elhurcoltak tömegeinek esetében. Egy szeretett és tisztelt, jóságosnak hitt nagyapa eszményképe omlik össze a diktátor unokájának lelki szemei előtt. Szembesülése az igazsággal nemcsak az ő számára tragikus. Micsoda önhitt gőg, politikai vakság tartja fogva az apát még a diktátor-nagyapa halála, és földből való többszöri kikaparása után is? Csak fia öngyilkossága ébresztheti rá, hogy milyen bűnök terhelik saját családját? Utána már maga ássa ki idén először a mozihálózatba. Látva a filmet, és ismerve a rendező korábbi munkáit, a Vezeklésl az egyetemes filmművészet azon parabolái közé tartozónak vélem, amelyeknek ismerete nélkül hézagos lenne a tudásunk a történelemben felszínre kerülő mindenkori létkérdésekről. A film gondolati rétege az. ami a történetet, a nyilvánvalóan külsőségekben is jelentkező eklektikus stilizáltságon kívül, felülemeli a filmbeli konkrétumokon. így szinte érdektelen, hogy a helyszínek Grúziában vannak s a nevek is a grúz népet idézik. Bár sokan ezt a tényszerűséget hajlamosak úgy értelmezni, mint a filmnek Sztálin személyéig érő képzettársítást. Abuladze műve azonban nem az ennyire közhelyszerű igazságok megfogalmazásával tűnik ki. A zsarnokság, a diktátorok államterrorának a testi és lelki kínzásokra alapozott hatalmi rendszerét emelte ki a konkrét időzónából. Ez a film úgy egyetemes, hogy egyetlen nép tragédiáján keresztül ábrázolja az emberiséget potenciálisan minden pillanatban valahonnan fenyegető diktatúrák egyéni és társadalmi torzulásait. Egyetlen pillanatig sem hihetjük, hogy csak a zsarnokok torzulnak. Kiszolgálóik vagy a gyáván lábukhoz törleszkedők, hasznukat várva asztalukhoz ülők, alakjukat műalkotásokba foglalók erkölcsi gerinctörései alkotják a torzulások teljes képét. Az áldozatok, a hozzátartozóik, a megkínzottak és lélekben összetörtek is ott fekszenek a sáros teherpályaudvaron heverő szálfákat ölelgetve: szeretteik nevét, a kezük nyomán kirajzolódó betűket csókolják. Ha csak ennyire futna a főhőst - Variam Aravidzét - a sírból is kikaparó asszony, Ketevan Barateli erejéből, aligha lenne katartikus a számonkérés. Ősi mítoszok jelképerejű felidézésére vállalkozik: az elhurcolt festőművész lánya apjáért áll bosszút, amikor kihantolja Variamnak, a diktátornak a holttestét. Az ilyeneknek nem adhat végtisztességet haláluk után senki - sugallja a film. Ketevan, az asszonyokra jellemző elszántsággal száll szembe a tettéért őt felelősségre vonó bírósággal is. Nem lehet hallgatni, nem szabad elhallgatni a bűnöket. Tömören összefoglalva, ez a filmnek elsősorban a közösség, a társadalom felől értelmezhető rétege. A másik rétegbeli történések apja holttestét, és dobja le a szakadékba. Egyéni tragédiájával mintegy betetőzi a filmben ábrázolt társadalom egyéni és közösségi válságát. Itt sűrűsödik össze Abuladze rendezői üzenete egyetlen példabeszédszerű figyelmeztetéssé: a nagyapák, az apák bűneit nemcsak az elpusztítottak unokái és fiai kérik számon. Mindazokért vezekelnek saját gyermekeik is. Persze, az ilyen végkövetkeztetések leírásakor, mindig kétségek gyötrik a film nézőjét, hiszen miközben ez a gondolat határozza meg a történet belső szerkezetét, számtalan lélektanilag elemezhető helyzetrajz, történés, gesztus, arckifejezés, cselekvés- és jelenetsor mélyíti a művészi élményt. A grúz rendező ezeknek a képi megfogalmazásában eléri az autentikusságnak azt a szintjét, amely nemcsak az utólag történelminek nyilvánított társadalmi történésekre érvényes, hanem a mindennapokra is. A filmben használt formanyelv ek- lektikussága bizonyára egy szándék következménye. Csakhogy az alkotói tudatosság sem mentség arra az eléggé didaktikusnak tűnő jelzés- rendszerre, amelynek elemeit a különböző korokból a huszadik századi történet jeleneteibe emelte át. A rabszállító lovaskocsik, a római ruhás, lándzsás őrök, a más-más kort idéző kosztümök nélkül is általános érvényű lenne Tengiz Abuladze látlelete a mindenkori zsarnokságról. Éppen ezért sem lehet ezt a történelmi parabolát konkrét személyhez kötni. Bár kétségtelen, hogy a grúz nemzet önvizsgálatának jelenlegi szakaszában, amelynek a Vezeklés egyik kulcsműve, számos analógia kínálkozik. Csakhogy minden, a főhős személyétől - Variam Aravidzétől - elindított konkretizálás, külsődleges hasonlítgatás, magát a filmet gyengíti. A mindenkori társadalmi és politikai mechanizmusokat fenyegető torzulások veszélyeinek a filmben ábrázolt sajátosságai, az előbb említett jelenséget leszámítva is, érvényesek, fi- gyelmeztetőek. Az ezeket képviselő alakok nemcsak a történelemből ismerősek. Mindennapok viszonylatában is felfedezhetjük, milyen veszélyesek vagyunk egymásra nézve, feledkezzünk meg akár egyetlen pillanatra is embertársaink egyéni autonómiájáról. DUSZA ISTVÁN Jelenet a szovjet filmből
