Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-10-30 / 43. szám
R igától, a Lett SZSZK fővárosától mintegy negyven kilométernyire, egy Jelgava nevű kisvárosban működik a RAF autógyár, amely mikrobuszokat gyárt. Az itt készült járművek a legkülönbözőbb körülmények között is jól használhatók, és nagy szüksége van rájuk a népgazdaságnak. Ennek ellenére a RAF márka tekintélye az utóbbi években csökkenni kezdett. Ezt a folyamatot feltétlenül meg kellett állítani. A gyár a Szovjet Tudományos Akadémia szakembereitől kért tanácsot. A szakértők a probléma gondos tanulmányozása után elkészítették javaslatukat. A siker egyik elengedhetetlen feltételeként jelölték meg az igazgatóváltást. Megállapították, hogy az üzemnek gyökeres átalakításra van szüksége, ehhez pedig nem egyszerűen új igazgatóra, hanem igazi vezetőre van szükség. Ilyen személy azonban nem volt a gyár irányítói között. Ezért született az az ötlet, hogy írjanak ki országos pályázatot a megüresedő igazgatói tisztség betöltésére. A RAF nem véletlenül hirdette meg a verseny feltételeit egy 17 milliós példányszámú ifjúsági lapban: fiatal vezetőre volt szükség. A pályázatra mintegy négyezer jelentkezés érkezett. Külön e munkára felkért pszichológusok és irányítási szakemberek segítségével húsz jelöltet választottak ki. Közülük tizenöten utaztak el Jelgavába. (A jelöltek egy része rendes évi szabadsága terhére vett részt a versenyen, másokat saját vállalatuk küldött el, egyeseknek a RAF fizette az útiköltséget, de akadtak olyanok is, akiket kollégáik és munkahelyi vezetőik lebeszéltek a versenyen való részvételről.) A jelölteknek tíz nap állt rendelkezésükre, hogy beleszokjanak az üzem életébe. Ez idő alatt a szakemberek által kialakított szimulált helyzeteket kellett megoldaniuk. ,,Az üzemen belüli helyzet megváltoztatása“ elnevezésű program keretében például mindannyiuknak ki kellett dolgozniuk a RAF fejlesztési stratégiáját. A jelöltek dolgozhattak önállóan vagy kollégáikkal közösen is. Ily módon kiderült, hogy ki hajlandó és alkalmas is a csapatmunkára, s ki nem, valamint az is, hogy ki miként közelít a bonyolult problémákhoz: egyesek például „földhözragadt“ módon gondolkodtak, s a munkához feltétlenül szükségük volt különböző számokra és adatokra, míg mások látszólag elvont gondolatokkal áltak elő, amelyekről azonban utóbb kiderült, hogy igencsak gyakorlatiasak. A pszichológusok szintén bonyolult feladat elé állították a jelölteket-tizenkét tesztet kellett kitölteniük, némelyik közülük több száz kérdést tartalmazott. Miért ilyen sokat? A válaszok helyességét a tesztek összehasonlításával lehet igazán ellenőrizni, az egyik kérdőív válaszait a másikra, a harmadikra adott feleletekkel kontrollálva. A pszichológusok igen fontos kérdéseket tanulmányoztak - a szellemi munkabírást nyugodt körülmények között és súlyos időhiány esetén, a gondolkodás típusát, az emlékezetet, a figyelem összpontosításának és megosztásának képességét. S végül természetesen a jelölt szociális érzékét. A gyár munkatársai kezdetben nem nagyon hittek abban, hogy ezek a messziről érkezett emberek, akik eddig még nem dolgoztak a gépkocsiiparban, néhány nap alatt képesek lesznek kiismerni magukat a bonyolult termelési folyamatban. így aztán őszintén csodálkoztak a jelöltek igen életrevaló ötletein. Az alkotó, útkereső munka egybeforrasztja az embereket, s ezért az „idegenek“ és a helyi szakemberek már két nappal a közös tevékenység kezdete után egységes csapatot alkottak. Amikor a pályázók képességei már kellőképpen megmutatkoztak, szükségessé vált egy újabb „selejtező" megrendezése: ki kellett választani azt az öt embert, aki az addigi feladatok megoldása során a legjobb eredményt érte el. A versenyt a pszkovi Szergej Gorbunov, az orenburgi Jurij Kaljuzsnij, az ufai Borisz Ivanov, az omszki Viktor Bosszertés a leningrádi Valerij Sztyel- mah folytathatta. Megkezdődött a legérdekesebb szakasz... Az üzemben óriási volt a várakozás. A munkások azért aggódtak - s nyugtalanságuknak volt is bizonyos alapja -, hogy megkérdezésük nélkül olyan embert választanak, aki a vezetőségnek tetszik. Kiderült, hogy már mind az öt jelöltnek megvannak a maga hívei, akik nem csupán arra hajlandók, hogy mellette szavazzanak, hanem még aktívan agitálni is képesek az érdekében. Olyan döntés született tehát, hogy az üzemrészek gyűlésein küldötteket választanak, és a szavazásban minden tizedik munkás vesz majd részt. (Valamennyien nem fértek volna be a gyári klubba, de sokkal többen jöttek el, mint amennyit vártak. A klub igazgatója már attól féTTT hogy leszakad a karzat.) A legérdekesebb és legtanulságosabb mégis az volt, hogy a választás előtti izgatott légkör ellenére az üzem ezekben a napokban teljesítette a napi terveit, és hosszú idő óta először birkózott meg sikerrel a havi tervével is. A városi lap naponta közölte a jelöltek képét, életrajzát és munkaprogramját. A választás menete és az előkészítés részletei iránt érdeklődő olvasók valósággal elárasztották leveleikkel a szerkesztőséget. Az újságírók szobáiban késő estig állandóan csöng- tek a telefonok. Az öt jelölt élesen elütött a RAF korábbi igazgatójától. Legszembetűnőbb megkülönböztető vonásuk demokratizmusuk volt. A korábbi igazgató csak ritkán jelent meg a műhelyekben, nem tanúsított figyelmet a munkások iránt, nem érdeklődött gondjaik felől. Az öt pályázó vele ellentétben rögtön végigjárta az üzemrészeket, elbeszélgetett az emberekkel és tanácsokat adott a felmerült problémák megoldására. Guntisz Viljumsz festőmunkás már az' első ilyen találkozó után összefoglalta a saját és munkatársai véleményét: „Amiről korábban csak magunk között beszélgettünk, azt most nem csak el lehet, hanem el is kell mondani a leendő igazgatónak.“ Minden jelölt kapott egy irodát, ahol fogadhatta az embereket, s maga dönthette el, hogy milyen szisztéma szerint akar megismerkedni a gyárral. Egyesek a munkások támogatásának megnyerése érdekében elsősorban a műhelyeket járták be, mások a mérnököket, technikusokat keresték fel először. Egyesek a gyár fiatal dolgozóira, mások a veteránokra kívántak támaszkodni. Hamarosan nyilvánvalóvá vált: bár a maga módján minden jelölt megfelelő s mindegyiknek kialakult a saját „tábora“, a túlnyomó többség mégis a 36 éves Szergej Gorbunovot, a pszkovi gépgyártó egyesülés vezérigazgatóhelyettesét és a 38 éves Viktor Bosz- szertet, az omszki ipari egyesülés egyik gyárának igazgatóját részesíti előnyben. Szergej Gorbunov élénk és fesztelen viselkedésű, vitatkozó szellemű ember, aki leginkább az üzem fiatal és női dolgozóinak imponált. A műszaki és közgazdasági kérdésekben egyformán járatos Viktor Bosszert pedig leginkább a tapasztalt szakembereknek, az irányítás különböző szintjein dolgozóknak tetszett. Sugárzott belőle a megbízhatóság és az erő, s szinte személyében testesítette meg a rendet. A válogatás első szakasza után ók ketten jutottak a célegyenesbe. A választás napján magasra csaptak az érzelmek. Az újságírók előzetesen felmérést végeztek és arra a következtetésre jutottak, hogy a mérleg nyelve mégis inkább Bosszert felé hajlik. A sors úgy hozta, hogy először neki kellett a választók elé állnia. Bosszert kifejtette, hogy milyen elvek alapján kívánja végezni munkáját. Mármint ha megválasztják - fűzte hozzá. Beszámolójában szó volt mindenről: a tudomány szerepéről, az.önigazgatásról, aktív szociálpolitikáról, és a minisztériumhoz fűződő kapcsolatokban tanúsított szilárdságról, a nyugati piacon is versenyképes gépkocsi kibocsátásának szándékáról. Felszólalása olyan meggyőző és kimerítő volt, hogy úgy tűnt, Gorbunovnak már nincs miről szólnia. Szemmel láthatóan el is veszítette bátorságát, és úgy döntött, hogy ellenfele mondanivalójának kiegészítésére szorítkozik: a vállalandó feladat megközelítéséről szólva ismertetett ugyan néhány eredeti elgondolást, de alapvetőn új stratégiát nem javasolt. A legjobban mégis egy olyan körülmény nehezítette meg a dolgát, amit egyszerűen nem vehetett számításba: viselkedése a szónoki pulpituson nagyon hasonlított a korábbi igazgatóéra, aki olyan rossz emlékeket hagyott maga után az üzemben... A titkos szavazás során Viktor Bosszert 387, Szergej Gorbunov pedig 57 szavazatot kapott. Amikor kihirdették az eredményt, hatalmas ováció tört ki. Bosszertnek először kellett - már igazgatói minőségben - az üzem dolgozóihoz szólni. Az előző napok okozta bénító fáradtság ellenére nem vesztette el humorérzékét. Felmutatta az újságíróktól kapott trikót, s így szólt: „ígérem önöknek, hogy ezt a trikót minden este ki fogom csavarni.“ A teremben nagy taps, nevetés. Bosszert erre még hozzáfűzte: „Ne nevessenek, hisz önök is bele fognak izzadni!" És mi lett a többi jelölttel? Rájuk irányult mindazoknak a figyelme, akik a mai élet átalakítására törekszenek. A jelöltek népszerűsége továbbra is éreztette hatását: mindegyikük két-há- rom előnyös, igazgatói beosztásra vonatkozó ajánlatot kapott. ‘ Ez is azt bizonyítja, hogy hozzáértő vezetők iránt óriási a kereslet. Nem azért, mert az országban kevés a fiatal tehetség, hanem azért, mert ezek sokáig árnyékban voltak. A RAF által meghirdetett verseny elsősorban a fiatalokat vonzotta, s meggyőzően bizonyította, hogy van kivel felváltaniuk a nem megfelelő vezetőket. Ennek megtétele ma már egyszerűen elengedhetetlen: a szovjet vállalatoknál most kerül bevezetésre a teljes gazdasági elszámolás és az önfinanszírozás. Ez viszont azt jelenti, hogy a vállalati kollektíva által megtermelt eszközöktől függ majd az üzemek termelési és szociális tevékenysége, valamint a dolgozók fizetése is. A jelenlegi helyzettel ellentétben az állam nem fog felelni a vállalat kötelezettségeinek teljesítéséért. Ebben az új helyzetben természetesen maradéktalanul fel kell használni a szocialista önigazgatás elvét: az egész kollektívának és a kollektíva társadalmi szerveinek részt kell venniük a legfontosabb döntések meghozatalában, köztük az igazgatók megválasztásában. Ehhez biztosította az első tapasztalatokat a RAF-ban tartott igazgatóválasztás. A jó példa terjed, az igazgatóválasztást már több tucat vállalatnál alkalmazzák. (A Komszomolszkaja Pravdából, rövidítve) F F GAZGATOVALASZTAS Káderpolitika — új utakon szú 5 X. 30. K inaban megkezdődött a közoktatás nagyszabású átszervezése. A reformtörekvések fő célja: az általános szellemi színvonal és a magasan képzett szakemberek számának növelése. Ennek érdekében létrehozták az Állami Közoktatási Bizottságot, amely az időközben megszüntetett Oktatási Minisztérium szerepét átvéve végrehajtja és ellenőrzi az oktatási politikát, kidolgozza a korszerű fejlesztési programokat és országos szinten koordinálja az oktatást. A reform fontos feladata a kilencéves kötelező oktatás, melyet fokozatosan, több lépcsőben vezetnek be. A nagyvárosokban, a kiemelt településeken 6 év alatt valósítják meg, a kisebb városokban és a fejletlenebb vidékeken 10 év a határidő. Ezzel a tanköteles lakosságnak mintegy a 70-80 százalékát vonják be a kilencosztályos iskolai oktatásba. A többiek, a legelmaradottabb, legtávolibb vidékeken élők számára - értelemszerűen - ez csak később válik elérhetővé, akkor amikor a feltételek megérnek. Erre is belátható időn belül megteremtik a fettételeket, hiszen a kínai kormány egyre nagyobb összegeket fordít a távoli, elmaradott területek lakossága életszínvonalának növelésére segélyekkel, munkaalkalom teremtésével, s - ahol ezt nem lehet - áttelepítésekkel. Korábban csak a központi kormányzat foglalkozott az oktatás egységes alapokra helyezésével és országos összehasonlításával. Ma tevékeny részt vállalnak a munkában a tartományi kormányok is. Ezek újabban jelentős központi támogatás mellett saját forrásaikból is kötelesek pénzt fordítani az oktatásügy fejlesztésére. Állami vállalatok, társadalmi szervezetek, sőt magánszemélyek is támogatják az iskolákat. Az adakozásban élenjárók között tartják számon az északkelet-kínai (mandzsúriai) Anhuj tartomány lakóit, akik négy év alatt 252 millió jüant - 90 millió dollárnak megfelelő összeg - adományoztak az oktatásügynek iskolaépítési célokra. Ez 60 millió jüannal volt több annál, amit az állam nyújtott ugyanerre. A kínai közoktatás leggyengébb pontjának a műszaki és általában a szakközépiskolai képzés mondható. 1976-ban KÍNA A közoktatás átfogó reformja például a középiskolai tanulók létszámának mindössze négy százalékát alkották a technikumi és szakközépiskolai diákok. Ez az arány 1984-ben ie csak 32 százalékos volt, noha a növekedés felgyorsult. Tény, hogy továbbra is aránytalanul kevés a középfokú szakképzettséggel rendelkező dolgozó a felsőfokú végzettségűekhez és a szakmunkásokhoz képest. Még a kiemelt nagyvállalatoknál is 1:7,1:9 a középkáderek és a mérnökök aránya. Őszintén meg kell azt is mondani, hogy Kína 40 millió szakmunkásának képzettsége és szaktudása alacsony. Ezért a közeljövőben a középiskolákéhoz hasonló szintre kívánják emelni a szakközépiskolák és a technikumok, a szakmunkásképző iskolák színvonalát. A változások talán Pekingben mérhetők a legjobban. Itt az elmúlt iskolaévben középiskolába 36 ezer, technikumba 39 ezer fiatal jelentkezett. Már most nagyobb szerepet kapnak a főiskolák és az egyetemek saját tanrendjük kialakításában, tanmenetük meghatározásában, oktatási anyaguk kiválasztásában, valamint személyi állományuk felfrissítésében, mozgatásában és a tudományos külkapcsolatok ápolásában. Változások lesznek az egyetemi felvételi rendszerben is. Az áilami kvótákban megjelölt szám mellett átvesznek ezentúl más intézményektől is hallgatókat, sőt olyan diákokat, is, akik maguk fizetik az oktatás költségeit. Egyetemre * ezután csak olyan diák felvételizhet, aki érettségi bizonyítvánnyal rendelkezik. Ezután minden egyetemi hallgató fizet tandijat, fedezi a kollégiumi ellátás költségeit, kivéve a leghátrányosabb szociális helyzetű fiatalokat, illetve a tanító- és tanárképzők hallgatóit. Ók ugyanis diplomájuk megszerzése után nagyon nehéz munkát végeznek, hiszen sokan közülük az elmaradott vidékekre mennek tanítani. A végzős diákoknak egyébként - az állami tervszámokat figyelembevéve - állásokat ajánlanak, illetve vannak, akik korábbi munkahelyükre, a képesítésüknek megfelelő beosztásba kerülnek. Azok a diákok, akik maguk fedezik egyetemi tanulmányaik költségeit, kötelesek maguknak állásról gondoskodni. (Budapress-Új Kína)
