Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-12-18 / 50. szám
H árman mentek fel a dombra kapó utcán, összefogódzva. Ropogott viharkabátjuk, csattogott lábuk szárán a bő gumi-1' csizma. Jó darab férfiak voltak; mintha ereik szakadtáig teleették-itták volna magukat, szinte-lüktettek. Imént vonta fel redőnyét a zápor, mögüle az úttesten még sárgán ömlött le az agyagos lé, műanyag játékot, cementeszsák-darabo- kat és egy biciklikereket sodort. Jobbról, egy gyümölcsöskertból, ahol a helyükre súlyuktól szabadultán visszapattanó ágak rázták fröcskölve leveleikről az esőt, felcsapott a nyers fű illata. Azok hárman ázottan mentek felfelé a dombon, egyenest neki az égnek, hajukról még mindig gallérjukba csurgott a lúgos esővíz. ötlépésnyire haladtam mögöttük; csak nevetésük hallatszott. Elvékonyodott hangon, már-már visongva kacagták a semmit, ahogyan csak fáradtan, a kialvatlanságtól ajzot- tan vihog az ember. Az én távolról, otthonról jött barátaim voltak ők hárman - legalább háromszor váltottak vonatot idáig, s útközben eldobálták kiürült vodkásüvegeiket. Láthatóan zsebükben egyetlen fogkefével érkeztek, s én szinte meghatódtam attól, ahogyan azt hiszik-vár- ják, én etetem, itatom őket, s tiszta zoknit is én vásárolok nekik, ha sokáig maradnak. Mentem mögöttük némán, szortyogó félcipőben, hűségesen. Feleségem két napja éppen abban a messzi városban vajúdott, két idegen bába között, s onnan ideszabadult barátaimat nézve már-már szégyelltem, hogy egyedül rá gondolok, aki talán már kettő: a családom. A dombtetőn balra tértek ők hárman, pedig jobbra kellett volna. Rosszul igazíthatta el őket a forgalmista odalent a kisállomáson, amit biztosan teleharsogtak nekem szánt él- ceikkel, kuncogásra késztetve a falusi néniket. Én letértem jobbra, a telefondrótok mentén, az éjjeliőrhöz. Egy fél házban próbált lakni; hátsó részét már lebontották: tisztították a helyet az új üzemnek, a teteje vesztett hajdani tisztaszobában rozsdálló betonvasak hevertek rakáson, ugyanúgy használatlanul, mint a varrot- tas párnák valaha. A megmaradt homlokzati falból iskolás cikcakkban álltak ki a téglák, mint a szemléltető ábrákon - ahogyan én tanítottam itt a téglát a csóringoknak, a nyelvtanári állásomat kiegészítő rajzórákon, balkezesen. A megbontott padlásról kilógott egy dívány, abból a „zegrájsz". Elöl, az agyagos udvaron látszottak még a kiköltöztetett lakók tyúkjainak odaszáradt nyomai, most esővízzel feltelve ragyogtak. Mintha apró csillagokkal szórták volna tele az udvart - úthengerrel levasalt karácsonyfának is nézhettem volna.- Zsiga! Zsiga felerészt - éjjel - őr volt, és egészen orvhalász. Vasárnap meg cigányprímás. He- gedútokban hordta haza a halat - jött át az ázott mezőn, a patak mellett, hegedűtokkal a kezében, s egy fejjel kilógott a tájból. Fickós cigány volt, szerinte anyai ágon Kossuth Lajossal rokon. Egyéb álmai is voltak. Borbély akart lenni, én fennebb, államelnöknek szántam. Csontos, termetes alak volt, az a fajta, akin szinte külön-külön lóg a keze, lába, szemérmetlennek ható szünetekkel.-Telefonáltak, Zsiga?- Jöjjön be, tanító bácsi - mondta lágyan gurgulázva. A tornác sarkába taposott kabáton váltogattam, törölve a cipőmet, arra az ütemre: fiúleány, fiú-leány.- Flagyja, mert az egész egy budi - mondta Zsiga. - Itt nem kell urizálni.- Telefonáltak? - kérdeztem. - Két napja bement.- Jöjjön, na - mondta Zsiga. Lazán lógott tornainges karján az izom, a szemközti ablakon átsütött a fény, szinte felseperte a szobát, mutatta a semmit érő sok kacatot. - Befelé, tanító bácsi, mert kihűl a pálinka. Vártam, hogy mosolyogva széthúzza kékes ajkait a kivert fogai elől, de nem húzta. A fekete telefon a bőröndömön ült - egy varasbéka valami népmesében: őrizte a kincseimet. Itt tartottam a csomagomat, hogy ne kelljen hosszan a szállásomig gyalogolnom érte, ha megjön a hír; már biztosan keserű cigányszaga lett az ünneplöruhámnak: Zsiga egy karospadról a sarokba dobálta a hacuká- it, a főmérnöktől kártyán nyert fehér védősisakját.- Öljön le, na.-Rámfér - mondtam, s néztem Zsigát: többet tud-e már rólam, mint én magam?- Telefonáltak? Van családom? " Elkeskenyedő, horgas körmü ujjával az asztalra mutatott. A puszta deszkaasztalon- olyan volt, mint egy kisvárosi főtér a díszfelvonulás előtt - apró tócsában két túltöltött pohár állt, várt.- Nem ittam maga nélkül, tanító bácsi.- Telefonáltak?- Fasza fiú a tanító bácsi. Fiút csinált. Halat is süttem magának. Itt mered meg, né.-Te rohadék - mondtam. - Nem tudtál kifutni, hogy szólj.- Süttem magának a halat. Le is izzadtam.- Előbb tudtad, mint én, pedig nem a tiéd. Nem igazság. Semmi közöd hozzá - hadartam -, nem is tudsz olyan boldog lenni...- Maga most boldog, tanító bácsi? - kérdezte csendesen, mintegy elejtve a hangját. Egészen közel láttam a dülledt, barna szeCSIKI LÁSZLÓ mét, feszülten figyelt bele az arcomba. - Mert tényleg azt kéne - mondta. Az volt a baj talán, hogy nem tudtam elképzelni sem, milyenek lehetnek. A feleségem is más lett bizonyára: duzzadt arca sápadt, az ajka cserepes, lapos hassal fekszik, s valamivel többet tud nálam, már a testével is, olyasmi történt vele. Az a másik meg kicsoda? Amolyan világító kék szemű tejporreklámnak bírtam látni csak. Túlságosan messze voltak, itt megfertőzte volna őket minden, féltem is ide képzelni őket.- Legyen boldog, na - emelte felém a poharát Zsiga. - Gratulálok.- Köszönöm. Félig ittam csak, aztán letettem a poharat az asztal deszkájára.- Okosabbnak hittem magát, tanító bácsi- mondta. - De maga csak boldog. Tegyek magának halat? Ültem nagy nehezen, hagytam, hogy egy vadászkéssel felvakarja a serpenyő aljáról a halait, elém tegye egy lapítón; néztem az üvegesen fehér húsból kimeredó szálkákat, végül elkezdtem számolni őket.- Paduc - mondta.- Az anyád!- Nem én fogtam, egy haver. Én két napja a telefonon ülök, tanító bácsi.- Na jó - mondtam -, na jó. Megeszem. És boldog vagyok. Hogy tudjad. Elkezdtem ott halat enni, kézzel, de nem nagyon csipegetve, bőven tömtem a keserű szájamat. A látásom is tisztult, ahogy telt a hasam, mintha kiszorította volna a ködöt belőlem az étel: egy csúf és otthonos szobában ültem, mosószódával fehérre maratott karospadon, rőt színű, alumíniumpántos műszeresládákkal szemben; balra tőlem repedezett ajtó, jobbról a függöny nélküli ablak célkeresztje, s a kettő között Zsiga, első otthonában; mindenütt a véglegesen kölcsönvett holmija lógott és hevert, szegről csüngő, régi nadrágomba több élet vasalt a hideg, jobbágykék fal. Felismertem a telep értelmiségének egész levetett ruhatárát, melyet Zsiga elkért vagy elfogadott, de soha nem vett magára.- Hát igen, ez bonyolultabb - mondtam.- A tanító bácsi boldog! - röhentett Zsiga.- Elhúzzam hegedűn?- Azért nem szemtelenkedünk - emeltem fel egyik halzsíros ujjamat.- Töltök. Apró, tölcsérszerű poharak voltak, hamar felfutott bennük s alájuk ment az ital; úgy bámultam, ajaj, mintha fontos lenne.- Nem telefonáltak - mondta Zsiga, s hóna alól a palakő szagát árasztva átnyúlt előttem, poharakat tölteni. - Rossz a telefon, tanító bácsi. Elvitte a vihar. De legyen csak boldog. Elég jó ideig a telefont néztem a bőröndömön, melybe a cigányszagot fogott ünneplőmet és két tábla csokoládét préseltem.- Ne így - mondtam.-Tanító bácsi!- Elviszem. Hordom az irhámat. Két napja nem borotválkoztam, benne van a kapám. Háztáji arcomat magam művelem. Megtermi mégis ebben a határban rózsáját, bürkét a zsíros türelem... Unalmamban verseket szokok írni. JULIO RAMÓN RIBEYRO Taisam és én módszeresen küzdöttünk a tunyaság ellen. Nagyon jól tudtuk, hogy a tunyaság hatalmas úr és könnyen eluralkodik a házban. Megfigyeltük, hogyan bújik meg a kiadós ételekben, a karosszékekben, sőt még a bolerók lágy dallamában is, kihasználja minden gyenge pillanatunkat, hogy kinyújtsa felénk csábító karját és lágyan átöleljen, mint a serpenyő gőze. Éppen ezért résen kellett állnunk, felkészülve saját gyengeségünk ellen. Szobánk is készen, mondhatni ördögűző fegyverzetben állt. A polcokat degeszre tömtük könyvekkel, ritka, értékes példányokkal, melyek szüntelenül ébren tartották kíváncsiságunkat és tanulásra ösztönöztek. A falakat különös rajzokkal festettük tele, melyeket nap mint nap felújítottunk, hogy mindig legyen részünk valami újdonságban vagy legalábbis folytonos változás illúzióját keltsük. Én színképeket és „történelem előtti állatokat“ festettem, társam pedig transzparenseket és allegóriákat vázolt fel ecsetjével, ezek számomra megfejthetetlen talányt jelentettek. S volt egy kis lemezjátszónk is, melyre a legnagyobb veszély pillanataiban gregorián énekeket, klasszikus szonátákat, vagy valami felkorbácsoló dzsesszt tartalmazó lemezt tettünk fel. Ez minden ernyedtségbe táncos pezsgést vitt. Ám óvintézkedéseink ellenére sem éreztük magunkat teljes biztonságban. Ébredésünk órája - melyet a fecskék (fecskék voltak, vagy pacsirták?) jeleztek a háztetőről - volt az a pillanat, amikor küzdelmünk kezdődött. A tunyaság arra csábított, hogy húzzuk le a redőnyt, tompítsuk le a fényt, maradjunk kemény ágyunkban elnyúlva, édesen ringatózva a múló órákban. De mi kiáltásokkal és tanácsokkal serkentettük magunkat, félálomban felpattantunk fekhelyünkről és az átforrósodott folyosón át a zuhany alá futottunk, ahol a jeges víztől megkaptuk az első kezelést. Ennek köszönhetően a délelőttöt, némi tartalékenergiávai, könyveinkbe és festményeinkbe merülve tölthettük el. Néha, amikor a hőség elviselhető volt, sétálni indultunk a fasorba, ahol a kövezett úton keservesen vánszorgó embereket láttunk, akik hozzánk hasonlóan a tunyaság elől menekültek. Ebéd után következtek a legnehezebb órák, melyekben a legtöbb társunk megadta magát. Az ebédlőből átmentünk a szalonba, majd a nagy mennyiségű ételtől elnehezedve, a karosszékbe rogytunk. Még mielőtt lecsukódott volna a szemünk, kávét rendeltünk, s hála a lázas gyorsasággal felhajtott kávé keserű, pörkölt ízének, képesek voltunk az életben maradáshoz szükséges agytevékenységre. Még egy kávét ittunk, dohányoztunk, század- szőr is végiglapoztuk a napilapokat, egészen addig, míg a tunyaság ránk nem tört a három nagy, napsütötte ablakon keresztül. A párbeszédek üteme lelassult, a sakkpartik félbeszakadtak, a füst szerteoszlott, a rádiót lehalkítottuk, sokan kezükben sakkfigurával, félig lehunyt szemmel, alig lélegezve, vérükben szörnyű méreggel mozdulatlanná merevedtek karosszékükben. Ilyenkor a társam és én lebukdácsoltunk a lépcsőn, és menekültünk, kimerültén, a szobánkba, ahol várt az ágyunk és pillanatokon belül bekebelezett. Ebben az órában olykor talán a tunyaság rabjai lettünk. Különösen egy napra emlékszem, amikor már az uzsonna időpontja, sőt, a vacsoráé is elérkezett, mire végre fel tudtunk kelni és szinte alvajáróként el tudtunk vánszorogni az ebédlőbe. Addig feküdtünk. De ez egyelőre még nem ismétlődött meg. Még erősek voltunk. Még képesek voltunk ellenállni minden támadásnak, és a délutánt közös olvasással, hírmagyarázatokkal, vitákkal töltöttük, melyek vontatottak voltak ugyan, de éberen tartották elménket. Néha, amikor már torkig voltunk az okoskodással, a nagy udvarra nyíló ablakhoz mentünk, melynek az épületek bizalmasan mutatták a hátukat. Ekkor láttuk, amint a tunyaság incselkedik az udvaron a ragyogó napsütésben, a falakon felkúszva birtokába veszi a házakat, mindenféle tárgyakat. A nyitott ablakokon át meztelen férfiakat és nőket láttunk, amint újsággal legyezik magukat, arcátlanul elnyúlva a fehér ágyon. Néha valamelyikük odament az ablakhoz, kinézett az udvarra és meglátott bennünket. Aztán bizonytalan mozdulatot tett, melyet a szenvedésben sorstársak jelének is vehettünk, majd visszament ágyába, vizet kortyolt, s lepedőjébe burkolózva- akár egy halotti lepelbe - folytatta az enyészetet. Eleinte erőt adott nekünk ez a látvány, egyfajta felsőbbrendűséget leplezett bennünk. Később rájöttünk, hogy saját eljövendő sorsunk előrevetített képét látjuk, s mint baljós előjeltől, úgy menekültünk e látványtól. Láttuk, ahogyan az emeletek ismeretlen lakói egymás után észrevétlenül megadják magukat, szinte örömmel, vagy, jobban mondva, gyönyörrel. Még azok is, akik igyekeztek ellenállást tanúsítani, mint például az, aki pasziánszot rakott ki, vagy, aki fuvo- lázott. Az a kevés ember, akinek tellett rá - mi nem voltunk ilyen helyzetben- úgy szabadult meg a tunyaságtól, hogy elhagyta a várost. Amikor jelentkeztek az első „esetek“, gyorsan összecsomagoltak és a havas fennsíkokra vagy a hús tengerpartra menekültek, olyan szélességi fokra, ahol nem tudott megélni a rossz. Nekünk, velük ellentétben, szembe kellett néznünk a veszéllyel, miközben vártuk az őszt, mely ráteríti száraz levélszőnyegét a nyár gonosz igézetére. Néha azonban késett az ősz, s mire megérkezett az első hűvös északi szél, többségünk már gyógyíthatatlan beteg volt, egész életére meg volt rontva. A legkedvezőbb óra az esti hét óra volt. Mondhatnánk azt is, hogy a tunyaság fegyverszünetet tartott, a végső támadásra készülődve, a réten gyűjtötte össze erőit. Vacsora után támadott, pontosabban, éjjel tizenegykor, amikor elült az alkonyati szellő és az égen könyörtelenül fényes csillagok ragyogtak. S mégis, ebben az órában is sokféle lehetőség kínálkozott a tunyaság elkerülésére. A gazdagok tánctermekbe vándoroltak, hogy nőcskéket keressenek, mámort, gyógyírt, fáradtságukra. Mások borral töltötték tele magukat, ittasan tértek haza hajnalban. Teljesen érzéketlenné váltak a tunyaság iránt. A többség, miután kávémérgezést kapott, a környék mozijaiba szökött. A mozilátogatás előkészületeit mindig nagy feszültNagy László felvétele- Drisu úr! -sj- Az anyád!- A haverjai rr Éppen a kece raktam le a bőröl niumpántos ládá csendesen, hog; hallottam recseg’- Nagyon uriz - Tényleg nem Iá hoz járok tizedikt Tornaingben ii kilósán és ártatla feleltem, még eg- Ugye, maga tanító bácsi? Az ablakon át rátomat, összetol lógott a feje, é: mögött:- Negyedszeri- Te küldted e- Túlságosan nak - mondta < hogy maga tőién szik? Mögöttem állt, néztem a vidékre megbicsakló lábi ma szára, s egy radtságtól.- Csomagolja) Zsiga. - Teszek, Tányérokkal c: ítélve, az egyik tépett, azok odal felé az eső utáni Zsiga meghúz gyantaporos dalr teinek ütemét kö- Ilyen vágyó)- Elhúzom. Di gig. Meghallgatja Hallgattam, ír egy kötéltáncos £ gém öléből egy értetlenül. Zsiga nyüszítv húzta az általam lókból stilizált eg télén nyakára i; a messziről jött győzött már az a amint elhaladna! járják a telepet, háromkirályok ös redt az eső. Akki wmmmmmammmm ség kísérte, i ségügyi beav szó. Olvasgat filmeken vitatl útnak indult a éjszakai lever erre sem telt fenyegetőztek azok, akik a indultak moz üléseken nag melyre más nem lett völn; négy filmet is tünk a rossz v fakadtunk a n teken, együtt hősökkel, mi kegyetlen kéi képmutatás r< va, elhagyott, tányokat ken nevetséges c: tűk, hogy a p fényből szőtt; télén jele ani ebben a mem Az évszak reménytelenn Fénytelen na| ke színű égb egy búra. Eg érződött, a fel tóan búzlött a a napokban t; tünk erőfeszít ra. Semmire inkkel, festmé musunkkal, rr tek. Megértei egyfajta kozn még a szerve támadja, még is beférkőzik len lények t csönzi nekik. Az egész adta fel állás emelet, aho a szénkeresk romlandó any a büdösödé váltak a ross, a rossz mind hatatlanul, mi városokat tei
