Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-11-27 / 47. szám
ötvenes-hatvanas évek fordulóján új, eszmei-művészi szempontból érettebb korszak kezdődött a csehszlovákiai magyar irodalomban. A fellendülés először a lírában mutatkozott, de később kiterjedt irodalmunk minden területére. Ma már nem kétséges, hogy az irodalmi élet fellendítésében jelentős részt vállaltak annak a költői csoportosulásnak tagjai, akik a Fiatal szlovákiai magyar költők (1958) című antológiában hallatták hangjukat. Később a „nyolcak“ antológiájaként emlegetett kötet megjelenése erőteljes erjedési folyamatot indított meg. A fiatalok költői programja a különbözés, az előttük járó nemzedékek művészi gyakorlatának kritikus felülvizsgálása volt. Ebben az irodalomnak nagy jelentőséget tulajdonít, alkotásra serkentő légkörben hamarosan újabb költők jelentkeztek. Többnyire olyanok, akik már az ötvenes évek folyamán közöltek verseket, de az antológia összeállítása idején még nem voltak eléggé érett verselők. Ezek közé tartozott Gál Sándor is, akit három évtizednyi irodalmi munkássága nyomán immár irodalmunk élvonalában tartunk számon, s ma egyike legolvasottabb alkotóinknak. Különösen költészete, novellisztikája és közírói tevékenysége népszerű, de gyermekíróként, műfordítóként, s újabban esz- széíróként is ismert az olvasók körében. Eredményeinek egy része kedvező visszhangra talált az egész magyar nyelvterületen. Gál Sándor november 29-én tölti be ötvenedik életévét. Ez az esemény alkalmas arra, hogy legalább vázlatosan felidézzük Írói fejlődésének főbb állomásait. A vázlatosságot az életmű arányai kényszerítik ránk, tizennyolc eddig megjelent kötete nemcsak sokmúfajúságát, de termékenységét is bizonyítja. Ezt a teljesítményt csupán egy átgondolt alkotói program és az a teremtő nyugtalanság tette lehetővé, amellyel Gál Sándor a számára átélhető valóságot szemléli. Költői-Írói szándékait, művészi alapállását sokszor megfogalmazta, pálya- elemző önvallomásai is ismertek. A legtalálóbban talán az Ahonnan elindultam című versében jellemezte fejlődését: „Már nem érzem, már tudom, mi köt ide. Nem csak vak vágyak, ősi ösztönök rabjaként vonzódom e megvert földre!" Pályája tehát az ösztönös költői megnyilvánulásoktól a művészi tudatosság szüntelenül munkáló fegyelméig ível, s legfőbb jellemzője, mozgató ereje, rendező elve a szülőföldhöz, az útnak indító közösséghez való ragaszkodás, a táji-közösségi kötődés, a származás- és osztálytudat, a nyelvi-nemzetiségi hovatartozás érzése. G ál Sándor szerencsés időszakban, de kedvezőtlen feltételek mellett kezdte pályáját. Alig valamivel később indult, mint a „nyolcak“ legtöbbje (1956-ban közölte első versét az Új Ifjúság), költői kibontakozása azonban lényegesen lassabban ment végbe. Az antológia fiataljai - kevés kivétellel - humán tagozatú középiskolát és irodalom szakos főiskolát végeztek, s egy alkotó-alakító közösségben bontogathatták költői szárnyaikat; Gál Sándor mezőgazdasági szakembernek készült, s valóságos irodalmi autodidaktaként tette meg első lépéseit a költészet felé. Nyilván ez magyarázza kimaradását az antológiából, ez az oka első versei kezdetlegességeinek. Fejlődése a hatvanas évek elején vett határozottabb irányt és tempót. Élete egy szerencsés fordulata révén fővárosi újságíró lett. A pezsgő irodalmi élet, a „nyolcak“ fellépése körül kirobbanó viták jótékony lendületet adtak költői-írói kibontakozásának. Első verseskötete megjelenésétől - Arcnélküli szobrok, 1964 - az irodalmi közvélemény a „nyolcak" legjobbjaival (Tő- zsér, Cselényi, Zs. Nagy) együtt emlegette. Valóban sok hasonló vonás fűzi az említettekhez. Mindenekelőtt az útnak indító élmény- és valóságanyag, a paraszti szegénység körülményei hasonlók, de költészetük forrásvidéke, a verseikből kirajzolódó lírai hős is számos rokon vonást mutat (a gyermekfejjel megélt háború, a falun felnövekvő, majd onnét kiszakadni kényszerülő, az értelmiségi pálya felé sodródó nemzetiségi ifjú attitűdje stb.). Gál költői alkotómódszerét kezdetben az ösztönösség jellemezte. Hangvétele gyakran volt romantikus, érzelgős, néha hamis pátosztól csengő. A pályakezdésre jellemző fogyatékosságok sokáig elkísérték. Leginkább a túlbeszélés, az erőltetett bölcselkedés. Többnyire ömlesztve adta elő mondanivalóit, minden oldalról körüljárva témáját, ezzel mintegy felerősítve az amúgy is nyilvánvaló epikai ihletést. Versei ugyanis többnyire elbeszélhető élményfolyamathoz, felidézhető cselekedethez, leírható tájhoz köPrandl Sándor felvétele tődnek. Ez a sajátossága későbbi költészetének is jellemzője maradt, mikor már megtalálta a temperamentumának és mondanivalóinak egyaránt megfelelő versbeszédet. Soron következő köteteiben - Napéjegyenlőség, 1966; Szabad vonulás, 1969 - érik meg ez a változás, különösen az utóbb említett kötet záró ciklusában. Ekkor tér át a korábban csak szórványosan alkalmazott szabad sorú versre, elhagyja a központozást, a nagybetűket. A külső kötöttségek helyett belső, gondolati és ritmikai kötődések tagolják a verset. Ha nem is lesz teljesen hűtlen a kötött versformákhoz, ezentúl csupán elvétve, szórványosan alkalmazza őket. A megtalált forma egyenletessé tette költői fejlődését. A Kőlapok, 1973 és a Tisztább havakra, 1976 fokozatosan elmélyülő, kiegyensúlyozott költői teljesítményt tükröznek. Költői lehetőségeinek csúcsára azonban a Folyó (1978) című kötetében ért fel először. Korábban is voltak kiugró teljesítményei (Napéjegyenlőség, Ment egy ló az utcán, Kőlapok, A teljes idő ünnepe, Márványlapba zárt nemzedék stb.), de a kötet egészének teljesítménye ebben vált először egyenletessé, a költői beérkezést tanúsítóvá. Ebben a kötetben szinte nincs gyenge pont. A mintegy negyven kisebb-nagyobb költemény eszmei- művészi és tematikai egysége révén egyetlen versfolyamként hat, az egyetlen tömbből kifaragott sokábrájú dombormű benyomását kelti. Meghatározó témája a nemzetiségi lét és a vele kapcsolatos élet- és sorskérdések, az egyéni és közösségi boldogulás és felelősségérzet problémája. A kötet végső kicsengése: a jövőbe vetett hit töretlensége, az emberi értékek, életformaeszmények megőrzésének költői felelőssége. Mindezek - változó mértékben - Gál egész költészetére jellemzőek. Ez derül ki az Új Atlantisz (1982) címen megjelent, az egész életműre kiterjedő válogatásból is. Együtt, egymást erősítve olvashatók benne Gál legjobb lírai opusai (Folyó, Lovak, Távolodók, Jelentés az időnek, A folyónál). Az utóbbi évek lírai termését az Éden és Golgota között (1984) című kötet őrzi. Versanyaga a költő meditativ hajlamainak, a lét alapvető kérdései iránti vonzalmának megerősítését tükrözi. Lehetséges, hogy ezzel a mozzanattal a lírai alkotóműhely újabb átrendeződési folyamata vette kezdetét? Erre a kérdésre csak a már esedékes újabb kötet adhatna feleletet. M unkásságában kezdettől fogva fontos helyet foglal el a prózaírás. A prózához, újságírói feladatai révén, a színes beszámolókon, a hangulatos riportokon keresztül érkezett. írásait ezért gyakran jellemzi a publicisztikai ihletés, a tudósító hangvétel. Első felfigyeltetö szépprózai Írása a személyes élményen alapuló Sárház. A gyermekkori emlékképeket elbeszéléssé sűrítő írásban a valóságanyag érzékletes előadására és a gyermeki lélek rezdüléseinek pontos leírására figyelhetünk föl. Ez annál is meglepőbb, mert Gál korai novelláira a laza, sokszor széteső szerkesztés, a nyelvi erőtlenség jellemző. Első kötetének- Nem voltam szent, 1968 - novellahösei többnyire még kallódó, hányatott sorsú nemzetiségi értelmiségiek, akik boldogulásukat és boldogságukat keresve különös, sokszor reménytelennek látszó helyzetekbe kerülnek. További kötetei - Múmia a fűben, 1970; Elsőosztályú magány, 1974 - azt bizonyítják, hogy egyre biztosabban mozog a kispróza világában, markánsabbá és egyénibbé, eszmei-művészi szempontból érettebbé válik novellisztikája. Témái elmélyülnek, összetettebbé válnak. A gyermekkori emlékek mélyrétegei, az ember és természet egymásra hatásának mozzanatai, a felbomló faluközösség problémái, az elhidegüló emberi kapcsolatok, a magány kérdései foglalkoztatják. írói eszközei gazdagodnak, stílusa a naturalisztikusan való- ságtükrözó realizmustól a fantasztikum és a groteszk elemeit is magába olvasztó ábrázolási módig terjed. Kisprózájának erejét és jellemző sajátosságait jól tükrözi a Kavicshegyek (1979) című reprezentatív válogatás, amely Gál Sándor másfél évtizedes prózaírói tevékenységére épül. Visszafelé, Elsőosztályú magány, A király, Káin, Családi krónika stb. - olvashatók benne, azt demonstrálva, hogy a prózairó morális üzenete, társadalmi elkötelezettsége összhangban áll a lirikus világával. Ezt hangsúlyozza legújabb novelláskötete - A fekete ménes, 1981 - is. E kötet két darabja- Családi krónika; Tábori lapok - egyben új műfaj megjelenését jelenti Gál prózájában. Az első a riportnovella, a másik a dokumentumpróza remek példánya. Mindkettő az írónak arról a képességéről tanúskodik, hogy a szépirodalom művészi szintjére tudja emelni a tények világát. A szociográfia felé mutató teljesítménye ezen a téren a Mesét mondok, valóságot (1980) című falurajz. Gál az emlékezés szondáit bocsátja faluja történelmének, életvitelének, szokás- és hiedelemvilágának különböző rétegeibe, s a felszínre hozott ismereteket a szépirodalom eszközeivel formálja egy lelkes lokálpatrióta vallomásává. Az említett írások alapján méltán tarthatjuk Gál Sándort a riportnovella, a dokumentumpróza, általában az irodalmi és szociográfiai ihletésű közírásunk egyik legjobb művelőjének. Nemcsak faluja múltjáról, a múltban gyökerező jelenéről tudósít, de ő szorgalmazza leginkább a magyarlakta vidékek történelmi-társadalmi, szociográfiai megismerését is. Riporteri figyelmét leginkább a parasztság történetére, átlénye- gülési folyamatára, a mához vezető út, a közel- és félmúlt eseményére irányítja. Új könyvének - Mélyutak, 1985 - három ciklusában a szövetkezeti mozgalom úttörőivel (Változni és változtatni), a hazai magyar iskolaügy megszervezőivel (Emberségből példát) készített riportokat, s végül egy tájegység, a csereháti dombság településeinek rövid történetét, tegnapi és mai gondjait, kulturális életének mai állapotát veszi számba. Úgy mutatja be a tájat, a táj embereit, múltjukat és jelenüket, hogy általános érvényű tanulságokkal is szolgál. Gál Sándornak ez a könyve az utóbbi évek legjelentősebb hozzájárulása önismeretünk és öntudatunk gazdagodásához. G ál Sándornak az olvasók legifjabb korosztályaihoz is van szava. A Csikótánc (1976) hangulatos verseiben, a Mese a hétpettyes házi kérői (1983) fordulatos cselekményében haszonnal gyönyörködhetnek. A hetvenes évek elején nagy sikert aratott mesejátéka, A szürke ló is. SZEBERÉNYI ZOLTÁN GÁL SÁNDOR ÖTVENÉVES ÚJ szú E E Az NDK-ban jelenleg 48 ezer műemléket tartanak számon. Közülük háromezer szerepel az UNESCO nemzetközi müemlekvédelmi listáján. A legszebbek közé tartozik az erfurti és quedlinburgi városmag, a magdeburgi, a naumbur- gi és a heisseni dóm, Wartburg vára, a drezdai Zwinger és Berlin több műemléke A műemlékvédelem fejlődéséről, rangjáról készített interjút dr. Peter Goralczykkal, az NDK főrestaurátorával a Neues Deutschland tudósítóia.- Miként van jelen az állampolgárok tudatában a műemlékvédelem?- A gazdag kulturális örökségről szerzett ismeretek alaposan gyarapodtak az utóbbi években, s ezzel együtt felébredt az emberekben az a természetes igény is, hogy ápolják, óvják, gondozzák a történelmi hagyatékot. Időszerűvé vált egy széles körű történelemkép kidolgozása, amiből egyetlen korszak sem maradhat ki. S ezzel párhuzamosan megnőtt az érdeklődés a műemlékek iránt. De más vonatkozásban is szerepet kap a műemlék az emberek tudatában. Ez éppúgy hozzátartozik a környezetvédelemhez, mint például a levegőtisztaság, vagy a környezetkímélő technológiák bevezetése. Emellett hazaszeretetre is nevel.- Mi tekinthető ma műemléknek?- Annak tekinthetők a régi városközpontok, polgárházak, városházak, templomok és katedrálisok, épületegyüttesek Közéjük soroljuk a munkásmozgalom és az antifasiszta ellenállási harc emlékhelyeit. Megbecsüljük az ipari műemlékeket, például öreg vízimalmokat, gyárépületeket, régi gépeket. De ugyanígy műemléki listára vettük a rom- emlékműveket - például a berlini kolostortemplomot vagy a drezdai Boldogasszony-templomot. Sírkertek is felkerültek a listára, így a berlini garnizon- és a zsidótemető. Népszerű műemlékvédelem- Milyen elveket követ a műemlékvédelem?- Az 1975-ben elfogadott műemlékvédelmi törvény fennállása óta már világossá vált előttünk, hogy mit kívánunk és tudunk fenntartani. Ami a tartalmi kérdéseket illeti, tudomásul kell vennünk, hogy minden műemlék történelmi fejlődésen ment keresztül, s csak nagyon ritkán van az eredeti állapottal dolgunk. Gyakran több nemzedék dolgozott egy- egy, manapság már műemléknek tartott épületen. így a műemlékvédelemnek több kérdésre kell válaszolnia: például, hogy mikor állítja vissza az eredeti állapotot, vagy hogy a többféle változat közül melyikre szavaz. Első szempont. hogy egy építményt mindig a maga összességében kell tekintenünk. Minket nem csak az épület érdekel, hanem az is, amit a kor szelleme sugall, ami az adott épület alakjában ránk maradt.- Ki foglalkozik műemlékvédelemmel?- Bárki tehet javaslatot arra, hogy valamilyen objektumot műemléknek tekintsünk. A döntés azonban az állami szerveké. A legszebb emlékekről központi műemléki névsor készült. Vannak magántulajdonban levő műemlékek is. Tapasztalataink szerint a tulajdonosok egyre büszkébbek arra, hogy ilyen komoly nemzeti értéket birtokolnak. Ezért sem az időt, sem a pénzt, sem a fáradságot nem sajnálják karbantartásukra és időnkénti felújításukra. A viszonylag csekély létszámmal dolgozó országos műemlékvédelmi felügyelőség és öt vidéki munkahelye irányítja a munkát. Legjobb segítőtársunk a kulturális szövetség. De műemlékvédelmi feladatokat látnak el a kerületi tanácsok kulturális osztályai, a városépítészeti irodák is. Szövetségeseink az építészek és az amatőr műemlékvédők. Nagy eszmei és anyagi értéket képviselnek a különböző társadalmi mozgalmak, köztük a Megőrzött műemlékek és környezetük elnevezésű akció. Ebben ezrek és ezrek foglalkoznak a helytörténeti kutatásokkal és számos műemléket személyes gondozásba vesznek. Az utóbbi időben széles tömegeknek sikerült kedvet csinálni a műemlékvédelemhez. u 1987. XI. 27. MHMÉ IMMWm
