Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-11-13 / 45. szám
A llg egy hete, hogy felrendelt magához /» Zeusz, a halhatatlan. Egy fényes kis felhőre ültetett és azt mondta: - Unokaöcsém (mert történetesen az voltam), eljött a nagy nap, hogy te is beleszólj a világ ügyeibe. Mától kezdve kinevezlek az egyesített görög seregek fővezérévé. Felálltam, a szemébe néztem és megszorítottam a kezét. - Sálé! - mondtam, ami az égvilágon semmit sem jelentett, de ezt csak mi ketten tudtuk. A körülállók félelemmel hajtották meg fejüket a szó hallatán. Zeusz megfogta a vállam, megszorított. - Sálé! - viszonozta gesztusomat, büszkén nézve rám. - Szedd őket ráncba - tette még hozzá. - Mindenekelőtt rendet, fegyelmet akarok. Ne mondják ránk, hogy csirketolvajok gyülekezete vagyunk. Ami a csatát illeti, jegyezd meg: a részvét a fontos. Mármint az utókoré. A táborba leérve áldatlan állapotokat találtam. Megrökönyödve tapasztaltam, hogy a katonák szanaszét csellengenek, elhanyagoltak, fegyverük alig van. Ráadásul érkezésemkor egyetlen vékonyka hangocska kiáltotta csak, hogy éljen a fővezér. A többiek, úgymond, kutyába sem vettek. A fővezér-helyettesek jó félóra múlva másztak csak elő sátraikból. Nem haboztam, azonnal nekiláttam a rendcsinálásnak. Hogy úgy mondjam, a helyzet kikövetelte változtatások végrehajtását. Először is az éljenző hang tulajdonosát, egy szélfútta kisfiút kineveztem írnokomnak. Azután összetereltettem a sereget és a következő beszédet intéztem hozzájuk: - Katonák, görög polgárok, új fővezéretek szól hozzátok. A nagy Zeusz akaratából mindannyian azok közé a szerencsések közé sorolhatjuk magunkat, hogy életünket áldozhatjuk érte és dicső hazánkért. Tudjátok jól, a perzsák közelednek. Félelmetes sereggel közelednek, de mi megmutatjuk nekik, nem félünk tőlük. Ha le nem is tudjuk győzni őket, megmutatjuk nekik, hogy kul- túrnép fiai vagyunk. Rendet tudunk teremteni saját sorainkban, s ezzel késztetjük áhítatra a barbárokat. Mert mondom nektek, barbár, aki nem tud nyugton maradni, s állandóan ellenünk vonul. Barbár, aki nem tudja becsülni a nyugalmat, a rendet, a mozdulatlanságot, aki állandóan az éberségünket teszi próbára.- Elszomorít a soraitokban tapasztalható • rendetlenség. Elszomorít a szervezetlenség, a kiképzés és a fegyelem hiánya. Én, az új vezér, most hitet teszek, hogy egy hét alatt ebből a csordából sereget csinálok. Egy hét, és Görögország büszkesége lesztek. Mert ez így nem mehet tovább... így folytattam, még vagy három óra hosszig. A seregen nagyon meglátszott a kiképzés és a rend hiánya. A katonák zúgolódtak, illetlen megjegyzéseket tettek, néhányan tüntetőleg hátat fordítottak. Az elődöm, úgy látszik, nagyon szabadjára engedte a gyeplőt. Délután az alvezéreket kérettem magamhoz. Morcosak voltak, egymás szavába vágva, egyre-másra bizonygatták, úgy van minden jól, ahogy van, a sereg élet- és harcképes, egyébként is, minek macerálni fölöslegesen az embereket. Bizonyságul példákat hoztak fel, hogy az egyes csapattestek már milyen győzelmeket arattak a perzsák elövédöi fölött. Én e sikereket nem vitattam el tőlük - vak tyúk is találhat szemet -, de terveimből nem engedtem, a jövőt szilárdan a rend és a fegyelem megteremtésére alapoztam. Elrendeltem a sereg teljes átszervezését, ennek mintegy az előkészítéseként egy állandó szakcsoportot állítottam fel hadvezéreimből. Tekintettel arra, hogy a perzsák veszedelmesen közeledtek, az egyik hadtestet eléjük küldtem, szigorúan megparancsolva a hadtest parancsnokának, hogy fegyvert csak végső esetben használjon, csellel és ésszel próbálja meg feltartóztatni az ellenséget. Csetepatézni szabad az ellenséggel, megverni tilos. Az majd a fősereg dolga lesz, egyszersmind új elképzeléseimet igazolandó. g ' A szakcsoport első ülése este hét órakor kezdődött vezéri sátramban, s üléseztünk egyfolytában reggel fél ötig. Hiába, számos probléma torlódott föl, s én egyiket sem engedtem megkerülni. Hasztalanul mondták alvezéreim, örüljünk, hogy a dolgok {jjj egyáltalán mennek úgy, ahogy mennek, ® hajthatatlan voltam. Új idők járnak, új szelek fújnak, mondtam nekik, semmit sem hagyhatunk a véletlenre, minden apróságról tűdig nunk kell, s a látszólag lényegtelen folyamatokat is tudnunk kell irányítani. Sajnos, mindjárt az első ülésünkön azt is §j tapasztalnom kellett, mennyire nem oda ® való embereket neveztek ki az alvezéri posztokra. Fél tizenkettőig mást sem hallot- ® tam tőlük, csak vénasszonyos nyavalygá- 0 sokat, mi minden hiányzik a seregnek ahhoz, hogy a siker reményével vehesse fel a harcot a perzsákkal. Nem győztem magyarázni nekik, hogy csak aki nem akarja teljesíteni a reá kirótt feladatokat, csak az keres kifogásokat, az igazán tenni akarók a járható utakat keresik. Erre furcsán csavargatni kezdték a fejüket, s én, hogy meggyőzzem őket a realitásokról, behívattam a sereg hadtápfőnökét. Egy órát adok, mondtam nekik, hogy elsírják a bánatukat és tisztázzák, ami a lelkűket nyomja, utána teljes erővel a tennivalókra vetjük magunkat. A hadtápfőnök, akinek a sereg általános ellátása volt a feladata, kísértetiesen hasonlított Zeuszra, persze, jóval fiatalabb kiadásban. így a kellő tisztelettel szólítottam meg. Vázoltam előtte a problémát, kérem, mondtam az alvezéreknek, győződjenek meg személyesen a dolgok állásáról. Elsőnek természetesen Kheoplész, a bikahangú, gorillaképú fővezér-helyettes szólalt meg, durván letámadva a szerencsétlen hadtápfőnököt.- Miért nincs a seregnek elég kardja?- mennydörögte.- A kard hiánycikk, uram - mondta nagyon helyesen, higgadtan a hadtápfőnök.- Nincs kard égert-földön. Szerintem Perzsiában sincs.- Az én kémeim mást mondanak - ordította Kheoplész. - Azt is rebesgetik, hogy a perzsák tőlünk vettek kardot. Mindegy!- vágott bele a száját szóra igazító hadtápfőnök mozdulatába. - Kard nélkül nincs hadviselés, kard nélkül nem lehet csata. Megértettem Kheoplészt, elvégre a felindulása is érhtető, régi, vaskalapos katona, a harcot másként, mint karddal, elképzelni sem tudja. Hogy bizonyítsam jóakaratomat, az írnoknak azon frissiben néhány feladatot diktáltam le. Először is Kheoplész dolgozza ki konkrétan a követelését, alapos indoklással, természetesen írásban, huszonöt példányban. Kértem megnevezni a szóba jöhető kardtípusokat, mennyiségre, minőségre, egyéb jellemzőkre való tekintettel, rendnek kell lennie. Ilyen kérdésben nem lehet hebehurgyán dönteni. A fővezérek testületé egy hét múlva napirendre tűzi a dolgot, részletesen megvitatja a problémát és állást foglal. Követjük a görög demokrácia haladó hagyományait, kollektív döntést hozunk. Ugyanakkor utasítottam a hadtápfőnököt is, dolgozza ki ó is a véleményét, vázolja fel a lehetőségeket, s akkor világosan látunk majd a dolgokban. A képlet egyszerű, mint a pofon, alapos elemzések birtokában egy hét múlva játszva döntünk.- Miért nincs lándzsa? - füstölgőit tovább Kheoplész.- A lándzsa is hiánycikk - mondta természetes hangsúllyal a hadtápfőnök. - Pontosabban a nyele. A lándzsahegyeket sikerült elkészíttetnem Hogy mennyi utánajárással!- emelte fel a fejét a hadtápfőnök. - Ezért igazán megérdemelném, hogy a történelem megemlékezzen rólam - nézett csábosán az írnokra.- Már fa sincs? - káromkodott Kheoplész. Az egyetlennek látszott, akinek nem tetszett a dolog, a többiek nyugodtan ültek a helyükön, sokan már el is bóbiskoltak.- Más probléma van itt - magyarázta a hadtápfőnök. - Az acél ugyanis hiánycikk, a lándzsahegyeket homokkőből csináltattam meg. Elrettentés céljából - fordult felém, s látva, hogy én egyetértőén bólintok, folytatta: - Ehhez viszont a fennálló előírások szerint kizárólag körisfanyelet szabad használni. Itt viszont az nincs, csak a szoroson túl. El kell foglalni a szorost és lesz lándzsanyél.- Nincs több kérdésem - tajtékzott Kheoplész, úgy látszik, visszavonulásra késztette öt a hadtápfőnök komoly és logikus érvelése. - Már csak egy kérésem van- hörögte. - Arccal lefelé temessenek el, ha megüt a guta. Az írnok - kiváló szakember -, minden szavát feljegyezte. Mielőtt folytattuk volna az ülést, a hadtápfőnök hozzám fordult: - Hanem, hogy valami jót is mondjak, sikerült tizenkét hadihajót szereznem, jutányos áron. Húszezret megspórolunk rajta.- Minek a hegyekbe hadihajó? - kapta föl a fejét az egyik alvezér. Bizonytalan hangon beszélt, mint az álmából hirtelen ébredő ember, aki nem tudja, jókor s jót szólt-e.- Azt majd a nagyságos haditanács kitalálja - mondta titokzatos mosollyal a hadtápfőnök, aztán meghajolt: - Ajánlom magamat. Mit mondjak, imponált a magabiztossága. Igaz, hogy ez a hadihajó-ügylet nekem sem ment így első hallásra a fejembe, de húszezer az mégis húszezer. Különösen a mai világban. A haditanácsot viszont valahogy felpaprikázta, nem akart vége szakadni a lármának. - Sálé! - kiáltottam végül is rájuk, hogy megzabolázzam őket. Megrettentek, csend lett. Bárhogy igyekeztem is, több érdemleges dolgot aznap éjjel már nem sikerült megbeszélnünk. A haditanács valahogy nyúzott- nak látszott: többen az asztalra borulva aludtak el. Én egy jottányit sem engedtem az érveimből, lediktáltam az írnoknak még vagy harminc égetően sürgős feladatot, amelyet alvezéreimnek úgyszintén papiruszra kellett előterjeszteniük, s azzal berekesztettem az ülést. A haditanács alig reagált szavaimra: a harcedzett férfiak az utóbbi időben elpuhulhattak, mindannyian aludtak már. Néhányukat fel sem lehetett ébreszteni. a szolgáik cipelték őket sátraikba. Már másnap kezdtek megmutatkozni tevékenységem jelei: teljesen megváltozott képet mutatott a tábor. Kihalt volt a környék, az alvezérek a sátrukban ültek és körmöl- tek, az egész táborban nem eshetett egy hangos szó. Ha valaki elfeledkezett magáról és megpisszent, Kheoplész állati hangja máris leteremtette őt. Az új idők jeleit láttam megnyilvánulni ezekben a változásokban s mit tagadjam, magam is felbuzdultam a sikeren. Néhány újabb munkacsoportot alakítottam, bevontam a tevékenységbe az egész sereget.' öröm volt nézni szorgoskodásukat, ahogy a hatalmas hadisátrak előtt rajzolták papiruszaikra elképzeléseiket, értékelték egymás tevékenységét, különféle újabb találmányokba - ók úgy mondták, táblázatokba - foglalták az összehasonlítások összehasonlításait, egyszóval, már a harmadik napon kultúrnéphez illő szintre sikerült emelnem őket. Külön megemlítem az egyik munkacsoport tevékenységét, ugyanis nagyon közel álltak a szívemhez: a tábort gyomnövények erdeje vette körül, ami nemcsak hogy esztétikus nem volt, de higiénikus sem. A sereg legfelső vezetéséből ezért egy gyomnövény-komissziót alakítottam, amely rövid két nap alatt kidolgozta, hogyan szabadulhatunk meg a gyomtól. Ismét a legkorszerűbb módszereket vetettük be, felosztottuk a hadosztályok között a terepet, pontosan kijelöltük, ki, mikor, hol szedi ki a gyomot s hogyan semmisíti meg. Az illető tanulmányt tizenhatezres példányban készítettem el, s kifüggesztettem a tábor minden sátrára, minden fára és bokorra a környéken. Ismétlem: öröm volt nézni a lázas, összehangolt munkát. Bárcsak ezt az egészet látná a nagy Zeusz, boldog lehetne, milyen helyesen cselekedett, amikor engem választott ki erre a fontos posztra. A dolgok ilyetén állása meghozta belső nyugalmamat, s hozzáfogtam a legfontosabb munkához, a hadsereg teljes megreformálásához. Megmondom őszintén, bosszantott a háborúskodás addigi gyakorlata, amolyan „ahol érem, vágom“ csetepatézás, amelynek a végén egy csomó hulla és sebesült fölött végül is hiába töpreng a vezér, hol és h'ogyan kellett volna másként csinálnia a dolgot. Barbár, kultúrem- berhez méltatlan megnyilvánulásnak találtam a vakvéletlenre bízott gyilkolást, összehívtam hát a sereg vezetőit és kiadCSAKY PÁL tam utasításaimat. Minden harcoló katona mellé egy kisegítő személyt rendeltem, aki- természetesen megfelelő intelligenciával kellett rendelkeznie - egy papiruszlapra részletesen feljegyezte a harcos tevékenységét: mikor harcolt karddal, mikor lándzsával, mennyi pihenőt tartott, meddig kellett menetelnie - egyszóval csupa fontos és nélkülözhetetlen adatot. Hogy ezeket a sereg idegrendszerét alkotó embereket megkülönböztessem a harcoló katonáktól, előírtam nekik, hogy piros zubbonyt viseljenek. További újításom az volt - humanitárius meggondolások alapján hogy védjem katonáim egészségét, pontosan tudjam, ki, hol, mikor, milyen sebet osztott vagy kapott. Ennek szakszerű figyelésére egy újabb embert rendeltem minden katona mellé (sárga zubbonyban), aki papiruszára szorosan följegyezte a harcos csatatéri megnyilvánulásait. Természetesen - emberek vagyunk mindnyájan -, azt sem hagyhattam figyelmen kívül, hogy valahol ebben az érzékeny rendszerben mulasztás, tévedés vagy uram bocsá’, visszaélés eshet meg. Ezért kék és zöld blúzos ellenőröket és szuperellenőröket is beosztottam közéjük. Figyeltettem még a hadoszlopok munkáját, a lándzsanyelek teherbírását, a bőrövek és egyéb tartozékok elhasználódását, a katonák által elfogyasztott étel- és italadagokat, az ellenséges sebesültek és hullák társadalmi összetételét, sebesülésük okait - így közvetve fegyvereink és hadoszlopaink eredményességét is. Szóval egy valóban korszerű és tudományos alapokon harcoló sereget sikerült csinálnom ebből a csürhéból. Sajnos, azt is meg kell vallanom, a rendszer a gyakorlatban nem működött olyan tökéletesen, mint ahogyan én azt elképzeltem. Ezt a hiányosságot a perzsák gyors előrenyomulásának számlájára írom, ugyanis csupán két napom maradt, hogy az új hadviselési rendszert begyakoroltassam a hadsereggel. Elérkezett hát a csata nagy napja, amikor elképzeléseimnek győzniük kellett a barbár ellenség felett. A nap, amikor egy kultúrnemzet fia első alkalommal győzi le szellemi fölényével az elmaradott ellenséget. A sereg hosszú vonalban sorakozott fel- a szoros maga nem tette lehetővé klasszikus hadvezéri fogások alkalmazását, ez nagyon a mi malmunkra hajtotta a vizet ,-, öröm volt nézni a színes, sárga, kék, barna, zöld, lila és még ezer színű tábort. Előző este pontos statisztikát csináltattam - egy vezér nem rohan vaktában a csatába -, a tudományos és elméleti munkát végző embereim mellett százharminchét harcoló katonám maradt. Sebaj, mondtam, ha őket ezzel a tökéletes apparátussal száz százalékig ki tudom használni, a perzsák nem vehetik el tőlem a győzelmet. A nap ragyogott a hegy fölött, megfúvat- tam a kürtöket. A hatalmas színes sereg megmozdult, egy emberként indult meg a szoros felé. Pár perc múlva hallani lehetett a perzsák harci hangszereit is: ázsiai zene hangjai szálltak felénk a szoros másik oldaláról. Három perc múlva megláttam a perzsa sereget, és elállt a lélegzetem. A miénknél sokkalta nagyobb sereg látványa nem döbbentett volna meg: valamirevaló hadvezér a túlerőben levő ellenségnek is nekiront, s ha bírja hősiességgel, minden bizonnyal le is győzi. Ami engem a földre sújtott, az a perzsák színe volt: a hatalmas perzsa sereg is sárga-zöld-vörös-égszinkék-zo- mánckék-lila és még ezer színben, árnyalatban hömpölygött lefelé a hegyoldalon. Most értettem meg Kheoplész figyelmeztetését, aki a kétnapos gyakorlás alatt állandóan a perzsa kémektől óvott. Mit mondjak, megsemmisülten álltam a hegytetőn. A saját két szememmel kellett látnom, hogy a fürge perzsák ellopták a találmányomat, sőt, két nap alatt tovább is fejlesztették azt. Egy kék-zöld csíkos zubbonyba öltöztetett gárda náluk még a hullák elhelyezését is figyelte: ki van kinyúlva, ki görnyedt, mennyien vannak észak-déli, mennyien kelet-nyugati irányban. Külön piros pettyes beosztottak figyelték a szanité- cek munkáját; nemcsak táblázatot készítettek, hanem ott a helyszínen, azon frissiben tanulmányokat is írtak asebesültek szóhasználatáról, külön figyelmet szentelve kiejtésbeli rendellenességeiknek. S még egy fájó pont: a papiruszellátásuk a miénknél sokkal parádésabb volt. A csatát persze megnyertük, mert a perzsáknak harcra minössze tizenhét emberük maradt. Tudom, más hadvezér akár büszke is lehetne erre a tettre, hiszen megfordítani a történelmet sem kis dolog. Bennem azonban óriási máglya égett s tönkreverten mentem le a hegytetőről. Képtelen voltam megemészteni, hogy egy barbár nép szellemileg magasodjon fölénk. JOSEF Ki Feltételeze kot: tessék k kimondják, s válik. Ez csu nulla a kitérj mely ponton a nemlétező j lekszünk, te: nyomban alá gét. Éppúgy, gyünk képesi nálni azt, felf szontalan - k A gyereke teljességgel a jövőt pedig Úgy élnek, al létezne, sémi Ián nem voln életéveiben t órák és a na| kel - és fogék felér a felnőtt Hányszor < vétlenül pere a percek, az tűnt az elmúlt A házban, í kis városszéli lünk szember ri bodnár, aki pácolásnak. I halt, a gyere tudja merre, tendöt, az is minden reggij haza. Az ügyi naponta húa azonfelül pal zsákban. Es c egyetlen fogé nem is látta! olyan jóízúer csak igazán téssel, hogy: és mindenki alkalommal, Kiment a kő\ egy padocsk; a maga györ szerették öt, mindenkivel j szava, megi‘ gurgulázva n - Tudod, h ben? Hány hí kezemből kei a belőlük cs; az életben ör Megvolt a szemben, ne ni magát, sei a rendes kei A zon a m a városi leg volt: a szír mintha piheget Hamar ráakí ra. A csenget Fürkészve néz lebarnult arcát, lejjebb siklott, r pókig. Orehov felni -Talán már A fiú ismét sötétkék szem mutatkoznia, ugyanaz a sí kintet...- Mi lenne e - Hát... a ni vagy, igaz?- Dima. És -Orehov... - Ismerem. - Mikor jön - Nemsokár mondta: megír hát akkor jöi a fronton?- Igen... Tekintetével egyetlen percr maradni. Hol e a bőrönd fogar hol megállt a tudta róla, hói Hogyan nyertem meg Thermopülait?
