Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-11-27 / 47. szám
rették öt, ünnepnapokon ajándé- neki. S akkor Zsanka sugárzott I, cinkosan rámkacsintott: Látod, zélsz... De én már nem szóltam Zsanka... Megszokta, hogy má- megszokta, hogy körülötte min- mindenki, rajta kívül. És ezért lított sokáig figyelmet a rosszul- eret vert benne a kór, melyet, ha i!... De akkor ez már nem az volna. Annyira megszokta, hogy oaja aggasztotta, nem engedhetek, hogy a saját betegségével Bíztatta, bátorította magát, úgy lehet kifárasztani, ó legyözhetet- 3bb volt, így nem vágyódott arra, m korú nő vágyódik, azaz, hogy is törődjön. Igyekezett azt a lát- hogy minden a legnagyobb rend- a beismeréstől, hogy valójában ül van. Hogy egészséges, nagy rjének nem áldozható - hisz oly 3tte ót - szeretettel és szerelem- ett, eltűnik, megengedik, hogy ilja egy nó számára oly nehéz re való fiúk voltak - okosak, jadultak. Annyira felszabadultak, erhelhették magukat semmiféle kkel, és annál inkább nem, hogy nt oly könnyen magára vállalt, iltetés nélkül, könnyen tanultak, léha gyengébben, ahogyan ked- 3 nem adtak okot intőre. Zsanka az iskolába azzal az ürüggyel, lek szüksége az ö segítségére... lem volt a fiúknak párjuk - tréfál- 3t meséltek, tipikus odesszai hu- itikus, kedves fiúk voltak, beval- írettem őket. És Zsanka cipelte Zsanka takarított, főzött, Zsanka sinált, mint amennyit kellett volna, iogy Zsankával nem vesznek el, süllyesztette egyre mélyebbre... hiszen ó-hallgatott, egy szót sem ó látogatásomkor vallotta be yire bántotta öt a magány, az ;sak a munka mellett tudott feilte magát a fiai előtt, ezért utasítóit, kérőit. Később már nem is jni, senki sem igyekezett különbként egyedül ült a tévé előtt, de sm látta, mit adnak, nem tudta, í, mert mindig csak várt, nyugtavannak ők, a férfiai, akik sosem ígért időben, és ő, aki mentőjével éshez, katasztrófához, balesetet, hogy velük is történt valami, történt semmi, csak nem jutott egy telefonhívásra. S ha már ki, lefeküdt a hatalmas Líra- nindig odakészítette nekik, fehér ikarva, a vacsorát. Dlsó látogatásomkor vallotta be nem jól érzi magát. De azért a mentővel, vállalta az éjszakai s, csak azzal a különbséggel, r aludt is utánuk. S ha sürgősen hívták injekciót szúrni, vagy megmérni a vérnyomását a magányosan élő szomszédnak. („Zsannocska, rózsabimbóm, Zsannocska, virágszálam, megint itt a krízis...“), Zsannocska már nem ugrott olyan fürgén. Lassan felemelkedett, tükör nélkül, szinte gépiesen végighúzta ajkain a rúzst, öt ujjával végigfésülte haját, amely vörös is, barna is volt, pedig havonta egyszer elment befestetni a fodrászhoz, de mindezt már a régi megújhodás öröme és titkolt reményei nélkül. Már nem bízott benne, hogy egyszer kinyílik az ajtó és belép rajta díszes egyenruhájában a katonaorvos, kezét nyújtja, és visszavezeti öt a boldog életbe, a... frontra. Műtét után a lehető legszigorúbban megtiltották, hogy eddigi életstílusát folytassa. Egykét hónapig vigyázott magára, ahogy tanácsolták kezelőorvosai, de hamar elfeledkezett az elővigyázatosságról. Ha már egy kicsit jobban érezte magát, megint ment arra a távoli piacra, ahol olcsóbban kapott mindent, és sápadtan, kimerültén vonszolta haza a nehéz szatyrokat. És szájában volt a cigaretta. Amikor hazaért, kendőt kötött, csiszolta a parkettet, fényesítette a bútort, egyik lába a konyhában volt, másik a szomszédoknál... A fiúk újra boldogok voltak, örültek, hogy anyjuk ismét a régi, hogy erős, hogy vele, Zsankával, nem vesznek el... Mint a fönixmadár, amely ég, de sosem ég el, mint a keljfeljancsi - leesik, de újra felemelkedik. És amikor már nem tudott felemelkedni Zsanka - a fiúk elvesztették a fejüket. Megrémültek, mert a saját szobájukban is eltévedtek. Még egyszer eljött Zsanka Moszkvába. Május kilencediké volt, - harminc éve ért véget a háború. Eljött, hogy találkozhasson régi bajtársaival. Új, meggyszínú kosztümben volt, keskeny, szokatlanul magas, tűsarkú cipőben, szépen, gondosan elkészített frizurával, gallérján a Vörös Csillag renddel, amely kissé megnyújtotta a kosztüm könnyű, selyemanyagát. Zsanka idegennek és hivatalosnak látszott, mintha nem is Zsanka lenne, hanem valami magas intézmény képviselője, egy kongresz- szus küldöttje. Nagyon nyugtalan volt, félt, megismerik-e öt a „fiúk", és a nyugtalanságtól még szigorúbb lett, még kevésbé hasonlított saját magára. Szinte megdermesztette a félelem, nem nevetett, nem tréfálkozott, nem mesélt egy anekdotát sem. Kint állt az erkélyen és az egyik cigarettát a másik után szívta, ettől még sápadtabb lett. Nem ivott, nem evett, csak a gyógyszereket nyelte, hogy csillapítsa az újra meg újra jelentkező fájdalmait. El akartam őt kísérni, féltem, hogy ilyen lelkiállapotban el sem tud menni a Prága szállóba, ahol az ünnepélyes találkozót tartották, de ő határozottan elutasított: „Magam megyek oda...“ Ha magad, hát magad. Megint egyedül. A küszöbön váratlanul megállt: „Inkább ne menjek? Mit szólsz? Nem, te mondd meg, rám ismernek?“ „Persze, Zsanka, téged ne ismernének meg? Sok szerencsét!" „Az ördögbe is!“ - mondta Zsanka inkább saját magának, és kemény katonai léptekkel elindult a lift felé, megfeledkezve róla, hogy tűsarkú cipőben van. Megismernek, gondoltam, habár egy másodperc múlva már nem hittem saját szavaimban. Nem hittem, hogy ebben a sovány, sápadt, fehérre púderozott arcban, festett, göndörre csavart hajával, elnehezedett szempilláivái, melyek most félig eltakarták a valamikor szép, nagy, nevető szemeket, felismerik bajtársai azt a Zsanettát, aki a szép örnagy- gyal keringőzött Budapesten, Varsóban és Berlinben is. De amikor késő éjjel hazajött, újra a régi Zsanka volt. Mintha nem is létezett volna az a délutáni feszültség, a szeme nevetett, s haja újra a megszokott rendezetlenségben, kezében a cipői („Száz éve nem táncoltam!“) és egy csokor szegfű. „Még Vaszilij is megismert, a vezérkari főnök, Kucenko is - de szép férfi volt. És most... El sem hinnéd, kire hasonlít most. Rögtön hozzám szaladt: - Bogárkám, az első tánc az enyém! - És Ktorov ezredes pohárköszöntót mondott a tiszteletemre. El sem tudom mondani neked, mit mondott az ezredes, aki két szónál többet soha nem beszélt. Te csak írj, írj, jól jön ez neked majd valami riporthoz... Persze másokról, mindig másokról... Rólam írjál már egyszer.“ Aztán majd megfulladt a nevetéstől, hogy is juthatott ilyesmi az eszébe, hogy öróla írjon valaki. „Na, mindegy, írónő, figyelj...“ - aztán elhallgatott. Gondolom, ezek nagyon fontos szavak voltak számára, lehet, hogy pontosan azok, amelyekre Zsanka várt, ezért tudta csak olyan nehezen elmondani. - „Azt mondta“ - közben Zsanka rágyújtott, aztán megint hosszan hallgatott. - „Azt mondta, hogy a háborúban sok jó orvossal találkozott, de olyan széppel, olyan senkihez sem hasonlítható asszonnyal, mint Zsanna Lvovna, olyannal még sosem találkozott... Na, csak figyelj, figyelj, írónő...“ - azt hiszem zavarában ismételte ezt a számomra oly szokatlan megszólítást.,,- Aztán azt mondta, hogy szerelmes volt belém, de hát hol versenyezhetett ő a szépséges Alekszander- rel... És akkor valaki bekiabálta az a kígyó, miért nem jött el? Akkor mindenki csitítani akarta, mert tudták, mind tudták, mi van vele... Én meg elbőgtem magam... Aztán csend lett, hosszú, síri csend, mert még engem egyikük sem látott sírni... még a fronton sem.. Azon az éjszakán örökre elbúcsúztam az én Zsankámtól, mert amikor, körülbelül egy fél év múlva, táviratot kaptam és rohantam Odesszába, már nem várt az állomáson, sem a repülőtéren. Senki sem futott elém a mentókocsiból és nem kiáltott rám „Szervusz, húgocskám!“ Nem villant át a peronon egy fehérköpenyes alak, nem csillant meg a távolban rövid hajának barnás-vörös sapkája. Zsanka tiszta, szinte ünnepélyesen kitakarított szobájában a széles, hatalmas Líra-kanapén ült egymáshoz bújva a két szép fiú, és hangosan zokogtak. „Nincs már nekünk anyánk, nincs... nincs...“ - ismételték, és szörnyű volt nézni, ahogy tehetetlenségükben és őszinte fájdalmukban sírtak ezek a fiúk, az az „egyetlen“ két férfi, Zsanka férfiai, akiknek szolgálat után meggyes pirogot sütött, vonszolta a távoli olcsó piacról a szatyrokat, kloffolta a hússzeleteket, mosott, vasalt és... várt, várt, mindig csak várt BELLUS IMRE fordítása E00000000000E00000E0000000E0000000000000000000000000000000E000B00000000000000 ANDREJ PLÁVKA / Ének a szélhez Vedd szárnyaidra, szél, az énekemet, repülj vele, mint a sasmadár vagy mint az éles szemű vércse vagy más riogató madár, amelytől megretten a városok ege, az égsivatag, ahol nincs énekoázis, sem szárnysuhogás se földlehelte felhők. Vedd szárnyaidra, szél, az énekemet, és repülj vele, mint a sasmadár a városok sivár egére, ahonnan rég elkergetett sárkánnyi acéltársad, és keringj körbe hétszer, hogy a sápadt emberek fölemeljék kábult fejüket, és meghallják szárnyaid suhogását. Mert akkor meghallják a szívüket is, zajjal betemetett, kőéjszakába fúlt, szürke sebekbe sikkadt, drótozott napokba süllyedt szívüket, meghallják és akkor a bánat és öröm rügyei serkennek rajta, és kivirágzik a régen elfelejtett gyöngyvirágok könnyeivel. Hétszeri keringésedre visszhang kél majd az utcák völgyeiben, hétszeres visszhang, mint hétszer hét kövér esztendő, az emberi szívekért, melyeket megsiketített a tülkök, kürtök, megafonok vihara, belerágta magát ereik életadó mézgájába, mint a fagyöngy a tölgybe, hogy kiszívja vérét — csalóka boldogságának sárga bogyóiért. Vedd szárnyaidra, szél, az énekemet, és repülj vele, mint a sasmadár a csend magasságaiba, ahol te fészkelsz, és tanítsd meg száguldani, hullámot verni az állóvizeken, zúgatni az erdőt, lengetni a fűszálat, elvinni az emberszagot a szarvasünőhöz; amikor szerelmes vágyában elfelejti a veszélyt - És tanítsd meg megsimogatni-a júliusi réten alvó asszony arcát, meglebbenteni haját és álmot súgni a fülébe az élet titkáról. ZÁDOR ANDRÁS fordítása A költőre emlékezünk, születésének 80. évfordulója alkalmából. Az őszi szemerkélő esőben szinte teljesen átázott. Erőteljesebben nyomta a kerékpár pedálját. A következő kanyar után megpillantotta a szülői házat. „Huszonöt év... - gondolta. - Nem mindenki mondhatja el... ugyanazzal az asszonnyal...“ Végre hazaért! Lenyomta a kapu kilincsét, a kerékpárját betolta a fészerbe. Apja jött elébe, Jürgen mélyen az arcába nézett.- Gratulálok! - mondta. - Ahhoz képest, hogy ezüstlakodalmadat ünnepied, jól nézel ki, apa!- Köszönöm - válaszolt az apja. - Én viszont nem mondhatom el rólad ugyanezt. Nem nézel ki valami jól. Jürgen bizonytalan mozdulatot tett.- Hogy megy a tanulás? - kérdezte az apja.- Hagyjuk most ezt a témát, az örömünnepen ...! - mondta Jürgen és belépett a konyhába, ahol az anyja szorgoskodott. Megölelték egymást - anyja ke- ében nagy kés volt.- El ne vágd a nyakam... - tréfálkozott Jürgen. Körülnézett a konyhában.-Annyi ennivalótok van, hogy az egész falut vendégül láthatnátok! Az anyja felnevetett.- Szeretnék valami egészen eredetit feltálalni. Hagymaleves, gombaomelett, töltött borjúmell, borzselé gyümölccsel- sorolta.- Nem rossz! - mondta elismerően Jürgen. Éppen ki akart lépni a konyhából, amikor tekintete egy halom gombára esett, amely láthatóan már fölösleges volt. A halomból kiemelt egy fejet.- Van ebből az omlettben? - kérdezte riadtan.- Bizonyosan... - felelte anyja.- Miért? Jürgen forgatta kezében a gombát.- Én ezt galócának vélem... Anyja ijedtében kissé felsikoltott, aztán elmosolyodott és megnyugodva szólt:- Lehetetlen! Hiszen apád gomba- szakértő! Jürgen tovább vizsgálgatta a gombát.- A szakember is tévedhet... - szagolgatta. - Azt hiszem, hogy a gombák legmérgesebbjét tartom a kezemben. Apja lépett be a konyhába. Miután ő is megnézte a gombát, rekedten szólalt meg: HELMUT GROSS- Jürgennek igaza van... ez egy zöld galóca! - mondta. - De, biztos vagyok benne, hogy az omlettbe nem kerülhetett ... - tette hozzá.- Hogyhogy ezt nem vetted észre? - méltatlankodott a felesége.- Csak azokat néztem meg, amelyeket odaadtam neked.- Pedig te tudod, hogy... Apja belevágott fia szavába:- Dobd a szemétbe és moss alaposan kezet!- És Fia mégis került az ételbe? - kiáltott fel az anyja. - Oda a szép gombaomlett! Az apa töprengett egy keveset, majd döntött. ^- Ki kell próbálnunk! Adj belőle a macskának!- Micsoda? - rémült meg még jobban az asszony.- Ahogy mondom. Adj belőle a macskának. Ha túléli, nincs semmi baj. A macska mohón nekiesett az omlettnek, látszólag ízlett neki. Nem sokkal később megérkeztek a vendégek. Elsőként Winklerék, majd Neumannék, végül Rademacherék. Az ünnepi köszöntőt Rademacher mondta, versbe szedett szöveget, miközben a többiek kuncogtak magukban, vagy hangosan fel-felnevettek. A macska oda-odadörgölódött a vendégek lábához, majd mindnyájan asztalhoz ültek. ) A menüt mindenki nagyon dicsérte. Rademacher nem győzött eleget fogyasztani az omlettból. Mindannyian fölöttébb jókedvűek voltak. Miután Winkler elmondott egy-két régi történetet, Rademacher újabb kéziratot húzott elő a zsebéből és hangosan olvasni kezdte lau- dációját az ünneplő párról. Az apa intett Jürgennek, hogy a verandáról hozza be a többi ételt is. Jürgen lábujjhegyen osont ki, hogy ne zavarja a társaságot a műélvezetben. Pillanatokon belül üres kézzel tért vissza és intett az apjának. Együtt mentek a verandára, ahol az egyik sarokban összegörnyedve, mozdulatlanul feküdt a macska.- Ez szörnyű! - kiáltott fel az apa.- Meg kell mondunk, amíg nem késő...!- fordult Jürgenhez. Az első pillanatokban a vendégek fel sem fogták. Rademacher is csak azt észlelte, hogy megzavarták a felolvasásban. De pillanatok múlva már egymást túlkiabálva jajveszékeltek.- Mentőket, gyorsan! - kiáltotta Winkler, aki elsőként tért magához az ijedelemből. A telefonálás után szemrehányások, még nagyobb jajveszékelések. Neumanné azt kiáltozta, hogy nem akar meghalni. Jürgen arra gondolt, hogy mégis neki lett igaza... Aztán végre, szirénázva megérkezett a mentőautó, rohanás a kórházba, sürgölődő nővérek és orvosok, majd a kellemetlen procedúra! Hajnal felé rendeződtek a dolgok. Egy főorvos megjegyezte:-Túl vannak a veszélyen! Neumanné nem fogadta a köszönésüket. A többek visszautasították a meghívást, amely reggelire szólt.- Erre az ezüstlakodalomra sokáig fogunk emlékezni... - sóhajtott az apa, amikor otthon, magukba roskadva, visz- szaidézték a történteket. Amikor... megszólalt a csengő. Összerezzentek, Jürgen nyitott ajtót.-Walter úr van itt, a buszvezető... veled akar beszélni... - mondta az apjának. A buszvezető zavartan lépett be a szobába.- Kérem, ne haragudjanak, hogy háborgatom önöket, de valamit közölnöm kell... - kezdte. - Nagyon kellemetlen ez nekem, higgyék el...- Térjen a tárgyra - biztatta az apa.- Igen... - bólintott. - Igen. Huszonkét óra után, amikor a délutáni műszak végén a mopedemre szálltam, hogy haza induljak, az átkozott esőben... amely egész nap idegesített... az ember ilyenkor... Az apa türelmetlenül legyintett.- ... és nem láttam... - folytatta Walter. - Úgy suhant a motorom elé, hogy amikor fékeztem, már késő volt... valahogy elkaphattam a sárhányóval... nem volt semmi külső sérülése, de azonnal elpusztult, valószínűleg belső vérzés... Zavartan forgatta a sapkáját. Az apa szótlanul meredt rá.- Már tegnap este meg akartam mondani önöknek, de láttam, hogy vendégek vannak és nem akartam zavarni. Oda fektettem a verandára. Minél tovább beszélt, annál szánalmasabb volt.- Utólagos jókívánságom... a jubileum alkalmából... valóban nagyon sajnálom ...- Maga elgázolta a macskánkat?- kérdezte az apa, rekedten.-Igen, de nem voltam hibás... és odafektettem a verandára... gondoltam, hogy ma reggel...- Köszönöm... - mondta halkan az anya. - Bizonyosan nem ön volt a hibás, Walter úr... - és sírva fakadt. Walter még zavartabb lett.-Sajnálom. Nagyon sajnálom...- dadogta.-Hagyja csak... - szólt Jürgen és hangosan felnevetett. - Minden rendben van. A nagy nevetéstől nem tudott többet mondani. ANTALFY ISTVÁN fordítása i
