Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-11-20 / 46. szám
BESZÉLGETÉS TÓTH LÁSZLÓVAL, A MAGYAR TERÜLETI SZÍNHÁZ TAGJÁVAL Indítanám több irányból a bevezetőt, de mindig ott kötök ki, hogy ezúttal képtelen vagyok mással kezdeni, mint első színházi élményem felidézésével. Éppen harminc esztendőt kell hozzá visszalépnem az időben. Kilencéves vagyok, először látok színházat, méghozzá szabadtéri színpadon. Jobbról apu, balról anyu. Ma is hallom hangjukat: „Nem fázol? Nem vagy álmos?" Dehogyis! Izgulok, megszólal-e végül a főhős. Merthogy a színház, melyet látok: A néma levente. A főhős tekintetéből, rezzenéstelen arcából, egész tartásából némaságában is valami megfoghatatlan erő sugárzik. „Szép férfi", jegyzi meg anyu. „Szép bácsi", mondom én, magamban. Végül mégiscsak megszólal - felsóhajtok. Majd felzúg a vastaps, melyben ott hangzanak az én tenyerem csattanásai is. Elsősorban Tóth Lászlónak szólnak, a címszereplő alakítójának. Most, harminc évvel később, ötödik emeleti lakásán találkozom a művésszel, a komáromi (Komárno) Magyar Területi Színház tagjával, aki nemrégiben ünnepelte hatvanötödik születésnapját. Ebből az alkalomból kollégái közül néhányan, anélkül, hogy különösebben készültek volna rá, műsort adtak a tiszteletére, hozzá pedig egy kristályvázát, emlékül. Amint hallottam, „Laci bácsi" meghatódott.- Azt is elárulták nekem barátai, hogy ön elégedett ember. Igaz ez?- Igaz. Nincsenek különösebb gondok a családban, három szép unokám van. A színtársulatba pedig sikerült úgy visszailleszkednem, ahogy annak idején kezdtem. Az első tizenöt évem szépen telt a színházban, hogy úgy mondjam, vezető színész voltam. Utána át kellett állnom másfajta szerepekre, nem lehet az ember mindig bonviván. Ennek azonban más okai is voltak. A színház mostani vezetése bizalmat szavazott nekem, komoly szerepek megformálására kérnek fel.- Ezek szerint, egészsége is, kedve is van a folytatáshoz.- Abbahagyhatnám, elég szép nyugdíjat kapok. De csinálom tovább, mert harmincöt év után nem lehet csak úgy kiesni a színházból, megválni az együttestől. A színész olyan, mint a versenyló. Ha kiöregedett is, amikor meghallja maga mögött egy másik ló patáinak dobogását, elindul. Három éve vagyok nyugdíjas, de egy percig sem voltam nyugdíjban. A kollektíva részéről pedig nem éreztem olyasmit, hogy már alig várják a távozásomat. Soha nem voltam rossz viszonyban színésztársaimmal. Tíz esztendő olyan a pályámon, amikor a vezetéssel nem értettük meg egymást, ez megmutatkozott a szereposztásban is. Főszereplőből úgyszólván epizodista lettem. De nem ez volt fájdalmas, hanem az, hogy akkor még eljátszhattam volna néhány jó szerepet. Életemben soha nem' mentem szerepet kérni, a társulatnak tűnt fel a mellőzésem, ami viszont jólesett. Hogy meddig játszom még, a jövő titka. Nem én ajánlottam fel magamat, hanem én kaptam az ajánlatot. Azt mondták, akár nyolcvan évig is játszhatok még. És ahogy mondták, azt nem lehet hazudni.- Eddigi szavaiból úgy érzem, nem tartozik sem a lázadó, sem az örökösen elégedetlenkedö-panaszkodó színészek közé.- Valóban nem. Más természet vagyok. Megmondom, ami nem tetszik, de távol áll tőlem a veszekedés, kötekedés, verekedés, klikket sem alakítottam. Fellegi annak idején beválasztott a vezetésbe. Legyen az a ti dolgotok, mondtam, én színésznek jöttem, ha adtok szerepet, adtok, én igyekszem megcsinálni. Persze, az öltözőben vagy másutt, a kollégák között szóba került ez vagy az a szerep. Az enyém is. Laci, mit szólsz hozzá? Mit szólhattam volna? Ha nem tetszett, berzenkedtem ugyan, de mit csinálhattam. Abból indultam ki mindenkor, mit tudunk adni a közönségnek.-Térjünk ezekután pályájának elejére. Hogyan lett színész?- Családunk nagy műkedvelő volt. Rimaszombatban (Ri- mavská Sobota) születtem, ahol a nővérem a város primadonnájaként élt a köztudatban, bátyám Tamásfalván volt pótolhatatlan bonviván. Édesanyám pedig színésznőnek készült valamikor.- Édesapja?- Ó fogházör volt Rimaszombatban, de nincsenek, hogy úgy mondjam, fogházi élményeim, mert amikor én megszülettem, késői gyerekként, tizenhat évvel a nővérem után, édesapám már nyugdíjasként élt. Tehát műkedvelő családból származom, bennem is munkált a vágy: színésznek menni. Negyvenháromban jelentkeztem is a kassai (Kosice) magyar színháznál, Seregi Andor volt az igazgatója. Két hónapot töltöttem ott, aztán be kellett vonulnom. A háború után alkalmi munkákat vállaltam, voltam például seprűgyárban sofőr. Közben megnősültem, és mivel a feleségem losonci (Luőenec) oda mentünk lakni. Akkor már aktivan dolgoztam a Csema- dokban, játszottam színdarabokban. Szereztek aztán nekem egy állást a Jednotánál, kaptam is egy üzletet a Losonc melletti Rappon (Rapovce). De csak két hónapig voltam üzletember, mert amikor a Matesz ötvenháromban színészfelvételt hirdetett, azonnal jelentkeztem. Fölvettek. Egy beugrás volt az első szerepem, a Kend a pap című darabban, aztán mindjárt a mélyvízbe dobtak, Moliére Fösvényében Cléante szerepét kellett megformálnom. Olyan boldog voltam. Végre megtaláltam azt a pályát, amelyre készültem.-Tudom, a feleségétől, Rozália asszonytól, kellene megkérdeznem, aki készségesen segített találkozásunk létrejöttében, mit szólt ahhoz, hogy férje hivatásos színész lett, dehát végül is önnel készül e beszélgetés.- Feleségem mindig megértő volt, még akkor is, amikor egy kicsit túlzásba vittem bizonyos dolgokat. Alárendelte magát annak, hogy a férje színész. Közben éreztem, hogy büszke rám, akárcsak gyermekeim, az unokáim, amikor például látták nevemet az újságban. Persze, a városba én soha nem úgy mentem ki, hogy én vagyok a művész úr. Megmaradtam Tóth Lacinak. Nem művész úrnak - színésznek. Láthatta, az ajtómon is az van kiírva: Tóth László színész.- A főiskola, nem hiányzott soha?- Nem. Olyan emberek kezébe kerültem, mint Műnk István, olyan emberek irányítottak, mint Lendvay, akitől rengeteget tanultunk. Tudta, mit, miért, hogyan. Egyszer azt mondta, sok színész van Magyarországon is, akinek nincs főiskolája, ne érezzétek ti sem ennek hátrányát. Óriási dolog volt, önbizalmat adott. Ezt a mesterséget akkor tanulja az ember, amikor a színpadon van. Mennyit birkóztam egy-egy szereppel, éjszakákon át dolgoztam rajta. Mire másnap felmentem a színpadra, másképp jött ki. Kell a rendező. Nem minden apró részlethez. Adja meg az irányt. Nézze, én dolgoztam cseh és szlovák rendezőkkel is, egyikük nyelvét sem beszéltem, mégis megértettem, mit akarnak. Mert ók is tudták, felkészülve jöttek a próbára. Dráfi Mátyást szintén azok közé sorolom, akikkel jól lehetett dolgozni. Nincs ugyan rendezői diplomája, de nyugodtan lehetne.- Régóta foglalkoztat a kérdés, milyen szerepet játszik a könyv a Matesz színtársulatának szellemi gyarapodásában, külön-külön egyes tagjainak fejlődésében, művészetük kiteljesedésében. Nemcsak a szakirodalom tanulmányozására gondolok, inkább a szépirodalomra. Szeret ön olvasni?-Délelőtt tíztől próba, este előadás. Amikor hazaérünk, gyakran éjfél után - vagy még akkor sem, ha messzebb játszunk -, elő az újabb darab szövegkönyve, tanulnunk kell, mert a rendező elvárja, hogy másnap tudjuk a szöveget. Nagy a hajsza, úgyhogy jómagam többnyire csak könnyebb olvasmányok között válogatok. A magyar irodalmat szeretem, de inkább a régit. Szabadidőmben festegetek, főként tájképet, tussal, pasztellal, olajjal. Ez a hobbim.- Grófnak szólítják a kollégái, barátai.- A sevillai borbély óta.-Azért bizonyára közrejátszott még valami abban, hogy önön maradt ez a név.- Szeretek szépen öltözni. A legkisebb faluban is nyakkendőben jelenek meg. Itthon szintén csak addig van rajtam melegítő, amíg megborotválkozom. Még nyáron is viselek nyakkendőt.- Kis falut említett. Nem érezte megalázónak, ha ilyen helyen, gyakran mostoha körülmények között kellett játszania?- Soha. Megáll a busz, én nem úgy lépek ki belőle, hogy no most itt van a Magyar Területi Színház nagy művésze. Sőt, előre köszönök az embereknek. Ne akkor legyen színész az ember, amikor „kint" van. A színpadon legyen színész.- Mit jelent az ön számára csehszlovákiai magyar színésznek lenni?- Nagyon sokat. Olyasmire még csak nem is gondoltam, hogy jaj, ha Budapeten lehetnék színész. Nekem itt a helyem, Csehszlovákiában, itt kell dolgoznom, utaznom, minél többet. Hívtak szlovák színházakhoz, nem mentem. Nekem a Magyar Területi Színház jelenti a színházat. Van még bennem annyi erő, hogy tudok még adni valamit a közönségnek. Úgy érzem, mind az együttes, mind a közönség részéről a legnagyobb szeretetet kaptam. Csodálatos, amikor érzed, hogy a taps most neked szól. Sok mindenről lehetne még beszélni, de fölösleges olyasmiről, amin már úgysem segíthet az ember. Nézze, én készülhettem volna erre a beszélgetésre, kirakhattam volna mindent az asztalra. Maradjunk az egyszerűségnél. Ha nyúlfarknyi szerepet kapok, annak is nagyon tudok örülni. Különben most több szerepem van, mint korábban. De én nem újrakezdtem, hanem folytatom. Nyugdíjba vonulásom után mégis volt egy nap, hogy nem játszottam. Amikor közeledett a négy-öt óra: jaj, most indulnak a kollégák... BODNÁR GYULA • Cséfalvay Katóval A néma leventében y ; \ Az adzsár táncos Szilaj, kevély, tüzes vérmérsékletű fiú. Tartásában, szemében, lépteiben a kaukázusi nép ősi ereje, büszkesége, temperamentuma. Táncát rendkívüli technikai virtuozitás, könnyedség, elegancia és látványosság jellemzi. Széttárt karjai sasszámyak, ugrásai villámgyors repülések, földetérései hangtalan leszállások. Magomed Kulov, az adzsár Adi- gej Állami Néptáncegyüttes tagja. Huszonhat éves. Osztrovszkij-díjas. „Grúziában, a Kaukázus lejtőin, a török határ közelében születtem, de nem vagyok sem grúz, sem török. Adzsár. Majkopban, az Adzsár Autonóm Köztársaság számomra legkedvesebb kisvárosában élek, ott működik az együttesünk is. Szülőföldemről csak annyit, viharos történelme nagyban fékezte fejlődését. Ahogy a nagy hal nyeli el a kis halakat, annak idején minket is úgy kebeleztek be közeli és távoli seregek. Rajtunk mindig osztozkodtak... Egyszer a rómaiak, máskor a tatárok, megint máskor az arabok törtek őseinkre, később bizánci-perzsa háború színtere volt a földünk, a tizenhatodik században pedig török fennhatóság alá került. De az adzsár nép betörhetetlen. Büszke és „megsze- lidíthetetlen". Addig küzdött-küsz- ködött, amíg csak ki nem bújt a török iga alól. Népi kultúráját, s ezen belül a táncát is úgy ápolja, hogy abban egyetlen idegen elem, egyetlen ide,, Mindig ott kerestek, ahol zene szólt“ gén motívum sem legyen. A legtisztább forrásból merítünk mindig, az adzsár népi kultúra kiapadhatatlan forrásából. Számomra a tánc ugyanannyit jelent, mint apámnak a föld, vagy anyámnak a kerti virág, amelyben benne a lelke, s a keze munkája. Gyerekkoromban minden lakodalomban ott voltam, amely a közelünkben zajlott, de táncoltam én az udvaron, az utcán, az iskolában, sőt a népünnepélyeken is. Engem mindig ott kerestek, ahol zene szólt. Anyám észre is vette gyorsan: ugyanolyan vagyok, mint a bátyám. Ti még a pokolban is táncolni fogtok, majd összekötlek benneteket, hogy szem előtt maradjatok. Ezt mondta régen és ezzel bocsát útra ma is. Amberij, a bátyám, Moszkvában végzett koreográfusi szakon... ma már nem táncol az Adigejben, betöltötte a negyvenet... pedagógus és folklórkutatással foglalkozik. Sosem felejtem el, amit akkor mondott, amikor az együttes tagja lettem: a lelkedet add bele, az egész lényedet! Anélkül nem tánc a tánc. Ez a kilencedik évem az Adigejben, de nincs egy fellépés, amelyen át ne villannának az agyamon Amberij szavai. Akik nem ismernek bennünket, leggyakrabban grúzoknak vagy ab- házoknak hisznek. Pedig a táncunk sem egyforma. Mi sokkal büszkébbek, sokkal tüzesebbek vagyunk, mint azok. Az adzsár férfitáncban nemcsak a félelmetes tempó és a bravúros lábmunka dominál - a fej, a mell, a csukló is pokoli erőt kell, hogy árasszon. Nem is várok én egetverö nagy dolgokat a holnaptól, csak azt, hogy kinyíljon előttünk a világ kapuja. Hogy ne csak azt tudják rólunk: fekete a teánk és édes a borunk - ismerjék meg a kultúránkat is. Muragyin Hadzsajev, negyvenöt tagú együttesünk vezetője épp tegnap újságolta, hogy november utolsó heteit Indiában töltjük. Csehszlovákiában, Bulgáriában, Lengyel- országban többször jártunk már, Indiában ez lesz az első vendégszereplésünk." Magomed Kulovval Szocsiban beszélgettem. Érett, kiforrott táncos volt a színpadon, kamaszlelkű fiú az életben. SZABÓ G. LÁSZLÓ . ÚJ SZÚ 14 L 1987. XI. 20. (Archív-felvételek)
