Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-10-30 / 43. szám
Váratlan gyorsasággal ívelt felfelé a pályája. Első operaházi szerepét, Gutrune-X 1972-ben kapta az Istenek alkonyában. Egy évvel később Szófiában, 1974-ben pedig Moszkvában nyert énekversenyt. Aztán Aix-en-Pro- vence-ban, a Traviatában aratott kirobbanó sikert. „Az új Callas“ - így dicsérték ót. És ezekkel a szavakkal méltatták akkor is, amikor huszonhat évesen Lady Macbethként lépett a milánói Scala színpadára. A Lady után a Lombardok Giseldája, a Norma, a Kékszakállú herceg Juditja, A trubadúr Leonórája, az Álarcosbál Amáliája, a Don Carlos Erzsébetje, Desdemona, Mimi, Tatjána következett. Milánó után Bécs, Salzburg, London, Párizs, New York, Santiago, Miami, Denver, Rio de Janeiro és újra Milánó. Tizenöt év alatt negyven főszerep és több mint húsz nagylemez. Szuperlatívuszok drámai hangjáról, kivételes pianóiról, egyéniségének mágikus erejéről. Pár héttel ezelőtt Sass Sylvia - meglehetősen sajátos értelmezésben - Toscát énekelte Bratislavában. Interjúnk az előadás után készült.- Babonás, mondta tegnap, és kérve kért, hagyjuk a beszélgetést inkább mára. Mi nyugtalanította? Hogy nem volt színpadi próba?- Nézze, én nagyon szép és nagyon forró estének könyvelem el a mait, de a sikeren túl az izgalom is megmarad belőle. Tudniillik semmi sem úgy volt, ahogy azt megbeszéltük. A berendezett színpadot, a díszletet, pár perccel hét előtt és a felvonások közti szünetekben láthattam csupán, és a kosztümöket is ma mutatták meg. Márpedig nekem szent dolog, hogy az előadás napján csak a szerepre koncentrálok. Tehát nem azon töröm a fejemet, hogy milyen is lesz majd a színpad és milyen a jelmezem, hanem azon, hogy mikor, mire kell ügyelnem. Nekem nagyon fontos a színpadi próba. Jó, egy ilyen produkcióra mindenki felkészülten megy, de a helyi szituáció mindig produkál valami újat, valami váratlant. Például ... még jó, hogy kipróbáltam a második felvonás székét, amelyre rá kell ülnöm, mert rögtön felbillent. Apróság. De ha ez előadás közben történik meg velem, akkor röhejbe fullad az egész jelenet. A másik dolog: megzavarom a partnereimet, ha nem úgy járok-kelek a színpadon, ahogy azt a rendezés alapján ők már megszokták. Szóval vannak bizonyos játékszabályok. Ezért szeretem, ha annak rendje és módja szerint „végigjárjuk“ az előadást. Akkor a színen már nem érhet meglepetés.-A milánói Scalában hogy szokta érezni magát?-Toscaként?- Mindegy.- Mert a Toscát majdnem százszor énekeltem már. Abban van egy kis rutinom.- Kell a rutin?- Egy bizonyos fokig. Amíg nem megy a teljes fűtöttség rovására.- Tehát a Scala...- Az atmoszférája... hogy is mondjam? Ha ki lehetne találni az egyetem-S ez olyan nagy baj?- Engem ez nagyon zavar. Megkérdezik, hogy merre jártam, én elmondom hol, kikkel és mit énekeltem, erre akkora irigység hullámzik fel ellenem, hogy rájöttem, jobb, ha semmit sem tudnak rólam.- A Magyar Állami Operaházban hogyan érzi magát?- Nem is vagyok tagja az Operának. Sőt most már vendége sem. Az új igazgató miatt teljesen megromlott a viszonyom az Operával, annyira, hogy még azt a három aláírt előadást sem csináltam meg, amelyre korábban, a régi igazgatóval kötöttem szerződést. Koncertjeim persze így is vannak.. . a Rádióval nagyon jó a kapcsolatom.- Ha Sass Sylvia akkor Verdi, Puccini, Donizetti... ugye, jól látom, ez az ön világa.- Ez is. Meg a verizmus. Mert azt is felsőbb intézményét, ahová az ember levett kalappal megy be, akkor az a Scala. Csak hát nem olyan könnyű bejutni oda. Akinek sikerül, az megijed, és ideges. ■ - Bejutni nehezebb vagy bent maradni?- Mind a kettő nehéz. Ott énekelni, ott játszani az olyan nagy rang, ugyanakkor olyan nagy drukk az embernek... ötvenszer nagyobb, mint máshol. S az, ahogy a zenekar szól... Amilyen igények vannak! Az olasz kiejtés! A Scalában nemcsak akcentus nélkül kérik az olaszt, hanem tanítgat- ják, hogy mennyire a zene szerves része. Hogy ízleljem a kiejtett szavakat. Hogy már a zenei lejtésben ott legyen a plusz, a kifejező erő. Ilyen normákat csak a Scalában állítanak fel, sehol máshol. Ezért van az, hogy sok énekes, aki ugyan nagy sztár a New York-i Metropolitanben, az a Scala színpadán még egyszer sem lépett fel.- önt ismerik a Metben és a Scalában is, az utóbbi egy-két évben mégis, mintha ködbe burkolózott volna. Nem hallat magáról. Nem nyilatkozik.- Azt hiszi, véletlenül?-Nem, nem, épp az ellenkezőjét gondolom. Hogy ezt is tudatosan csinálja, mint annyi mást az életében. De miért?- Azért, mert úgy érzem, sok az irigyem. „Az új Callas“ - írták Sass Sylviáról (Pólya Zoltán felvétele) nagyon szeretem. Ha rajtam múlna, nagyobb részt csak azt énekelném. Főleg olyan darabokban, amelyekben nagyon jó színésznőnek kell lenni. A Fedorában, a Giocondában, az Adriana Lecouvreurben. Ezek a nagy álmaim! Sajnos, nem nagyon játsszák egyiket sem. De a Médeát is újra elénekelném, bár ez nem verista opera, viszont szenzációs színészi lehetőség.- Századunk zenéjéről mi a véleménye?- Én nagyon kevés mai műről érzem igazán, hogy maradandó értékű. Olyan alkotásokat pedig, amilyeneket Verdi vagy Puccini szerzett, végképp nem ismerek. Persze lehet, hogy tájékozatlan vagyok, vagy megrekedtem egy ponton, bár én azt hiszem, ez ugyanolyan, mint a festészetben a fu- turizmustól kezdve egészen az ex- presszionizmusig. Ott is született néhány kiemelkedő alkotás, de maga az izmus korszellemként nem tudott megmaradni igazán. Ettől függetlenül énekeltem én modern darabokban is. Dur-. kő Zsolt Mózesében az Anyát és Szo- kolay Sándor Sámsonjában Delilát. Érdekes feladat volt mind a kettő.- Érdekes - dé megerőltető?- Nem, egyik sem volt megerőltető. Vigyázni kell a furcsa, nehezebb „ugrásoknál“, ennyi az egész. Úgy kell énekelni, hogy közben ne ártsak a torkomnak.- Életstílusát, hétköznapjait meny-. nyíre determinálja a pályája?- Bevallom őszintén: mostanában egyre többször érzem azt, hogy abba kellene hagynom. De sok minden mára érett igazán be bennem... És ahhoz, hogy ezt megmutathassam, énekelnem kell. És mert New Orleansba, meg Pittsburgba hívnak, ott van lehetőségem egy-egy szép premierre - utaznom is. Az arányra azonban, hogy mennyi a munka és mennyi a magánélet, egy ideje jobban odafigyelek.- Vagyis úgy él, ahogy élni akar.- Nem, egyáltalán nem. Nagyon nehéz úgy élni, ahogy szeretnék. Szinte lehetetlen, mert annyira kihat az emberre, hogy milyen szabályok között él. És sokszor bizony nem eléggé emberségesek ezek a szabályok! A pályával is annyi, de annyi negatívum jár...- Tudna változtatni mindezen?- Aligha.- Tehát beletörődik abba, ami van?- Nem tudok mást tenni.- Kiutat sem lát?- Nézze, én pesti születésű vagyok, de érzem, hogy a génjeimben, a gerincemben, a gondolkodásomban ott az összes székely rokonom. Nekik van egy viccük. Elmegy a székely a vásárra. Lovat akar venni. Áll a ló a fal mellett, egy egészen jó ló. Odalép a székely, jó nagyot rácsap a fenekére. Mire a ló fejjel neki a falnak. Megszólal a székely: maga ezt a lovat akarja eladni nekem? Hát ez vak! Dehogyis vak, csak bátor! - mondja a másik. Szóval... én nem akarok ez a ló lenni. SZABÓ G. LÁSZLÓ ovjetunió végtelen területein Penza kicsiny, félmillió lakosú város. A városnak nincs különösebb történelmi jelentősége, nincsenek érdekes építészeti emlékei és a mai élet is - legalábbis az első pillantásra - csendesnek, vidékiesnek tűnik. Éppen ezért meglepő, hogy amikor az ember a tiszta utcákon sétál, egyszer csak szembe tűnik a felirat: Meyerhold Múzeum. Először az jut eszébe, hogy ilyen múzeum egyelőre sem Moszkvában, sem Leningrádban nincs. Azután sehogy sem fér a fejébe, mi köze lehet a tipikus, fából készült Lekarszkaja utcai kereskedőháznak a kiemelkedő esztétához, az új színészi formák megteremtőjéhez, a színházi avantgárd vezéréhez. Talán nem ugyanarról a Meyerholdról van szó? Talán csak egy névrokonáról? A múzeumban azonnal helyesbítenek: nem, éppen hogy arról a Meyerholdról, akit azonban Meyer- goldnak, s nem Vszevolodnak, hanem Karl Teodor Kazimirnak hívtak. Aztán részletesen elmondják a rendező szomorú fiatalságának történetét. Karl Teodor Kazimir Meyergold - a neves színházi rendező - Vszevolod Meyerhold 1874-ben, Penzában, Emil Meyergold tehetős kereskedő családjában született. Édesapja német, luteránus, porosz alattvaló volt. Házában a főhelyen volt Bismarck arcképe, amelyen a „vaskancellár“ saját kezű ajánló sorai voltak olvashatók: „Emil Meyergoldnak“. Azt senki sem tudja, hogy a rendező édesapja hogyan érdemelte ki e kitüntetést, mint ahogy azt sem, hogyan szakadt oly messzire Poroszországtól. Meyerhold édeseanyja Alvina Danyilovna Neeze, színház- és múvészetszeretó, vékony francia asszony volt. Évente páholyt bérelt a városi színházban, házát minden színházi híresség látogatta. A melegszívű édesanya szöges ellentéte volt a despotikus, hatalmaskodó, szigorú erkölcsű apának, Emil Meyergoldnak. Az apa természete elviselhetetlen volt, különösen, ha felöntött a garatra. 21 éves korában tragikus körülmények között meghalt a család kisebbik fia, Fjodor, 17 éves korában Karl Teodor Kazimir is meg akart válni életétől. A családi drámák visszavetették a tanulásban. Három évig járta a gimnázium egy osztályát. A fényképen szakállasán örökítették meg sima arcú osztálytársai között. Alig végzi el a gimnáziumot, amikor Meyerhold szakít mindennel. A szülői házzal, a családdal, vallásával, sőt még nevét is megváltoztatja. 21 éves korában Karl Teodor Kazimir Vszevolod néven Pétervárra utazik tanulni, hogy azután mindörökre ott is maradjon. Az elhatározás indokait nem ismerjük. A porosz alattvalókat 21 éves korukban behívták a hadseregbe, ami a művészetek iránt érdeklődő Meyerholdnak nyilvánvalóan nem volt ínyére. Hiszen a számára teljesen idegen Berlinbe kellett volna mennie. Vagy lehet, hogy egyszerűen az apával MEYERHOLD HÁZA való szembenállásról volt szó? A legvalószínűbb az, hogy mindkét ok közrejátszott. Vszevolod csupán egyszer tért vissza Penzába, hogy feleségül vegye egy penzai ügyvéd lányát, Olga Muntot. Penzát mindössze egyetlen egyszer említi 1926-ban, a híres ltPenzai Revizor“ darabjában, ahol egy penzai hamiskártyás kopasztja meg Hlesztakovot. A fiatal Meyerhold azonban nem csupa negatív élményt visz magával Pétervárra. Szakmai tapasztalatokkal, élményekkel érkezik oda, szívében teli lázadással. Első szerepeit a V. Bjelinszkij helyi műkedvelő színjátszó csoportban játszotta. (A híres kritikus szintén Penza szülötte volt.) Haladó szellemű, jelentős vidéki együttes vélt ez, melynek súlyát az is mutatja, hogy 1911-ben az együttes fennállásának 15. évfordulója alkalmából Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dan- csenko táviratban köszöntötte az amatőr színészekét, hangsúlyozva, hogy ,,az együttes művészi és társadalmi híre messze túl terjed Penza határain“. Ekkor azonban Kari Teodor Kazimir Meyerhold már nem volt a városban. Ugyanakkor működött a neves Vszevolod Meyerhold pétervári rendező, a színházi divatdiktátor, aki némileg szégyellte vidéki ifjúkorát. Napjainkban a penzaiak számára a városban született neves emberek a világkultúrával való kapcsolatot, az abban való részvételt jelentik. A múzeum termeit járva az ember ráérez, hogy az egész világot összefonják a kultúra szálai, és hogy a kultúra forrásai olykor messze esnek azoktól a helyektől, ahol valamely alkotás elnyerte végső művészi formáját. A múzeumot 1984-ben, Meyerhold születésének 110. évfordulóján adták át. Létesítésének gondolata már 1965-ben felmerült a Meyerhold alkotói örökséget gondozó bizottságban, melynek olyan neves tagjai voltak, mint Hja Ehrenburg, vagy Dmitrij Kabelevszkij. Mégis 20 évnek kellett eltelnie, míg az elképzelés megvalósult, amelyről ezt mondja a múzeum igazgatója, Natalja Kutel:- A múzeum még nem igazi emlékmúzeum, bár a helyiek annak tekintik. Szeretnénk igazi alkotómunkát végezni, itt. Dicsérik műsorainkat, melyeket a kandallós vendégszobában tartunk. Valóban népszerűek ezek a rendezvények, néha nehéz rájuk jegyet kapni, mert azokon neves színészek lépnek fel. Még érdekesebb lenne azonban, ha nem mások programjait mutatnánk be, hanem megteremtenénk a saját kísérleti stúdiószínházunkat, épp azt, melyről Meyerhold álmodott. Egyébként talán nem is kellene panaszkodnom... Hiszen sok minden történt. Megnyitottuk a múzeumot, népszerűek vagyunk, van egy koncerttermünk, szépen helyrehozták a házat. Ám, ha az emberből kivész a törekvés, lezárulnak előtte a távlatok. Natalja Arkagyevna szavaiból kitűnik, hogy Penzában az élet látszólag csöndes folyása mögött ma is ott húzódik az alkotó temperamentum. Lehet, hogy ez a szellem már ma sem hagy nyugodni valamely fiatalembert, aki arról ábrándozik, hogy folytassa Vszevolod Meyerhold dicsőségét. Jevgenyij Nyikiforov ÚJ SZÚ 1987. X. 30.
