Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-10-09 / 40. szám
t **************************************************************** A szovjet irodalom kincsestárából Katajev novellája elé Valentyin Katajev, novellája 1920-ban keletkezett, és története is az akkorj jelen időben, a polgárháborús Oroszországban játszódik, amint arra egyébként a novella címe szintén nyomatékosan felhívja a figyelmet. Az orosz novellairodalom fénykora esik ezekre az évekre, elég ha csak Iszaak Babel nevét említem és a Lovashadsereg című novellaciklusát, amely szinte azon melegében reagált a kor nagy eseményeire. Katajev és Babel eltérő írói módszerrel nyúlt anyagához, más a temperamentumuk is - Bábelé forróbb és patetikusabb, Katajevé hűvösebb is intellektuálisabb -, ám közös bennük az, hogy novellát és nem riportot írnak, noha az ember azt vélhetné, hogy a riport alkalmasabb műfaj a nagy történelmi földindulás ábrázolására. Nos csakugyan, Babel novelláiban éppen úgy, mint Az ostromlott városban című Katajev-no- vellában riportszerű elemeket is találunk, ám ezek úgy strukturálódnak, hogy az író alárendeli őket apró, lélektani-emberi mozzanatoknak, s az egész anyagot azután behelyezi egy világképbe, amelyben az emberi sors nagyszerű is ugyan, de mindenekelőtt tragikus, Katajev novellájában pedig már-már abszurd. Persze a polgárháború az, ami abszurd és embertelen. Katajev novellájában szó sincs filozófiai értelemben vett abszurdról, itt csupán a történet az, ami abszurd és mindenekelőtt mégis hihető, s a leghalványabb köze sincs semmiféle irracionalizmushoz. A polgárháború az, ami ilyen történeteket produkál. Békeidőben a diák és a matróz közötti félreértésekből talán csak egy kocsmai verekedés lett volna. A rendkívüli történelmi pillanat az, amely fölfokozza még az apró események jelentőségét is. Nem véletlen tehát, hogy az író Az ostromlott városban címet adta novellájának. És nem valami mást. A cím keretbe fogja és sugállja a novellában elbeszélt történet jelentését, mondhatni iránytűt ad az olvasó kezébe. Itt szeretném felhívni a figyelmet arra a rendkívüli írói tudatosságra, ahogyan ezt a novellát Katajev felépítette, s egyben itt szeretnék visszautalni arra, amit a riportszerű elemek strukturálásával kapcsolatban mondtam. A novella első három bekezdése ugyanis csupa riportszerű mozzanatot tartalmaz. Ám ez a hosz- szúra nyúlt expozíció nagyon fontos eleme a novellának, amennyiben érzékelteti a helyszín és a történelmi pillanat rendkívüliségét. A negyedik bekezdésben van azután egy nagyon fontos mondat, amelyet akár összekötő szálnak is tekinthetünk a leíró-riportszerű bevezetés és a cselekmény között. Ez a mondat a következő: „És akiknek sorsa az volt, hogy a városban maradjanak, semmiről ^sem akartak tudni, semmire sem akartak gondolni." A novella egyik főszereplője, a diák, ilyen ember. Verset ír, és ábrándozik valami gyönyörű és csodálatos világról, amely örökre elmúlt, folyóiratokról és könyvekről, „száz meg száz apróságról, amiből az elmúlt élet összeállt.“ Mindezt mámorban, hangosan el is mondja annak a részeg matróznak, aki kémnek nézi őt, majd vodkát hozat neki, majd hamarosan lelövi. Csakugyan kém volna ez a fiatalember? Nem valószínű, csupán összetévesztették valakivel. Az író nem árulja el nekünk, ki ez a diák, legalábbis nem árulja el közvetlenül. Az, hogy nem kém, az, hogy valakivel összetévesztették, a szöveg- összefüggésekből és a stílusból derül ki. Ebből a szempontból szinte tanítani lehetne, hogy a stílus és a szöveg belső kontextusa révén hogyan fejezhetők ki a novella jelentés-összefüggései anélkül, hogy az írónak közbe kellene szólnia, illetve kommentálnia kellene a történteket. Helyszűke miatt csupán két példát említenék a novellából, egy stilisztikait, és egyet, amely a novella lélektani motivációjának a körébe vág. Diákok, akik ráadásul verset írnak, nem szoktak kémkedni. A diák és a költő szónak csaknem mindig pozitív a jelentéstartománya, ha nincs előtte jelző, amely ennek a jelentéstartománynak az előjelét megváltoztatná. Márpedig ebben a novellában nincs ilyen jelző. Kémek a téli Oroszországról, amely olyan, mint egy „óriási jegesmedvebőr“, könyvekről és lapokról, petróleumlámpa lángjának vörös koronájáról, nedves fagyszagról és ragadós almaszagról líraian ábrándozni részeges matrózok előtt (vagyis kitárni a szívüket pillanatnyi mámorban) csak a legritkább esetben szoktak, de inkább soha. Ezzel szemben a matróz részeges, s ez az egy jelző elég' ahhoz, hogy fenntartással fogadjuk gyanúját, miszerint a diák álruhás kém. Egy kis túlzással azt is mondhatnám, hogy ez az egyetlen jelző elég ahhoz, hogy a novella egész jelentéstruktúráját meghatározza. Az egyéb szerkezeti és stilisztikai elemeket nem véve most figyelembe, ez az egy jelző, és az, hogy a diák szó előtt (se pozitív, se negatív), elég ahhoz, hogy megértsük: ami ebben a kocsmában történt, fatális félreértés. A diák pártján állna az író? Nem hiszem. Nem állít a diákról jót sem, rosszat sem. Amint a matrózról sem állít se jót, se rosszat. Semleges lenne az író? Nincs véleménye? Azt hiszem, ezek pontatlan, a novella mondanivalóját rossz irányban kereső kérdések. Katajev mindenféle további írói kommentár és közvetlen, verbális sugalmazás nélkül azt mondja: akik semmiről sem akarnak tudni és semmire sem akarnak gondolni, ilyen emberek élnek ebben az ostromlott városban. De ők sincsenek a polgárháborún kívül! Nem lehet elmenekülni ábrándokba, múltba, mámorba és kábulatba. Ez a novella nem csupán egy végzetes és tragikus félreértésről szóló történet. De nem is elsősorban az ábrándozó diákról, és a harcokba, az öldöklésbe, vérbe és pusztulásba belefáradt matrózról szól, hanem a polgárháborúról, mégha a történet nem is fronton, hanem csak egy kocsmában játszódik. GRENDEL LAJOS Valentyin Katajev ****'**************************************************'************************•**************- Akar egy kicsit? - a matróz felé nyújtotta a port.- Mi ez? - kérdezte az. - Nem kell.- Ahogy tetszik. És valami meglepetésszerü, csodálatos barátságot érezve a matróz iránt, a diák alaposan, hosszasan, folyton ellenőrizve magát és igyekezve, hogy úgy beszéljen, ahogy gondolkodik, mesélni kezdett neki a menyasszonyáról, meg arról, hogy amikor a zene játszik, a hangok hol fehérek, hol feketének tűnnek, s arról, hogy az élet nagyon bonyolult és szörnyű dolog, olyan, mint Hoffmann meséi, hogy nem tud tovább élni, és kínozza a múlt. Sem az öblöt szénfüsttel bekormozó, szürke vasalóra emlékeztető francia páncélosok, sem a virágdíszes, rendezett terepen futballozó, langaléta brit tengeri gyalogság vidám járőrei, sem a kémelhárítók által felakasztott munkások fekete madárijesztőként lógó, ernyedt teste a vasúti hidakon, a feljárók lámpaoszlopain - semmi sem segített. A város sorsa eldőlt. S amíg a duzzadó mellű kiszolgálólány meztelen könyökével lökdösődve, mélyen aláfestett szemét villogtatva a pult mögé ment, a diák kivett levéltárcájából egy kis gyógyszercsomagocskát, kinyitotta, maga elé tette az asztalra, kisujja körmével gondosan felcsippentett egy cseppnyi kristályos fehér port és elragadtatva tágult orrcimpájához emelte. A mozi nagyszerű zúgásában, mely makacsul felidézte minden este a valamikor éltek fénylő tükörképét, a klubok zöld asztala fölötti selymesen zizegő kártyalegyezökben, az éjszakai lövések biliárdgolyók összekoccanásához hasonlító csendes csattanásában a vörösök által három oldalról ostromlott város a pusztulás felé tartott. Hiába énekeltek a rikkancsgyerekek a győzelemről. A páncélos hajók kötélzetéről hiába röpültek a riadó hangjai kék villámlások kévéiben, s hiába helyezkedtek el magabiztosan a francia hadnagyok kecskebör zubbonyai a kávéházak asztalainál és hiába csillogtak a színházak előcsarnokainak tükrében. Mindennek vége volt. Hasas hajók kerülték meg naponta a világítótornyot, magukkal vive délre a milliomosok sárga bőröndjeit és a tábornokok hadfelszereléseit. Az eszeveszett spekulánsok tömege és a semmit sem értő prostituáltak, akik a menekülés közben ostobán elvesztették hermelinstólájukat, ellepték a rakpartot és szőlőfürtként lógtak az induló hajók feljáróin. És akiknek sorsa az volt, hogy a városban maradjanak, semmiről sem akartak tudni, semmire sem akartak gondolni. Az utcasarkokon tüzek égtek. A borkimérésből a tengerillatú sör szagával együtt zene hangja áradt. A fényes hold magasan a vas fák fölött állt, fent egészen a zeniten, s a csillag könnycseppnek látszott, mely róla hullott alá, és nem érve földet, megdermedt valahol a sűrű kékségben. Egy civil ruhás fiatalember megállaz egyik pince előtt, gondolkodott egy kicsit, aztán gyorsan lefutott a lépcsőn, vállával meglökve egy fölfelé tartó bőrkabátos, részeg matrózt. Az belenézett a fiatalember arcába, megtorpant, aztán visszament utána a pincébe. Mint a kikötővárosok minden borkimérése, ez is a romantikus tavernára hasonlított. Fehér olajfestékkel bemázolt deszkamennyezete felfordított hajófedélzetként ragyogott. A pult mögött a kávéfőző görög, akár egy kalózhajó kapitánya. A homályos, hideg, nedves, izzadó falak szesz- és kőszagot árasztottak. A fülkékben álló asztalok fekete cserkeszlovasokat ábrázoló, vizes, zöld viaszkosvászon- nal voltak leterítve. A pult mögött magas hangon sziszegett a gázlámpa, bevilágította a gyümölcsöstálak tarkaságát és a saláták zöldjét. A diák a legsötétebb sarokba húzódva, leült egy asztal mellé, megszámolta pénzét és besszarábiai bort rendelt. Közben a sápadt színészarcú részeg matróz karikás szemével figyelmesen, kutatva nézte a fiatalembert. A cserépedények tompa zajába belejátszott a zene. A sarokban egy emelvényen tépett vászonhátú pianínó mellett bozontos hajú fiatal fiú ült, orosz blúzban, a zeneakadé- misták egyensapkájában. Mellette sötét szemüveges, vak zsidó állt, hegedűjét kulcscsontjához, állát hegedűjéhez szorítva, sovány, rendkívül hosszú ujjaival húzogatva a nyávogó vonót. A hangzavar mindent elnyomott.- Masa, két pohár vodkát! - kiáltotta a matróz, sötét szemének tekintetét le nem véve a diákról. És amikor az üvegben odahozták a vodkát, bármennyire részeg volt is, kemény, szinte "kőből vésett kézzel öntötte ki a pohárba, majd nehézkesen felállt és odament a diákhoz.- Bocsánat, kolléga, engedje, hogy megkínáljam. Vodka. - S letette a diák elé a csordultig telt poharat. A diák összerezzent, s a dohányt, amivel éppen a pipáját tömte, ujjai között ügyetlenül lehullajtotta a nedves, zöld-fekete viaszosvászonra. Meglepetésében markába szorítva a pipát, rápillantott a matrózra. Az pedig ügyesen előkapta zsebéből öngyújtóját, közben már meg is gyújtotta és a füstölgő, vörös lángot odatartotta a diák arca elé. Az gépiesen rágyújtott és elmosolyodott.- Maga nagyon kedves. - A pupillája hirtelen összeszűkült és sötét árnyék borult a homlokára. - Miért néz így rám?- Igyon - mondta a matróz. S amíg a diák az undorító, rossz vodkát itta, erejét és súlyát szinte a pohárban is érezve, a matróz a viaszosvászonra hulfott dokányszálacskákat nézte és maga elé dünnyögte: „angol capstan". A diák, miután megitta a vodkát, úgy érezte mintha valami kezdődne körülötte. Vagy a fény lett kevesebb, vagy a füst nagyobb és minden csodálatosan, megállíthatatlanul elúszott szeme előtt. És most mártöbbé semmi sem volt furcsa. Sem az, hogy a cserkeszek szablyáikkal hadonásznak, sem, hogy az idegen matróz alkoholszagot árasztva figyelmes szemmel fürkészi. Még egy kis port vett elő és felszippantotta. A narancsízü patikai frissesség és hideg összeszorította a torkát. Megnémult. Elülső fogai megfagytak, érzéketlenné, fássá váltak, s ugyanakkor minden olyan érthetővé, egyszerűvé, egy kevéssé bonyolulté vált, hogy akár le lehetett volna rajzolni.- képzelje csak el - beszélt - semmit sem mondok, semmit sem értek. De az, ami volt, az a gyönyörű, csodálatos világ, ami azelőtt volt, örökre és visszavonhatatlanul elpusztult. Az hogy a város éhezik, nem fontos, hogy nincs mit felvenni, nem fontos, a fontos az, hogy nincsenek új könyvek, új lapok, s nincs az a száz meg száz apróság, amiből az elmúlt élet összeállt. Ugye ért engem? Értsen meg: Képzelje csak maga elé: ezerkilencszáztizenegy. Tél. Délután öt óra van és maga hazafelé tart. A sötét ebédlőben a keményített térítőn ég a lámpa. A tejüveg ernyőjén keresztül a láng vörös koronának tűnik. Kint esik a hó. Minden kék, s itt bent meleg van, és jól érzi magát az ember a fűtött kályhánál. Az asztalon ott hever a most érkezett posta. A szorosan egymásra rakott, átkötött újságoknak nedves fagyszaga, a leveleknek hideg, ragadós almaszaga van. Milyen hosszú utat tettek meg! Moszkvából, Vologdából, Vjatkából érkeztek ide délre. És maga elé képzeli az ember az egész Oroszországot, mint egy óriási jegesmedvebőrt, amelyen minden irányban vonatok haladnak. A hófúvások eltorlaszolják a kis megállóhelyeket. A lámpák mint karácsonyfacsillagok világítanak. A lékeknél játékfigurákként állanak a vödröt tartó asszonyok, a vasúti kocsi zötyög, jó volna aludni, és a vörös függönnyel letakart lámpa ciripel, akár a tücsök. Ó, nem is lehet mindezt elmondani. Erről csak verset lehetne írni. Ha akarja, felolvasom magának... Sietősen benyúlt oldalzsebébe, de hirtelen elsápadt. Közvetlenül vele szemben, farkasszemet nézve úsztak el a matróz kegyetlen, őrült szemei.- Csak folytassa, folytassa. Levelek, Újságok. Jegesmedve. És Kolját ki lőtte le? Beszélj, te kémelhárító. Állj, hallgass. A diák hirtelen felállt és elfordult. Mozdulni sem tudott.- Hé, játsszatok gyászindulót. Egy tízest adok érte! - kiáltotta túl a zajt a tengerész. - Mindenki álljon fel. örök dicsőség neked, Kolja! Egyesek felálltak, mások nem is hallották. A zenészek félbeszakították a „Luxemburg grófjá“-t, összesúgtak és rákezdték Chopin gyászindulóját. A matróz zsebre tette a kezét. A diák mozdulatlanul állt.- Levelek, újságcikk, bőröndök! - üvöltötte a matróz. - Olvasd csak fel a versedet. Hallgass, nyomorult! - a diák még el sem tudta fordítani a fejét a faltól, amikor a matróz teli torokból kiáltotta: - Elvtársak, idő nézzetek, ez Hess főhadnagy a kémolhárítőktól. Löjjétek keresztül! A diák lehunyta a szemét és érezte, hogy ebben a pillanatban valami szörnyűség történik vele, valami helyrehozhatatlan s mindent elvisz az ördög. A másik golyó a falba fúródott, és a fehér vakolat ráporzott a földön fekvő fekete kabátra. Női sikoltás hallatszott, s az edény a földre zuhant. A matróz pedig, könyökével szétlökve az embereket, a lépcsőhöz sietett, s hol jobb, hol bal vállát tolva előre, mintha hajópallón futna fel, kirohant az utcára, a sötétbe, ahol a házak felett ott állt már a lejjebb ereszkedett hold, szélével a fekete kéményt érintve. NIKODÉMUSZ ELLI fordítása Az élet az áloi légyen lök - rr A kalf lant len, mogorva volt mes szempillái alt nul nézegette. Vaj lehet? Ültében k a kalifához, s haji kedveskedve be gyűrűkkel ékes ke - Mi nyomja az lan lelkét? - kérd - Nem ízlett talán a piláf? Fonnyad ízetlen a mango, Nyomban lenyaké csőt és az étekhoi Sahriár kedvetle -Sose törődj t mai. Fogytasd a hagytuk abba?- A kalandos é uram... A kalifa unotta orrát.- Aha! Annál a nél. Még szemens az igazsággal, Odüsszeusza... h lemondóan. - Esi ha megkérhetnék mellőzd a dzsinr ifriteket és egyéb két: reggelre ossz natanácsot; ott é kerülök majd szén -Akkor talán Aladdinról - kocká zád bátortalanul. - az Igazságos, s; Aladdin színpc - mondta, hogy mintegy színpadi í hősének. Sahriár ezúttal tott, bosszúsan fel -Aladdin? Az a dék? Na, ide figy esetleg nem jól er A magasba ei hunyta a szemét, mesemondóktól hanghordozással „.Aladdin kicsi kői ló, mihaszna gyi tizedik évébe lépe mesterségre szei Minthogy azonbar ze, hogy finom rr mányra vagy má taníttassa" - api félbe az idézetet hogy finom meste más foglalatosság kérlek, pontosabb kedves Sehrezád mítástechnika, pr tatás?... Na jó, ' hogy nem volt r szabó, akinek a r lett, amikor csak í húsz aranyat fűtöt SZERGEJ MAKARA Hányszor ki vajon meddi mi tör felénl amit még nt
