Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-11-27 / 47. szám
ötéves lehettem, Zsanka tizennyolc. Elsőéves orvostanhallgató volt. Zsankát - unokanövére- met - úgy szerettem, mintha édestestvérem lett volna, annál is inkább, mivel testvéreim nem voltak. Közvetlenül a háború előtt jött el hozzánk a nyári szünidőre. Vidám volt és nagyon szép. Táncolt, nevetett. Egy nap alatt négy múzeumot is bejárt, estére jegyet szerzett a Bolsojba vagy az Akadémiai Színházba (számára valahogy mindig akadt egy „fölösleges“ jegy.) Éjjel sem pihent, sosem fáradt el, mesélt, dalolt, utánzott, nevettetett, aludt vagy három órát és sietett ismét a következő múzeumba, merthogy gyorsan fogynak a napok. Végül egy sem maradt, és ö még nem volt... sehol sem volt, semmit sem látott. Amikor Zsanka elment, a mi zajos otthonunkba beköltözött a legvalószínűtlenebb csend. A háború idején Zsankát Taskentben találtuk. Gyönyörű volt. Az orvosi egyetem szép- ségkirálynője. Nekem akkor úgy tűnt, hogy minden ismert filmszínésznóre hasonlít. Óriási lelkesedéssel bámultam Zsankát. Ó volt álmaim megszemélyesítője. De nem csak én voltam Így vele, a baráti köre, kísérete is. Rajta (és benne) minden olyan természetes, bájos és vonzó volt. A karcsú, fürge lába, úgy emlékszem, apró, fekete körömcipőben, a nyakában szabadon, szinte hanyagul lebegő kékpöttyös kendő, gesztenyebarna haja, természetes hullámokban omlott a vállára, a fehér köpeny, melyet minden este kimosott, kikeményített, úgy állt rajta, mint a legelegánsabb estélyi. Zsanka... Zsanka az örökmozgó. A táncoló, nevető, csevegő Zsanka - a lányok eszményképe, a fiúk szerelme... Sokat közülük kikísért a frontra, majd egy napon ö maga is eljött elbúcsúzni... Zsankából bajtárs lett... Zsanka nővér, Zsanna doktornő, Zsanna Lvovna, az egészségügyi szolgálat századosa. Levelei nyomán tanultam Ukrajna, Fehéroroszország, Lengyel- ország, Magyarország és Németország földrajzát. És közvetlenül a háború vége előtt Zsanka leveleinek végén már akkurátus, gyöngybetúk- kel irt post Scriptumok jelentek meg -tisztelettudó és udvarias, bennsöséges és családias hangnemben, egy sokatmondó aláírással: „a Ti Szásátok“. Aztán a „mi Szásánk“ már maga is írt, apa hangosan olvasta föl a leveleit, mert a „mi Szásánk“ szellemes volt, minden levelét versben írta, és szellemes humora mögé rejtette Zsankához érzett mély szerelmét. Aztán megjelentek együtt, és senki sem mondhatta, hogy látott már életében szebb párt. Szása valóban a mi Szásánkká lett. Az én igényes szüleim is azt mondták Zsankának, hogy Száska közénk való, kedves, hát legyenek együtt boldogok. És Zsanka boldog volt. Nem sokáig. Elment a „mi Szásánkkal“ a Koli- ma folyóhoz Magadanba, ahol Száska, mint őrnagy, egy katonai kórház parancsnoka lett. Hat év" alatt Zsanka szült két olyan szép fiút, amilyenek ók voltak. Aztán visszatért velük Odesszába, ahová előbb Szásától, az ápolótól, majd Szásától a szanitéctól, s végül Szásától, a portástól jött a szerény tartásdíj. Aztán évekig nem jött semmi, és senki sem tudta, él-e még Szása. Az első hónapokban Zsanka még elelment hozzá a gyerekek nélkül, hitt az ígéreteiben, hogy „elhagyja“, „abbahagyja", „újból kezdenek mindent“. Eltelt egy hónap és Száska valóban „elhagyta“. De nem a vodkát, hanem Zsankát. Es kezdődött minden újra. Megalázta, kigúnyolta Zsankát... Ütötte, verte. Mindezt nem tudtam elhinni. Akkor még nem fogtam föl, mire képes a vodka. Nem hittem romboló erejében. Azt hittem, csak eltúlozzák. De tévedtem. A „mi Szásánk“ - a csinos, elegáns, karcsú, finom modorú Szása, aki bemutatta nekem Leningrádbana vele egy utcában lakó Anna Ahmatovát is, az a Szása, aki a mi tizenhat méter hosszú szobánkban polo- nézt táncolt Zsankával, ha berúgott, ütlegelte Zsankát, egykori harcostársát, a nevető, táncoALLA GERBER i fi ló Zsankát, aki végigélte vele a háborút, és saját jószántából elment vele nem csak egy időre, hanem élni és örülni az életnek Magadanba, a Kolima partjára. Aztán már Zsanka nem járt Moszkvába. Nem ért rá. Fel kellett nevelnie fiait, dolgozni, keresni kellett rájuk. A főiskola után elmentem hozzájuk Odesszába. Zsanka a „saját" mentőkocsijával várt, „saját“ sofőrjével, Zsorával, „személyes“ asszisztensével, a teltkeblű, hidrogénezett hajú Lizával. Ezzel a „személyzettel“ vívta huszonöt évig a harcot az emberek életéért. Velük ment minden kisebb és nagyobb ütközetbe, éjjeli és nappali szolgálatba. Aztán egy rövidke szabadidő, melyben - mint a fronton - néhány órát aludt, aztán ment, élt, futott tovább. A sok álmatlan éjszaka, no meg a dohányzás korán kicsalták szeme köré a ráncokat, de akkor is ó volt az, ugyanaz a Zsanka, az a mindenkihez hűséges és jó barátnő, aki sosem utasította vissza, ha fölkérték, hogy cseréljen szolgálatot, rohant a súlyos esetekhez, injekciót szúrt a szomszédasszonynak, ment éjszaka megmérni a vérnyomását a sokajtós szövetkezeti lakás egyetlen magányos öreg bácsikájának, akinek minden elképzelhető baja csak Zsanocska hazatérésekor szűnt meg. Állva is elaludt, de minden percben kész volt ugrani, mert a konyhában forrott a borscs, főtt a ruha, kelt a tészta a finom pirogra... És a srácok megint valahová eicsavarogtak, a szomszéd utcában meg várja egy influenzás beteg, be van rekedve, alig tud beszélni, de, Zsankának jó füle van, könnyű keze, vidám hangja... „A mi Zsannocskánkkal még a halál sem olyan szörnyű - mondogatták az ismerősök. - Cak ő legyen egészséges.“ Vele mindenki könnyebben, vidámabban érezte magát. Csak saját magával nem volt Zsanka kibékülve. Szorongott. Üresnek érezte az egyedüllétet. De akkoriban még azt ügyesen leplezte - rágyújtott egy Belomorra, ujjaival végigfésülte fiúsra nyírt gesztenyebarna haját, egy kis rúzst kent az ajkaira, és ment, sietett, élt, vagy inkább segített másoknak élni. Mindezt könnyedén, ügyesen, de teljes odaadással. Egyszer mégis feljött Moszkvába, de most már nem a múzeumokat, hanem az üzleteket járta, s minden gondja az volt, hogy a barátai és lakótársai hosszú papírszalagra írt nélkülözhetetlen rendeléseinek eleget tegyen. Zúgolódott, kesergett, ha nem tudta valakinek a kívánságát teljesíteni, ha például nem tudott venni egy olcsó, de szép cseh kristálycsillárt a nénikéjének. Úgy örült, mint lánykorában, ha valamit kapott a saját részére is. („De ezt nem tehetem, hiszen akkor nem tudom megvenni Vitykának a cipőket.“) A szeme azonban ragyogott, táncolt, mint fiatalkorában, pedig már negyvenötéves volt. Mégis olyan volt, mint a régi szépséges Zsanett. Hasonlított a francia Nicol Cour- sellre (vagy inkább Nicol hasonlított Zsankára). A Papa, mama, a szolgáló és én című film után nem is hívtuk őt másképp, csak Zsanett Cour- sellnek. Nem mehettem gyakran Odesszába, de amikor alkalmam adódott, rohantam Zsankához, hogy lássam őt, hogy leüljünk a csaknem a fél szobát elfoglaló Líra-kanapéra, fölhúztuk a lábunkat, rágyújtottunk egy Belomorra, és meséltünk. Meséltük egymásnak az életünket, amely ugyan nem nagyon mosolygott ránk, de mi szerettük az életet. Panaszkodtunk, sírtunk is - ezen már nincs mit szégyellni. Úgy mint régen, vagy a vasútállomáson, vagy a repülőtéren várt, a mentökocsival, ugyanazzal a Zsorával, aki közben meghízott és bajúszt növesztett, és ugyanazzal a Jelizaveta cárnővel, aki a kövérségtől már alig bírt mozogni. „Szervusz, húgocskám!“ - kiabált rám már a kocsiból, és a megszokott mozdulattal levette fehér sapkáját, amely alatt minden érkezésemkor más színű haj volt (attól függően, mennyi és milyen festéket használt, mennyi időt szánt a hajára). De a hangja ugyanolyan csengő maradt, még a napi egy csomag Belomortól sem lett rekedtes. És ugyanolyan fürgén mozgott, megint két műszakot vállalt, éjszakait is, mert azt jobban fizetik, és Szása már rég rokkantsági nyugdijat szed - pénzt alig küld, néha tíz, tizenöt rubelt... „Vityka már nemsokára befejezi az iskolát, elmegy egy tengeri hajóra - én meg... fütyülök mindenre. Elmegye fürdőbe, pihenek, eltűnök, mint a kámfor“. Korán reggel, éjjeli szolgálatai után a legtávolabbi piacra ment, mert ott kapott meg mindent a legolcsóbban. Nem is emlékszem, láttam-e őt valaha is nehéz szatyrok és táskák nélkül - még akkor is cipekedett, amikor a cipelést már kategorikusan megtiltották neki. Nem tudom öt elképzelni portörlő, kefe, fazék, vizesvödör vagy lavór nélkül, melyben szinte szünet nélkül főtt a már felcseperedett fiúk fehérneműje, akik nemigen siettek segíteni az anyjuknak.-Zsanka, így nem lehet, tönkreteszed magad. Kell, hogy segítsenek a fiaid, kell, hogy sajnáljanak, hiszen te rájuk... Mérgesen félbeszakított.- Csak azt ne mondd, hogy rájuk pazaroltam a fiatalságomat, az egész életemet! És kire pazaroltam volna? Én vagyok a hibás, hogy olyan apát választottam nekik, úgy hogy errőL..- Jó, jó, tudom, adósuk vagy. És ők? Ők ' semmivel sem tartoznak? Két egészséges, életerős fiú nézi, hogy mégy tönkre...- Menj az ördöge - veszekedett rám Zsanka, és a még égő cigarettáról rágyújtott a következőre. - Mit lelkizel nekem itt? Te is olyan leszel. Engem szeretnek a fiaim. Ha megkérem őket, mindig segítenek. De minek, ha én - hál’ istennek - egészséges asszony vagyok, és nekem egyszerűbb, ha magam megcsinálom. Inkább mint kérjek, és esetleg elutasításba ütközzek... Tudod, bosszant engem is, de már megszoktam, jobb egyedül, így biztosabb vagyok a dolgomban. És a fiúk is megszokták, hogy Zsanka erős, fáradhatatlan, hogy nem tud tétlenül ülni. Húzni a nehéz szatyrokat, két éjjel egymás után szolgálni, utána takarítani a lakást, sütni a kedvenc pirogot vagy palacsintát - mindez az ö Zsankájuknak „belefér a normájába“. Természetesen, s kot is vette a boldogsá és még te t többet. Megszok sokat gyóg) denki betec nem is tulaj léteinek. Gy idejében... a Zsanka le csak a mási te meg ma foglalkozzoi érezte, öt ni len. így kön amire bárm saját magá' szatot keltei ben van, fi teljesen eg\ fiai, akiket e korán elves mel is sze húzza, von szekeret. É szépek, fels hogy nem kötelezettsé Zsanka mir Szinte meg néha jobbal vük tartotta, maga ment nincs-e valc Társaságba koztak, vicc mórral. Szir lom, én is a szatyroka mindig többi és ők tudtál csak ö mag De ki látta a szólt. Csak ut Zsanka, me egyedüllét, lejteni. Széc tóttá el a ti; volt kit eluta sebben. Esi sokszor azt miről szól a lankodott, h jöttek haza i annyi verek hez ment ki De velük n; két kopejká mégsem bí kanapéra, d szalvétával Csak az Zsanka, ho ugyanúgy jí szolgálatok; hogy most i Belső terek hó izzása élő és halott vidék a szív égboltján babhüvelybe zárt zöld szemgolyók izmaimba lenyúló fasorok gyökér-övezetek hangtalan áramlások élő útjai csont-ív katedrálisok melyekben az idő egyszerre őrzi a tegnapot és a holnapot a felemelt tartópillérek egyszerű sima szépsége akárha a szél és a tenger formázta volna örök hullámverésében megnőttek a boltívek, hogy összefogják az épület kupoláját a tágas hajó alattuk méltósággal emelkedik és süllyed út az útban folyó a folyóban halad előre a fában egyszerre két fa nő s testem belső terein valaki külön utakon jár I Eljön az ki az akit elveszítesz héttornyú várban lakó sárkány ki az akit elragadsz e tájról szürke hajnalon lobogó estén nyár kezdetén tüzek lobbanása legelején valaki a távolság kék tornyai közül elindul ellened két puszta kézzel két kinyíló tenyérrel fölemelt tiszta tekintettel a múltak mély kútjait hordozva csontjaiban mezítláb csupasz mellkasán a napot melengetve eljön az aki eléd áll hétfejű idő hétféle tornyod titkát kitárni eljön az aki feltöri a pecséteket a zárt ajtókat az élet és a halál forrásai előtt ó a tűz a tűz a születő idő első lobbanása a héttornyú láng a rét zöld síkjai felett fölemelt hajnal hét búzavirág tenyere csobbanás a tó közepén és a víz gyűrűi ahogy elindulnak a part felé a virradatban eljön az aki a harmadik nap hajnalán megáll majd győztesen csupasz mellkasán a napot melengetve • Csillagom virágom csillagom virágom szökik már az este öltöztess vetköztess virágszép szemedbe takargass kezeddel boríts be hajaddal csillagom virágom teljes tenmagaddal tedd szíved énmellért holtig égő lángnak virágos csillagnak virágzó világnak Távolodók mennek egyre csak mennek szemükből kihullnak a tetők a temetők kifordul utánuk a csend az ajtók száján kifordul utánuk a küszöb a kapu és a sötét kapubálvány az udvart mögöttük papsajt útifű növi be lüktet benne zölden az üresség szíve kutak mélyén meghal a forrás beléomlik pár ölnyi agyag magával rántva a kútkávát minden percben valami kettéhasad üveg deszka út tűzhely kemence s mintha minden félrész a távolodókkal menne mindennap kevesebb a szó kisebb a lélek s egyre csak mennek mennek a tájak a vidékek síkságok vonulnak dombok döcögnek a folyópartok kettétörnek és száll a semleges ég az elmenőkkel az öntudatlan vétkezőkkel a nyelvük vesztett tétovákkal akik csak mennek egyre mennek akik egyre csak távolodnak önmagukból is kitántorognak apáik szavát elfelejtik tegnapjukat rejtve rejtik néz utánuk küszöb kapu néz a sötét kapubálvány s kifordul az emlékük is a megnémult ajtók száján
