Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)

1987-11-13 / 45. szám

indulás első éveiben a műfaj- és a helykeresés jellemzi Fábry tevékenységét. Első írásai a kritika és az esszékísérlet keverékei voltak. Bár a képek zsúfoltsága. a stílus keresettsége az első években érződik írásain, nincs kétség afelől, hogy személyisége, képzettsége, irodalmi tájékozottsága szempontjából szinte eleve rendelt sors számára a kritika. A csehszlovákiai magyar irodalomhoz fűződő kapcsolata is az általános emberi értékek szerint alakult. A magyar és a világirodalom értékrendszerébe próbálja illeszteni a születő (kisebbségi) irodalmat, ez a törekvése azonban együttjár azzal is, hogy időről időre túlértékeli, túlbecsüli ezeket a műveket. Legjelentősebb tanulmányában, a Bécsi haláltánc-ének: 1921 címűben az irodalmi példák dzsungeléból próbálja meghallani ,,az élet szavát", mely az ösztönélet lényegeként a „védd a magadét!" felismerésével azonosult.

A szlovenszkói magyar irodalomról először az Irodalom és magyarság című írásában (1923. április 1.) tett említést. Eszmei érlelő- désének jegyei, amelyet az Alamizsnaszekér című írása is jelzett, itt már egyértelművé vált. A polgári szemlélet útjait járó Fábry megszabadult konzervatív nézeteitől, s az irodalom lehetőségeit a közösség és a tett alkotó egységében látta. A „bűnös politika" felismerése és az irodalom korkapcsolódása az emberi és művészi célokért folytatott harc kezdőfejezetét jelenti számára.

Az Ady örökség vállalásával először 1923 decemberében fogalmazódott meg a „mi túlnőttünk a pesti nemzetiszín és üzleti divaton" gondolata. ,,Mi a magyaron túl az emberrel akarunk kezet fogni“ - irta Fábry. A Budapesttől függetlenült szlovenszkói irodalom lét- jogosultságát ekkor írta le először.

Az erdélyi Keleti Újság számára 1924. januárjában irta az első cikket, Szlovenszkói magyar irodalom: 1923 címmel. Ekkor még az emberi testvériség biztató ethoszának tekintett irodalom egyetemességében látta a kisebbségi irodalom szerepét.

Kririkai megnyilatkozásaiban nyomon követhetjük azt a szemléleti változást, amely .. emberirodalmi korszaka “első szakaszát jellemezte. Humanizmusa erős kontúrokkal elvált ugyanis a konzervatív polgári szemlélettől, kritikai megnyilvánulásaiban azonban türelmesen előremutató, építő szándékú kívánt lenni. A szemléletváltás jeleként változott ezekben a hónapokban politikai elkötelezettsége is. Radikális polgári humanista álláspontja egyre inkább a baloldaliság, majd (1926-tól) a kommunista eszmeiség irányába mozdult el. A szemléleti változással magyarázható, hogy már 1924 novemberében ,,az igazság és az emberi küzdelem érdekében “ visszautasította a Kazinczy Társaság által felkínált tagságot, attól tartva, olyan kötelezettségeket vállal, melyek később összeegyeztethetetlenek lehetnek nézeteivel.

Az írásaiban nyomon követhető hangulatváltások mellett az is megfigyelhető, hogy a „fajsúlytalan ma“ adottságaival szemben egyre erőteljesebben kereste a ,,nyers hang, nyers ököl" lehetőségeit, a ,,szabad levegőt, szabad teret. Mozgást.“ Válaszai (Proletárok? Kommunizmus?) ekkor még kérdőjelesek, ám az irány, a balratartás egyértelmű és határozott.

K

ülönvéleménye illusztrálására a Kazinczy Társaság tagságának elutasításakor Fábry a Földes-értékelésben tapasztalható véleménykülönbséget említette, akit ő „a jelen legnagyobb költőegyéniségének“ tartott. Talán nem is ez a látszat-fenntartás, sokkal inkább az a ,,szakadék-elmélet“ árnyalta elhatározását, melyet a „közösség, és közös kapocs“ különbözőségében látott.

Fábry úgy tekintett Földesre, mint „a tömeg forradalmár emberségének“ kinyilatkoz- tatójára, a „negyedik osztály mindent vádoló, mindent vállaló megváltó hangja“ megszólal- tatójára. Proletárköltói attitűdje rokonvonásait Adyban, Kassákban és Barta Sándorban jelölte meg. ,,Én öltelek meg?! című novellás- kötetéről már bírálólag irt, mindenképpen lényegesnek és ,,élet-tettnek“ tekintette azonban ezeket a novellákat. ,,Pozitív igetarta- lom“-nak, mely ,,igazi marcangolással vajúdik igaz úttá“, az emberiség vádiratává.

Az 1935-ben megjelent kötet, a Némák indulója csalódást jelentett Fábry számára. Igaz, ekkor személyi kapcsolatuk már elhide- gült, tűrőképességük tapintatlanná vált. A Fábrynak szóló „írj, csak ne irodalomról“ vitriolos Földes-figyelmeztetést (1930 március), később Az Út szerkesztőjének szóló levélbeli kritika követte. A kettőjük közötti „közjátékot“ Földes megromlott családi élete, majd a Magyar Újságnál vállalt tevékenysége okozta. Fábry 1930 júniusában írt levelében tartott először „

számadást“, azért az ..elzüllésért, árulásért“, melyért ismerősei - állítólag - ót tették felelőssé. ,,Nem védhettek, mert nem érdemied meg, hogy védjetek“ - írta neki Fábry. ,,Ma én a vádlók sorába léptem és vádollak Földes Sándor, én, aki minden hitemet, minden energiámat beléd akkumuláltam... Én a proletariátusnak tarto" Részlet a szerző készülő monográfiájából

zom felelősséggel minden lépésemről és ezért le kell, hogy tagadjalak, kell, hogy vádoljalak, kell, hogy megtagadjalak!“ Bensőséges kapcsolatuk megszakadt, s ezen az sem segített, hogy 1933-ban Földes megpróbálta ezt felújítani. A történelem felgyorsult eseményei is közrejátszhattak abban, hogy útjaik szétváltak. Antifasiszta írásaikkal (Földes Ács Pál néven publikált a Magyar Napban) mindketten azonos célt követtek, a megközelítés iránya azonban más volt és talán a sérelemérzet is fájóbb. Fábry említett levele nemcsak a ,,százszázalékos munkát“ kérte számon, de a ,,nyílt árulás“ vádját is kimondta, s ezt Fábry nehezebben felejtette el, mint Földes. 1945 után, a koncentrációs tábor poklát megjárt Földes Sándor levele még eljutott Fábryhoz, Fábry Zoltán válaszlevele azonban többé nem talált címzettet.

Mécs László első kötetével lényegében beletartozott Fábry „emberirodalmi“ programjába. Bár kezdettől fogva érződött vele szemben némi fenntartás, az időszerűnek

érzett sorskérdésekben (népek megértése, szeretet az embertársak iránt stb.) elhangzott költői szó feledtetni tudta a korai Mécs-versekben felbukkanó üresjáratokat, melyek Mécs ,,nagy, ölelő embergesztusa“ felöl veszélyeztették ezt a költészetet. Az ,,Ady után következő magyar líra legmegbízhatóbb do- kumentuma“-kénl értékelt Hajnali harangszó című kötetre másfél év múlva is úgy tekintett, mint az embereszme megtestesítőjére, ,,új lehetőség: misszió“ vállalására, ám ekkor már egyértelművé vált számára, hogy a Mécs líra adottságai folytán nem... mehet tovább“, s az emberlíra hovatovább ,,szavalólírává laposodott“, erős háttér helyett ,,hangos percemberkék-tenyércsattogása a visszhang“.

„A taps és alázatos szolgája: Mécs László, szlovenszkói költőfejedelem a legszerencsétlenebbül találkoztak“ írta Fábry a Rabszolgák énekelnek című kötetéről. Á Vigasztaló című kötetben pedig mindössze öt verset talált, ahol érezni valamit ,,a régi Mécs erejéből“, a többi üresen kongó pátosz. Mécs költészete Fábry szerint távlatát vesztette s élményeinek nincs dimenziója. A mértékek eltolódhattak, elkeseredhettek, ám az osztályharcos tárgyilagosság is azt követelte tőle, hogy Az Út egyik glosszájában, 1934-ben a papköltő védelmére keljen. Kultúrdemagó- gia címmel utasította vissza azt a vádat, miszerint Mécs költészete a kultúrbarbariz- mus, sőt a fasizmusnak nyújtott szolgálatot jelent. Az ilyen vád - Fábry szerint - ,,nemcsak tudatlanság, nemcsak ízléstelenség, de vétek a proletárbecsület ellen“.

Mécs másodvirágzását 1931 -T>en azonban egyértelműen ,,korrealitást elködló magyar úri pozitívum: a kvaterka“ bűnében marasztalta el.

P

áratlanul higgadt és tárgyilagos értékelésnek tekinthetjük Fábrynak azt a tanulmányát, melyet (A Mécs-probléma és tanulságai alcímmel) 1966-ban jelentetett meg az Irodalmi Szemle hasábjain. Fábry a túl- degradálás jelensége ellen lépett fel. Hallatlanul tapintatos megközelítéssel idézte fel a premontrei szerzetes-költő útját, bizonyítva, hogy a ,,problematikus költő... még nem egyjelentésú a reakciós költővel“. A valóságot, a fasizmussal szembeni költői állásfoglalást, tekintette Fábry „áthághatatlan mértéknek“.

Győry Dezső a polgári indíttatású kisebbségi irodalom haladó szárnyát képviselte. A kettőjük közötti kapcsolatra azt követően került sor, hegy Győry 1924 őszén a Kassai Naplóhoz került. „Mikor a Madách-kör miatt a százötvenszázalékos magyarok kitették a szűrömet a losonci YMCÁ-ból és a Kassai Naplónál kötöttem ki, már A láthatatlan gárda verseit írtam és a »láthatatlan gárda« alatt elsősorban Simándy Pálra és Fábry Zoltánra gondoltam. S mikor jelentkeznem illett az irodalmi közéletben, úgy éreztem: nála kell jelentkeznem. A rombolva építőnél, a haladó rajvonal szenvedélyes hangú, kérlelhetetlen kritikusnál. A számytisztesnél“ - írta Győry 1967-ben. 1925-ben a Kassai Naplóban megjelent „Ezért még érdemes élni“ című versét valóban Fábrynak ajánlotta, a gesztusban azonban nemcsak a fegyvertársat kereső költőt kell látnunk, hanem azt az elkötelezett

humanistát is, aki már a losonci Madách- körben „beállt“ az Ady-Móricz vonalba.,,Felismerték a szocializmus szükségét és elkerülhetetlenségét. .. Haladó, demokratikus köz- gondolkodást kell kialakítani, a jövőért a nép mellett állva kezd küzdeni“ - írja Győry tevékenységéről Czine Mihály, az életmű kiváló ismerője.

Győry költői habitusában Fábry is a „Dó- zsa-hangra" figyelt fel. A kezdeti évek kölcsönös elkeseredettségére utalnak leveleik, a „beteg, dög levegőre", mely Győry PHM- beli tevékenységét körülvette. A .,gyakorlati harcnak lassú taktikája van“ bíztatása mellett az „undorodom az irodalomtól“ megfogalmazás is hangot kapott ezekben a levelekben. A harc a „klerikális-briganti-ostobaság“ ellen folyt. Amikor Győry kénytelen kilépni a PHM- töl, Levelezőlap - barátaimnak című közleményére, a „Nem leszek áruló, nem fedezek zátonyos szándékot, elhagyom az önkéntes posztot...“ gondolataira Fábry Zoltán válaszolt a Reggel hasábjain, Válasz-levelezőlap

Győry Dezsőnek cimú írásában. ,,Veszett farkas vagy. Kiugrattak az árbóckosárból, ugorj le a hajóról, hadd fusson zátonyra. Akik nem hallják, nem akarják az új élet hangját- ám maradjanak a halálhajón és pusztuljanak. De aki érték, aki erős és jövőterhesen igaz, az - le az árbocról! Elhagyni a hamis, az energiaőrló posztokat, elfordulni a hamis oltároktól. . és megkeresni az új posztot... földet, valóságot, darabka rögöt, kenyérteremtő és életszépítő archimédeszi pontot: kiordítani, semmibe, múltba, bűnbe zuhantatni az embertelenség minden kisérő gazságát, és hittel, tettel, akarattal utat fáklyázni új májusnak: embernek!“

A ,,szolidaritás nemcsak irodalmi hangot jelentett, hanem eszmei-politikai hovatartozásra is utalt“ - állapítja meg Szeberényi Zoltán. Küzdőterük még sokáig azonos vagy hasonló maradt. Fábry úgy fogadta Győry Dezső (vállalt) kötetét, a Százados adósság címűt, mint „az emberi hang magyar fájdalma“ megnyilvánulását.

Fábry később azonban nem tudott elnéző lenni a „muszájmaszkokkal" szemben, s a ,,generációs közösség“ hamis fogalma helyett - áttételesen, Győrynek is címezve- a nemzedékeknek a kor által meghatározott feladatára apellált, példának állítva azok munkáját, akik a föld egyhatodán ,,összeszo- rított foggal, agyban kalapáló akarattal egyetlenegy nagy célban felolvadva... megvetik az alapját a jövendőnek, a szociális építésnek, a más emberré levésnek“. Nyilvánvalóan ebből az alapállásból ítélte meg Győry Dezső későbbi tevékenységét is, a sokat ígérő kezdet után arra a következtetésre jutva, hogy Mécs László, Győry Dezső és Földes Sándor neve „legenda, emlék, másutt jelentkezés“ lett, s „Győry Dezső újarcú magyarsága se- szinúvé, helyben topogássá szürkült. “

Szélsőségtől mentes ez a tartózkodó kritika, melynek igazát a Györy-monográfia szerzője, Szeberényi Zoltán is aláhúzza: „Győry lírája ezekben az években sajátos változáson megy át, kétség és bizonytalanság, fásultság és lelki megrendülés tükröződik verseiben.“ A közös harc hasonlóságaival magyarázható, hogy Fábry a szövetségesnek kijáró tisztelettel és tapintattal kezelte Győryt akkor is, amikor a közvetlen kapcsolat köztük megszakadt „Elnézőbb“ volt vele szemben, mint a Magyar Újságnál működő harcostárssal, Földes Sándorral szemben.

*

emélyes kapcsolatukban is nyoma van a megváltozott új helyzetnek. Ennek indítékai Győry szerint a ,,megkergült w/ág“-gal magyarázhatók, azzal, hogy a „de- zertőrök és kultúrkamerádok“ gyáva módon elmenekültek a haladás frontjáról. „Köztünk sok minden van, ami összeköt és ami elválaszt - írta Győry Dezső 1938 augusztusában

de úgy érzem, olyanná alakult a mi helyzetünk ebben az országban, hogy a kultúrfron- ton azok ereje domborodik ki, akik a toliforgatókat, a germán veszedelemre aggódva te- kintöket közelebb hozzák egymáshoz, mert ha nem is mindenben, ebben aztán egyetértenek és egyet akarnak.“ Ezen az úton az egyik legbátrabb költői tettként kell értékelnünk Magyar Hegyibeszéd 1939 karácsonyán című poémáját, mely az Esti Újság

karácsonyi számának első oldalán jelent meg.

Fábry Zoltán a verskötetéhez írt előszavában 1956-ban, úgy ünnepelte Győry Dezsőt, mint a „poétanép ismeretlenjét“. Móricz Zsig- mond szavait idézte, aki „a kincstaláló boldogságával ölelte magához“ a par excellence szlovákiai magyar költőt, megállapítva, hogy: „Csak Ady élte ennyire magyar voltát, ilyen kínlódva, ilyen verejtékesen, ilyen imádsággal, ennyire minden pillanatban, ennyire Sors küldötten. “

F

orbáth Imre azok közé tartozott, akik új művészi eszközökkel új társadalmat és embert követelnek. A Tanácsköztársaság bukása után a „Moldva sötét vizeihez“, Prágába került, ahol megismerkedik a cseh és a szlovák avantgarde és haladó művészekkel (Hóra, Horejsí, Neumann, Kisch, Novomesky stb.) s a CSKP-nak is alapító tagja lett. Fábry múvészetfelfogására jellemző, hogy a lázadó és lázongó indulatok kifejezésére használt nem hagyományos lírai eszközöket, a groteszk, egzotikus és dadaista versekre jellemző képiséget, melyeknek a lírai láttatásban meghatározó szerepük van, minden fenntartás nélkül elfogadta. Forbáth első köteteit (Versek, 1922, Vándorral, 1923) ugyanis egyértelműen ezek a formajegyek jellemzik. Feltehetően Forbáth költészetének alanyai, a prágai külváros elesettjei, a kapitalizmus kitaszítottjai, valamint a villoni mentalitás és vagányság is szerepet játszott abban, hogy a társadalom farkaserkölcse miatt elidegenedett ember- és társkeresést érezte Fábry meghatározónak ebben a költészetben. A Kassai Napló Vasárnapja hasábjain 1923 októberében a Vándorral című kötetről név nélkül megjelent (és Fábrynak tulajdonított) recenzióban az idő és alkotás kérdéséről

a kritikus ezt írta:

.....a felérzó költőben előbb

váli

k tudatossá a holnap, amely szükségszerűen jön nélküle, vagy ellene is, de vele: tempója meggyorsul. “ Legfőbb erénynek tartotta, hogy ,,Szenved a szenvedőkkel, érzi minden kínjukat, velük lihegi a megváltást." S bár úgy látta, ...„a költőnek van erősen egyéni mondanivalója, vannak megállító, sokszor döbbenetes erejű képei, jelzői", felfi- gyeltetönek tartjuk, hogy irodalmi névsorolvasásai között (Szlovenszkói magyar irodalom: 1923, 1924) Fábry szokatlan késéssel szerepelteti Forbáthot.

L

evelezésük alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy a harmincas évek elején a Korunk szerkesztőjeként került Fábry kapcsolatba Forbáthtal. Forbáth 1930- ban írt levelében „szellemi vezetőnk“-ként említette Fábryt, kiterjedt levelezésre azonban nincs okunk következtetni. Szerepet játszott ebben Forbáth csehországi működése, munkásmozgalmi tevékenysége, valamint tájékozatlansága a kisebbségi (irodalmi) ügyekben. Ez utóbbira maga is utalt az Állás- foglalás című tervezett folyóirat (felelős) szerkesztői tisztségével kapcsolatban. Rendszeres kapcsolatuknak ellentmond az is, hogy Forbáth Az Út hasábjain rendszertelenül publikált. Három verse és az ún. Masaryk-akadé- miával kapcsolatban írt közös cikkük jelent meg. Elkötelezett, kommunista állásfoglalására vallott viszont, hogy a kosúti véres pünkösd elleni tiltakozó akcióban Fábry és Földes mellett ott találjuk Forbáthot is.

Forbáth hitvallásában, hogy a költő legyen reflexfény a szuronyok helyén... a nagy szürkében - koncentrált vörös" Fábry a kortárs költő küldetésének lényegét látta. S bár elismerte a „színképek nagyszerűségét", „izgága forradalmi vérlüktetését“ és úgy tekintett Forbáthra, mint a városi nyomor jasszos, füttyös fenegyerekére", mégis úgy vélte, hogy a Favágók című kötetének (1930) versei, a „perifériaemberekkel való cimborálás elvonja az igazi frontról: a proletárlét akkumulálható tömegenergiáitól, a rohamozandó cél tudatosításától“. így aztán a költő szabta mérvét: „a nagy szürkében - koncentrált vörös“ helyett „inkább szétmázolt, lilává fagyott vörös, elforgácsolódott szociális állás- foglalást“ látott, a valóság előli menekülést. A „javíthatatlan'költő“, a „nagy költő“ felismerés (előlegezett jóindulattal) az esztétikai értékek tudatosítását jelentette, hiányérzetét viszont az osztályharc érdekei diktálták. Megállapításának egyoldalúságait lehet vitatni, a szándék tisztaságát azonban értelmetlen volna kétségbe vonni.

Forbáth pályájának harmadik szakaszát A Csodaváró című költeménye jelezte, s nem véletlen, hogy ez a vers Az Út hasábjain jelent meg. Ez a vers a költő eszmei hovatartozását illetően is eligazítást adhatott. Az Út ezekben a hónapokban ötvenmillió munkanélküli nevében adta le a veszély morze-jeleit, Forbáth a Munkás és Az Út hasábjain ezt a gondolatot visszhangozta. Forbáth költészetének eszmei kiteljesedéséről Fábry jobbára csak a felszabadulás után vett tudomást.

A szociális líra képviselői közül Sáfáry László, Morvay Gyula és Szabó Béla nevét említhetjük. Közülük Sáfáry jelentette Fábry számára azt a költőt, aki „Egy egész földdarab táj- és emberlevegőjét lélegzi fel verseibe."

FONOD ZOLTÁN

„Megvetik az alapját a jövendőnek“*

FÁBRY ZOLTÁN ÉS A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR KÖLTÉSZET A HÚSZAS ÉVEKBEN