Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)

1987-09-25 / 38. szám

Ha marad rá idő (?)- Fiacskám, amikor mi voltunk ötödikesek, mint most ti, nagyon sok lakásban legfeljebb véletlenül akadt egy-két könyv. De annál többet találtunk a könyvtárban. Barátaimmal hetenként jártunk oda kölcsönözni, egyszerre sok könyvet. Versenyt olvastunk egymással, ki bír többet. Emellett jutott idő másra is, játékra, csavargásra.- Mikor volt ez, tanító bácsi?- Mikor? Harminc éve lassan.- És volt már televízió?- Nem, televízió még nem volt.- Na tetszik látniI x Hát igen. Ma már van televízió, ugyanakkor könyv a kézben, gyermekkézben egyre rit­kábban, ha úgy tetszik, egyre kevesebben. A jelenség több mint figyelmeztető, annál is inkább, mert negatív következményei jó ideje tapasztalhatók, főként az elmúlt húsz évben ifjúvá-felnőtté serdült „televíziós nemzedé­kek“ jelentős részének viselkedésében, jelle­mében, tájékozottságában, ízlésében, be­szédkultúrájában, kulturális igényszintjében, a magánélet és a társadalmi érintkezés szá­mos területén, nem utolsósorban a munkához való viszonyban. Persze, magát az egyént hibáztatni ezért legalább olyan tévedés lenne, mint a televíziót és a vizuális kultúra más termékeit kárhoztatni, bármennyi is köztük a vacak minőség, amelynek mellesleg nem véletlenül nagyobb a keletje, mint az értékes alkotásnak (nemcsak művészi alkotást értve ez alatt). Az okok a társadalmi szférában rejlenek, az életszemléletben, az életmódban és az értékrendben, amelyek - szocialista eszmé­nyeink ellenére - eltorzultak, többek között a család anyagi színvonalának megtartásá­ért, illetve emeléséért folytatott mindennapi küzdelem következtében. Egyelőre még min­dig olyan időszakot élünk, amelyben például a fiatal házasok zömének erejét és idejét legalább tíz évig a családi élet alapvető tárgyi feltételeinek a biztosításához szükséges anyagiak előteremtése köti le. Magától értető­dően, ebben a helyzetben kevesebb jut a szellemi javakra, idő is, sokan le is monda­nak róluk, ha egyáltalán volt bennük, ha egyáltalán valaha valaki ébresztett bennük igényt efféle javak iránt. A véletlennek, sze­rencsés adottságnak köszönhető, ha ilyen családi környezetben olvasóvá válik a gyer­mek. Még kevesebb az esély erre a rendezet­len, viszályoktól terhes családban De például az olyanban is, ahol ugyan béke van, és pompás berendezés, a könyv azonban pusz­tán dísztárgy („azokból a sárgás könyvekből kérek egy métert, azok mennek a bútorunk­hoz“). Nem újkeletű felismerés: ezekben a családokban szellemi táplálékként marad a gyermeknek jószerivel a televízió. A nagy­mama is, aki mesét mondana, aki ezen a szép úton vezethetné el a gyermeket a könyvhöz, ma már többnyire máshol él, -a családban legfeljebb vendégként jelenik fneg vagy ha vigyázni kell a gyerekre. Véletlent, szerencsés adottságot említet­tem az imént. Hogy ne csak ezektől függjön, olvasó ember válik-e valakiből vagy sem, abban sokat segíthetne az iskola. Ha tudna, ha már a szellemében olyan lenne, meg ha jutna rá ideje. Hadd ne részletezzem e kér­dést, mind több szó esik róla manapság, rámutatva végre a lényeges mulasztásokra, az olvasóvá neveléssel kapcsolatban is. Re­méljük, az oktatás tartalmi és szerkezeti át­építésével, a jónak vélt, de csődöt mondott újítások kiiktatásával és más, az iskola életét még mindig nehezítő fogyatékosságok, gon­dok leküzdésével végül is újra az öt megillető helyre kerülhet a könyv, legalább az iskolá­ban, és kerül az eddiginél több gyerek kezé­be, és gyakrabban, és természetes úton, nem „kötelező olvasmányként“, amely kifejezés egyébként már önmagában riasztó. x A megfelelő szintű olvasottság hiányát, a televízió szinte egyeduralkodó szerepét a gyermek iskolán kívüli szellemi fejlődésé­ben - mindennapi tapasztalatainkon túl - jól érzékeltetik iskolai dolgozatok, valamint or­szágos felmérések, függetlenül attól, hogy milyen tanítási nyelvű iskolában végezték. Előttem egy jóval szerényebb kísérlet ered­ményei. Két, egymástól távol működő alapis­kolában negyedikeseknek és hetedikeseknek tettem fel a következő kérdéseket, melyekre írásban kértem a választ: 1. Hány könyvet olvastál el az utóbbi három hónapban?, 2. Mit szeretsz jobban, a könyvet vagy a tévét?, 3. Mikor van időd olvasni?, 4 Látod-e olvasni a szüléidét?, 5. Van-e otthon családi könyv­tár, és külön saját könyvtárad? Gyermekek írásai, szóljanak bármiről, min­denkor izgalmas olvasmányok. Több minden­ről „árulkodnak“: a gyermek képességeiről, gondolkodásáról, fogalmazási készségéről, a tanítás színvonaláról, pedagógus és peda­gógus, iskola és iskola közötti különbségről, de a családi háttérről is. És a legkevésbé sem pillanatnyi állapotokról, annál inkább előzmé­nyekről, a gyermek addigi életéről, előmene­teléről, az érte addig végzett szülői és peda­gógiai munkáról. Már maga a külalak és a helyesírás sokatmondó. Az előttem fekvő közel száz dolgozat csak innen nézve is meglehetősen vegyes, egyben elgondolkoz­tató képet mutat. Legalább annyi ok az aggo­dalomra, mint az örömre. Nem mellesleg: az olvasottságról is sokat elárul a forma. Persze, én most nem a formával kívánok foglalkozni, hanem azzal, amit a gyerekek válaszoltak a kérdésekre. Előrebocsátom, jobb az eredmény, mint amit vártam. Bár, miként minden hasonló felmérés, ez is aligha tükrözi híven a valósá­got, egyrészt munkál a „szépítő hajlam“ már a gyermekben is, másrészt, mint vettem ész­re, voltak, akik lesték szomszédjukat, ő mit ír, jóllehet nem kértem a név feltüntetését. így találtam szóról szóra egyforma válaszokat, az előbbi esetre meg íme egy markáns példa, hetedikes tanulótól, az eredeti helyesírás megőrzésével: „25 könyvet olvastam el (há­rom hónap alatt! - a szerző megj). Én jobban szeretem a tévét mert aban hangulatosab és zenévelis komponáját. Nekem van rá időm olvasni mert anikar hazamegyek megtanulok és még marad egy kis szabadidőm En ritkán látom olvasni a szülimei mer azokat jóban érdeklik az újságok Nek van othon saját könyvtáram amelyben csaknem 500 köny van.“ Még egy-két idézettel tudnék szolgálni, negyedikes tanulóktól is, de szerencsére nem ez a jellemző, végletekről van szó. A 92 megkérdezett gyerek közül a legtöb­ben, 45-en 2-3 könyvet olvastak el a szóban forgó időszakban, a többiek, arányos meg­oszlásban, 1-et, 4-5-öt, 7-8-at; ennél maga­sabb számot már csak egy-egy esetben talál­tam. Az egyik negyedikes tanuló 31 könyvet olvasott el: ,,A legszebb volt eddig a Tüske­vár. Mind a kettőt szeretem. A tévét a mesék és a filmek miatt, a könyveket a regények mesék miatt. Délután szoktam olvasni, mert van rá időm. A szüléimét látom olvasni sok­szor, de van amikor nem érnek rá. Könyvtá­ram nekem is van és a szüleimnek is. Énne­kem 36 könyvem van. A szüleimnek 2-szek- rény van“. (Amint fentebb, itt is, valamint az alábbi idézetekben is követem a gyerekek helyesírását.) Ha elfogadjuk igaznak a második kérdésre adott valamennyi választ, akkor okunk külö­nösebb panaszra nem lehet. 35 .gyerek a könyvre szavazott a tévével szemben, mert, például: ..... a tévében nem minden van megvalósítva és nem tudnak mindent olyan jól eljátszani ahogyan én azt egy könyv elol­vasása után elképzelem“ vagy „a tévé elro­molhat, de a könyv mindig egy karnyújtásnyi­ra van a könyvszekrényben“. 28 mindkettőt szereti, például: ,,A könyvet azért szeretem, mert a szereplőket saját elképzelésem szerint képzelem el. A tévében meg nem kell elkép­zelnem. És rövidebb ideig tart egy film pl., mint a könyvben“. Csak 29 gyerek részesíti előnyben a tévét (bár azt a csak-ot nem ártana idézőjelbe tenni). Például: „Én a leg­jobban a televizort szeretem nézni, mert a te- levizorban látom a lejátszott esetet és jobban meg is értem, hogy mirölvan szó“. Minthogy külön-külön osztályoztam a negyedikesek és a hetedikesek dolgozatait jókra, közepesekre és gyengékre, kirívó arányeltolódás egyedül a hetedikesek gyenge csoportjában volt - 9:1 a televízió javára. A következő kérdésre, hogy mikor van időd olvasni, a válaszolók különböző időpontokat jelöltek meg, esti órákat, hétvégeket a legtöb­ben, hivatkozva gyakran a sok tanulnivalóra. No meg azért olyan is van, hogy kell ,,egy kicsit sportolni, vagy szórakozni, és csak utána jut időm az olvasásraés olyan is, hogy: „akkor van rá kedvem, ha édesanyám nem mondja, hogy mossak fel, porszívózzak fel“. Egy biztos, és ez kiérződik ezekből a válaszokból is, és ugyancsak sejteti a „ha van szabadidőm“ fordulat gyakori használa­ta: gyermekeink zömének életében nem el­sődleges szereplő a könyv. „Ha van rá időm..hasonló a helyzet a szülőkkel, akik, a gyerekek szerint többnyire szintén csak akkor olvasnak, ha van - ha marad - rá idejük, és olvasás alatt értve az újságok átböngészését is. A szülök sokat dolgoznak, vagy az egyik, vagy a másik, vagy mindket­ten. „Szüleim nem olvasnak mert nincs arra ideük, édesapám a munkájának szenteli ideét és édesanyám a házi munkát végzi, de azért ha tanulunk elolvasák azt a témát“; „Ritkán, mert Ióljával foglalkozunk“; Én nagyon ritkán látom olvasni szüléimét. Mert fárodtak“; „A szüleim sokat olvasnak. Apukám inkább a delfin sorozatokat olvassa, anyukám, pedig olyan könyveket olvas, amikben valakinek a sorsáról szól. Nyáron nem sokat olvasnak, mert sok a tennivaló a kertben, ugyanis három nagy kertünk van“; Édesapámat nem látom olvasni, édesanyámat is csak ritkán. Azért nem olvasnak, mert sok a munkájuk. “ Magyarán, általában a családok napi-heti tevékenységrendszerében (még előbb: olyan amilyen értékrendjében) csak a sokadik he­lyen áll a könyv. Pedig hol máshol kellene jó példával elöljárni, ha nem a családban, min­denekelőtt. Dehát... Ha nem ez, illetve ilyen lenne a helyzet, akár teljes szívvel örülhetnénk annak, hogy a lakások többségéből manapság már nem hiányzik a könyv, jelen van, sokszor tekinté­lyes számban. Megkérdezettjeim közül is mindössze hárman írták, hogy nincsenek ott­hon könyveik, sem nekik, sem a szüleiknek. Mégha meg is történik, hogy egyesek pusztán azért vásárolnak könyvet, hogy az dísztárgy­ként vagy a műveltség fitogtatásának eszkö­zeként szolgáljon, mindenképpen haladás, eredmény ez például a bevezető párbeszéd­ben említett ötvenes évekhez képest, amikor kevés házban volt más könyv is, mint a gye­rekek tankönyvei, családi könyvtárnak nevez­hető mennyiségben. Már „csak“ olvasni kellene, többet. BODNÁR GYULA ÚJ szú E E S 1987. IX. 25. Ábécé - nyolcszáz embernek A jukagírok múltjáról és jelenéről „Hideg vidék népe"- így fordítják az eveni nyelvből a „jukagír“ szót. Ezt a nemzetiséget tartják az ázsiai földrész északkeleti részén élő ősla­kosság leszármazottainak. Számuk jelenleg alig valamivel több mint nyolcszáz, pedig réges-régen - így szólnak róluk mondák és legendák - a Léna és a Csukcs-félsziget közti hatalmas területet lakták és annyian voltak, hogy tábortüzeik északi fény­hez hasonlítottak. Évszázadokkal ezelőtt a gyakori himlőjárványok és más betegségek, a kegyetlen hideg, a jogfosztottság és az egymás kö­zötti viszályok annyira megtizedelték a jukagírok létszámát, hogy a nagy októberi szocialista forradalom előtt alig ötszázan maradtak. Őket is, mint ahogy a többi kislétszámú északi nemzetiségeket, a kihalás veszélye fenyegette. Ez a veszély nem kerülte el az aránylag erős, nomád Kurilov-nem­zetséget sem, amely az Északi-je- ges-tenger partvidékén nemcsak halászattal és vadászattal foglalko­zott, hanem a sokkal biztosabb rén­szarvastenyésztéssel. A betegsé­gek megtizedelték a gyermekeket, de nem kímélték a felnőtteket sem.- Ha nem lett volna a nagy októ­ber, akkor lehet, hogy a Kurilov csa­lád is kipusztult volna - mondja Gavril Kurilov, a jukagír költő és tudós. A járvány elragadta Gavril apjá­nak, Nyikolaj Kurilovnak első, majd a második feleségét is. A táborhe­lyen féltek hozzáadni a lányaikat, tartva a rossz szellemektől. így csak a harmincas évek elején nősült meg á 44 éves Nyikolaj Kurilov. Egy 18 éves jukagír lányt vett el, aki hat gyermeket szült neki, három lányt és három fiút. Sorsukban, mint egy viz- cseppben, visszatükröződött né­pünk eddigi története. Az első lánya még be sem töltötte a három évet, amikor meghalt. Ab­ban az időben kezdtek csak eljutni az első egészségügyi csapatok a tundrába. A kis létszámú népek­nek a fiatal szovjet hatalom élelmi­szert, munkaeszközöket küldött, te­lepüléseket épített, s más módon is segített a nomád életmód megszün­tetésében. „Fényes élet“, ..Új út“ - ezek voltak a jukagírok első kollek­tív gazdaságainak a nevei. A meg­nevezések is tükrözték reményüket, álmaikat. Nyikolaj Kurilov gyerekei első éveiket vele töltötték a tajgán, rénszarvasok közt. A lányok hűek maradtak szüleik munkájához, a fiúk a maguk útját járták, tulajdonképpen új fejezetet nyitottak népük történel­mében: ők hozták létre a mai jukagír irodalmat. Az idősebb, Szemen, már korán eredeti írói tehetséget mutatott fel. Tollából született a kitűnő regény, a ,,Hanido és Halerha“ (Sasfiók és tengeri sirály) - a jukagír irodalom első jelentős müve. Hanido sze­génylegény és barátnője, Halerha sorsán keresztül mutatta be a szer­ző népének történelmét, kezdve a forradalom előtti évekkel. A re­gényt nemcsak a Szovjetunió népei­nek nyelvén adták ki, hanem megje­lent több külföldi fordításban. Sze­men Kurilov megírta a regény máso­dik részét is, ezenkívül írt néhány elbeszélést, novellát, kisregényt. Sok terve így is befejezetlen maradt, mert 44 évesen megszakadt a tehet­séges jukagír író pályafutása. Szemen irodalmi munkásságát bátyja, Gavril folytatta, aki UloroAdo álnéven volt ismert az irodalmi kö­rökben. Leningrádban tanult, ahol elvégezte a pedagógiai főiskolát, majd a filológiai tudományok kandi- tátusa lett. Immár csaknem két évtizede dol­gozik Gavril Kurilov a Szovjet Tudo­mányos Akadémia szibériai részle­géhez tartozó Jakut fiókintézet nyel­vi, irodalmi és történelmi osztályán tudományos munkatársként. Ezalatt Jakutszkban és Moszkvában tíz ver­ses- és elbeszélő kötete jelent meg. 1975-ben felvették a Szovjet írószö­vetségbe.- A jukagírok - mondja a tudós - éppúgy, mint észak többi nemzeti­ségei, csak a szocializmusban kap­tak reális lehetőséget saját kultúrá­juk fejlesztésére. A harmincas évek­• Gavril Kurilov a jukagíri ábécével (APN-felvétel) töl kezdve jött létre a csukcsok, az osztjákok, a manszok, a nyenyecek, az evenek és a többi, viszonylag nagyobb létszámú északi nemzeti­ségek írásbelisége. A nemzetiségi irodalmak viharos fejlődése indult meg - a Szovjetunió népeinek sza­bad fejlődését biztosítva - függetle­nül azok létszámától. 1983-ban a Jakut Autonóm Köz­társaság kormánya jóváhagyta az ábécét és a jukagír nyelv helyesírási szabályait, melyet Gavril Kurilov dol­gozott ki. A nagy október 70. évfor­dulója tiszteletére Jakutszkban kí­sérleti ábécéskönyv jelenik meg: a Szovjetunió egyik legkisebb létszá­mú népe, a jukagír, írásbeliséget kap. Figyelemre méltó, hogy a jukagír nyelv ábécéskönyvét, amelyet Le­ningrádban készülnek kiadni, a legfi­atalabb Kurilov - Nyikolaj illusztrálta. Ő a krasznojarszki művészeti szak- középiskolát végezte el, utána visz- szatórt a hazai tundrába, és hosszú ideig rajzot tanított a falusi iskolá­ban. öt évvel ezelőtt Nyikolaj tagja lett a képzőművészek szövetségé­nek. Tehetséges grafikus, csodála­tos eredményeket ér el a népi motí­vumok felhasználásával, szakmájá­nak egyedüli hivatásos művelőjévé vált, aki ilyen technikával dolgozik. A jukagírok ősidők óta használták a népi motívumokat ruhák és köz­szükségleti tárgyaik díszítéséhez. Nyikolaj életre keltette népének ha­gyományát, természetesen korszerű alapokon. Nyikolaj Kurilovnak költői vénája is van. Két verseskötete jelent már meg, készülőben a harmadik, sőt, elbeszéléseket is publikál. 1986 vé­gén Jakutföld íróinak közgyűlésén Nyikolaj Kurilovot felvételre ajánlot­ták a Szovjet írószövetség tagjai közé. VIKTOR ZSURAVLJOV (APN)

Next

/
Thumbnails
Contents