Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-09-25 / 38. szám
^ ^ ^ ^ i A szovjet irodalom kincsestárából / Makszim Gorkijról Egy-egy nagy író kedélyben majdnem mindig ugyanaz: így aztán aki összes műveivel ismerkedik, mondhatni csupán más és más zugait járja be ugyanannak a tájnak. De azért mégsem mindegy, hogy hogyan találkozunk először az Íróval, az ő külön tónusaival és világával. Most, hogy első Gorkij-olvasmá- nyaimra emlékszem, rá kell döbbennem, hogy mennyire rendhagyó volt a vele való első ismerkedés, s mennyire rányomta bélyegét az én Gorkij-élményemre a továbbiakban is. Gorkij: a név oroszul a ,,keserűt" idézi fel, ekképpen komor. Bennem ez csak később tudatosult, és a többi között éppen azért, mert azok a művek - ,,Itáliai mesék“ -, amelyeket először olvastam tóle, annyira derűsek voltak és olyan hivök, bizakodók. És mert magam is olyasféle voltam, vagy olyan lehettem még, olyanként érinthettek meg Gorkij szavai. Egy fiatal tanárnő hozta be nekünk, Szverdlovszkban tanuló magyar diákoknak, azokat az Itáliáról szóló, félig reális, félig csakugyan regeszerű meséket, a mi külön oroszóráinkra, felolvastatva velünk egyet-egyet, s úgy korrigálva a kiejtésünket. Magának a tanulásnak szerfölötti érdekes időszakában voltunk akkor. A nyelvtanulásnak éppen abban a stádiumában, amikor kezdett számunkra egésszé összeállni a nyelv, a már értettekből majdnem mindig nagy biztonsággal következtethettünk annak a jelentésére is, amit még nem ismertünk, s ez igazán szenzációs volt. A nekünk akkor annyira új nyelv meghódításának az öröme egybeesett egy számunkra új író felfedezésénak az örömével. És az a nagy fényesség, amit ez támasztott azok körül az írások körüli S maga a környezet is, a télvégi, olvadásideji napragyogás, ahogyan odalátszott az egyetem - különben éppen az Állami Gorkij Egyetem - ablakából. És magából a könyvből kibontakozó fényesség. Már csak az is, hogy azokban az itáliai mesékben majdnem mindig tavasz van. Elöntött mindent a délszaki nap fénye, pillangók játszadoztak a kertekben és a parkokban, álmos csacsik patái kopogtak az utcák kövezetén, akácvirág hullott, hogy befedje sűrűn a földet, és tom- pán-lustán sóhajtott az ugyancsak tavasz-zamatú tenger. Igen, a dél-olaszországi színhely, ahová, amint megnyílt előtte - 1906- ban - a Péter-Pál erőd kapuja, Gorkij a komor északról odamenekült, s ahogyan csak tudott, tobzódott ott, mint maga az ég is, sugarakban. Sugarasra festve az embert, a kis Pépét, ugyanúgy, mint a Simplon- alagút egyik építőjét, s a vérbosszúméról foglyait és szabályait éppúgy, mint a sztrájkoló munkásokat. Csoda-e, hogy nem felejthettem azokat az oroszórákat, s hogy abban a megsokszorozott fényben jelenik meg nékem mindmáig Gorkij neve? Mindent, amit később olvastam Gorkijról - lett-légyen olyan bal- ladás-filozofikus mű, mint az ,, Éjjeli menedékhely“ és a ,,Matvej Ko- zsemjakin“ vagy olyan nyugodt-epi- kus, mint ,,Az Artamonovok“ vagy a ,,Klim Szamgin“ világa - mindazt az az uráli és appeninekbeli fény járta és járja át. Az ,,Itáliai mesék“ -sugárzása és a mi saját, hajdani sugárzásunk. Annak az emléke, ahogy ott, húszéves korunkban, Gorkijtól megérintve, megjelent nekünk szavaktól és ideáktól teljesítetten az élet mint irodalom, s az irodalom mint élet. Ahogy megéreztük a gor- kiji hívást és küldetést. HÉRA ZOLTÁN A hétéves-forma kisfiú régóta ott őgyelgett már a házaló nyakba- vetős ládája körül, amelyben ezerféle apróság volt - kis fésűk, kefék, szappandarabok, pénztárcák. A házaló éppen azzal volt elfoglalva, hogy eladjon egy erszényt két legénynek, akik gondterhelt arccal vizsgálgatták a portékát. Bizalmatlanul hallgatták a házaló meggyőző szólamait, és hol az erszény kapcsát babrálták, hol az orrukig emelték, úgy nézegették. Végül visszatették a ládikára, és határozottan kijelentették: - Negyven kopejka! Mintha csak másolták volna egymást - a legapróbb részletekig utánozták egymás mozdulatait és fintorait. A házaló felháborodottan kiáltotta:- Negyven? E-eh! Magának is hatvan kopejkában van. No, ne siessenek - marasztalta őket -, ötven... viszik?- Negyven kopejka! - ismételték konokul a vevők. És elölről kezdődött az alkudozás. De a házaló - szélhámos tekintetű, vörös, langaléta ember, erős, horgas ujjait sűrű szőr borítja a házaló, akármennyire belemerült is az alkudozásba, fél szemmel éberen figyelte a kisfiú minden mozdulatát. A láda körül a két legényen kívül ácsorgott vagy három ember, figyelte az alkut, köztük tiblábolt a fiú, ő meg a házalót leste Mezítláb volt, öv nélküli piszkos, rongyos ingben; valamikor pamutbársonyból varrt nadrágja most zákszövetnek látszott; napbarnított, maszatos, ragyás arcából bizalmatlanul pillantott ki eleven, szürke szeme: mohóság csillogott benne...- Negyvenöt, nem bahom! - legyintett határozottan az egyik legény.- Negyvenöt! - visszhangozta a társa, s mindketten a házalóra függesztették várakozó tekintetüket. Az eróltetet- ten vigyorgott, és panaszosan kérdezte: - Hát ráfizessek, fiúk? Nekem is csak ennem kell, feleségem, gyerekeim vannak. .. kell néhány kopejkát keresnem, igaz?- Ahogy akarod! - mondták a vevők, és otthagyták a házalót. A nézők követték őket. A gyerek, kihasználva ezt a mozgást, meggörnyedt, elsurrant a két legény között, ugyanabban a pillanatban kinyújtotta a kezét, felkapott a ládi- kóról egy darab szappant, és ... hanyatt esett.- Megvagy, kölyök! - kiáltotta a házaló diadalmasan, és a fiút a lábánál fogva maga felé vonszolta. Alulról kapta el a láda alól, és a fiú most, kígyó módra tekergőzve, rugdalózva szabad lábával, ijedt, piros arccal csúszott be hason a ládika alá. A vörös házaló akkor a másik lábát is elkapta; magához rántotta - a fiú beleverte állát a kövezetbe -, s végre ott állt szemben vele. Erősen térdei közé szorította a gyereket, horgas ujjai a vállát markolták. A fiú felhasadt száját nyalogatta, félreköpködte a véres nyálat, és engedelmesen várt. Karja a törzse mellett lógott, tenyere a házaló térdén nyugodott. A házaló nagy, sötét szeméből elégedettség sugárzott, mosoly villantotta ki a fogait vörös szakálla bozótjából. Szemlélte a fiút, és hallgatott, nyilván a tolvajnak járó büntetésen törte a fejét. A tolvaj kis mellét egyenetlen lélegzet emelgette, válla megrándult... Ragyás arca riadalmat, szomorúságot és várakozást fejezett ki...- N-no hát... - kezdte a házaló, szemöldökét morcolva, és összecsiko- rítva a fogát -, most mit csináljak veled, he? A fiú vállat vont.- Börtönbe csukassalak, vagy adjak egy pofont? Válassz.,, ahogy parancsolod. ..- Bocsáss meg, bácsika - szólalt meg csüggedten a tolvaj.- Bocsás-sak meg? Még- mit nem! Nézd csak! Hogy bocsáthatnék meg, te kölyök? Tolvaj vagy, loptál tőlem. Hát börtönben a helyed. Ha neked, a tolvajnak megbocsátok, más tolvajnak meg más bocsát meg - kik ülnek akkor a börtönben, he?- Bácsika, nem teszem tö-többet... - ígérte a fiú szentül; könny futotta el a szemét, szája meg-megvonaglott.- Fütyülök rá! Nem, arra felelj: ki üljön a sötét tömlöcben, ha megbocsátunk a tolvajoknak? A fiú hangtalanul sírt, csordogáló könnyei sávokat hagytak az arcán.- Ki üljön, azt mondd meg, ördögfióka! - kiáltotta a házaló. Haragosan villant a szeme, s megcibálta a fiú fülét...- A ha-hara... miá-k... - mondta a fiú csöndesen, erőt véve zokogásán. Úgy látszik, a válasz tetszett a házalónak - elégedetten és harsányan felnevetett.- Ó, te zsivány! Kivágtad a rezet! Még hogy a haramiák üljenek, eszes kölyök vagy, kár lenne börtönbe kerülnöd! No de hát mondd meg: miért emelted el a szappant?- Bácsika! Krisztusra mondom, nem teszem többet! Soha többet! - kiáltotta csengő hangon a tolvaj.- Pszt! Ne ordíts! Lehet, hogy én megbocsátok, de ha kiabálsz, idejön a füttyöskardos, akkor aztán szorul a kapca, testvér. Mert az megfog, és már visz is a tömlöcbe, bedug egy sötét verembe, patkányok, kígyók, békák közé. Onnan aztán mindennap kihúznak, és - megvernek! A fiú válla görcsösen vonaglott, tágra nyitott szemében rémület ült. Megpróbált kiszabadulni a házaló térdei közül, de az erős, horgas ujjaival keményen markolta a vállát, és megfricskázta a homlokát.- Nesze! Majd adok én! No nézd, szökni akar... Mondd csak meg: minek kellett neked az a szappan?- Eladtam volna... - felelte a fiú engedelmesen.- Úgy... Eladtad volna... No, aztán mit vettél volna a pénzen?- Vettem volna... egy font... kenyeret. ..- Aztán?-Meg... bajor kvaszt... egy fél üveggel..- Lám csak! - vigyorgott a házaló! - Hát még?-Többet nem lehet...”- sóhajtotta a fiú. - Csak nyolc kopejkát adnak a szappanért.- Ahá! Szóval már máskor is loptál? Hm! Hát hogyan bocsássák meg egy ilyen gonosztevőnek? , -. A gonosztevő lehorgasztotta a fejét, és hallgatott.- Hát odahaza nincs kenyered? A tolvaj sóhajtott, tenyerével szétmorzsolta a könnyeit, és megrázta a fejét. %- Apád-anyád nem ád?- Nincsen apám...- Hát hol van?- Nem tudom...- És az anyád?- Az meg mindig iszik...- U-úgy! - mondta a házaló vontatottan. Már unta a veszödséget ezzel a tolvajjal. Még ásított is. '- Bácsika! Eressz el... - szólalt meg csöndesen a fiú, s félrefordítva a fejét, megcsókolta a vörös házaló szőrös kezét, előbb az egyiket, aztán a másikat. Annak kedvére voltak ezek a kézcsókok. Szakállába mosolygott. Kínozta volna tovább is a fiút, puszta mulatságból, de már unta. Ráadásul két asszony meg egy kislány bámészkodott messziről a portékás ládájára. A házaló felsóhajtott:- Eredj, no, nem bánom... A tolvaj elugrott, arcán fellobbant az öröm...- Hová-á, te? Várj csak, hadd cibá- lom meg előbb a füledet! És a vörös ember módszeres, egyenletes mozdulatokkal cibálta jobbra balra a fiú fejét Előbb az egyik fülét tépázta meg, aztán nekiállt a másiknak. E művelet közben nem árult el az arca se elégedettséget, se egyebet - egykedvű maradt. Aztán nyakon legyintette a fiút, és azt mondta:- No eredj? De el ne felejts! A fiú, két kezével égő füleit fogva, vörös arccal elindult, de néhány lépés után váratlanul visszafordult... A házaló elcsodálkozott.- Nem volt elég? - kérdezte, felrántva a szemöldökét.- Bácsika... - kezdte halkan a fiú, és könyörögve nézett az ember vörös arcába. - Adj egy kopejkát!- Gyere csak ide... - mondta a házaló, és összerándult a szemöldöke. - Nyikita Jegorovics! - kiáltott át valakinek az utca túlsó felére, és megragadta a fiú vállát. Az átnézett, és összerezzent. Szigorú rendőr vágott át az útközépen, kezét kardjára szorítva... A fiú a házalóra függesztette tekintetét. Annak is szigorú volt az arca. Akkor a tolvaj, lapulva és remegve, sírva fakadt. Feje szinte eltűnt a válla között.- Légy olyan jó, komám, kísérd be az örszobára! - mondta a házaló, ujjával megbökve a fiú fejét.- Mit csórt? - kérdezte -egyszerűen a rendőr, és kézen fogta a tolvajt.- Egy darab szappant... Elvetemült kölyök.- Ismerjük egymást - bólintott a rendőr. - Gyerünk, Miska, vagy hogy hívnak...- Mityka - felelte engedelmesen a tolvaj.-Mityka, no... Gyerünk!... Csak Így gyalogosan... közel van. Elindultak... A fiú nem tudott lépést- tartani a rendőrrel, szökdelve követte. A házaló utánuk nézett, ásított, és keresztet vetett a szájára. RAB ZSUZSA fordítása A — idő még aluszik. Tor; r\t álom fekszik rajta, lyett köd van, napsugár helyett las levegő, és hő helyett mer világ. Nevetséges, mintha fázós találta volna ki. De nem vigasztalóbb a föl amelyről figyeltem: kietlen, n patás és keréknyomos. Vadföli hatna, ha látna. Fapiac egy székely városká Szolgáló megy keresztül Olyan, mint a megérett bog; kártyában vizet visz, a döcögi szidja, s a vizet locsolgatja. V szidná, úgyis locsolgatná. Két feltűnik. Vállukon vasat viszne szú rúdban. Ök tréfálnak, és nevetve hajlong,-mind a húsán valami magosán varjak repülni családdal, és úgy kárognak, nagyobbak volnának az ina Később egy csepp kutya és ec kutya mennek által. Futnak, s n haladnak. A kicsi féloldalt kap folyton hátranéz, és félve c a nagyot. A nagy öt nem ci hanem szagolja. Reggeli élet ez a tél elején. Nem sok, de néha ez is mec s majdnem tanú nélkül sompr a köd. A helyét a nap sejteti már. vajúdik, de kitart makacsul, és győzelemre segíti ősereje, lassan a bő hamuszín végtele dús fénybe tömörködve közel ji szén, és ontani kezdi magát. A székelyek a tűzifát kezdik Vásáros nap lévén, sokan < nak a szomszédos falvakból Itt-ott csomóban jönnek hossz kú szekerükkel, máshol egyenk cögnek, mint a koldus. A fapiac már jócskán teli va kor megérkezik Nagy János ií mellékneve Kalandos. Két lova hozza a fát. Fürge, tömzsi lov nak, és szerfelett gyapjasai a berkécs. Véle van a fia is, fent ül egy zsákon a fa tete kedvvel lovadzik. Maga a szel gett jön. Hetyke fülű törpe em egy tornyos kucsmával kitódja s így jó közepesnek látszik, csórén lógatja a zúzmarás hic ámbár a posztókesztyük, egy r vetett spárgán, ott harangoz oldala mellett. Természete vérmes. Különc is egy kicsikét. A szekerével sem vegyül közé, hanem külön állítja egyei tán nyugodtan széjjelnéz a fö VLADIMÍR KAŐUBA Kői A férfi hirtelen felült az ág> valaki a kilencediken egy lehé talán kóbor macska került keré két órát alhatna az éjszakai n jöhet a zaj. A gesztenyefák ala gitárját. A férfi megvárta, amíg teremtse le a hangoskodó fiaté- Hé, barátom, nem tudnál túl van egy emelődaru, talán méltányolná ezt a lármát.- Nem lehet - sóhajtott a sz lány.- Kicsoda?- A szerelmem - nézett a I tekintetét. Az egyik ablakból ec- Értem, de neked is mec szeretnék kicsit pihenni, de ..- Egészen addig, míg hozzí A férfi a fejéhez kapott.- Jaj nekem! Három napig birta a macska dik nap felment a második er nyörú, feketeszemű lány nyitót- Nézze kisasszony, mikor titánhoz?- Kihez? - csodálkozott a Iá- Én már megörülök a zené- Na és - hangoskodott a hozzá maga! A meglepett áldozat már cs szavakat. Szép nyári délután volt, a s a férfi. De nem volt egyedül.- Vége a koncertnek, barátc- Miért? - feszítette meg izr- Csak azért, mert ezentúl a Próbálj csak háborgatni egy fér a fekete szemű szépséget.- Hát igazán szerencsésen \ - felelte a szakállas. - Az én s De van időm, és én várok és r Ezzel szomorúan a húrok kö; latolij Zikov: Illusztráció Makszim Gorkij Gyermekkorom című müvéhez
