Új Szó, 1988. február (41. évfolyam, 25-49. szám)

1988-02-16 / 38. szám, kedd

Tizenkét hangverseny - nyolcvanöt zenemű Napjaink hangversenyéletével kapcsolatban világszerte gyakran hangzik el a konzervativizmus vádja. Mindig ugyanazok a klasszikusok szerepelnek a műsoron - kifogásol­ják a hagyományos koncertek ellen­zői. Pedig a klasszikusok is kortárs zeneszerzők voltak a saját koruk­ban, mégsem akadt hangverseny- rendező, aki annak idején ódzkodott volna müveik bemutatásától. Valaha szinte kizárólag kortárs szerzők al­kotásait játszották. A zeneszámok nem igen élték túl alkotóikat. A min­dig friss művekkel jelentkező újabb nemzedék tagjai háttérbe szorították nagyszerű elődeiket. Ez alól a zene- történet olyan óriása sem volt kivé­tel, mint például Bach; művei alig negyed évszázaddal halála után feledésbe merültek, a fiatalok - köz­tük saiát fiai - rövid időn belül elho­Egyszemélyes színház Hja Csavcsavadze grúz író és közéleti személyiség születésének 150. évfordulója alkalmából új szín­ház nyílt Tbilisziben. Az Egyszemé­lyes Színház egy felújított, XVII. szá­zadi palota udvarában van; rende­zője, színésze, fővilágosítója és színpadi munkása egyszemélyben Kote Maharadze, a Grúz SZSZK népművésze, a Mardzsanasvili Aka­démiai Színház vezető művésze, is­mert sportkommentátor. A művész nem lett hűtlen anyaszínházához sem, hiszen az új színházban csak hetente kétszer van előadás. Itt ren­dezik majd a Vendégségben Kote Maharadzénál estéket, ahol ismert színészekkel, zenészekkel, költők­kel, írókkal találkozhat a néző. (APN) mályosították a nagy komponista hírnevét, újrafelfedezése a 19. szá­zadra várt. Egy-egy bemutató ese­ményszámba ment, a zenerajongók mérföldeket tettek meg zeneszerző kortársaik muzsikájáért, ami a kez­detleges közlekedési viszonyokat tekintve nem lebecsülendő teljesít­mény. De hol van ez már? \ A hangversenyrendezők két klasszikus közé kénytelenek be­csempészni a kortárs alkotást, hisz ha utolsó műsorszámként szerepel­tetnék, még felcsendülése előtt tá­vozna a közönség nagy része. Ma már a századforduló koncerttermei­nek zajos botrányai sem ismétlőd­nek meg. A közönség nem tiltakozik, nem nyilvánítja ki nemtetszését a zenei újdonságokkal szemben, egyszerűen kerüli az alkalmat, hogy találkozzon velük. Az elgondolkozta­tó jelenség okát világszerte kutatják, magyarázat bőven akad. Az egyet­len megoldás - állítják a szakem­berek - az új zene széles körű, állandó népszerűsítése. Erre a nem könnyű feladatra vál­lalkozott a Szlovák Zeneszerzők és Koncertmüvészek Szövetsége, amely a Szlovák Zenei Alappal, va­lamint a Bratislavai Városi Művelő­dési Házzal együttműködve immár 13. alkalommal rendezi meg Új szlo­vák .zene címmel a hazai kortárs zeneszerzők műveit népszerűsítő fesztivált. A rendezvény február 14- től 20-ig tart. A koncertek színhelye a Szlovák Filharmónia Moyzes-ter- me, a Csehszlovák Rádió hangver­senyterme és stúdiója, ahol 12 kon­certen 85 müvet mutatnak be, közü­lük 27-et első ízben hallhat a közön­ség. A fesztivál rendezőinek igé­nyességére és a jó ügy iránti lelkes Nagy László felvétele elkötelezettségére vall, hogy egyre újabb megoldásokkal törekszenek kilépni a szűk szakmai keretekből, s mind szélesebb körökben toboroz­ni híveket a modern zenének. Eddig teljesen ismeretlen fiatal zeneszer­zők is lehetőséget kapnak a bemu­tatkozásra, közülük nem egy még a zeneművészeti főiskola hallgatója. Az előadók között a bratislavai, a stupavai és a szenei (Senec) mű­vészeti alapiskolák növendékei is szerepelnek, többségük először lép fel valódi hangversenyteremben, nagyközönség előtt. Bizonyára ve­lük egykorú barátaik, ismerőseik is eljönnek a bemutatókra, hisz a fiata­lok mindig fogékonyabbak az új iránt. De ezt a törekvést szolgálja az újdonságszámba menő „árukap­csolás“ is. A rendezvény tevékeny résztvevői lettek ezúttal a képzőmű­vészek és az irodalom művelői is. A fesztivál alkalmából képzőművé­szeti kiállítás nyílik a Csehszlovák Rádióban és a Mýtna utcfai kiállítóte­remben, ahol 48 kortárs szlovákiai festő alkotásait tekinthetik meg az érdeklődők. A hangversenytermek előcsarnokaiban az előadások szü­neteiben az OPUS cég lemez- és kottaújdonságait, valamint a Slo­venský spisovateľ könyvkiadó nem­rég megjelent könyveit - kortárs szlovák írók, költők alkotásait - áru­sítják a koncertlátogatóknak. Egy másik újdonság: minden hangver­senylátogató egy-egy cédulát kap az előadás előtt, amelyen megjelöl­heti, hogy az elhangzott zeneszá­mok közül melyik nyerte el tetszé­sét. A közvéleménykutatásnak ez a módja szokatlan a hangverseny- termekben, de itt épp a közönség megnyerése a cél, ezért akarják tud­ni a véleményét. Az esti koncertek után az érdeklődők a Szlovák Zenei Alap Fučík utca 29 szám alatti klub- helyiségében találkozhatnak a ze­neszerzőkkel és az előadóművé­szekkel, ahol kötetlen beszélgetés keretében adhatnak hangot benyo­másaiknak, vitathatják meg élmé­nyeiket. Ezt meghívó és egyéb for­maságok nélkül bárki megteheti, aki látta-hallotta az aznapi előadást. Még egy érdekesség annak bizo­nyítására, mennyire bekapcsolódott a modern zene népszerűsítésébe a művészközosség, a reményteli, leendő művészeket is beleszámítva. A fesztivál emblémáját, az ötvonalas kottasorra írt három betűt, a fesztivál nevének kezdőbetűit egy tizenéves fiú készítette, a Bratislavai Képző­művészeti Szakközépiskola harmad­éves tanulója. Érdekes zenei újdonságok, ran­gos előadóművészek fémjelzik a rendezvényt, amely, a közönség óhaját lesve, szinte tálcán nyújtja az élményeket. Most már csak rajtunk múlik, élünk-e a lehetőséggel. VOJTEK KATALIN HA HIÁNYZIK AZ EGYIK SZÜLŐ... A gyermek harmonikus fejlődése csak teljes csa­ládban valósulhat meg. Ha hiányzik az egyik szülő, válás, haláleset vagy egyéb ok miatt, ez az egészsé­ges lelki beállítódottság zavarával járhat, bizonyos területek kimaradnak a fejlődésből, nincs meg a ta­pasztalatszerzés lehetősége. Persze, ennek hatása nem jelentkezik azonnal, inkább a serdülőkorban, az ifjúi években: a kapcsolatteremtés, a párválasztás, majd a házasélet bizonyos gátoltságában, érzelmi zavarában. A csecsemőkortól tudatosítjuk a gyerekben nemi hovatartozását: Évike jó kislány, Laci aranyos kisfiú. Ez fokozatosan rögződik benne, megtanulja, melyik nemhez tartozik. S két-hároméves korára már sokfé­le leiből meg tudja különböztetni, hogy a környezeté­ben élők közül ki a bácsi, a fiú és ki a néni, a kislány. Sót, bizonyos elemi ismeretei vannak arról is, hogy neki, a kisfiúnak, sőt, általában a kisfiúknak hogyan illik viselkedni, vagyis mit neveznek a felnőttek fiús viselkedésnek. Nemi szerepnek hívjuk ezt, s hozzá a mintát mindig a gyerekkel azonos nemű szülő szolgáltatja Ennek elsajátítása egészen az ifjúkorig elhúzódik, hiszen újabb és újabb élethelyzetek adód­nak, amelyhez a viselkedési formát csak a fejlődés következő állomásán veszi figyelembe a gyerek. Hogyan öleli át apa az anyát, hogyan csókolja meg, milyen figyelmesen, gyengéden bánik vele, ezt fiunk nyilván csak akkor veszi észre igazán, amikor már maga is sürgölődik a lányok körül, vagy neki udvarol­nak, ha leányunkról van szó. Előtte még kiesik figyelme fénykoréból. Ha az azonos nemű szülő hiányzik a családból, akkor az eleven példa, az állandó szem előtt levő viselkedési forma, mérték sem lebeg a gyermek előtt. Megfigyelheti ugyan - és meg is figyeli - mindezt a rokonság, az ismeretségi kör férfi- vagy nőtagjai­nál, de ez nem azonos értékű, mert hiányzik belőle az a bensőséges kapcsolat, amely az anyához, apához fűzte. S a megfigyelt rokonnak, mondjuk a nagybácsinak, nem olyan a viszonya és érintkezé­se az anyával, mint az apának lenne. Persze, akkor a legszegényebb az ismeretszerzés lehetősége, ha egy gyerekkel marad magára vala­melyik szülő. Ha egyneműek, akkor a másik nem megismerésére nincs lehetőség a családon belül. Ez esetben a szülő csalódottsága - válás után - átragad a gyermekre is, s az édesanyával növekvő kislánynak valószínűleg sokáig ellenérzése lesz a férfinemmel szemben, az apával együtt maradt fiú pedig valószínűleg ,,nógyűlöló" lesz, legalábbis mig az egészséges nemi ösztön meg nem cáfolja a szülő rossz tapasztalatait. Mindenesetre ezek a csonka családban felnövekedett gyerekek sokáig vívódnak majd a házasodás gondolatával. S nagy gátlásokkal vágnak neki a páros életnek. Legnagyobb a veszély, ha az anya marad egyedül a fiával. Hiszen legtöbbször csak neki él, valójában a gyerek a társat pótolja számára Ezzel annyira magához kötözi a fiút, hogy a serdülőkori érzelmi leválást, a természetes, és egészséges önállósulást is meggátolja. Emiatt nem keresi a gyermek a kap­csolatot a másik nemmel, nem talál partnerre, nem­egyszer még ifjúkorban is magányos, csak fiú barátai vannak. Ezek azok a fiatalemberek, akik a harmincas éveik közepén döbbennek rá, hogy ideje lenne megnősülni, mert végképp agglegények maradnak. Csak hát a mama... vele mi lesz? A csonka család nem biztosítja a gyermek harmo­nikus fejlődését. Könnyű lenne azt tanácsolni, hogy igyekezzen a magára maradt szülő új társat keresni, kiegészíteni a családot. Sokan éppen a gyermekre hivatkozva húzódoznak ettől. Pedig, ha megértő, a gyermeket is elfogadó és őt felelősséggel nevelő társra lelnek, mindannyiuk számára ez a legjobb megoldás. ÁTÁNY! LÁSZLÓ \ ÚJ FILMEK Megrázó, felkavaró, merész kriti­kai hangvételű alkotás A hivatalos változat, mely a legjobb külföldi film­nek járó Oscar-díjat kapta meg 1986-ban. Elsősorban azért jelentős ez a film, mert az átalakulás lázában égő Argentínából és Argentínáról tu­dósít, úgy, hogy az egyéni tragédiák és a történelmi-társadalmi helyzet képtelen összefonódásáról beszél­ve, fájdalommal, érzékenyen, elkö­telezetten szól az ország politikai, társadalmi folyamatairól, s mindar­ról, ami az emberek lelkében tör­ténik. Luis Puenzo egy középiskolai tör­ténelemtanárnő életének néhány napjába kísérelik meg belesüríteni mindazt, amin Argentína az utóbbi néhány esztendőben - a katonai diktatúráról a falklandi vereségen át hogy a kislány nyomtalanul eltűnt baloldaliak gyermeke. Ahcia az ,,örökbefogadási ügy" kapcsán - if­júkori barátnőjének hatására - fokról fokra ébred rá mindarra a szörnyű­ségre, amely körülötte hazájában végbement, s amelynek naiv jóhi­szeműsége miatt, néma cinkosként maga is részese volt. A felismerés keserű. Akárcsak az, hogy házastár­sa a hóhérokkal tart... A hivatalos változat közérhető, színhez, értelemhez szóló film. Luis Puenzo alkotói magatartása rokon­szenves: a naturalisztikus sokkolás, száraz dokumentáció, politikai ese­ménykrónika vagy túlpszichologizá- lás helyett olyan személyiségrajzot, a hősnő jellemének olyan fejlődés- vonalát vázolja fel, amely megindító- an átélhetővé teszi az argentinok Norma Aleandro az argentin film főszerepében a polgári kormányzáshoz való visz- szatérésig - keresztülment. A tanár­nő a legnagyobb jóhiszeműséggel, naivan magyarázza diákjainak az argentin történelem hivatalos válto­zatát, azt a verziót, amely ,, maga­sabb érdekekből“ meghamisította, kozmetikázta az eseményeket és azok összefüggéseit. Ez a jól szitu­ált, Buenos Aires-i középosztálybeli asszony akkor döbben rá a valóság­ra, amikor az általa tisztességesnek tartott, de valójában gyilkos rend­szer személyes sorsát is veszélyez­teti. A gyermektelen Alicia ugyanis örökbe fogad egy kislányt, akiről férje azt állította, hogy elhagyta az anyja. Később azonban kiderül, millióinak közelmúlt tragédiáját. Ma­gánsorsokat ábrázol, de közben a diktatúra ellenfeleinek sorsáról is beszél, azokéról, akiket eltűntnek nyilvánítottak a gyilkos erőszakra épülő katonai kormányzat börtöne­iben. Norma Aleandro érzékenyen, re­alista eszközökkel, hitelesen alakítja Aliciát, árnyaltan játssza el a meg- hasonlás folymatát. Tanárnője igazi tragikus hős, cinkos meg áldozat egy személyben. Kitűnő a többi sze­replő is. A film kissé elkapkodott szerkezetét és száraz nyelvezetét ellensúlyozza az alkotói gondolat el­kötelezettsége. időszerűsége, igaz­sága. Csegem község valahol Abházié­ban van, fenn a hegyek között. És az a bizonyos bűneset, a kolhoz pán­célszekrényének harmadszori kirab­lása néhány évvel a második világ­háború után történt. Mindenki a széf kulcsát őrző könyvelőt gyanúsítja. A végén, persze, lelepleződik az igazi tettes, de mondani sem kell, hogy ebben a kedves grúz filmben a krimi csak keret, háttér. Inkább arról van benne szó, miként éltek hegyi falujukban a furfangos abhá- zok, akiknek az életét nemcsak a bűneset mozgatja meg, hanem egy odvas fában bennégett csont­váz fölfedezése is. Erről ugyanis ké­sőbb kiderül, hogy műanyagból ké­szült, az iskolából lopták el a gyere­kek. Ám a rendőri szerv rendkívül komoly ügyet csinál belőle, csakúgy, mint a „halott“ önként jelentkező rokonsága. Mindebből következik, hogy vígjátékról van szó. Méghozzá nem szokványosról vagy bűnügyi elemekkel átszőtt komédiáról. A forgatókönyvet Fazil iszkander, az ismert abház író saját elbeszélé­seiből írta. Népe mentalitását, észjá­rását, jó és rossz szokásait, tradíció­it, sajátos humorát bensőségesen ismerve természetes, hogy munká­jában tág teret hagyott a népi jelleg, az abház bölcseség, humor événye- sülésének. Alekszandr Szvetlov ren­dező tiszteletben tartva az írói szán­dékot s háttérbe szorítva a bűnügyi motívumot, a vígjátéki elemek ki­domborítására törekedett. A bűn­eset számára csak ürügy, hogy be­mutathassa: hogyan viselkednek bi­zonyos élethelyzetekben honfitársai, földhözragadtságuk ellenére milyen találékonyak, agyafúrtak, s vérbő humoruk sosem hagyja őket cser­ben. Érdekessége a filmnek, hogy a grúz színészek sokasága mellett szerepet vállalt a produkcióban Ro­lan Bikov szovjet színész-rendező is; a kaukázusi falucska nem éppen Sherlock Holmes-i ügyességű, lele- ményű s logikájú nyomozóját játsz- sza.-ym­Színes képekben, romantikus hangvételben idézi meg Karéi Hynek Mácha cseh költő alakját A mágus című cseh film, František Vláčil alkotása, melyet a téli filmszemlén mutattak be ÚJ SZÚ 4 1988. II. 16. A hivatalos változat (argentin) A csegemi bűneset (szovjet)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents