Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-09-11 / 36. szám
Környezetvédelmi szakembereink megállapítása, hogy főleg a talaj és a víz szennyezéséért már jó ideje nagyobbrészt nem az ipar, hanem a mezőgazdasági-élelmezési komplexum intenzív fejlesztésének kedvezőtlen mellékhatásai okolhatóak. Erre a tudományos megfigyelésekre épülő következtetésre a mező- gazdasági termelés számos irányítója, szervezője esetenként meglehetősen bosszúsan reagál. Nem is annyira magát a tényt vonják kétségbe, mint inkább azt az ellenérvet hangoztatják, hogy a társadalmi megrendelésre évről évre elvárt és megkívánt termelésfejlesztés juttatja ezt az ágazatot - egyéb tőle független körülmények mellett - ilyen helyzetbe. Csakhogy ennél az alapjaiban helyes érvelésnél sok esetben kimondatlanok, sőt elkendő- zöttek maradnak azok a mulasztások is, amelyek következményeikben nem csekély mértékben rontják környezeti viszonyainkat, s amelyek - tegyük hozzá - gondosabb, körültekintőbb, fegyelmezettebb és felelősségteljesebb munkával nagyrészt elkerülhetőek lennének. Kíséreljük meg tehát mindkét nézet tekintetbe vételével nagy vonalakban tárgyilagosan felmérni e tekintetben a helyzet alakulását. NEHEZEBB FELTÉTELEK KÖZÖTT Tény és való, hogy mezőgazdaságunk a jelentős társadalmi támogatás ellenére évtizedek óta mind nehezebbé váló teltételek között igyekszik - tiszteletet, megbecsülést érdemlő eredményességgel - eleget tenni növekvő feladatainak. A számításból elsősorban nem hagyható ki az a sajnálatos körülmény, hogy az egy lakosunkra jutó mezőgazdasági földalap az ötvenes évek elejétől a mai napig nagyjából az egyhar- madával csókként. A szigorodó intézkedések ellenére - okkal, de esetenként oktalanul is - évente átlag egy főre számítva egy százalékkal „zsugorodott ősszé". Napjainkban azon országok közé tartozunk, amelyek viszonylag a legkisebb mezőgazdasági földterületen gazdálkodnak (egy lakosunkra 0,44 hektár mezőgazdasági földterület, ezen belül 0,31 hektár szántóföld jut). Csak ezen a címen tehát az„ágazatnak egy százalékkal kellett évente növelnie termelését, hogy megőrizze korábbi termelési szintjét. Évente hozzávetőleg további egy százalékos kiesést okoz a legjobb minőségű termőföld tizenkét százalékán az ipari szennyezőforrásoknak és annak hatása, hogy korlátozni kell a termelést egyes vízgazdasági és üdülési szempontból védett területeken, és veszteséget okoz az erózió is. Gondos számítások szerint hazánkban az ipar és az energetika és nemkülönben a külföldről mintegy ötven százalékos arányban a légáramlás útján hozzánk eljutó szennyező anyagok hatására a nyolcvanas évek végére bizonyíthatóan 670 ezer hektáron, vagyis mezőgazdasági földterületünk egytizedén csökken a termőképesség. Méghozzá a gabonaféléknél hozzávetőleg 19, a takarmánynövényeknél 25 és a kapásoknál 30 százalékos kiesést kell másutt pótolni. S arról sem feledkezhetünk meg, hogy ez az ágazat a nagy társadalmi követelményeknek a dolgozók szüntelenül csökkenő számával tesz eleget. Márpedig ezt a kiesést csakúgy, mint a fent említetteket csak a munka termelékenységének és intenzitásának fokozásával képes kiegyenlíteni, mi több, lépést tartani a fejlődéssel. Ez vitathatatlanul nem csak eredményekkel jár, hanem környezetkárosító hatással is. Egyaránt vonatkozik ez az ipari termelési módszerek alkalmazására, vagyis a gépesítés, a kemizálás szüntelen fejlesztésére, mint a gazdálkodás nagyüzemi formáinak általános tökéletesítésére. A nagyobb termelési intenzitás, a kemizálás, az állatállomány nagy koncentráltsága stb. ugyanis természeti viszonyokat befolyásoló kockázati tényező. A SOK NEM MINDIG JELENT TÖBBET S mindezt tetézi, hogy szüntelenül csökken a termőföld szervesanyag-tartalma. A szántóföldi biomassza formájában a talajtól huzamos ideje több szerves anyagot vonunk el, mint amennyivel dúsítjuk. Márpedig nem kell nagy jósnak lenni ahhoz, hogy megállapítsuk, a gazdálkodásnak ez a módja elöbb-utóbb a termőképesség kárára van. A műtrágyázás ugyan elkerülhetetlen, de semmiképp sem végső és egyetlen megoldás. Még termelési szempontból sem, s mécf kevésbé a környezetvédelem szempontjából. Persze a magas hozamok eléréséhez, a társadalmi szükségletek kielégítéséhez a felhasznált műtrágya mennyiségét feltétlenül jelentősen növelni kellett. A mezőgazdasági földterület egy hektárján 1948- ban átlag 18 kg műtrágyát alkalmaztunk, ma pedig nagyjából 255 kilogrammot. Ez nagyjából rendjén is lenne, ha ezzel lépést tartana a szerves anyagokkal való trágyázás. Csakhogy ez egyelőre még megoldatlan probléma. A vegyszeres növényvédelem is nyilván nélkülözhetetlen, hiszen enélkül aligha növelhető a hektárhozam az igényelt mértékben. De ez is nagy ökológiai veszélyforrás. Ismét szakemberek véleménye szerint a manapság alkalmazott ilyen vegyszerek lényeges hányada mélyreható változásokat idéz elő a talaj mikroorganizmusainak létfeltételeiben, sőt egyes ilyen vegyszerek hatásmechanizmusa még nem is ismeretes eléggé. Egyszerűen kevés az olyan mezőgazdaságban használható vegyszer, amelynek ne lenne kedvezőtlen mellékhatása. Az viszont már semmiképp sem mentegethető, hogy a műtrágyát és a növényvédő vegyszereket sok helyütt nem alkalmazzák rendeltetésszerűen, Magyarán mondva, nem igazodnak a tárolásukra és a felhasználásukra vonatkozó előírásokhoz. Igaz, sok gondot okoz az is, hogy a műtrágya, a növényvédő vegyszerek és a takarmányok megfelelő tárolásához szükséges berendezések építését hátráltatja a beruházási eszközök hiánya s talán méggyakrab- ban a kivitelezők ki nem elégítő kapacitása. TÖBBET LEHETNE ÉS KELL TENNI Valóban csak jelezni tudtuk azokat a mezőgazdaságon belüli és kívüli okokat, körülményeket, amelyek következtében ez az ágazat a természet- és általában a környezetvédelem szempontjából igencsak ellentmondásos helyzetbe került. A bűnbak szerepét joggal nem vállalhatja, de a másik oldalon - úgy véljük - még távolról sem élt lehetőségeivel, hogy az ezredfordulóig folyamatosan előkészítse és megvalósítsa e tekintetben az objektíve elkerülhetetlen kedvező fordulatot. Ezt a célt szolgálja a szövetségi kormány még tavalyelőtt jóváhagyott határozata alapján kidolgozott koncepciótervezet. Ez a tervezet kijelöli 2000-ig a mezőgazdasági és az élelmezési tárca alapvető környezetvédelmi tennivalóinak fő medrét. Ennek értelmében gyökeresen fokozni kell a természetvédelem hatásfokát és társadalmi súlyát. S ez a jelen helyzetben, amikor is ezen a területen nem rendelkezünk átfogó, egységes rendszerrel, egyben azt is jelenti, hogy a tárcát ebben a törekvésében nem hagyhatjuk önmagára. A környezetóvó intézkedések gyakorlati megvalósítása feltétlenül megkívánja mindazok aktivitását, akik tevékenységükkel a gyakorlatban hozzájárulhatnak és hozzá is kell járulniuk az őzzel kapcsolatos feladatok megvalósításához. Nemkülönben szükséges az olyan társadalmi tudat formálása és kialakítása, amely eredményesebben tanúsítaná a társfelelősség vállalását e mindannyiunkat érintő komoly probléma megoldásáért. GÁLY IVÁN A népi mondák minden nemzet szépirodalmi kultúrájának hagyományos kincsei. S mivel a meséktől eltérően nem irreális, „légüres térben" játszódnak le, hanem többnyire konkrét helyen, történelmi vagy legalábbis valós személyekhez és személyiségekhez kötődnek, minden jelentősebb tájnak van saját mondavilága, amely témáiban összecsendül jellegével. Számos monda fűződik a Magas-Tátrához is. Persze egyikük sem földrajzi tükröződése, de többségük részleteiben megbízhatóan elvezet bennünket a pontosan megnevezett tátrai völgyekbe és ormokra. Ezek a mondák attól fogva keletkeztek, hogy a hegyaljai telepesek valamikor a középkor végefelé érdekeltebbekké váltak a hegyvonulat természeti kincseinek gazdasági kihasználásában A legtöbb közülük azonban a XVIII. században született, amikor a dús képzelöeróvel rendelkező és babonás kincskeresők, aranyásók lepték el ezt a tájat. Az egyszerű Tátra-aljai emberek természetesen nem ismerhették a hegységet megteremtő geomorfológiai folyamatok törvényszerűségeit. Figyelmüket azonban felkeltették a hegyi alakzatok és megfigyelték a különféle változások lehetőségeit is. Sajátos jellegű, költői magyarázatok születtek arra vonatkozóan, hogy a legismertebb csúcsoknak miként alakulhatott ki jellegzetes formájuk. A Kriván csúcsát e szerint egy angyal görbítette meg nekiütköző szárnyával, amikor szemügyre kívánta venni a teremtő e müvét. A Barát nevű csúcs tulajdonképpen szerzetes, aki megkövesedett, mert egy gyönyörű tátrai lány iránt fellángoló szerelmével halálos bűnbe esett. A mondák költői mit sem tudhattak a jégárak mozgásáról és a tengerszemek jégkorszakbeli eredetéről. De azért sok változatban úgy magyarázták a tavak keletkezését, hogy a zergékre vadászó és a hegyekben örökre eltűnt kedvesét gyászoló lány könnyei voltak csodálatos megteremtői. Népünk e tengerszemek vizének optikailag eltérő színét is sok mindennek tulajdonította. Előszeretettel a tófenéken megbújó drágaköveknek. Hiszen nem tudtak állati és növényi eredetű mikroorganizmusaikról, sem a tófenék ásványi és talajtani jeltegéról. Az aranyásó és a kincskereső, akire hatással volt a babona és a mágia, hitelesnek tekintette elképzelését, miszerint a kőgörgetegek elindítói a tátrai „kincsestárak“ titokzatos őrzői, sárkányok és sátánok, akik ezzel akarják meggátolni behatolásukat a hegység szívébe. Mit sem sejtettek az erózióról, viszont azzal tisztában voltak, hogy a holt kő önmagától nem jön mozgásba. Az olyan elnevezések, amilyen a Pokol-csorba, az Ördög-torony, a Sárkány-kapu vagy a Sátán, tévedhetetlenül jelzik azokat a legendás helyeket, ahol a „rossz szellemektől" üldözött aranyásók hasztalan próbáltak szerencsét. • A mondák megszövegezői a barlangokban és a sziklahasadékokban betyárok és vakmerő lovagok rejtekhelyeit sejtették. Szerintük nekik kellett megfelelő időben segítségére jönniük az elnyomott és kizsákmányolt jobbágyságnak. De igen gyakran hősöknek tekintettek olyan konkrét történelmi személyiséTÁTRÁI MONDÁK geket is, akik valóban vagy a nép képzeletében és vágyálmaiban bizonyos vonatkozásban kötődtek a Tátra térségéhez. A tatárvész, a szepességi városok elzálogosítása a lengyel királynak, a Thököly felkelés, az elemi csapások, a pusztító pestisjárványok és sok más esemény szintén valóságra épülő alapanyaga lett a mondák megfogalmazóinak. S népi származású alakok is, a leghíresebb zergevadászok, bacsók és aranyásók is. A Havran-csúcsot például nem madárról (hav- ran = holló vagy varjú) nevezték el, hanem egy legendás hírű betyárról, a Papirusz-csorbát pedig egy sziléziai aranyásóról, aki itt 1771-ben huszonkét esztendős meddő kutatás után lelte halálát. Számos tátrai monda „hősei" különféle állatok. E mondák szerzői többnyire vadászok, vadorzók és pásztorok voltak. Ez • Sárkány-tavi gerinc (Ifj. Ivan Bohus felvétele) utóbbiak is jól ismerték a hegyvidéki állatok életét és maguk is szívesen vadászgattak. A legnagyobb megbecsüléssel és tisztelettel övezték az erő és az igazságosság jelképeként a medvét, akit a mondák eredeti változatai nem a nevén tituláltak, hanem óvatosan Ó-nek. A zergékről, mormotákról és a sasokról szóló mondók egyes részletei arról tanúskodnak, hogy szerzőik ezekkel az állatokkal kapcsolatban jó élettani ismeretekkel rendelkeztek. A Kacsa-völgyről szóló monda megfogalmazója nemcsak fantáziadús volt, hanem hosszú távon gondos megfigyelő is. Hiszen a vadkacsák évről évre csak e völgy fölött húznak el, noha nem rejtik el aranytojásaikat a Kacsa-völgyi tófenék kövei alá, amint azt a monda állítja. Az egyes növények csodálatos gyógyhatásá- ról, illetve az elvarázsolt fákról született mondák szerzői nyilván hozzáértő füvészek voltak, akik jól ismerték a hasznos és „mágikus" erejű növények, illetve a különleges fafajták előfordulási helyét, jóllehet hatásukat és jelentőségüket célzatosan eléggé felnagyították. Más jellegű mondákhoz képest ez esetben az erkölcsi motívum lépett előtérbe: a halálosan beteg ember életének megmentése a csodálatos gyógynövények segítségével. Annak ellenére, hogy gyűjtésük sok esetben kockázatos vállalkozás volt ebben a magashegységben. Az újabb keletű mondák több változatban magyarázzák a Tátra fogalmának keletkezését is s megint másokban óriások vitáznak afölött, hogy a hegységnek hány csúcsa is van: 333 vagy 777, ami több, 999? Ma már ugyan tudjuk, hogy a tátrai csúcsok száma az első adatot közelíti, azt viszont nem, hogy hány monda kötődik hozzájuk. Minden egyes ilyen monda ugyanis több változatban született. Eredetileg eléggé egyszerű fabulájuk idővel újabb és újabb motívumokkal gazdagodott. Ennek célja egyrészt a nagy drámai hatás elérése, másrészt az volt, hogy a mondát összhangba hozzák a változó korizléssel. A tátrai mondák gazdagságát dúsította, hogy megfogalmazóik több etnikumhoz tartoztak. Voltak köztük szepességi, liptói emberek, szlovák és lengyel hegylakók és német telepesek. Ezen túlmenően a XIX. század derekától a szájhagyomány mellett különféle szlovák, lengyel, cseh, német és magyar nyelvű irodalmi feldolgozásokban is megjelentek. A költők is megkísérelték feldolgozásukat versben. Magyarul különféle folyóiratokban láttak nyomdafestéket. Elsőként - Névy László megfogalmazásában - 1879-ben az Ellenőr című lapban A rubint-torony c. monda jelent meg. Weber Samu A kincskeresők a Magas-Tátrában címmel közölt cikket ezekről a mondákról a Magyarországi Kárpátegyesület évkönyvében 1885-ben. Az utóbbi időben e témák irodalmi feldolgozásával negyedik könyvében a szlovák-angol szakot végzett, 1953-ban született Anton Marec foglalkozik, aki különben megtelepedett a Magas-Tátrában s jelenleg a Zöld-tó meneöékház vezetője. Egyébként a Mladé letá Könyvkiadó a jövő évben adja ki a legattraktívabb ötven tátrai mondát tartalmazó kötetét. Nyilván a magyar olvasók is érdeklődéssel vennék a kezükbe ennek a műnek magyar nyelvű változatát. IVÁN BOHUS ÚJ] 1987. Tiremn miFiTTm 1 ——v_\i—y—_íi_ ííi_ _. ^. __s ff l NIZOBHIIHIÜG Társfelelősség környezetünk eredményes megóvásáért
