Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-11-27 / 47. szám
A Szovjet Televízió bemutatta az Ecsetvonások Lenin arcképéhez című filmsorozatot, amelyben Mihail Uljanov alakítja az októberi forradalom vezérének alakját. Az ismert szovjet színész ebből az alkalomból interjút adott az APN tudósítójának. A nyilatkozatot az alábbiakban közöljük.- Mielőtt arról beszélnék, hogyan dolgoztam Lenin alakjának megformálásán, színházi és film-Leniniádánkról szeretnék szólni. Most nem kívülállóként, hanem az események közvetlen résztvevőjeként mondhatok véleményt róla. A szovjet irodalom, drámaírás és filmművészet nagyszerű műveket alkotott a forradalom vezéréről. Ezek a mé- lyenszántó, őszinte és igaz alkotások mindenkihez közel állnak, és mindenki számára érthetőek. Borisz Scsukin, Makszim Strauh játéka - nekik jutott az a megtiszteltetés, hogy elsőnek formálhatták meg Lenin alakját a filmvásznon és a színházban - mostanáig a színművészet mintaképe marad. A legutóbbi időben sok olyan darab született nálunk, amely Leninnel foglalhogy 1917 októbere valamiféle díszmenet volt. Márpedig ez egyáltalán nem így van! Éppen elegendő drámai, sőt tragikus összeütközés volt, kétségek, nehézségek és vereségek is előfordultak. Én amellett vagyok, hogy az arról az időről szóló szigorú és könyörtelen, szép és nehéz igazságot kell megmutatni, amelyben Lenin élt. Bátorságra van szükség a történelem legbonyolultabb kérdéseinek megközelítéséhez, ezeknek józan és merész értékeléséhez. Az ember: csodálatos teremtmény. A jót és a szépet kell látnia az életben. De nem a tény megállapításaként, hanem harc eredményeként. És ezek a tényezők csak a harc eredményeként hatnak az emberekre és kényszerítik őket arra, hogy higgyenek bennük. Mi pedig- minek titkoljuk - sokat beszélünk a valóság dialektikus bemutatásáról, a gyakorlatban azonban olykor kizárjuk a dialektikát a színdarabokból és a filmekből. És néha annyira „faragatlanok“ vagyunk, akár a balta: ütés, még egy ütés- és a fahasáb apró darabokra tört. Sokat beszélünk az élet tanulmányozásáról. Ezt a tanulmányozást azonban gyakran az élet egyes mozzanatainak tanulmányozásával cseréljük fel. Márpedig ezeknek ismerete még nem jelenti az egész jelenség megértését. A tényekkel, mint olyanokkal való ismeretség másodrendű. Elég gyakran kérnek fel filmszerepekre és gyakran visszautasítom őket. A színházban köteles vagyok játszani, ha rám osztottak egy szerepet. A filmnél azonban jogom van a választásra. Ezért igényes próbálok lenni, valami újat akarok csinálni, valamilyen rendkívüli dologban akarom kipróbálni az erőmet. Sikeres munkámnak tekintem Bahirjov mérnök szerepét (Csata útközben) és Jegor Trubnyikov kolhozelnök megformálását (Az elnök). E filmek bemutatása után sokan megkérdezték tőlem, tanulmányoztam-e a gyári termelést, vizsgál- tam-e alaposan a kolhozgazdaság lényegét? Egyeseknek talán csalódást Kockázatos és nehéz munka volt Mihail Uljanov vallomása kozik. A forradalom vezére életének legkülönbözőbb eseményeit érintik, ifjúként, fiatalemberként, érett forradalmárként ábrázolják Lenint. Egyes irodalmárok tévesen úgy vélik, hogy a téma fontossága pótolja a művészi hozzáértés hiányát. Ez a hamis feltételezés kegyetlenül bosszút áll rajtuk. A néző gyakran ugyanis közömbös marad az ábrázolt eseményekkel szemben. Vagy nem megy el az ilyen előadásokra, nem néz meg ilyen filmeket. Miért nem? Nézetem szerint, ez az a bizonyos eset, amikor a mennyiség minőségbe való átcsapásának törvénye nem érvényesül. Mivel a mennyiség itt a minőség hiányába csap át. Egyes darabok és forgatókönyvek szerzői Lenint szinte „a forradalom szupermenévé“ változtatják. A forradalmi évek roppantul bonyolult, szörnyen nehéz élete úgyszólván „a filmkockán kívül“ marad, a nézők csak a könnyen és egyszerűen kivívott győzelem eredményét látják. Az a dicsfény is zavar, amellyel a forradalom vezérét övezik, no meg a könnyű fajsúlyú optimizmus is, melyet neki tulajdonítanak. Az a javaslat, hogy játsszam el Lenint a Mihail Satrov forgatókönyve nyomán készülő filmben, rendkívül magával ragadott és... meg is ijesztett. Lenint kell játszanom! Az én jellegzetes és köny- nyen felismerhető külsőmmel! Csupán a sminkelésre másfél-két órát fordítottam. Ez nemcsak kockázatos, hanem rendkívül nehéz munka is volt. Tudják, hogy számomra, mi a legfontosabb Lenin alakjában? Az, hogy valósággal égett a munkától, hogy a forradalom megszállotja volt. Agya olyan tömegű tényt, eseményt, ügyet dolgozott fel, amennyivel csupán egy zseni tudott megbirkózni. Bizonyára paradox gondolatot mondok ki, szerintem azonban lehetetlen a zsenit játszani - csak valamiféle halvány másolat keletkezik. Jellemének csupán egyes vonásait, életének csak egyes mozzanatait lehet megmutatni. Es nem véletlen, hogy a film éppen az Ecsetvonások Lenin arcképéhez címet kapta. Egyes művek alapján ítélve, azt lehet gondolni, okozok, de őszintén ezt kell felelnem: mindkettőről csupán felületes ismereteim vannak. De nem ez a lényeg. A probléma lelke - ezt fontos megérteni és kifejezni. Amikor új szerep megformálásán dolgozom, elsősorban azon gondolkodom, hogy a benne érintett kérdések mivel keltik fel a néző érdeklődését. Szükséges, hogy meg legyek győződve arról: hősömnek gondolatai és cselekedetei gondolkodásra késztetik az embereket. Milyen a modern színész? Nem olyan, aki modern darabokban játszik. Ha a színművész nem él a modern problémák jegyében, ha nem követel önmagától odaadást és őszinteséget a játékban, az ilyen színész nem lehet modern._ Olyan embereket szeretek ábrázolni, akik tudják, miért harcolnak, akik valamit akarnak, valamire törekednek. De van két olyan szerep, amely különösen becses számomra. Ez Jegor Trubnyikov, erről már beszéltem, és Mitya Karamazov. Dosztojevszkij csodálatosan színpadszerú és filmszerű író. A lélektan olyan rétegeit tárja fel, alakjaiban annyi szenvedély és temperamentum van; hogy az ember néha tehetetlennek érzi magát: hogyan lehet mindezt ábrázolni? Majdnem hagyományossá vált az iránt is érdeklődni: ki a kedvenc Írója? Amikor a Karamazov testvérek filmváltozatán dolgoztam, lelkesedtem Dosztojevszkijért, újra meg újra elolvastam müveit. Akkor ö volt a kedvenc íróm. Amikor Csarnota tábornok szerepét alakítottam a Menekülés című filmben - amely Mihail Bulgakov színdarabja alapján készült -, akkor ennek a nagyszerű művésznek a rendkívüli tehetségében gyönyörködtem. Amikor pedig Richárd szerepét bízták rám a színházban, újra felfedeztem magamnak a nagy Shakespeare-t... Az ember a korral együtt változik, és ízlése is változik. Csupán egyvalamivel kell változatlannak maradnia: mindenkinek, erejéhez és képességeihez mérten, a mai élet ritmusának jegyében kell élnie, szívén kell viselnie azt, ami körülötte történik. Találkozás Pogány Judittal Ki tud olyan ártatlan kirakati baba, megalázott szerető, hervadt feleség, olyan javíthatatlan vénkisasszony vagy romlott kis ösztönlény lenni, mint ö? Ki tud úgy vigyorogni, csacsogni, nyafogni, nyüszíteni, pityeregni, sápítozni, mint ő? Ki tud úgy „szétesni“, magányban fuldokolni, „zuhanni“, megértésért könyörögni vagy mindenről lemondani, mint ő? Senki. Pogány Judit ismeri az élet színét is, fonákját is. Egyszer sokkol, máskor elbűvöl, de minden egyes alkalommal közöl valamit. Pillanatokról, helyzetekről, megérzésekről, másokról és önmagáról. Pályafutását 1965 végén a kaposvári Csiky Gergely Színházban segédszínészként kezdte; ma ugyanott, a társulat érdemes művésze. Arca és hangja összetéveszthetetlen, de a kora... éveinek száma mindig pontosan any- nyi, amennyit a figura megkíván. A Szent György és a sárkányban tizenhat. A III. Richárdban nyolcvan. Nincs stílus, nincs koncepció, amely határt szabna tehetségének. „Elhiszi, hogy gátlásos vagyok? Most is szorongok Én mindig szorongok. Az egész életem kisebbrendűségi érzésben élem. A gyerekkorom... a túlérzékenységem ... a sok sérelem. Az egyetlen hely ahol megnyugszom, az a színpad. Bár a próbáktól ott is félek. Húsz éve játszom, és még mindig félek. Semmi köze hozzám a figurának, teljesen más, mint én, de elvárom magamtól, hogy az első perctől fogva jó legyek. Nincs bennem annyi szemérmetlenség, hogy úgy próbáljak, ahogy mások próbálnak. Szabadon. Görcsök nélkül. Semmivel sem törődve. Nem... én nem merek így próbálni. Képzelje csak el: ha most egy ilyen lelkületű színésznőnek, mint én, olyan embert kell megformálnia, aki a legválságosabb helyzetben is megőrzi életszere- tetét, akinek bátrak a megnyilvánulásai, s hozzá az előadás stílusa is harsányan vígjátéki... a kínoktól csak rosszabb lehetek. Még jó, hogy a szerephez jelmez is jár. A fehér, a sárga, a tőlem teljesen idegen színek segítettek, meg az erős maszk és a vörösesbarna loknis paróka. De erre a csodára sem lehet sorozatban számítani. Julikát játszottam a Liliomban, Anna Petrovnát az Ivanovban, Mariannát a Mesél a bécsi erdőben, Corday Saroltát a Marat halálában, Mrs. Smith-t A kopasz énekesnőben, most mégis azt kell hogy mondjam: sosem vagyok biztos a dolgomban. Nekem minden figura egy újabb kihívás ... az egyiket »elkapom«; a másik rémálom. Szeretnék két lábbal állni a földön, de ez a pálya nekem nem teszi lehetővé. Négy évig voltam segédszínész... négy év nem elviselhetetlen idő, de ha belegondolok: lett volna rá okom bőven, hogy eltűnjek. Első igazgatóm, eredeti foglalkozását tekintve pék volt, csak úgy hamarjában végzett színházrendezöi tanfolyamot. Nem tartoztam a kedvencei közé, szólt is nem egyszer, hogy ne reménykedjek. Ma sem értem, mi tartott vissza, mert furcsa mód tetőtől talpig láttam én magamat, tudtam nagyon jól, hogy alkatilag sosem leszek eszményi színésznő. Nemhogy a vezetőségnek, nekem sem tetszett az-arcom, a hangom, a magasságom. Kisugárzás? Nekem az civilben sosem ment... hogy tudtam volna hát megmutatni, hogy van bennem valami? Ráadásul egyre magasabb gátak nőttek bennem. De nem mozdultam. Maradtam. Úgy látszik: mégis csak bíztam magamban. Meg a fiatal rendezőkben. Mert vártam, hogy észrevegyenek, belém lássanak, felfedezzenek. Ki is próbáltam mindent, hogy érdekessé tegyem magam. Fiúsra vágtam a hajam, hátranyaltam, feketére festettem, de mert nem tetszett, azonnal megváltoztam. Majd kitört a bokám, túsar- kú cipőben, miniszoknyában fitogtam, ami még rosszabbul állt. Szűkre szabott ruhákat vettem, öveket, mély kivágású blúzokat fodorral és anélkül - ez sem segített. Majd a frizura, gondoltam. Feltupíroztam a hajam, parókát hordtam, de ennek sem volt értelme. Huszonkilenc éves voltam, amikor Zsámbéki Gábor azt mondta: várjak még, ne türelmetlenkedjek, mert kevés a nekem való szerep. Pedig ő osztotta rám az Ahogy tetszik Rosalindáját. A gyereklány Rosalindát. Érett, felnőtt nőnek azonban még huszonkilenc évesen sem tudott elfogadni. És nemcsak ö volt így velem... a többi rendező is sokáig legfeljebb eladósorban levő lányokat meg mesehősöket játszatott velem. Ami a filmet illeti: huszonnyolc évesen, négy hónappal a szülés után, mózeskosárral a kezemben mentem először forgatni, de nem voltam jó, mert nem tudtam, hogy akárhány méterre áll is tőlem a kamera, azért az arcomba néz. Filmen egyébként sosem volt »baj« az alkatommal; majdnem mindig annyiéves nőt játszottam, amennyi valójában voltam. Ami viszont engem is meglep: egy-két kivételtől eltekintve csupa boldogtalan, mélyre süllyedt nőket játszom, csupa elfuserált sorsot. Mintha az Ajándék ez a napban és a Panelkapcsolatban is ugyanazt az életet élném, amit a Szívzűrben. Az Egymásra nézve külön fejezet. Az egy furcsa emlék. Egy frissen szabadult nő, aki másodszor kopogtat be Szalánczky Éva életébe. Féltem a szereptől... egyetlen percig sem hittem, hogy jó leszek benne. Sosem éreztem még a zsigereimben azt a különös szerelmet, amit a forgatókönyv szerint éreznem kellett. A végén kiderült: nem is ez volt a legnehezebb. Sokkal »érzékenyebb« volt az. a jelenet, amelyben a katonatiszt Éva halála után leitat és kifaggat. A forgatás éjszakáján jöttem rá, hogy egy jó megoldásért a fele királyságomat is képes vagyok odaadni. Makk Károly négyórás késéssel érkezett a presszóba, a forgatás helyszínére. Már javában próbáltunk, amikor megtudtuk: nincs rumszínú üdítője a kellékesnek. Akármit tett is az asztalra, a lámpák fénye azonnal elárulta, mi van a pohárban. Makk egyre türelmetlenebb volt, percek óta szótlanul nézte az asztallapot. Amikor nem bírta tovább, azt kérdezte: mit innék a legszívesebben. Rumot, feleltem. Fellélegzett a stáb, jött a rum, összemondtuk a szöveget. Három snittben vettük fel a jelenetet. Az elsőben két rumot, a másodikban egyet, a harmadikban megint kettőt kellett meginnom. Negyven perc alatt végeztünk a forgatással, de másfél óra alatt sem tudtam felengedni. Mindegy. Kihevertem. Másnap kaptam egy táviratot: Köszönjük a varázslatot, Makk és teljes zenekara. Tolmár Tamás filmjét, a Zuhanás közbent is nagyon szeretem. Egy alkoholista angoltanárnő vagyok benne, aki utálja a férjét, mert őrült és gyűlöli a világot, mert nem kapta meg belőle a maga részét. Ennél persze sokkal izgalmasabb, sokkal bonyolultabb a szerep - egy nyáron át az életem volt. Szélsőséges lelki alkat vagyok; amilyen katartikus szenvedéllyel tudok rajongani, ugyanolyan erővel »lakom be« a drámai helyzeteket is. Orvos bátyám félt is az ilyen feladatoktól... nyugtatót kellene szedned, enyhe nyugtatót, próbál hatni rám. Ilyenkor hevesen tiltakozom, épp azért lettem színész, mert ilyen az idegzetem.“ SZABÓ G. LÁSZLÓ ÚJ SZÚ 14 1987. XI. 27. „Minden szerep új kihívás“ (Helyey Zsuzsa felvétele) Sz élsőséges érzelmek közt
