Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)

1987-08-28 / 34. szám

Körülnézett. A fiatal hadnagy állt előtte. Biz­tosan a mezőről jött. Zúzmara-illat és a föld friss szaga lengte körül. Köpenybe burkolózott, de ez nem növelte tekintélyét. Vékony nyaka és apró arca elárulta. A szeme haraggal lángolt. Erejét meghaladta, hogy mérsékelje magát. Szemrehányóan nézett a plébánosra, és még jobban felbőszítette, hogy már miseruhában találta.- Mit művel itt? — tört ki belőle. A plébános megremegett. Honnan veszi ez a fiatalember a bátorságot, hogy így beszéljen vele? De türtőztette magát, és már nyugodtan válaszolt.- A kötelességemet teszem, parancsnok úr.- Nem, ez provokáció! - A dühös fiatalember már üvöltött. - Tegnap rávett, hogy hagyjam el a falut, ma pedig a fegyvereim lötávolságába férkőzik. Meddig terjed a hatásköre, plébános úr? /- Ez a kápolna is a plébániához tartozik - felelte.- A tűzzel játszik! - kiabált tovább a pa­rancsnok.- Az én dolgom! - felelte nyomatékosan a pap.- Nem a magáé, hanem az enyém. Ez a harcterület az én parancsnokságom alá tarto­zik, és nem engedem, hogy mindenki azt tegye, amit akar. - A hangja megerősödött, és elvéko­nyodott, mintha elszorulna a torka. - Megtiltom, hogy ezen a'helyen misét szolgáljon. Akkor a plébános kemény pillantással végig­mérte; ez már sok volt ősz fejének.- Hadnagy úr, önnek bizonyára van pa­rancsnoka, aki elrendeli, hogy ön azt tegye, amit tesz. Nekem azonban hatalmasabb pa­rancsnokom van. Ő pedig elrendeli, hogy ma ezen a helyen áldozatot mutassanak be neki. És én meg is teszem, akár tetszik önnek, akár nem - fejezte be határozottan, és nyomban a négyágú fövege után nyúlt, mintegy jelezve,, hogy untatja a további társalgás. A hadnagy arcából az utolsó csepp szín is eltűnt, összeszorította a fogát. - A felelősséget ezért egyedül viseli - sziszegte, és köszönés nélkül távozott. Úgy tetszett, a fenyegetés, amely egész éjszaka a plébánia fölött lebegett, az Úr paran­csára reggelre szétoszlik, mint a köd. Éppen az úrfelmutatásnál tartott, amikor kint nehéz moto­rok dübörgése hangzott fel. Furcsa gépek szá­guldottak a hágó felé vezető úton. Némelyik kísértetnek tűnt. Széles hernyótalpakon mász­tak, fogaskerekeken, páncélterhet vittek domb­nak fel. Embert sehol sem lehetett látni, de abból ítélve, amilyen gyorsasággal és pontos­sággal mozogtak, arra lehetett következtetni, hogy velük együtt suhantak az autók, nagyok és kicsik, három, két és négy keréken, és mindben rohamsisak csillogott. Teljesen el­árasztották az utat, sót, amelyik nem fért el az úton, nekiiramodott a gyepnek, mély nyomokat hagyva maga után. Olyan volt, mint az áradat; összeomlással fenyegette a kápolna falait. Az első pillanatban a plébános megborzongott, amikor rátört a zaj. Keblét elöntötte az öröm hulláma. Nem kívánt a fiatal parancsnoknak- akivel nemrég még ellenséges viszonyban állt- semmi rosszat, de az örömet, hogy a fia­talember tehetetlenné vált, elégtételként fogad­ta a sértésért, amelyet kénytelen volt tőle elvi­selni. Mise után levetkeződött a sekrestyében, és még megállt az oltár előtt, hogy egy rövid imát mondjon, megköszönje az úrnak a különös kegyet, amelyben ma részesítette. De amikor tekintete az ablakra tévedt, megállásra kény-, szerült. A falmélyedés körülhatárolt terébe épp a két fiú futott be, akik a misénél segédkeztek. Vala­mi nyilván izgalomba hozta őket. Kis ideig álltak a dombon, éberen néztek le az útra, mintha onnan várnának valamit. Aztán kapták magu­kat, és az ablaknyílás felső sarkába, a bozótos irányába futottak. Az ember könnyen kitalálta, mi vonzotta őket. A száraz ágak között gép­fegyver hevert. A fiúk nem akarták elszalasztanii az alkalmat, hogy közelről szemügyre vehetnek ilyen érdekes fegyvert. Sietve rávetették magu­kat. Látszott, hogy birkóznak vele. Az ő kezük­höz képest túl nehéz és túl nagy volt, nem tudták, hogyan kell felállítani. S amikor sikerült, behúzódtak vele, meg a hosszú tölténytárral együtt a bozótba. (Részlet) A plébános nyugtalan lett. Nem lett volna szabad szem elöl téveszteni a csintalan sihede- reket. Könnyen belekeveredhetnek valami ké­nyes ügybe. Felelőtlenek, de elevenek és ter­mészetesen eléggé agyafúrtak. A fegyver ve­szedelmes jószág a kezükben, kiváltképp ak­kor, ha nem tudnak vele megfelelően bánni. Semmiképpen nem szeretné, ha az 6 lelkén száradna a sorsuk. El kell őket innen kergetni. Rirtelen gondolatainak fonala is megsza­kadt. Homloka ráncba futott, a tekintete meg­merevedett. Felállt az oltártól, elszánva magát, hogy közbeavatkozzon, de nem volt ereje bár­milyen mozdulatot is tenni. A teste elnehezült, elzsibbadt, összekulcsolt kézzel állt, mint egy köszobor, csak a szemöldöke rángatózott a vá­rakozásban. Az ablak határolta térbe újabb alak lépett be. Egy katona. Kétségkívül azokhoz tartozott, akik az imént autókkal vonultak a hágóhoz. Lentről jött, a falu felől, az elgyötört ember lassú, himbálózó járásával. Zöld meg barna foltokkal tarkított gumiköpenye hátul a sarkát verdeste. Egyik kezével görcsösen szorította az oldalá­hoz a fegyverét, a másikkal minduntalan meg­törölte vagy megtapogatta az orrát, mintha arról akarna meggyőződni, vajon szilárdan ül-e még a lapos rohamsisak alatt. A művelet nyilván olyannyira lekötötte, hogy megfeledkezett a környék szemügyre vételezéséről, vagy pedig olyan biztonságban érezte magát, hogy nem volt rá szüksége. Előtte gépesített egység ha­ladt, mindennemű ellenállást megbénított és lehetetlenné tett, a legmakacsabb és a legvak­merőbb ember bátorságát is letörte, hogy nyo- matékot adjon a győztes szigorú gesztusának, így volt ez eddig. Az ilyen háború még csak megjárná. Az ember megjátssza a mindenható hódítót. Van, ahol lebiggyeszti az ajkát, ráncolja az arcát, s valami testhezálló szitkot vagy kurta paran­csot szűr a foga között, másutt megint nagyvo­nalúan behunyja a szemét, hogy megnyerje a kishitüek szívét, és biztosítsa az önként való engedelmességet. Igen, ez még menne, hála a vezérnek - gondolta. Ezért merészelt egy kis ideig a saját orrával foglalatoskodni. Alighanem komolyan aggódott miatta. Éjszaka meneteltek, a hegyi völgyben heves szél fújt, a füvet belepte a fagy, s ő meg­feledkezett az orráról, pedig egyszer jnár lefa­gyott. Csak az imént vette észre, amikor az orrához nyúlt, hogy érzéketlen. Hideg csepp folyt az ujjára. Ez rossz jel. Meg kellene vala­hogy melegíteni. Az embernek mindenképpen könnyebb a szive, melyet a mellkasában hord, ha az orra alatt is egy kis meleget érez. A gondolatai egymásba fonódtak, s a katona elfelejtette, hogy az állát szíjak szorítják össze, s az oldalán komoly fegyver van. Nem látta a keskeny völgyet, a sötét erdőt, amely kétfelöl egyre jobban nyomasztotta. Talán az utat sem látta, annyira lefoglalta saját személye. Gondo­latainak özönébe szabályosan belehasított lép­teinek visszhangja. S talán az győzte meg róla, hogy még tisztességesen szolgálja a hazát. így ment végig az úton, egész a fehérre meszelt kilométerkőig, amely körülbelül a tér­ség közepén állt. Itt azonban hirtelen kizökkent gondolataiból, kedve támadt megnézni a kápol­nát. A felfedezés nyilván lekötötte a figyelmét. Kis, félkör alakú templom a hegyek közepén. A lemállott vakolatból, a korhadt tetőből, a sé­rült toronyból és a keskeny ablakokból arra következtetett, hogy régi. Talán valamelyik ha­zai öreg templomot juttatta az eszébe, amely 'náluk, otthon is elhagyatottan és elfeledve áll valami félreeső zugban. Azzal egyidejűleg, hogy a katona felfedezte a templomot, és utoljára nyúlt önkéntelenül az orrához, a bozótosból előbukkant a gépfegyver vascsöve, és nyújtott lövéssorozat bödült. A ka­tona meglepetésében felugrott, karját a feje fölé emelte, mintha megadná magát, de nyomban hevesen előrelendült, és az útra bukott. Síri csend állt be. A hegyek elnémultak. Fölöttük megdermedt a kékes hajnal, s az ég a magasban éppen kifeszült, mint az ágylepe­dő, amelyből már teljesen elillant az éjszakai álom illatos melege. Az égbolt egész szélessé­gében sehol sem látszott a szél hullámzása. Csupán a magtörő fenyőszajkó riadt fel vala­melyik völgyben, és repült keresztül az ablak határolta téren. A plébános aggódva követte a madár röptét az ablakkeret széléig, mintha csak tulajdon lelke hagyná el. Még sosem élt meg és nem látott közvetlenül ilyen végzetes gyilkosságot, mint most. Egyházközösségében gyakran látott szenvedő embereket, gyakran látta őket meg­halni is. Rendszerint a fülledt szoba sötét zugá­ban, a füstös mennyezet alatt, jajveszékelő asszonyok és ijedt gyerekek jelenlétében. Az ember hanyatt feküdt & vékony dunyha alatt, erőlködve, nehezen lélegzett, bágyadt tekintete kétségbeesetten repkedett, nyújtogatta a karját, mintegy szilárd pontot keresve maga körül, amelybe még belekapaszkodhat e világon. Ak­kor ő puha tenyerét a haldokló hűvös homloká­ra tette, hogy segítsen az utolsó akadály leküz­désében. S amikor észrevette, hogy a vergődő test elernyed csillapító érintésétől, a kereszt jelét rajzolta a szerencsétlenre, megvigasztalva az elhagyatottakhoz szóló meleg, reményteljes szavakkal. Olyankor nyugodtan távozott, azzal a tudattal, hogy nyájának egyik félénk bárány- káját ismét sikerült átkísérnie a halál ingatag pallóján a túloldalra, az Úr.karjai közé. De most meglepte a halál. Hamarabb elra­gadta zsákmányát, mint ahogy ő a segítségére siethetett volna. Az ember nem meghalt, ha­nem hirtelen kettétörött, mint a levágott gabo­naszár. Talán éppen így képzelte el, ha azt hallotta, hogy valaki elesett a háborúban. A valóság azonban nyersebb volt. Elkábította, lehűtötte a szívét, és minden bátorságától megfosztotta. Ha mostanáig hatalmasnak, határozottnak és elszántnak érezte magát, úgy most kicsi, félénk és tanácstalan lett. A válla megroggyant, a tes­te csak terhére volt. Időbe telt, amíg össze­szedte az erejét, hogy ismét elmozdulhasson a helyéből, s legalább a kötelességét elvégez­ze, amire a hivatása kötelezi. Az ajtó előtt beleütközött a lókötőkbe. Mind a ketten a nehéz gépfegyvert húzták-vonták, amellyel csak az imént oltották ki a katona életét. A dombról sikerült levonszolniuk, de itt, a templom előtt, a mélyedésben, ez már meghaladta az erejü­ket. Biztosan el akarták valahol rejteni, a fal mögött, vagy a völgyteknőt keresztülszelö árok­ban. De amikor észrevették maguk előtt a plé­bánost, megrémültek, és elfutottak. Csak ugrá­lásuk zaját lehetett hallani a bozótban, lent a pataknál. A plébános nem törődött velük. Nem volt mikor. Bár nem vonta kétségbe, hogy a fiúknak jobb a lábuk, mint neki, mégis természetesnek tartotta, hogy egyszer majd elkapja őket, és megrója tettükért. Most sietős volt a dolga. Egyenesen a dombnak fel indult, hogy minél előbb az úton legyen. Azt hitte, még nem lesz késő, és mégis tehet valamit a szerencsétlen­sért. A katona a porban feküdt, keresztben az úton. Estében a rohamsisak szíja kioldódott, és a sisak az árokba gurult. A füle fölött, ahol a legszorosabban simult a halántékára, össze- kócolódott a haja. Egyik kezében, amelyiket jobban oldalra nyújtotta, még görcsösen mar­kolta a puskát. A plébános lehajolt hozzá, és megfordította, hogy az arcába láthasson. A katona kinyújtott keze behajlott, s vele együtt a puska is. Most a bal oldalán feküdt, mintegy tisztelgésre ké­szen. Becsületes német katona volt, az utolsó pillanatig megtartotta a regulát. Csak az arca nem tartotta meg az előírásos kifejezést. Ijed- tebb volt, rémültebb, merevebb, mint amilyen lehet az egyszerű katona arckifejezése, ha a parancsnoka utasítását várja. A plébános szinte undorodva elhúzódott tő­le.,Az életnek szikrája sem volt benne. A fiúk pontosa« céloztak. A katona már csak egyetlen szolgálatra várt: hívni kell valakit, aki félrehúzza az útból, és eltemeti a porhanyós földbe, em­berhez méltóan. A plébános a barátaira gon­dolt, akikkel a katona ebbe az országba jött, s akik nem lehetnek tőle messze. Arra gondolt, hogy felkeresi őket, és jelenti, mi történt. Az erdőből, feljebb tőle, éppen akor bukkant elő egy lánctalpas autó. Olyan tarka szörnye­teg, mint amilyenek az imént keresztülszágul- dottak erre, megremegtették a templomot, s öt leplezetlen örömmel s az igazságos végső győzelem érzetével töltötték el. Bizonyára a hegyszorosból tért vissza. Nem kellett megál­lítani. Amikor észrevette az úton az akadályt, azonnal lehalkult a dübörgés a zöld páncélzat alatt, s nyomban felfegyverzett férfiak ugráltak ki a kocsiból. Mindannyian tarka köpenyt viseltek, rövid szárú vasait csizmát, markukban puska, mint ennek, aki az úton feküdt, de fürgébbek, ro­hamsisakjuk szilárdan ül a fejükön, az arcuk szigorú, a szemük éles, ahogy katonához illik. Amikor a plébános először megpillantotta őket, azt hitte, vasbábukat lát, s a gumiköpeny alatt levő gép mozgatja őket. Az első pillanatban ügy tetszett, a katonák nem is látják a papot. Fekvő társuk köré gyűl­tek, tapogatták, nézegették, emelgették. Min­denki meg akarta érinteni, mindenki meg akarta rázni a kezét, hogy meggyőződjék róla, valóban merev-e. E tettükkel nőtt a fürgeségük és felháborodásuk, s időnként azzal fenyegetett, hogy dühöngésben tör ki. Megvadult lódara­zsakként szétrajzottak a pázsiton. Üvöltöttek és dübörögtek a bozótban, akár az állatok. A ká­polnába is berontottak, s talán a kövezetét is felszaggatták, mert csak recsegés-ropogás hallatszott. Némelyiküknek a tetőre is sikerült felmásznia: a torony még jobban elferdült, mint amilyen addig volt. A harang kötése meglazult, a harang fájdalmasan feljajdult, ívben kirepült a rácsozaton, s szétört. mint a tojáshéj. Lőrincz Gyula tusrajza a szlovák nemzeti felkelés című sorozatból bér szá a £ hac I bor Ap haj: felh ner volr nak idő bes Nei A t bek aka I: ga köri aka tudt a fii dék Kéz hog E műi hajh C keik vála mec rult. lágy nyu< N ame vag^ jönn Hide mén anyí zúzr nyer köpe fagy. villoi gorú de a ez. f gott győz A rádöl Iőssí ságé Gönc nősz; ják f< gono tét é életé tóttá képe kitépi embe hiszn désül Rá a embe Es Most kell I könyv fogni, hogy De latoké azért, és ön sen t felebe fogad zett. Cse tövébe nem ti fel nel Ism hegyo égbolt Ner a vilác rájött, előtte. Meghe földrés ugyan, fel. Mc ga, ő e vetésb A fe tete a a melle got saj Égé jelentő üzenet ra, akii dőlni n egybec visszhe amit a Áztál

Next

/
Thumbnails
Contents