Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-11-06 / 44. szám
Lettország a nagy október 70. évfordulójának esztendejében - V. 7. XI. 6 R iga, Vörös lett lövészek tere. Nem nagy, úgy kétszázszor kétszáz lépés. Közepén háromalakos szoborcsoport, mögötte egy modern épület: a vörös lett lövészek emlékműve és múzeuma. Szemben folyik a Daugava, évszázadok tanúja. Látott gazdagságot és ínséget, elnyomást és felemelkedést, harcokat és megbékéléseket, szenvedést és boldogságot. Századunk második évtizedében látta hadba menni a férfiakat, majd visszatérni a rongyos, véres, megtizedelt, az igazságtalan imperialista háború ellen lázongó vert seregeket. Itt, a Daugava partján áll váll váll mellett a három gránitkatona. Egyszerű vonású arcok, hosszú köpenyek, jellegzetesen megtört tányérsapkák. Október katonái. A sokmilliós cári hadsereg katonái közül a lett lövészek álltak át elsőként a bolsevikok oldalára. Hűségüket a forradalomhoz bizonyították a kettős hatalom zűrzavaros időszakában, Október új világot teremtő napjaiban, a polgárháború nehéz éveiben. Majd két évtized múltán ismét harcba mentek: a lett lövész dandár Moszkva alatt esett át a tűzkeresztségen. Itt kezdték a harcot a fasiszták által megszállt hazájuk felszabadításáért. Lett munkások, parasztok, napszámosok - lett lövészek. Törvényszerű volt, hogy már első kongresszusukon, 1917 márciusában bolsevik határozatokat fogadtak el. Ugyanez év május 17-én (30-án) II. kongresszusukon a lett lövészek elfogadták azt a bolsevik határozatot, amely a világháborút imperialista háborúnak jellemezte és leszögezte: éppen ezért a forradalmi erőknek harcolniuk kell az annexiók és hadisarcok nélküli békéért, meg kell dönteniük imperialista kormányaikat. Az elfogadott határozat hangsúlyozta: a háborúnak csak forradalmi úton lehet véget vetni. A lett lövészek II. kongresszusának résztvevői táviratot intéztek Vlagyimir lljics Leninhez: „Mi üdvözöljük Ont, mint Oroszország proletairátu- sának hatalmas taktikusát, a forradalmi harc igazi vezetőjét, vágyaink kifejezőjét, s szeretnénk önt körünkben látni." Ez a nap úgy szerepel a lett történelemben, mint a dolgozóknak a forradalom oldalára való végleges átállásának napja. A lett lövészek vörös lövészek lettek - lényegében a szocialista forradalom első nagy katonai alakulata. 1917. július 9-én (22-én) Rigában összeült és tíz napon át tanácskozott a Lett Szociáldemokrácia V. kongresszusa. Ez az első legális tanácskozás megvitatta Lettország politikai és gazdasági helyzetét, megválasztotta az új központi bizottságot. Készült a párt az augusztus 13-ra (26-ra) kiirt választásokra is. A bolsevikok agitálták a tömegeket, hatalmas propagandamunkát végeztek. Az Ideiglenes Kormány hívei - tudatosítva, hogy a bolsevikok sorai és támogatóik tábora egyre szélesedik - a választásokat megelőző napon összecsapást provokáltak a „halálzászlóalj“ és a lett lövészek között. Ennek ellenére a Rigai Tanácsban a szociáldemokraták 49 mandátumot szereztek meg a 120-ból, ami a rigai proletariátus és élcsapata hatalmas győzelmét jelentette. Ugyanebben az időben Riga közelében súlyos harcok folytak. A német császári csapatok a forradalmi Pétervár felé igyekeztek. Elkeseredett harcok zajlottak a Ma- laja Jugla tónál, ahol a lett lövészek különösen kitüntették magukat. Tömeges hősiességüknek köszönhetően sikerült kivezetni az ellenséges gyűrűből a 2. és 6. szibériai hadtestet, megmenteni a megsemmisítéstől az egész XII. hadsereget. A lett lövészek az orosz katonákkal együtt itt, Malaja Juglánál védelmezték együtt Pétervárt, a forradalom későbbi bölcsőjét. Egyben alaposan megcáfolták a burzsoázia és a Kornyilov vezette reakciós hadvezetés állítását, miszerint a forradalmi ezredek képtelenek szembeszállni az ellenség előrenyomulásával. S bár a németek augusztus 21-én (szeptember 3-án) bevonultak Rigába, a császári elit alakulatok már csak vert seregek voltak, az előrenyomulás helyett kénytelenek voltak a védekezésre berendezkedni. Eltelt még másfél év, mire Rigában győzött a szocialista forradalom - a vörös lett lövészek első alakulatai 1919. január 3-án léptek be a városba. A szovjethatalom fokozatosan kiterjedt Lettország mind nagyobb területeire, de nem tudta magát sokáig tartani. Nem kaphatott segítséget Szovjet- Oroszországtól sem, hiszen ez maga is frontok szorításában volt. De a lettek nem adták fel egykönnyen a harcot: például Lijepaja körzetében a német „vasasok“ nagy veszteségek árán tapasztalhatták ki, milyen a vörös lett lövészek harcmodora, harci erkölcse, kitartása. Az itt tanúsított hősiességéért az Osszoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság nevében a Forradalmi Katonai Tanács a forradalom Vörös Zászlajával tüntette ki a vörös lett lövészek 7. ezredét. Ez volt az első ilyen kitüntetés, amelyet a szovjet kormány adományozott. Ennek a legendás, a polgárháború éveiben a legkülönbözőbb frontokon harcoló, a többi lövész ezreddel a lett forradalmároknak dicsőséget szerző ezredben harcolt Fricisz Janovics Mezit is. A ma 85 éves, meglepően frissen, fiatalosan mozgó, koránál jó tíz évvel fiatalabb- nak látszó egykori vöröskatonával a Vörös Lett Lövészek Múzeumában beszélgettünk. Először az került szóba, hogy az évforduló kapcsán nagyon sokat találkozott a fiatal nemzedék képviselőivel.- Csak az idén háromszor jártunk kom- szomolistákkal az egykori vörös lövészek útján, egészen a Krímig, ahol a polgárháború számunkra is véget ért. Ilyenkor, ünnep táján, egyre több hasonló kötelesség hárul ránk, élőkre, mert bizony egyre fogyunk. A valamikori vörös lett lövészek közül még vagy háromszázan vagyunk, itt Rigában alig hatvanan. A legidősebb közülünk jóval túl van a kilencvenen, így én valóban a legfiatalabbak közé tartozom.- Mennyire érdeklik az unokákat, sőt, dédunokákat az elődök egykori tettei?- Érdekelni érdeklik, csak éppen - talán elfogultságból - valahogy mást várna néha az ember. Gyakran ugyanis úgy viszonyulnak visszaemlékezéseinkhez, mint a meséhez. Ezért nem győzöm hangsúlyozni, hogy a „nagy időkről“ nem lehet eleget beszélni, mert az akkori tapasztalatokból meríteni kell. Nehéz feladat ez, mert a mai fiatalok életét sok minden befolyásolja. Nekik a lakás, a kocsi természetes szükséglet, bár legtöbbször nem maguk keresik meg a rá- valót. Nekünk - mégis így érzem - köny- nyebb volt, persze csak idézőjelben. Élesebbek voltak a keretek, amelyek meghatározták döntéseinket, és így életünk későbbi alakulását is. Mi 16-18-20 évesen döntöttünk életbevágó kérdésekről. Pedig a körülményeink nagyon nehezek voltak, kijutott a nélkülözésből és ideológiai zűrzavarból egyaránt. Aztán még nehezebb időszakok következtek, a harmincas évek, a háború, minden idők legszörnyűbb vérontása...-Mindez egy-egy külön fejezet az ön életében is, mint ahogy a vörös lett lövészek is megírták a forradalomban a saját „fejezetüket".- Most, így utólag különösen, hosszan lehetne ecsetelni már az előzményeket is. Alig múltam 14 éves, amikor negyedik évébe lépett az első világháború. Minden épkézláb ember a fronton volt, de kellett az utánpótlás, így került egy toborzáskor nekem is puska a kezembe. Következett a kiképzés. Szabad idejükben a katonák kártyáztak. Később kiderült, csak látszólag. A kártyázás leple alatt folyt a szervezkedés. Én is itt ismertem meg azt az embert, aki eldöntötte későbbi sorsomat. Pjotr Andreje- vics már 1910-től Lenin pártjának tagja volt, a hadseregben szervezte a párt munkáját. A polgári demokratikus forradalom idején, a katonaküldöttek szovjetjeinek megalakulásakor ö is tanácstag lett, s 1917 júliusában részt vett a bolsevik párt VI. kongresszusán is.-Ekkor már bizonyára érezhető volt a forradalom előszele.- A hetedik ezred, amelyben szolgáltam, szintén forrongott. Kornyilov, hogy elejét vegye a forradalomnak, átadta Lettországot a németeknek. Az októberi forradalom győzelme után a meg nem szállt területeken mégis létrejött a szovjethatalom, központja az akkori észt-lett határon fekvő Valka városka volt. Ekkor, 1918 elején már alakult a szovjethatalom hadserege. A Vörös Hadsereg első hadtestét a lett lövészek alkották, parancsnokuk Joachim Vacitis volt. A mi ezredünk előbb Pétervár alá vonult, majd részt vett a jaroszlavli hadjáratban. 1918 folyamán már súlyos ellátási gondjaink voltak, mivel főleg japán puskákkal harcoltunk, de a japánok a forradalom kitörése után leállították a fegyverszállítmányokat. A fegyver- és lószerutánpótlás „legegyszerűbb“ módjára voltunk utalva: a zsákmányolásra. A legemlékezetesebb számomra ezekből az időkből mégsem ez, hanem 1919. január 3-a, amikor ezredemmel én is bevonultam Rigába.- ... tizenhat évesenI Emlékszik az első bevetésre?-Persze, de az jóval korábban, 1918 legelején volt. Eléggé megmosolyogtató körülmények között estem át a tűzkeresztségen. A zászlóaljparancsnok felderítésre küldött néhányunkat, mert valahol a közelben kellett lennie az 5. ezredünknek. Egy hutor- hoz értünk, ahol rengeteg volt a lábnyom, de ember sehol. Az egyik pajtában valami mocorgásra lettem figyelmes, de csak egy öregembert találtam. Kérdezgettem, hol vannak a fehérek, hol vannak a vörösök, de ö csak azt hajtogatta: Nem tudom! Végül kiderült, csak egy vándorcigány, s úgy került a forradalomba, mint Pilátus a Krédóba. Itt bújt meg, mert megsebesítették, de nem tudja, hogy ki... Tovább haladva fehérekre akadtunk, vagy két századnyian voltak. Zászlóaljunk szétkergette őket, majd nemsokára „megkerült“ előbb az 5. majd az 1. ezredünk' is.-A kezdeti időszakban forgandó volt a hadiszerencse - ahogy azt már említette.- Előbb kiszorultunk Lettországból, de megvédtük Pétervárt. Később visszajöttünk, de Lettország újra elesett, burzsoá köztársaság lett. Végigharcoltuk Belorusz- sziát és Ukrajnát, a Harkov alatti döntő csatában is részt vettünk, majd pedig egy észt vörös brigád segítségével 1920. április 23-án a Krímet is elfoglaltuk. Felváltva harcoltunk Kornyilov, Gyenyikin és Vrangel csapataival, majd Mahno banditáinak megsemmisítésében vettünk részt. A történelemkönyvekben is említett orlovi hadművelet végén kaptam az első kitüntetést, majd még számosat. Aztán véget ért a polgárháború, a vörös lett lövészek is megkapták az „obsitot“ - kaptunk két 500 rubelest. Aki akart, hazamehetett Lettországba. Én maradtam.- Miként alakult ezután az élete?- Csak dióhéjban: egy szép napon fölültem a Transzszibériai Vasútra, irány Novo- szibirszk. Ezt követően Jakutszkban dolgoztam: jogi pályára léptem. 1930-tól vagyok párttag. Később a hadsereghez kerültem, az észak-kaukázusi katonai körzetben szolgáltam. 1938-ban több más magas rangú katonai vezetővel együtt engem is letartóztattak. A nagy honvédő háborúban politikai tisztként a 43. gárdahadosztályban szol• A vörös lett lövészek emlékműve és múzeuma • Fricisz Janovics Mezit (Mészáros János felvételei) gáltam. Vagyis az életemről vaskos regényt lehetne írni.- Talán ha megírná az emlékiratait...- öreg vagyok én már ahhoz... Egyébként lett nyelven három könyv is megjelent a vörös lett lövészekről, de nekünk nem tetszik, mivel csak a dokumentumokra támaszkodnak a szerzők, az élő szemtanúkat, az események közvetlen résztvevőit nem kérdezték meg. Márpedig a történelmet emberek csinálják. Egyébként időnként írok néhány cikket, s írok az újságok szerkesztőségeibe is, megírom, ha valami nem tetszik. Például a Lityeraturnaja Gazetának szóvá tettem azt a cikkét, amelyben azt írta, hogy a vezető dolgozók gyermekei szinte kizárólag a diplomáciai főiskolán tanulnak. Ez nem igaz, mert nincs ott annyi hely... De a glasznoszty szellemében - ha már írjuk - meg kellett volna írni, kik azok valóban, akiknek érdemtelenül ott tanulnak a gyerekei?! Mi a nevük?! Aztán azt is megírták „nyíltan" az újságok, hogy valahol Ukrajnában bizonyos múzeumok egyházi ereklyéit széthordták bizonyos emberek, és azóta értékes márványlapok bizonyos vezető dolgozók íróasztalán fekszenek... Igen ám! De ki vette el az ereklyéket, kiknek az asztalán fekszenek a márványlapok, amelyek a múzeumokból származnak? Ha igazak a tények, akkor miért nem tudjuk meg a vétkesek nevét?!- Igen, de nagyon sok újságcikk, irodalmi alkotás foglalkozik olyan kérdésekkel, amelyek korábban tabuk voltak...- Ott is sok a pontatlanság, az egyoldalú beállítás, sok a féligazság. Itt van például az Arbat gyermekei című mű. Nem értek vele egyet, igazsága félreértelmezett, rosszul átértelmezett igazság. Vagy az egyik lapban azt írja egy professzor, hogy Sztálin nyerte meg a háborút, Sztálin állította talpra a gazdaságot... De: milyen háborút és milyen áron? Az áldozatok millióit, akikről ő tehet, csak úgy el lehet felejteni?! Az áldozatok millióinak élete nem játékszer. Vagy el lehet felejteni azokat a gazdasági károkat, amelyek hibás döntésekből származnak?- Úgy tűnik fel, ma a peresztrojka folyamatában, a glasznoszty szellemében a helyükre kerülnek a dolgok. Én is őszintén remélem. Mert a torzulásokat, sem lehet örökre eltemetni. Például azokat, amelyek miatt régi, elvhü bolsevikok szenvedtek börtönben, gyakran életükkel fizettek. Ez engem is érintett, hiszen a harmincas évek végén, amikor az észak-kaukázusi katonai körzetben politikai tisztként működtem, lejött egy titkos dokumentum, amely alapján számos lett, észt, litván és más nemzetiségű, a Szovjetunióban tisztséget betöltő kommunistát hurcoltak meg, börtönöztek be vagy likvidáltak. 1936-tian szerencsés voltam, a feletteseim ismertek s megvédtek. Két évvel később mégis letartóztattak, s 1941. augusztus 18-án is megidéztek, megvádoltak, csak éppen semmit sem tudtak rámbizonyítani. Ezek olyan dolgok, melyeket nem szabad elhallgatni. Az utókornak erről is számot kell adni, hogy okulhasson belőle. A jelenlegi időszakról sokan azt tartják, hogy a nagy október óta a legforradalmibb korszak kezdete.- Igen... én is sokat töprengek manapság. És erősen bízom a peresztrojka sikerében. Én is összehasonlítom a múlttal. Amint már az elején is említettem, a mi dolgunk alighanem egyszerűbb volt. A döntéshozatal tekintetében mindenképpen. Mégis bízom benne, hogy ez a sokat szenvedett hatalmas ország és benne az én szűkebb, kicsi hazám is szebb napokra virrad a ma forradalmárainak munkája nyomán. GÖRFOL ZSUZSA MÉSZÁROS JÁNOS ■ un
