Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-07-10 / 27. szám
J únius 11-18 között huszonnegyedszer rendezték meg hazánk fővárosában az Arany Prága nemzetközi televíziós fesztivált, melynek versenyprogramjában negyven országból hatvanegy műsor szerepelt, harminchárom a drámai, huszonnyolc a zenei müvek kategóriájában. Az eseménynek több száz hazai és külföldi résztvevője volt, vezető televíziós személyiségek, alkotók, szakemberek, színészek, újságírók, akik szakmai tanácskozásokon, naponta szervezett sajtóértekezleteken is találkoztak egymással. Ezeket felidézve, továbbá a Telereport fesztiválújság, valamint magánbeszélgeté-, sei nyomán próbál meg most e sorok írója képet adni az idei Arany Prágáról, a televíziósokat foglalkoztató időszerű kérdésekről. DEMOKRATIKUS FÓRUM A képernyő a nemzetek közötti kölcsönös megismerést és megértést szolgálja - ez az Arany Prága jelszava, kezdettől fogva.- Minden olyan alkotást elfogadunk a versenybe, amely nincs ellentétben a fesztivál céljával - nyilatkozta Josef Va- nék, a rendezvény igazgatója. - Ilyenképpen a világ legdemokratikusabb televíziós seregszemléi közé tartozik a miénk. Nem szólunk bele abba, hogy milyen minőségű műsort hoznak az egyes tévétársaságok, tiszteletben tartjuk ezzel kapcsolatos - nemzeti sajátosságokon, az adott műsor hazai nézői fogadtatásán alapuló - véleményüket. Némely külföldi fesztiválon előzetes válogatást végeznek, aszerint, hogy szub- jektíve mit tartanak minőségnek. Ezzel lényegében kirekesztik Ázsia, Afrika és Latin- Amerika országainak televíziós produkcióit. A mi fesztiválunknak tükröznie kell, hogy a televízió demokratikus tömegtájékoztató eszköz. Tehát mindenkinek lehetőséget akar nyújtani a megmérettetésre, nemzetközi szinten. A fiatal televíziók is hozhatnak újat, ösztönzést adhatnak a televíziós nagyhatalmaknak. Az Arany Prága egyúttal elősegíti a további nemzetközi együttműködést. KÖZÖSSÉGBEN - AZ EMBER A dramatikus művek kategóriájában Nyi- kolaj Szavov, a bolgár televízió drámai műsorok töszerkesztöségének főszerkesztője volt a zsűri elnöke. A következőket válaszolta arra a kérdésre, hogy szerinte mire kellene összpontosítani a figyelmet ebben a műfajban:- Nagyon fontos kérdés. Manapság ’az egyes ember sorsának az ábrázolásával kell szólni az emberiség általános problémáiról. Az utóbbi időben egész sor olyan, mondhatnánk, elméletieskedó alkotás született, melyeknek nincs közük a ma emberéhez. Távol állnak tőle. Úgy gondolom, az elsődleges kérdések közé tartoznak a háborúval és a békével, a környezetvédelemmel, valamint az olyan erkölcsi kategóriákkal kapcsolatos kérdések, mint a becsület, a szeretet, agyúlölet, az aljasság. Szerintem ezek a legfontosabb kérdések, és mindenekelőtt a szocialista országok televíziói foglalkoznak velük. Azonban gyakran beszélünk az emberiségről úgy, hogy közben megfeledkezünk az egyénről, az egyes emberről. Ha az emberiség egyetemes gondjainak és az egyén problémáinak összekapcsolásával mutatjuk fel az igazságot, az lesz vonzó a néző számára. És még egy dolgot szeretnék elmondani. Az egyik angol dal szövegében többek között ez a mondat hallható: „Ami volt, elmúlt, jövő, lehet, nem lesz, az ember élete csak a jelen.“ Ez a mondat egy bizonyos szempontból reakciósnak tetszhet, mert megkérdőjelezi a jövőt, a másik oldalon ugyanakkor mély értelme van, tudniillik a múlt hatásai nélkül nem létezik jelen, jelen nélkül, mely tartalmas, ugyanúgy nem létezhet jövő. A TELEVÍZIÓ ÉS A ZENE Lubomir Cízek, a Csehszlovák Televízió zenei töszerkesztöségének főszerkesztője, a zenei műsorok' kategóriájának zsúriel- nöke:- A zenének mással pótolhatatlan szerepe van az emberi társadalomban, még akkor is, ha a tévében egy ilyen jellegű műsort a nézőknek mindössze öt százaléka követ figyelemmel napjainkban. Egyébként, az efféle tapasztalatok következtében nemegyszer kitolódik a komoly zenei adások időpontja késő éjszakai órára. Nem idejétmúlt gondolkodás „eredménye“ ez? Nem éppen e helyzetnek kellene ösztökélnie bennünket arra, hogy jobb minőség szülessen, másrészt meg arra, hogy a zene rangjának megfelelően érvényesüljön a dolgozók legszélesebb rétegeiben? Hogy mit tehet a televízió a zenéért? Többet, mint hazánk hangversenytermei és kulturális intézményei együttvéve. Azonban eddig korántsem tett meg mindent, a hazai és a külföldi versenyeken elért sikerek ellenére. Megpróbálom egy mondatban összefoglalni, hogy ezzel kapcsolatban például milyen feladatokat kell megoldanunk a jövőben. Kevesebbet produkálni, de jobbat, csökkenteni kell a szüntelenül bírált „kisebb“ zenei műfajokban készülő műsorok számát, ugyanakkor többet kell adni a publicisztikai jellegű zenei műsorokból, zenei dokumentumokból, az operairodalom legjobb terméséből, a Cseh Filharmónia és más élegyüttesek hangversenyeiből, az In- tervízió és az Eurovízió legértékesebb komoly zenei produkcióiból, a cseh és szlovák zeneszerzők életéről szóló sorozatokból, a legjobb hazai és külföldi szólistákról, együttesekről 1 észült koprodukciós alkotásokból. Rövidé'’, minőséget kell nyújtani. Ez természetesen bizonyos átépítést követel meg a televízión belül, továbbá változtatásokat a káderpolitika eddigi gyakorlatában, a gazdálkodás, valamint a zenei értékek közkinccsé tételéhez szükséges beruházások területén. NURMI - A KÖNYÖRTELEN Nem tartozott a legjobb filmek közé, elnyújtották alkotói. Mégis tanulságos volt. A világ egyik legsikeresebb sportolójáról, a legendás hírű „repülő finnről“, Paavo Nurmiról szólt, számunkra, közép-európaiak számára kissé szokatlan megközelítésben. Ugyanis nem állított - újabb - szobrot Nurminak - éppen ellenkezőleg. A finn tévéfilmból ugyanis kiderült, hogy a finn nép nagy fia korántsem volt szent ember, már „futó korában“ sem, üzletemberként meg még hatvanon túl is elviselhetetlen, könyörtelen és önző volt, akit saját magán és a pénzügyein kívül más úgyszólván nem érdekeit. Demitizált, deheroizált a film. Hogy lehetett ilyet csinálni? Hogy volt merszük az alkotóknak? Mit szóltak a film láttán például Nurmi örökösei? A válasz egyszerűen hangzott. Mindenki tudta és tudja Finnországban, hogy - emberként - milyen volt Nurmi. De ettől nem lett kevesebb - mint sportoló: még életében szobrot emeltek neki, aki annyi dicsőséget szerzett a finn nemzetnek. Hagyomány, szemlélet, érettség kérdése, hogy egy történelmi eseménnyel, vagy, mint ez esetben, egy emberrel kapcsolatban merünk e szembenézni a nem éppen kedvező tényekkel is, képesek vagyunk-e különválasztani a jót a rossztól, úgy elismerni az egyiket, az értéket, hogy a másik, az árnyoldal ne befolyásoljon bennünket. Meggyőződésem, Nurmi Nurmi maradt hazájában ez után a film után is. Sportolóként a nemzet hőse, emberként meg olyannak, amilyen volt. TALÁLKOZÁS DERRICKKEL Azaz Horst Tapperttel. A fesztivál legnevesebb külföldi szinészvendége volt; csak úgy sereglettek az újságírók a vele rendezett sajtótaiálkozóra. Látni, hallani akarta mindenki az egyik legnépszerűbb krimisorozat főszereplőjét. Mint elmondta, az 1973-ban indult sorozatból évenként általában tizenkét rész készül el, most a 157. epizódnál tartanak. Egy esztendőből kilenc és fél hónap Derrickkel telik Horst Tapped számára, két hónapig színházban játszik, hangsúlyozottan azéd, hogy tadsa formáját. Persze, a színház mindaddig háttérben marad művészi pályáján, amíg be nem fejezi a Derricket, amelyet eddig több mint százharminc ország televíziója vásárolt meg. Ennél a nagy számnál azonban fontosabbnak tadja, hogy bármilyen társadalmi berendezkedésű országban vetíthetik a sorozatot, ugyanis politikai szempontból nem tendenciózus, egyetlen dolog elsődleges benne: az emberség. Valahol ebben rejlik a sikere is: Derrick olyan személyiség, aki nem akar mások fölé emelkedni, igyekszik bizalmat ébreszteni maga iránt, emberi kapcsolatokat kialakítani még a bűnözőkkel is, nem ijesztget senkit - így szerzi meg a perdöntő tényeket. Horst Tapped, aki postahivatalnok családjában született, kis színházakban kezdte pályáját, ezekből jutott el aztán fokozatosan a legnevesebb német színházakba. Amit a legjobban szeretne eljátszani színpadon, az a Don Quijote - meg akarja tudni, hol a határ a normális, ha úgy tetszik, a konvencionális viselkedés, valamint a látszólagos őrültség között. Érdekelné az is, olyah idealista volt-e Don Quijote, amilyennek tűnik. A kritikának óriási jelentőséget tulajdonít Horst Tapped, ösztönző ereje van; ha konstruktív, ha felkészült ember a szerzője, sokat segíthet a színésznek. Ä destruktív kritika ugyanakkor „lenyomhatja", megsemmisítheti, különösen, ha „destruktív“ pillanatában is találja őt. Szép mondatokban szólt a művész házasságáról, feleségéről. 1949-ben mondtak igent egymásnak, azóta együtt vannak, segítve egymást. És hasonlóképpen szólt a békéről: az ember csak békében élhet emberi életet. A Kölcsönös megédés elérésére mindenkinek keresnie kell a lehetőséget. BODNAR GYULA A videó forradalma mostanában forgatja fel a világot és kezd új lapot a mozgókép tödénetében. Előrenyomulásának magyarázata mindenekelőtt a fogyasztásban rejlik, illetve abban a technikai fejlődésben, amely néhány év alatt a médium háziasítását, az otthoni mozizást teremtette meg. De hozzájárul előretöréséhez az is, hogy arányos ütemben megoldotta infrastruktúráját: a videókazettákon hozzáférhető müsorválasztékot. E merőben újfajta időtöltés többé-kevésbé már kifejlesztette sajátságos igériy-komfodját is, a bámuíő- katarzist. A képernyő velejáró tulajdonsága, hogy: kicsi. (A vetített videó-ernyő, mint később látni fogjuk, már a mozi fogalomkörébe tadozik.) Az átlagos méretű készülék ernyőjének átmérője 55-65 cm körüli, az általa közvetített kép - távolságtól függően - a szem fényérzékelő rétegének mindössze a 8-20 százalékára vetít. A fennmaradó aktív retinafelület egyéb ingere (a szoba, a környezet stb.) vagy ingerhiány (sötétség) szüntelen passzív feldolgozására van kényszerítve. Vagyis a szem fiziológiája szerint vizsgálva, az agy látókérge és a hozzá kapcsolódó sejtcsopodok tetemes munkát végeznek, hogy kiszűrjék a lényeges (asszociatív) elemeket a lényegtelen (analóg) környezetből. A teljes sötétben való tévézés a retinafelület helyi fáradásához vezet, amit az agy ugyancsak jelentős többletenergiával kénytelen korrigálni. Az orvostudomány ezt a fajta idegtevékenységet látásdiszkriminációnak nevezi. Hasonlattal élve: ha buszon állva utazunk, nagyobb fáradtságot érzünk, mint amikor ugyanezt a távolságot sétálva tesszük meg. A képernyő másik lényeges tulajdonsága az, hogy: kicsinyít! Az első pillanatban ez mellékesnek tetsző megállapítás, ám ha tüzetesebben megvizsgáljuk, igen komplikált pszichikai rendszed feltételez! (...) Az arány fogalmának vizuálisan absztrahálható mércéje, ezen a bolygón, az ember. Ami tőlem kisebb, az hozzám aránylik, ami nálam nagyobb, ahhoz én arányulok. E szüntelenül működésben levő kettősség a fajfejlödés oka és egyben magyarázata is, tudniillik: alkalmazkodom a természethez, de ugyanakkor megpróbálok uralkodni is rajta. Az emberi evolúció eme alapelve több irányban is továbbvezethető, a mi szempontunkból azonban csupán a visszatükröztetett (fiktív) világ vizsgálata a fontos. Az objektumok belső modelljének megalkotásához a szubjektum segítségével juthatunk el, mégpedig a pszichikai visszatükrözés útján. Ez azonban egyben csupán a tárgy „tadalmának“ megismeréséhez vezet. Például hiába őrzöm a vitrinemben a gizehi Szfinx pontos mását, hiába van tengernyi ismeretem a méreteiről, környezetéről, tödénetéröl, az építmény kicsinyített modellje semmiféle valóságos élményt nem kelt bennem. Vagyis semmi közöm hozzá! Az absztrakció lehetősége hiú remény arra, hogy a tudat tényleKépernyő kontra filmvászon gesen felderítsen egy áttételes információt. Talán ha létezne egy 200 méteres vászon és azon megjelenne diaképen a Szfinx 1:1 méretű képe, esetleg létre jönne bennem a valóságostól alig különböző emocionális reakció... Lakásomban, a színes tévében megjelenő parányi emberek és tárgyak eleve mint szubsztrakciók (kicsinyítések) hozzák működésbe a teljes agykérget, amely azonnal lépték szerint felnagyítja a szembe jutó információkat. A képernyőn megjelenő Szfinx lényegét tekintve semmiben sem tér el a vitrinemben levőtől. Sőt, az azonosság még egy jelentős mozzanatban megnyilvánul: mindkettőt a környezetem részeként fogom fel. Olyasmiként, ami hozzám arányul. Megfelel nekem. De tegyünk most a „vitrinbe“ egy híradó-eseményt. Verik a tüntetőket... Én bámulom a vitrinben nyüzsgő embereket, ■■■■■■■■■■■■■■■■ agyam mozgósítva a szükséges absztrakcióra (szinte köztük vagyok, a püfölteket sajnálom, csaknem a bőrömön érzem a gumibotot stb.)... Hidelen áramszünet keletkezik. A vitrin azonnal kiürül és én káromkodva veszem tudomásul, hogy ellopták a szfinxemet!!... Ugyanis ilyenkor nem a tévékészüléket (mint használati tárgyat) tekintjük tulajdonunknak, hanem a vele szorosan összefüggő absztrakcióinkat is. Megformálódó tulajdonjog-érzésünk azután nem elégszik meg a központból széthordott csecsebecsékkel... a vitrint szeretnénk mi feltöltetni, kedvünk szerint. Ez a videó lényege. A tulajdonérzés kiterjedése, a személyiséghez arányított transzcendencia, egyszemélyi környezetünk feldíszítése a fölfogható világgal... Térjünk vissza a mozihoz. A korábbi videóvetítés példájához visszatérve, vizsgáljuk meg azt lépték szempontjából. Ha feltételesen elfogadjuk az emberi méret előre meghatározó jellegét a vizuális arány megállapításában, akkor nyilvánvaló, hogy a mozivászon felnagyított világa a személy számára nem intimizálható! Képtelen a tulajdonaként szemlélni és egyben kénytelen arányulni hozzá. Es eme következtetésből (s a látás fizikájának ismeretéből) már nem nehéz megfejteni azt a latens kényszed, amellyel a két felkínált lehetőség közül a rosszabb minőségű, de nagyobb méretű mozgóképet választjuk. Az emberi inviduum kettősségéből adódóan ugyanis az eléje kerülő látványt a természet részeként becsüli fel, mintegy alkalmazkodik hozzá (hatása alá kerül) - majd később uralkodni próbál rajta (minősíti, megmagyarázza). A nem intimizálható dolgok összessége az emberi psziché számára az állandóságot jelöli. A faj identitását önmaga világával. Már sok tanulmány rámutatott, hogy a mozi, a videó korában a közösség, az „együtt látás“ mozgósító energiája miatt képes túlélni vetélytársát. S bár ez is igaz, véleményem szerint annál fontosabb a pszicho-fiziológiai tények meghatározó szerepe. Az autonóm személyiség mibenléte ugyanis az egyénben működő duális arányok pontos egyensúlyától függ. A közösség-mentalitás csupán hordaléka ama individuális élménynek, hogy következmények nélkül alárendelhetem magam, alkalmazkodhatok a valóság - átvitt és valóságos édelemben is - felnagyított visszatükrözéséhez. Minthogy nem intimizálhatom, „elvárom tőle“, hogy hasson rám! A tévé személyes szükségletünknek megfeleltetett vizuális tér, a mozi személyes szükségleteinkre ható - társadalmilag dinamizált — vizuális tér. E két médium, a videó és a mozi tenai a mozgóképkultúránk két, egymással be nem helyettesíthető,- egymással nem rivalizáló alaphelyzete. (Filmvilág 87/5 - rövidített változat) TÍMÁR PÉTER 1987. VII. 10.
