Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-12-18 / 50. szám
A moszkvai Pravdában jelent meg a három neves szovjet író alábbi levele, amelyet mi is teljes terjedelmében közlünk. A Könnyű-e fiatalnak lenni? című dokumentumfilmet nagydíjjal jutalmazták a tbiliszi fesztiválon. A sajtó állandóan dicséri mind a filmet, mind pedig az alkotóit. Miért? Netán a maximális nyíltság (jobban mondva leplezetlenség) illúziójáért? A film szerint ez a nyíltság csakis a fiatalok sajátja, nem pedig a középkorúaké és az idősebbeké. A fiatalok kegyeinek hajhászása „sajátos“ érdeklődésük, jogaik hangsúlyozása nem jelent újdonságot. De meg kell mondani, hogy ez a kegyhajhászás végső soron mindig az ifjúság ellen fordul. Tulajdonképpen a Könnyű-e fiatalnak lenni? is ezt bizonyítja szemléletes módon. Nem ezt bizonyítja például az a tény, hogy a rock által felizgatott kedves fiaink és lányaink (így mutatta a film) a legcsekélyebb lelkiismeretfurda- lás nélkül szétvertek egy személyvonatot? Miért? Mindent figyelembe véve azért, mert nem kínáltunk számukra értékes tevékenységet, munkát, ésszerű szórakozást, nem tanítottuk meg őket a szabad idő hasznos eltöltésére. Nem tanítottuk meg őket, ahogy kellett volna, a társadalmilag szükséges és hasznos tevékenységre. Furcsa dolog; a gyerekek és a serdülő ifjúság értékrendjében manapság, sajnos, az anyagi javak és a szórakozás állnak a legfontosabbak között. Értetlenül és fájdalommal voltunk kénytelenek nézni néhány turistánkat, köztük fiatalokat is, akik semmibe véve az Akropolisz, az egyiptomi piramisok vagy a Louvre műkincseinek szépségeit, azért rohanják be a tengerparti városokat, hogy különböző cuccokat vásároljanak maguknak. Hazánk és a nagyvilág sok városába küldjük a fiatalok százait, ezreit. Jól tartjuk és öltöztetjük őket, hogy aktív kulturális munkát végezzenek, ismerkedjenek meg a művészettel és sportolhassanak. És megfeledkezünk arról, hogy ezzel elvonjuk őket a munkától, a tanulástól, és hogy így gyakran felületességre szoktatjuk őket. Megfeledkezünk arról, hogy ez a tevékenység a társadalomnak rengeteg pénzébe kerül, amelyet - mellesleg - nem ők kerestek. Ami a munkát illeti, és nem utolsósorban a fizikai munkát, az valahová a háttérbe szorult. Háttérbe szorult, de nem az apák, anyák közreműködése nélkül, a nagyapákról és nagyanyákról már nem is szólva. Mi „ősök“, ahogy a fiatalok nevezni szoktak bennünket, nehezen dolgoztunk és dolgozunk. Akkor legalább kíméljük meg a gyermekeinket és unokáinkat - gondolják közülünk némelyek. De tegyük fel a kérdést: mitől kíméljük meg őket? A munkától. De hisz munka nélkül az ember megszűnik ember lenni. Azt gondoljuk, hogy sok fiatalnak a munkához - különösen a fizikai munkához - való elégtelen viszonya jóvátehetetlen következményekkel fenyeget. Senki sem kívánja, hogy visszaforduljunk a tudományosműszaki haladástól a faekéhez és kalapácshoz. Éppen megfordítva: a munka - mondjuk a bányászok és a traktorosok munkájának - megkönnyítését szorgalmazzuk. A mozgásszegénység nem a tartósan vidéken élő embereket vagy a munkásokat veszélyezteti. Ennek ellenére a fizikai munkának a teljes automatizációval való helyettesítését időnként úgy értelmezik, mint a munkáról való teljes lemondást. Azt mondják, hogy a fizikai munka egész jól helyettesíthető tornával. Mi azt hisszük, hogy az ilyen csere téves, és lényegét tekintve amorális. A gyermek- és ifjúkorban végzett fizikai munka sok tekintetben formálja az ifjú embert, felébreszti öntudatát, önbecsülését. Súlyosan tévednek azok, akik az ilyen munkát nem tartják intellektuális, alkgtó jellegűnek. Ráadásul - épp elég példa akad a nem alkotó jellegű szellemi munkára... Már fiatal korban serényen dolgozó emberré válhatunk - a családban, az iskolában. Sajnos, nálunk egy idő óta a „verejték nélküli“ pedagógia honosodott meg, és a munkára való nevelés egyfajta játékká vált. A legelőrelátóbb vezető pedagógusok, vállalati és gazdasági vezetők meg tudták menteni az ifjúsági műhelyeket. De mennyi erőfeszítésükbe került ez?! Ráadásul az utóbbi évtizedekben a gyermekekre való ráhatásban a szülőknek és a tanítóknak erős konkurenciája akadt. Ezek a specializált ifjúsági lapok, a film, a rádió, a tévé, az esztrádok és koncertek, az ismert Melogyija cég és a különböző szórakoztató műsorok rendezői. Ifjúságunkra naponta hatalmas mennyiségű emocionális, „művészi“ információ zúdult. Elsősorban a film és a tévé közvetítésével. Ahol a nevelés szorosan együttjár az álromantika káros propagálásával. Francia királynék, grófok, angol rablók, banditák és prostituáltak - hogy kiket nem találunk a filmhősök között! Valutáért - a mi valutáinkért - vásárolt banális filmek százai. Sajnos, közönséges dolgozó embernek nincs mit keresnie ilyen „fényes társaságban“. Néhány rádió- és tévédramaturg eszmei és erkölcsi-esztétikai érzékenysége a Szadovoje körútig, sőt csupán az Arbatig terjed. Mintha az Arbat lenne egész honunk centruma és kvintesszenciája. Ebből születnek aztán a sekélyes témák, a pikáns történetek, a vetközések. A szórakozás az ifjúság jelenkori ízlésének és érdeklődésének kritériumává vált. Véleményünk szerint különösen veszélyes néhány tömegkommunikációs eszköznek a zenéhez - főleg a szórakoztató zenéhez - fűződő viszonya. Ezzel összefüggésben egy részletet idézünk a már elhunyt zeneszerző, A. Sz. Lobzov leveléből: ,,Az esztrád-rock valóságos ostora és mételye lett életünknek. A szórakoztató zene butító, egyhangú lüktetésével, a gyorsan letűnő »sztárok« fülsértő rikoltozásával, a poézlst és gyakran a józan észt is teljesen nélkülöző szövegeivel a serdülő ifjúság újabb és újabb rétegeit vonja ki a kultúra világából és veti a szellemi U j sivárságba. Az álkultúra elől már nincs hova rejtőzni, megtalál otthon, az utakon, akár a tenger fenekén is. Mindenütt felbukkan egy magnós alany.“ Rockzene... Zene ez? Az importált jelenség lélektani és erkölcsi ártalmasságát számos szociológus, orvos és művészeti szakember bebizonyította Kanadában, Japánban, Franciaországban és más országokban. A szovjet olvasó nem ismeri ezeket a tudományos munkákat, illetékes szakembereink pedig hallgatnak. Az antikultúra és a banalitás propagálása néha a divattal való ártatlan kacérkodás, az ifjúság egy részével folytatott játék alakjában jelentkezik. Tolsztoj a zenét országos jelentőségű dolognak tartotta. Ciolkovszkij naplóiban ezt írta: ,,A zene fokozott izgalmat vált ki, orvossághoz hasonlóan erős szer. Árthat és gyógyíthat. Akárcsak az orvosság, a zene is a szakemberek kezében kell hogy legyen. “ Természetesen, aligha lehetséges követni azoknak az országoknak a példáját, amelyek már bevezették, vagy most vezetik be a zenére vonatkozó állami korlátozásokat, a zenére, amely narkotizáló hatásával képes megnyomorítani a serdülő ifjúság védtelen tudatát. De nem lehet hallgatni akkor sem, amikor a rock aktív meghonosodásának tanúi vagyunk, és amikor ez - s ez benne a legszomorúbb - az ifjúság vágyaira és szükségleteire hivatkozva történik. Az ilyen kijelentések, a sajátos, úgynevezett ifjúsági kultúráról hangoztatott szólamok tele vannak demagógiával. A fiataloknak fennkölt erkölcsi eszményekre, valódi és nem hamis értékekre van szükségük. Olyan regény- és filmhősökre, olyan képekre, olyan zeneművekre, amelyek érzelmükre és értelmükre hatnak. Ezeket tőlünk, a kultúra alkotóitól várják. És a mi kötelességünk, hogy elvárásaiknak eleget tegyünk. Jurij Bondarev, Vaszilij Belov, Valentyin Raszputyin Miről van szó? Ján Solovic nemzeti művész hozzászólása Nem láttam a Könnyű-e fiatalnak lenni? című filmet. Azonban ismerem és csodálom egész eddigi munkásságát annak a három jelentős írónak, Jurij Bondarevnek, Vaszilij Belovnak és Valentyin Raszputyinnak, akik a film megtekintése után elküldték közös véleményüket a szovjet Pravda szerkesztőségének. A film ellentmondásos véleményeket váltott ki és kétségkívül ellentmondásosak lesznek a három író eszmefuttatására reagáló hangok is. Én sem tudok most hallgatni. Állampolgári és írói kötelességemnek tartom, hogy elmondjam véleményemet a három szovjet író által felvetett problémával kapcsolatban. Miről van szó? Szovjet kollégáim az ifjú nemzedékről alkotott véleményükben rendkívül fontos megállapításra jutottak, amikor azt írják: „A fiatalok kegyeinek hajhászása, »sajátos« érdeklődésük, jogaik hangsúlyozása nem jelent újdonságot. De meg kell mondani, hogy ez a kegyhajhászás végső soron mindig az ifjúság ellen fordul." A továbbiakban emlékeztetnek arra, hogy a fiatalok értékrendjének rangsorában, sajnos, a legfontosabbak között a szórakozás és az anyagi javak állnak. A munka, főleg a fizikai munka másodrangú helyre szorul. A munkaszeretet hiánya azonban jóvátehetetlen következményekkel fenyegeti ezt az ifjúságot. „Ráadásul az utóbbi évtizedekben a gyermekekre való ráhatásban a szülőknek és a tanítóknak erős konkurenciája akadt. Ezek a specializált ifjúsági lapok, a film, a rádió, a tévé, az esztrádok és koncertek, az ismert Melogyija cég és a különböző szórakoztató műsorok rendezői. “ A három szovjet író véleménye szerint néhány tömegkommunikációs eszköznek veszélyes a zenéhez és elsősorban a szórakoztató zenéhez fűződő viszonya. Teljesen egyetértek Jurij Bondarev, Vaszilij Belov és Valentyin Raszputyin okfejtésének zárószavaival. De gondolkozzunk csak el kicsit mélyebben gondolatmenetük bevezető kérdésén. Hogy történhetett, hogy az ifjúság egy részének (nem tudom, hogy kisebb, avagy nagyobb részéről van-e szó, de ez nem döntő fontosságú) az értékrendjében a szórakozás és a fogyasztási cikkek halmozása áll az első helyen, s a munkához való viszony, a munkaszeretet csak valahogy a háttérben kap helyet? Mikor, hol és milyen körülmények között jött létre ez az egészségtelen, fordított helyzet? Ki vagy mi okozta azt, hogy az ifjú nemzedék a rock fülsiketítő decibeljeiben keres és úgy látszik talál megnyugvást és menedéket, s a rock hatása alatt vonatokat, sportcsarnokokat képes szétverni. A rock-őrület külföldről került be hozzánk, de azt hiszem, ha nem létezne a zenei termésnek ez a vállfája, akkor sem honolna nálunk nyugalmas, és megható csend. Minden bizonnyal akadna más hangkulissza, amellyel a fülhallgatós fiatalok túlharsogni igyekeznének az információk hatalmas és állandó áradatát, amely arról tudósít, hogy olyan katasztrófa szélén állunk, amilyenről a mi fiatal korunkban nem is álmodtunk. Mit tudtunk mi az ő korukban az atomveszélyről? A fizikaórán tanultunk az atommagról és 1945-ben megnémított bennünket a hirosimai robbanás. Az a robbanás azonban túlságosan messze történt, és mi azt hittük, hogy soha többé nem ismétlődik meg. Mit tudtunk az ökológiai katasztrófákról? Csaknem semmit, ez a tudósok egy szűk csoportjának speciális problémaköre volt. Manapság szinte mindnyájan naponta foglalkozunk valamilyen módon az ökológiai problémák megoldásával. A mi ifjúságunk idején talán fejünk felett lebegett az energetikai és élelmiszerválság Damoklész kardja? És akkor még nem beszéltem azokról a betegségekről, amelyek a tudomány és a technika fejlettsége ellenére világméretű járvánnyal fenyegetnek. Nem keltenek félelmet a fiatalokban az emberiség feje felett gyülekező vészfellegek? Félelmet a holnapi naptól, a bizonytalan jövőtől? Nem ez a félelem áll a háttérben a fiatalok fordított értékrendjének? Élni, és élvezni az életet, gyorsan elérni mindazt, amit a régebbi nemzedékek fokozatosan, türelmes munka árán értek el? Nem a lehetséges katasztrófáktól való félelem okozta pszichikai megterhelés és állandó stressz következményei ezek? Azt hiszem, hogy igen. A fiatalok - ez már a korukkal jár - nem szívesen vallják be, hogy valamitől félnek, de a hosz- szabb, komoly beszélgetések során érezni lehet a szavaikból, hogy a világról és annak jövőjéről alkotott felfogásuk jóval bonyolultabb, mint a miénk volt valamikor. Természetes, hogy a gyengébb és érzékenyebb egyének valamilyen támpontot keresnek. Mi kínálkozik számukra? Alkohol, kábítószer, álkultúra. Akadnak olyan hősök, akikre támaszkodva helyesebben élhetnének? Bizonyára nincs belőlük sok, s ha akadnak is, életünk színpadának hatalmas zenekarában nem hallani őket úgy, ahogy kellene, elnyomják hangjukat az említett decibelek. Én így látom a helyzetet. Azonban sosem voltam pesszimista, és ebben a helyzetben sem látom egészen sötéten a dolgokat, ellenkezőleg, meggyőződésem, hogy minél hamarabb, minél hangosabban és minél gyakrabban magyarázzuk el a fiataloknak az új gondolkodásmód lényegét, úgy, ahogy azt Mihail Gorbacsov fogalmazta meg és váltja valóra a gyakorlaban a szovjet békepolitika konkrét lépéseivel, annál könnyebben nyerjük meg őket, állítjuk a pozitív életszemlélet oldalára. A leszerelés, amely Genf, Reykjavik és Washington után reális valóság lesz, megnyitja a biztonság felé vezető utat. Az atomkatasztrófa veszélyének elhárítása milliárdokat szabadít fel az ökológiai és a jelenkori emberiség más gondjainak megoldására. Tehát van remény. Remény, amely mindnyájunk és különösen az ifjúság számára új távlatokat nyit a félelemtől megszabadított világban és életben. Csak az a fontos, hogy mindnyájan fel legyünk készülve, hogy becsülettel adhassuk át a stafétabotot az új évezrednek, amely már a küszöbön áll. Természetesen elsősorban az ifjú nemzedék lesz az, amely ebbe az új évezredbe lép. Nem hiszem, hogy nem lenne képes megbirkózni mindazzal a nehézséggel és bonyolult problémával, amely vár rá. Hisz rendelkezésére áll majd az elmúlt évszázadok nagy humanista kultúrájának elkötelező öröksége, s ehhez járul még az ember által megzabolázott, fejlett tudomány és technika. Hiszem, hogy ezekre az erőkre támaszkodva bátran nézhet szembe a jövővel. Azok a délutánok... A villamos áruház előtti /» végállomásán négy 10-12 év körüli fiú száll fel. Elhelyezkednek, s rögtön szemlét tartanak kincseik felett. Az egyiknél zseblámpa van elemekkel, a többi is különféle apró, számukra vonzó árucikket szemlélget, óvatosan körülkém- lelgetve, nem figyeli-e őket valaki. Nyilvánvaló, az áruházból hozták, de nem pénzért. Elemeitek ezt-azt egy óvatlan pillanatban, kihasználva a nagy tolongást. Ez a következő megjegyzésből is kiderül:- Most is azt mondod otthon, hogy találtad? Nehezen fogják elhinni. A zseblámpásnak szólnak ezek a szavak. S kiderül belőlük, hogy nem először járnak,,bevásárló körúton“. A szülők pedig idáig hitelt adtak annak, hogy gyerekük a vadonatúj holmit találta valahol. Tilosban járnak ezek a gyerekek. Talán kulcs lóg a nyakukban. Talán nem jutott hely nekik a napköziben vagy a szülők már elég komoly fiúknak tartják őket ahhoz, hogy bátran magukra maradhassanak, míg ők hazatérnek a munkából. S bár a forgalmas városban magabiztosan- közlekednek, mégsem érettek az önállóságra. Erkölcsileg nem. Hisz nem az iskolai feladatok megoldásával töltik délutánjaikat, hanem uram bocsá ‘ - tol- vajlással. Persze, könnyebb dolga van annak a szülőnek, akinek a lakásában legalább telefon van, s módja van időnként hazacsörögni. De mit csináljon az a szülő, aki sehogyan sem tudja ellenőrizni gyermekét, s majd csak az áruház vagy az iskola leveléből értesül az első lebukás után, hogy csemetéje mivel töltötte délutánjait? Áruló jelek már előbb is vannak. Könnyű kiszámolni, vajon telik-e a gyerek zsebpénzéből a nála talált új holmira. Aztán a ,,találtam'‘~féle meséknek sem szabad felülni. Egyetlen megoldás van: mindenképpen meg kell valahogy oldani a gyerekek délutáni ellenőrzését. Ha nincs nagymama, akkor van ismerős, szomszéd, aki néha rájuk néz. Végső esetben több szülő összefogásával, míg nem kerülnek a fent leírt kellemetlen helyzetbe. ÁTÁNYI LÁSZLÓ 1987. XII. 18.
