Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-09-18 / 37. szám
Az ifjúság helyzete a tőke világában Az ifjúság fontos helyet foglal el a társadalmi fejlődésben. Létszáma és aránya bolygónk lakosságában egyre növekszik. Az utóbbi két évtizedben a 15-24 évesek aránya a világon 17 százalékról 19 százalékra nőtt, létszámuk elérte a 875 millió főt. Nő a réteg társadalmi jelentősége. Ezért az ifjúság a filozófusok, a szociológusok, a közgazdászok, a pszichológusok, az újságírók, az orvosok és más tudósok figyelmének középpontjában áll, akik a maguk módján magyarázzák az ifjúságot. Egyesek szerint az ifjúság „kristálygömb, amelyben a különféle jósok próbálják meglátni a jövőben várható bajok gyökereit“, mások szerint az ifjúságon keresztül „a társadalom friss szellemmel nézi önmagát“, illetve az ifjúság „a globális társadalomnak és értékeinek kritikus partnere“. Ilyen körülmények között az ifjú nemzedék értelméért és szivéért vívott harc kimenetelétől nagyon sokban függ jövőnk. A következő években kilép a történelmi porondra az a nemzedék, amelynek jelentős része az egész kapitalista rendszer sokéves válságának körülményei között nőtt fel. A burzsoá sajtó hasábjain az „ifjúság“ és a „válság“ szó egyre gyakrabban együtt szerepel; egyébként többnyire nem a szabad vállalkozás társadalmának válságáról beszélnek, hanem az ifjú nemzedék belső válságáról: a bűnözés, a kábítószer-fogyasztás növekedésére, a fiatalok társadalmi elidegenedésére teszik a hangsúlyt. Napjainkban a margi- nalitás problémáját főként a fiatalokkal kapcsolják össze. A. Peyrefitte francia szociológus olyan adatokat közöl, amelyek szerint a bűnözés legmagasabb szintje a 16-30 év közötti fiataloknál tapasztalható. Ezek követik el a társadalomellenes akciók 69 százalékát, s a társadalomellenes aktivitás a 25. életévben éri el a csúcspontját. Sok szerző hangsúlyozza, hogy az utóbbi időben a bűnelkövetők egyre fiatalabbak. E tények alapján burzsoá filozófusok gyakran azt a következtetést vonják le, hogy a bűnözési hajlam elidegeníthetetlen vonása a fiatal embernek, függetlenül attól, milyen társadalmi-történelmi körülmények között él Nem kevésbé nyugtalanítók egyéb tények is: az utóbbi tíz évben rohamosan nőtt a kábítószer-fogyasztás (csupán az Egyesült Államokban 450 000 ember fogyaszt rendszer- sen kábítószert, s ennek nagyobb része 25 év alatti fiatal; 50 százalékkal nőtt az öngyilkosok száma a gyermekek és serdülök között; a 17 éven felüli fiataloknak több mint egyharmada rendszeresen alkoholizál. Számtalan közvélemény-kutatás tanúsága szerint a nyolcvanas évek fiataljai alig érdeklődnek a politika és a közélet iránt, amiből a burzsoá szociológusok arra a következtetésre jutnak, hogy a mai fiatalok közönyösek, apolitikusak, pragmatikusak, csak a mának élnek. Azt bizonygatják, hogy a mai fiatalok „maguk sem tudják, mit akarnak“, magatartásuknak nincsenek ésszerű motívumai. Ugyanakkor a tömegtájékoztatás, a burzsoá állam egész ideológiai apparátusa arra próbálja rávenni az ifjúságot, hogy a világot fenyegető „apolitikus veszély“ a közelgő háború, az egész bolygót elpusztító katasztrófa prizmáján át lásson mindent, igyekszik bebizonyítani, az ifjúságnak, hogy értelmetlen dolog a társadalmi tevékenység, „az ember tehetetlen a tudomány, a technika, az ismeretek területén“. M ivel magyarázható a „káosz“ a fiatal emberek tudatában, a közélet iránti közönyük és apátiájuk, magatartásuk „margi- nalitása“? Ezek vajon egyetemes jelenségek vagy törvényszerű követelményei a kapitalista társadalmi fejlődés jelenlegi szakaszának? A burzsoá ideológusok többsége a társadalmi viszonyok szféráján kívül keres választ ezekre a kérdésekre. Többnyire pszichoanalitikus metodológián alapuló különféle elméletekhez nyúlnak (óriási népszerűségnek örvendenek E. Erickson és M. Mead amerikai tudósok művei). Ezen ideológusok elméleteiben az ifjúságnak mint társadalmi csoportnak a státusát életkori jellemzőkkel határozzák meg. Ezáltal az ifjúsággal és a kapitalista társadalomban betöltött szerepével összefüggő éles társadalmi problémákat leszűkítik arra, hogy az ifjúság „pszichofiziológiai érettségéről“, a „nemzedékek konfrontációjáról“ elmélkednek. A marxisták abból indultak ki, hogy az ifjúság nem vizsgálható attól a társadalmi organizmustól elszigetelve, amelyhez tado- zik. Az ifjúság egy meghafározofítársadalom- hoz tartozik, és magatartásában, érdekeiben, ízlésében, szokásaiban visszatükrözi, olykor a legélesebben, ennek a társadalomnak az alapvető ellentmondásait. Ezért az „ifjúságtól beteg társadalom“ helyett a „beteg társadalom ifjúságáról“ kell beszélni. Nagy-Britannia, Franciaország, az NSZK, Belgium és más országok marxistái legfontosabbnak azt tartják, hogy elemezzék a fiatalok gazdaságiszociális és társadalmi-politikai helyzetét. A legsúlyosabb „betegség“, amely a nyolcvanas évek ifjúságát megtámadta, a munkanélküliség: a fejlett tőkés országokban a munkanélkülieknek mintegy 50 százaléka 25 évnél fiatalabb (1968-ban ez az arány nem haladta meg a 25 százalékot). Ma a fiatalok kétharmada azzal kezdi munkáséletét, hogy sorban áll a munkaközvetítőben; több mint 40 százalékuk számára az első munkahely ideiglenes. A fiatalok egyre rosszabbodó helyzetéről sok burzsoá ideológus ír, és ezek a szerzők minden bajért magát az ifjúságot okolják. A burzsoá szociológusok szívesen elmélkednek „a munkára való allergiáról“, vagyis azt állítják, hogy az ifjúság számára a munka elveszítette minden értékét. Akik ezt állítják, azok felcserélik az okot és az okozatot. Úgy vélik, a munkanélküliség csupán annak következménye, hogy az ifjúságot elrontották, a munka tartalma iránti érdeklődés hiánya pedig nem függ össze a tőkés kizsákmányolással. A burzsoázia ideológusai figyelmen kívül hagyják, hogy ,,az ifjúság nyomorúságos helyzetét befolyásolják a kapitalizmus olyan lényeges vonásai, mint a töke kivitele olyan térségekbe, ahol a munkaerő nagyon olcsó, a munka tartalékhadseregének mesterséges fenntartása, amivel kialakítják a tényleges és a potenciális dolgozók versengését stb. A felnövekvő nemzedék „rosszul neveltségéért“ rendszerint a családot és az iskolát okolják. Ezek után nem csodálkozhatunk Margaret Thatchernek azon a kijelentésén, hogy „egyes fiatal angolok szívesen élnek munkanélküli-segélyből“, és „hozzászoknak egy olyan életformához, amilyet nem volna szabad megengedni számukra“. N em az ifjúság bizonyos rétegeinek a munkához való negatív viszonya miatt van munkanéküliség, hanem azon társadalmi körülmények miatt, amelyek között az ifjú nemzedék él, s amelyek pesszimistává, apatikussá, elégedetlenné teszik a fiatalokat. Pontosan erre az összefüggésre mutat rá Massimo d’Alema olasz marxista: „Ha az ifjúság életkörülményeit vizsgáljuk, látjuk, milyen nagyok a veszteségek, amelyeket a tőkés termelés és a kormánypártok osztálypolitikája okoz, milyen nagy a veszély, amely az egyenlőtlen fejlődés folytán kialakult válsággal függ össze. Ezen tényezők hatásának következtében kialakult az a kockázat, hogy az ifjúság, amely teljesen szakít az uralkodó osztályokkal és ideológiai hegemóniájukkal, s amelyet a válság egyfajta nihilizmus felé taszít, nem tud szerves kapcsolatot kiépíteni a munkásmozgalommal; és akkor igazi szakadék támad a nemzedékek között.“ A marxista filozófusok feltárják azokat a reális mechanizmusokat is, amelyek akadályozzák a serdülők szocializálását. Az egyik akadály, hogy nincs összhangban az oktatási rendszer és a szakmai tevékenység. A kettő működésének elemzése alapján levonhatjuk a következtetést: az oktatási rendszernek saját fejlődési típusa van, a szakmai tevékenység logikája pedig a munkaerőpiac törvényeinek van alárendelve. De nemcsak e kettő között vannak ellentmondások, hanem mindkettőn belül is. A fiatalokról gyakran mondják, „elfelejtettek dolgozni“ vagy hogy „nem fűlik a foguk a tanuláshoz“ - írja P. Ergo belga marxista. Valójában az egész társadalmi rendszer elveszi az ember kedvét a munkától. Az oktatási rendszerben évről évre nagyobbak a különbségek. Számos tény cáfolja a burzsoá ideológiának azt az uralkodó felfogását, hogy az oktatási rendszer mindenkinek egyforma tudást nyújt és egyforma lehetőségeket teremt a további szakmai tevékenységhez. Francia marxista szociológusok számításai szerint jelenleg Franciaországban a megfelelő korú fiatalok háromnegyede nem szerezhet felsőfokú végzettséget; a tanulók egynegyede úgy hagyja el a tanintézetet, hogy nem kapott semmilyen szakképzettséget. S bár a középiskolai tanulók és az egyetemisták között növekszik a középrétegekből származók száma, a munkáscsaládok gyermekeinek aránya soha nem haladta meg a 12-13 százalékot, a fötisztviselők és szabadfoglalkozásúak gyermekeinek aránya nem csökkent 30 százalék alá. A nyugati országokban régi gyakorlat, hogy „az állam intellektuális elitjét" drága magániskolákban és egyetemeken képezik. A fiatalok csak korlátozott részének van reális lehetősége arra, hogy közvetlenül tanulmányai befejezése után munkába álljon. Többi része számára a képzés és a foglalkoztatás közötti kapcsolatok bonyolult és ellentmondásos rendszere kialakítja az éles versenyt a diplomás és a diplomával nem rendelkező szakemberek között, a nagy tapasztalaté és a frissen végzett szakemberek között. A szakmai képzés után következik egy „másik képzés“: ezúttal a fiatalok a versengésen, nélkülözésen alapuló élettapasztalatot szereznek. Ez a válogatás dönti el végső soron az ember helyét a társadalmi hierarchiában: vagy bekerül a munka világába, vagy rendezetlen lesz az élete, tele várakozással. íves Clót, a párizsi Marxista Kutatások Intézetének munkatársa szerint csakis az ifjúság osztályszempontú elemzése oldhatja meg a problémák gordiuszi csomóját. Ahhoz, hogy érvekkel alátámasztva bírálhassuk a „munkára való allergia“ burzsoá elméletét, tiszta képet kell kapnunk nem csupán az egész ifjúság társadalmi helyzetéről, hanem azokról a társadalmi határokról is, amelyek az ifjúságon belül húzódnak. Nem szabad összekeverni a magatartási típusokat és a politikai tudat típusait. Clót arra a következtetésre jut, hogy nem lehet megváltoztatni az ifjúság valóságos helyzetét a társadalomban, ha a marxisták nem szállnak szembe azokkal a burzsoá szociológiai elméletekkel, amelyek az ifjúságot a társadalom alárendelt elemének tekintik. Nyugati országok marxistái az ifjúság körében végzett számtalan közvélemény-kutatás és szociológiai felmérés adatainak elemzése alapján arra a következtetésre jutnak, hogy a mai fiatalság megkülönböztető vonása ellentmondásos jellege. Francia marxista filozófusok koncepciója szerint a burzsoá társadalom fejlődésének mai szakaszában a kapitalizmus méhében kialakult a társadalmi individuum új típusa, „a szétszakított individuum“, amelynek lényeges vonásai legteljesebben és legplasztikusabban a nyolcvanas évek ifjúságában jelentek meg. A marxisták rámutatnak, hogy az ifjúság társadalmi helyzetének van egy olyan nagyon fontos sajátossága is, hogy többnyire a közvetlen munkafolyamaton kívül szocializálják. A hatvanas évekig a fiatal ember belépése a gyárba természetes és szükséges volt, írja Y. Clót, a munkásifjúság szocializációja a gyári élet keretei között zajlott. Ez biztosította „a munkás társadalmi jelleg“ újratermelését. A hatvanas évek társadalmi változásai következtében - meghosszabbodott a tanulási idő, az új fogyasztási gyakorlattal összefüggésben megváltoztak értékek - korábban kezdődik és később ér véget az ifjúkor, vagyis az ifjúság hosszabb időn át fejlődik nem szakmai tevékenység keretében. A munkásifjúság olya'n formákban kapcsolódik be a társadalom életébe, amelyek távol állnak a gyári élettől, különböznek a gyárhoz való „természetes“ viszonytól, amely oly jellemző volt az előző nemzedékekre. Elsősorban ezek a tényezők hatnak a munkásifjúság politika és osztálytudatának alakulására. Ideológiai ellenfeleik gyakran azzal vádolják a marxistákat, hogy túlságosan optimisták az ifjúsággal kapcsolatban, rózsaszín szemüvegen át nézik a fiatal nemzedék előtt álló feladatokat. Ez bonyolult és nem egyértelmű kérdés. Ezzel kapcsolatban a marxisták között nincs egyetértés. Egyesek arról beszélnek, hogy a fiatal nemzedékben erősödött az individualizmus, az egykori szolidaritást közöny váltotta fel, az urbanizáció lerombolta a társadalmi lét korábbi formáit (család, szomszédság), a televízió és a video kiszorította a beszélgetést a családból. V éleményünk szerint annak megítélésekor, milyen az ifjúság helyzete a kapitalista társadalomban, milyen a gondolkodása, a viszonya a környező világhoz, egyformán veszélyes az alaptalan optimizmus és a komor prognózis. Az ifjúság helyzete bonyolult és nem határozható meg egyértelműen. A tőkés országban élő fiatal személyisége magán viseli a burzsoá társadalmi viszonyok bélyegét. A francia marxisták szerint a kapitalizmusban kialakult a szociális egyéniség új formája, az „autonóm személyiség“. Véleményük szerint ezt elősegíti a proletariátus megnövekedett állampolgári öntudata, amely az osztályharc új formáinak megjelenésével, a forradalmakkal, a szocializmus nemzetközi pozícióinak megszilárdulásával függ össze. Az említett jelenségek „a forrásai a tömegek növekvő öntudatának, a dolgozók kibontakozó egyéniségén alapuló új társadalmi viszonyok felismerésének“. A kommunisták szerint a munkásmozgalom fejlődése elő kell hogy segítse a fiatal nemzedék társadalmi öntudatának növekedését. Azt is tekintetbe veszik, hogy a mai fiatalok politikai tudata más körülmények között formálódik, mint a forradalmár munkások korábbi nemzedékének politikai tudata. Ezért a kommunisták figyelemmel kísérik a fiatalság minden olyan törekvését, hogy „másként éljen". Erre annál is inkább szükség van, mert az utóbbi években tapasztalható, hogy az ifjúság nem a hagyományos formákban kapcsolódik a politikai harcba: ezek a formák nem követelik meg, hogy részt vegyen valamilyen szervezetben. „Ifjúsági Internacionalé“ című írásában Lenin óvott attól, hogy elsietett következtetéseket vonjanak le azokkal az ifjúsági szervezetekkel kapcsolatban, amelyek még nem helyezkedtek szilárdan osztályálláspontra. „Más az - írta Lenin - ha felnőtt emberek, akik igényt tartanak arra, hogy másokat vezessenek és tanítsanak, megzavarják a proletariátust: ezek ellen kíméletlen harcot kell folytatnunk. És megint más dolog az, ha az ifjúság szervezeteiről van szó, amelyek nyíltan kijelentik, hogy még tanulnak, hogy fő feladatuk az, hogy a szocialista pártok számára funkcionáriusokat neveljenek“. (Naucsnij Kommunyizm) % AZ AURÓRA visszatért a Névára Az Auróra cirkáló, melynek jeladására megindult a támadás a Téli Palota ellen, augusztus 16-án ismét visszatért a Néva folyóra, szokott helyére. Vlagyimir Jemeljanov, aleningrádi hajógyár igazgatója elmondta, már jelentős mértékben megrongálódott a 90 éves hajó, amely részt vett az orosz-japán háborúban és a két világháborúban. A részleges javítások során elvesztette eredeti formáját, ez tette szükségessé a teljes rekonstrukciót. Az évtizedek óta Leningrád központjában horgonyzó „úszó múzeumban“ az idő is sok kárt tett. Több, mint két évig tartott a teljes helyreállítás - archívumok anyagai alapján. Gondosan ügyeltek a hajógyári szakemberek, történészek, muzeológusok, hogy ZO minden kis részlet visszakapja eredeti formáját. Teljesen fel kellett újítani |||í a fedélzetet, helyreállították a kajütöket és szalonokat. Kijavították az Auróra Jfj rádióadóját is, amely a fiatal szovjet állam első dokumentumait sugározta. A szovjet tengerészeti regiszter első számú hajója így eredeti állapotában, a megszokott helyén köszöntheti a nagy októberi szocialista forradalom .18. 70. évfordulóját. (c-f)
