Új Szó, 1988. február (41. évfolyam, 25-49. szám)
1988-02-09 / 32. szám, kedd
Az avantgardistától a színházművészet klasszikusáig 90 éve született Bertold Brecht Mi az elidegenítés? Egy történés vagy jellem elidegenítése először is egyszerűen a történés vagy a jellem megfosztását jelenti mindattól, ami magától értetődővé, ismeretessé, evidenssé teszi, ahelyett a történésnek vagy jellemnek csodálkozást és kíváncsiságot kell ébresztenie." Mi lehet fontosabb feladata egy évfordulós írás szerzőjének, mint az, hogy „megfossza“ Brechtet mindattól, ami nevének hallása után magától értetődően ismeretes evidenciaként járul személyéhez? Az 1898. február 10-én papírgyár-igazgató fiaként született Bertold Brecht saját életével is bizonyítja mindazt, amit a bevezető idézetben az oly sokat vitatott „elidegenítésiről leírt. Szülővárosában, nagypolgári családból indulva, 1918-ban, a világháború befejezése után tagja lesz az ausburgi forradalmi katona- tanácsnak. Haladó szellemiségét a háború okozta negatív érzelmi élmények hatására kezdte építgetni. Életútja a szüntelen változás, vagyis „megfosztása“ egyéniségének mindattól amit önmaga vagy mások már kezdenek evidensnek tekinteni vele kapcsolatban. Ezért is megdöbbentő az az „evidencia“, amelynek alapján Brechtet szép lassan a köztudatban a hétköznapi színházi néző és a tétova olvasó azonosítja az 1928-ban írt Háromgarasos opera szerzőjével, s ezt ismerve, egymü- ves írónak tekintik. Márpedig ez az expresszionista költőként induló, a kulináris élvezeteket kínáló polgári színház ellen lázadó rendező, drámaíró, a világról formált nézeteit prózáiban is kibontó alkotó sokkal több ennél. Tehetségét a munkás-1 osztály, a haladó mozgalmak szolgálatába állította, de egyetlen pillanatig sem „hajlott" azokra a merevségekre, amelyek az ilyen eszmei- ségű művészetet a munkásmozgalomban érvényesült művészpolitika Nagy László felvétele hatására befolyásolták. Brecht a Rossz idő jár a lírára című versében így írt: „ Egyre küzd bennem / lelkesedésem a virágzó almafák láttán / és döbbenetem a mázoló beszédein./ De csupán az utóbbi parancsol íróasztalomhoz. “ Ez már a hitleri idők brechti szellemiségének a hangja, de alapképlete munkásságának. Látszólag rombol, de ezt tudatos építés követi. Olyan színházi dramaturgiát dolgoz ki, amely mára szinte megállapíthatatlan mértékben átalakította a színházművészet elméletét és gyakorlatát. Nem tudom, kielé- gítené-e Brechtet, hogy a színházi alkotók részben az ö kereső, kutató szellemisége szerint formálják át a századvég színházát, viszont a nézők számára az ő alkotói világából szinte csak az oly sokszor „revü- sitett" Háromgarasos operát tálalják fel? Pedig az expresszionista költőből lett huszadik századi színházi reformer ennél sokkal magasabb csúcsokra jutott el. A ^ínpadról a nézőre „kiáltó“ feliratoktól eljutott a világ kihívásaira adott válaszokig, s ezeket olyan színpadi formába öntötte, amely expresszív sodrás nélkül is gondolkodásra készteti a nézőt. Szocialista íróvá is úgy vált, hogy leszámolt a polgári társadalom és a művészet illúzióival. Kifejtette, hogy ennek a világnak megvannak a maga fejlődési illúziói is, de azt ő nem hajlandó felvállalni. Ezt nemcsak hirdette, hanem ennek megfelelően alkotott is. Mint modern drámaíró, a valóságot tárgyilagosan tárta fel, a jelenségeket és állapotokat igaz, nem illúziót keltő képként mutatta be a színpadon. Epikus színházának sajátossága, hogy a nézőt eleve kizárja a cselekményből, nem engedi meg neki az azonosulást, ezzel véleménymondásra, vitára, állásfoglalásra ingerli. Ugye, milyen merész dolgokra vállalkozott Brecht? Tette ezt azokban az években is, amikor Dánián keresztül évekig tartó úton 1941 -ben eljutott az Egyesült Államokba, ahol alkotóként a legnagyobb csalódásokat érte meg. Emigrációjának idején írta legnagyobb és legfontosabb drámáit: Kurázsi mama, Galilei élete, A szecsuáni jólélek; és az életmű szellemi csúcsát jelentő A kaukazusí krétakört. Ezek a müvei akár úgy is felfoghatók, mint összegezései mindannak, amit irodalomról, alkotói szellemről, a világról és benne a művész helyéről, az erkölcs és a társadalom viszonyáról verseiben, novelláiban, regényeiben, kísérleti drámáiban már előbb igyekezett megfogalmazni. Alkotói és gondolkodói merészségét igazolják napjaink színházi életének eseményei is. Sajnos az első sikerdarabjának számító Háromgarasos operát olykor közönségcsalogató produkcióvá züllesztik. Ezzel szemben csak ritkán és kevesen vállalkoznak olyan tettre, mint a Szlovák Nemzeti Színházban most repertoáron tartott A szecsuáni jólélek előadása. A Vladimír Strnisko rendezte előadás minden gondolati üzenete a mának, a mai nézőnek szól. Ezt látva, a néző a brechti gondolattal azonosul, nem a bemutatott világgal, mert az taszító, állás- foglalásra késztető. Vannak hát jó és rossz példák Brecht színpadi utóéletét vizsgálva. De szinte csak negatív dolgokról beszélhetünk lírája, prózája befogadásával kapcsolatban. Költészetében épített a népi-plebejus vásári ver- sezetek szókimondására, egyszerű kifejezésmódjába ennek ellenére még a barokk líra jegyeit is átemelte Mégis megmaradt, szatirizá- ló, versének olvasójától is távolság- tartást kívánó költőnek. Ha a Legenda a halott katonáról című versének egyik versszakát elolvassák (Eörsi István fordításában), bizonyára sokan rádöbbennek, hogy Brecht látásmódja bevallva vagy bevallatlanul még a csehszlovákiai magyar költészet újabb folyamára is hatott: ,,S mert harc dúlt öt tavaszon át, / s a béke még jelt sem adott, / levonta hát a konzekvenciát, / és így lett hősi halott.“ Ha az olvasók nem is, de a költők olvassák Brechtet, s ha „polgárpukkasztó“ alkotót keresnek követendő példaképnek, nála szellemesebbet, intellektuáli- sabbat, forradalmibbat és érzelemmel telítettebbet aligha találnak. Bizony olvasókra várnak az olyan versei is, mint az ,,Egy olvasni szerető munkás kérdezi című: „Ahány oldal, annyi győzelem, / és annyi lakoma. De kik voltak a kukták? / Sose látott nagy egyéniségek - évtizedenként. / De kifizette a költségeket?“ (Végh György fordítása) Prózáiban is (Háromgarasos regény, A megsebzett Szókratész, Julius Cézár úr üzenetei) az az elemző alkotó tűnik fel, aki képes marxista világnézetét úgy használni, mint valami különleges rendszerű nagyítót. Belelát-beleláttat - tárgyába, de megóv az illúzió keltette azonosulástól. Bizony, nem elandalító darabokat találunk a prózái között sem. Megdöbbent, felráz, kigúnyol, olykor ironizál és tollhegyre tűz, a kisembert hibájával együtt esendőnek láttatja. Hogy vannak még néhányan hozzá hasonlók? Kortárs íróink között is? Lehet... Bertold Brecht 1956. augusztus 14-én halt meg. Haláláig a Berliner Ensemble nevű színházat vezette. Sztanyiszlavszkij mellett a század legnagyobb színházi újítója volt, de költő, író is. Dürrenmatt írta róla: ,, Brecht költészete válasz világunkra, bűnünkre, egyike a frázisainkra adott kevés becsületes válasznak, annak az ábrázolása, amit elmulasztottunk. “ DUSZA |StváN O -y ínházrajongó emberként közel húsz éve kíséOZ rém figyelemmel hazai magyar színjátszásunkat. Kezdetben, az ,,ez a miénk“ elv alapján is, minden előadást megnéztem (melyet kisvárosunkban játszottak). Ha voltak kellemes színházi élményeim, tollat ragadtam, s megírtam a járási lapnak (megsárgult oldalak őrzik soraimat), de volt úgy, hogy tisztelgő levelem elküldtem a színháznak. Kritikai megjegyzéseimet, háborgatásaimat pedig a színészeknek vagy a rendezőnek, esetleg az igazgatóságnak. A néző szemével Bizonyára a színház iránti tiszteletem miatt sem hagytam ott a nézőteret, nem vontam vissza havonként bérletemet, mégha sok kínos percet is átéltem a nézőtéren. Ilyen kellemetlen élményre jó terápia volt, ha az előadás után gyalogoltam három kilométert, miközben sikerült levezetni heves indulataimat. Két-három évvel ezelőtt volt az az időszak, amikor mindig megújult reménnyel ültem be a nézőtérre, hogy hátha azon az estén ,,megtörténik a csoda“, és igazi színházi élményben lesz részem. Sajnos, volt évad, amikor sem a darabválasztással, sem a rendezéssel nem lepett meg bennünket kellemesen a színház. Mindig felháborodtam, amikor ,,ez kell a hazai közönségnek“ jelszóval csak szórakoztató, könnyű darabokat játszik a Matesz. Érvelnek, „a néző szórakozni akar“, s e kijelentést csak egyfajta szórakozásra értik. Én, mint néző (s hiszem sok-sok társam is) azt a fajta szórakozást szeretem, amikor az előadás légköre, kivitelezése úgy érinti meg érzelmeimet, értelmemet, hogy az élménytől (öröm, szépség, gondolatok tömkelege) nehezen alszom el azon az estén. Magammal hordozom mindennapjaim cselekedeteiben, pihenő óráiban a kővetkező élmény- szerzésig. Nevetni, kacagni is úgy tudok csak, ha tudom, min nevetek. Hogy ilyen művészi élményben legyen részem, az nem függ műfajtól, formától, hanem az előadás színvonalától. Ezért is figyelem az utóbbi időben örömmel: színházunk sokkal gazdagabb repertoárral lepi meg a nézőket. Mégha olykor sikertelen is egy-egy próbálkozás, de színészeink tehetsége, ereje csakis így mérhető meg. (Hiszen számukra nincs tévé, film). Fejlődésük feltétele a sokrétű próbálkozás - gondolom én, a néző. Nekünk pedig mindez ismerkedés a színházi lehetőségekkel, kísérletekkel. Ezért sem háborogtam a Nataša Tanská Ella meg a Bella című játékának komáromi (Komárno) bemutatóján. Inkább a közönség reagálása lepett meg, de még jobban egyes kritikusok magabiztos véleménye, melyet a néző, vagyis a nagyközönség nevében írtak le. A darab mondanivalóját elgon- dolkoztatónak találtam, s ezt figyelve .,néztem el“ a rendezői melléfogásokat. Nem bántam meg, hogy ezért Komáromba utaztam. L egfrissebb és maradandó színházi élményem - amely miatt tollat ragadtam - Gyurkó László Szerelmem, Elektra című tragédiája volt. Már műsorra tűzése, de a rendezés és a színházi alakítások még inkább felejthetetlen élményeim közé emelték. Ez az az előadás, amely bizonyítja: felnőtt ez a színház. De a felnőttkor kötelez is. Igaz, úgy tűnik, a közönsége még nem teljesen felnőtt, legalábbis nem minden rétege. Ezért sem szabad felednie színházunknak, hogy nevelnie is kell bennünket. Kapcsolatainkat kellene megerősíteni - gondolok itt a színész-néző találkozókra, színházi klubrendezvényekre, ahol mindezekről a dolgokról elbeszélgethetnénk. DÁNIEL ERZSÉBET ÚJ FILMEK A 222-es járat (szovjet) Megtörtént eseményt idéz A 222- es járat; annak a balett-táncosnőnek az esetét, aki néhány évvel ezelőtt - társulatának New York-i vendég- szereplése idején - kiállva az amerikai hatóságok minden erőszakos csalogatását, s elhagyva férjét is, inkább a hazatérést választotta. E szovjet film hőse, Irina, a jégbalett táncosnője, férje élvonalbeli sportoló. New Yorkban turnéznak, amikor Irina döbbenten értesül róla, is erősebb a szülőföld iránti hűség. Szergej Mikaeljan jegyzi ezt a szovjet filmet; az a rendező, akinek neve a szenvedélyesen igazmondó Prémium sikeréhez kapcsolódik nálunk is, hazájában is. Politikai töltetű, izgalmas akciófilmnek szánta munkáját az alkotó, de ha a témával napjainkban foglalkozna (a film három évvel ezelőtt készült),, bizonyára tisztultabb szellemben forgatná az eseményeket. Mellőzné Jelenet a szovjet filmből; a képen Larisza Poljakova hogy Genyka nem akar visszatérni hazájába. Az eset híre hamar kiszivárog, ettől kezdve szenzációhaj- hász újságírók hada követi Irina minden lépését. Menedzsere és a szovjet nagykövet - politikai bonyodalmaktól tartva - arra kérik a társulatot, hogy mielőbb utazzon haza. Ám az amerikai hatóságok az utolsó percben megakadályozzák a Moszkvába induló gép felszállását. Az amerikaiak minden csellel megpróbálkoznak, hogy Irinát kicsalogassák a szovjet felségterületnek számító repülőgépből. Amikor diplomáciai úton sem sikerül közös nevezőre jutniuk, a két ország képviselői kompromisszumos megoldást kötnek: Irina és Genyka egymás között döntsék el, hazamennek-e, vagy elválnak útjaik. Irinában a szerelemnél elsősorban a helyenkénti patetikus, emelkedett stílust, a könnyes felhangokat, a szólamszerű felsorolást. A kétoldalú diplomáciai huzavonát azonban árnyaltan, érdekesen ábrázolja. Sőt, Szergej Mikaeljan ezekbe a jelenetekbe kritikus hangvételt, valamifajta fájdalmas-ironikus ízt is vegyít, a magasabb diplomácia abszurdba hajló helyzeteinek szatirikus kritikáját adja. Érdekessége a műnek az amatőr színészek szerepeltetése, ami ritkaság szovjet filmben. De Szergej Mikaeljan ért a színészvezetéshez; ez az előnye annak, hogy eredetileg színházi rendező volt. Larisza Poljakova (Irina) nemcsak szép, de tehetséges is, s jól birkózott meg szerepével Nyikolaj Kocsnyev (a férj) és a többi amatőr is. A francia hadnagy szeretője (angol) John Fowles híres regénye hosz- szú ideig várt arra, hogy feltámadjon a filmvásznon. Az alapanyag nagyon jó kezekbe került: a forgató- könyv megírására Harold Pinter, a modern dráma kiválósága vállalkozott, a rendezésre Karéi Reiszt, az angol free cinema egyik vezér- egyéniségét kérték fel. Milyen sikerrel járt összefogásuk? A viktoriánus időkben játszódó szerelmi románcot az alkotók a film- forgatás közegébe helyezték; ez a szerkezet lehetőséget teremtett a szerep és a valóság kapcsolatának ütköztetésére. Sarah és Charles szerelmének megelevenítésével párhuzamosan kibontakozik előttünk a figurákat a kamera előtt eljátszó Anne és Mike vonzalma is. SaMeryl Streep az angol film női főszerepében rah titokzatos jelenség, azt akarja, hogy megvessék, üldözzék, kitaszítsák. Vezekel, holott nem bűnös, csak önmaga hazudja bűnösnek magát. Miért? A francia hadnagy szeretőjének képzelt szerepét választja, hogy egy ábrándért szenvedve megszégyenüljön a külvilág előtt, így emelkedjék felül hazug környezetén, s függetlenítse személyiségét. Tehát fölvállal egy pózt, hogy szabad ember maradhasson. Sarah megbabonázóan boszorkányos varázsa azonban rabul ejti Charles-t, a jóképű geológust, s eltéríti jegyesétől. Az új kapcsolat szétrobbantja mind az ábrándvilág, mind a valóság köreit. Érzelmes-érzelgős, kicsit terjengős, romantikus fordulatokban gazdag ez az angol film. Karéi Reisz előadásmódja helyenként szug- gesztív, helyenként banális. Ám bizonyos sztereotípiái ellenére sem szokványos. Sajátos hangulatai lehetőséget teremtenek a nézőnek, hogy átadja magát a mese sodrásának, s ugyanakkor elgondolkozzon az emberi kapcsolatokról, a jellemek állhatatlanságáról, a sors szeszélyességéről, s mindarról, ami a férfiakat és nőket a múltban .érdekelte, s változatlanul foglalkoztatja ma is. Kétségtelen: az angol film és dráma két indulatos lázadójának támadókedve ezúttal, ha áttételesen és kissé ironikusan is, az angol valóság rétegeiben ma is élő és ható konzervatív és álszent morál ellen irányul. Érdekes film A francia hadnagy szeretője, de nem mérhető Karéi Reisz korábbi, felfedező erejű, társadalomkritikai indíttatású alkotásaihoz. Meryl Streep, napjaink egyik legjobb, legizgalmasabb filmszí- nésznő-egyénisége nagyszerűen alakítja kettős szerepét. Jeremy Irons jó érzékkel, korrektül játssza a ,,kettős“ férfi főszerepet. -ymÚJ SZÚ 1988. II. 9.
