Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-08-28 / 34. szám
Körülnézett. A fiatal hadnagy állt előtte. Biztosan a mezőről jött. Zúzmara-illat és a föld friss szaga lengte körül. Köpenybe burkolózott, de ez nem növelte tekintélyét. Vékony nyaka és apró arca elárulta. A szeme haraggal lángolt. Erejét meghaladta, hogy mérsékelje magát. Szemrehányóan nézett a plébánosra, és még jobban felbőszítette, hogy már miseruhában találta.- Mit művel itt? — tört ki belőle. A plébános megremegett. Honnan veszi ez a fiatalember a bátorságot, hogy így beszéljen vele? De türtőztette magát, és már nyugodtan válaszolt.- A kötelességemet teszem, parancsnok úr.- Nem, ez provokáció! - A dühös fiatalember már üvöltött. - Tegnap rávett, hogy hagyjam el a falut, ma pedig a fegyvereim lötávolságába férkőzik. Meddig terjed a hatásköre, plébános úr? /- Ez a kápolna is a plébániához tartozik - felelte.- A tűzzel játszik! - kiabált tovább a parancsnok.- Az én dolgom! - felelte nyomatékosan a pap.- Nem a magáé, hanem az enyém. Ez a harcterület az én parancsnokságom alá tartozik, és nem engedem, hogy mindenki azt tegye, amit akar. - A hangja megerősödött, és elvékonyodott, mintha elszorulna a torka. - Megtiltom, hogy ezen a'helyen misét szolgáljon. Akkor a plébános kemény pillantással végigmérte; ez már sok volt ősz fejének.- Hadnagy úr, önnek bizonyára van parancsnoka, aki elrendeli, hogy ön azt tegye, amit tesz. Nekem azonban hatalmasabb parancsnokom van. Ő pedig elrendeli, hogy ma ezen a helyen áldozatot mutassanak be neki. És én meg is teszem, akár tetszik önnek, akár nem - fejezte be határozottan, és nyomban a négyágú fövege után nyúlt, mintegy jelezve,, hogy untatja a további társalgás. A hadnagy arcából az utolsó csepp szín is eltűnt, összeszorította a fogát. - A felelősséget ezért egyedül viseli - sziszegte, és köszönés nélkül távozott. Úgy tetszett, a fenyegetés, amely egész éjszaka a plébánia fölött lebegett, az Úr parancsára reggelre szétoszlik, mint a köd. Éppen az úrfelmutatásnál tartott, amikor kint nehéz motorok dübörgése hangzott fel. Furcsa gépek száguldottak a hágó felé vezető úton. Némelyik kísértetnek tűnt. Széles hernyótalpakon másztak, fogaskerekeken, páncélterhet vittek dombnak fel. Embert sehol sem lehetett látni, de abból ítélve, amilyen gyorsasággal és pontossággal mozogtak, arra lehetett következtetni, hogy velük együtt suhantak az autók, nagyok és kicsik, három, két és négy keréken, és mindben rohamsisak csillogott. Teljesen elárasztották az utat, sót, amelyik nem fért el az úton, nekiiramodott a gyepnek, mély nyomokat hagyva maga után. Olyan volt, mint az áradat; összeomlással fenyegette a kápolna falait. Az első pillanatban a plébános megborzongott, amikor rátört a zaj. Keblét elöntötte az öröm hulláma. Nem kívánt a fiatal parancsnoknak- akivel nemrég még ellenséges viszonyban állt- semmi rosszat, de az örömet, hogy a fiatalember tehetetlenné vált, elégtételként fogadta a sértésért, amelyet kénytelen volt tőle elviselni. Mise után levetkeződött a sekrestyében, és még megállt az oltár előtt, hogy egy rövid imát mondjon, megköszönje az úrnak a különös kegyet, amelyben ma részesítette. De amikor tekintete az ablakra tévedt, megállásra kény-, szerült. A falmélyedés körülhatárolt terébe épp a két fiú futott be, akik a misénél segédkeztek. Valami nyilván izgalomba hozta őket. Kis ideig álltak a dombon, éberen néztek le az útra, mintha onnan várnának valamit. Aztán kapták magukat, és az ablaknyílás felső sarkába, a bozótos irányába futottak. Az ember könnyen kitalálta, mi vonzotta őket. A száraz ágak között gépfegyver hevert. A fiúk nem akarták elszalasztanii az alkalmat, hogy közelről szemügyre vehetnek ilyen érdekes fegyvert. Sietve rávetették magukat. Látszott, hogy birkóznak vele. Az ő kezükhöz képest túl nehéz és túl nagy volt, nem tudták, hogyan kell felállítani. S amikor sikerült, behúzódtak vele, meg a hosszú tölténytárral együtt a bozótba. (Részlet) A plébános nyugtalan lett. Nem lett volna szabad szem elöl téveszteni a csintalan sihede- reket. Könnyen belekeveredhetnek valami kényes ügybe. Felelőtlenek, de elevenek és természetesen eléggé agyafúrtak. A fegyver veszedelmes jószág a kezükben, kiváltképp akkor, ha nem tudnak vele megfelelően bánni. Semmiképpen nem szeretné, ha az 6 lelkén száradna a sorsuk. El kell őket innen kergetni. Rirtelen gondolatainak fonala is megszakadt. Homloka ráncba futott, a tekintete megmerevedett. Felállt az oltártól, elszánva magát, hogy közbeavatkozzon, de nem volt ereje bármilyen mozdulatot is tenni. A teste elnehezült, elzsibbadt, összekulcsolt kézzel állt, mint egy köszobor, csak a szemöldöke rángatózott a várakozásban. Az ablak határolta térbe újabb alak lépett be. Egy katona. Kétségkívül azokhoz tartozott, akik az imént autókkal vonultak a hágóhoz. Lentről jött, a falu felől, az elgyötört ember lassú, himbálózó járásával. Zöld meg barna foltokkal tarkított gumiköpenye hátul a sarkát verdeste. Egyik kezével görcsösen szorította az oldalához a fegyverét, a másikkal minduntalan megtörölte vagy megtapogatta az orrát, mintha arról akarna meggyőződni, vajon szilárdan ül-e még a lapos rohamsisak alatt. A művelet nyilván olyannyira lekötötte, hogy megfeledkezett a környék szemügyre vételezéséről, vagy pedig olyan biztonságban érezte magát, hogy nem volt rá szüksége. Előtte gépesített egység haladt, mindennemű ellenállást megbénított és lehetetlenné tett, a legmakacsabb és a legvakmerőbb ember bátorságát is letörte, hogy nyo- matékot adjon a győztes szigorú gesztusának, így volt ez eddig. Az ilyen háború még csak megjárná. Az ember megjátssza a mindenható hódítót. Van, ahol lebiggyeszti az ajkát, ráncolja az arcát, s valami testhezálló szitkot vagy kurta parancsot szűr a foga között, másutt megint nagyvonalúan behunyja a szemét, hogy megnyerje a kishitüek szívét, és biztosítsa az önként való engedelmességet. Igen, ez még menne, hála a vezérnek - gondolta. Ezért merészelt egy kis ideig a saját orrával foglalatoskodni. Alighanem komolyan aggódott miatta. Éjszaka meneteltek, a hegyi völgyben heves szél fújt, a füvet belepte a fagy, s ő megfeledkezett az orráról, pedig egyszer jnár lefagyott. Csak az imént vette észre, amikor az orrához nyúlt, hogy érzéketlen. Hideg csepp folyt az ujjára. Ez rossz jel. Meg kellene valahogy melegíteni. Az embernek mindenképpen könnyebb a szive, melyet a mellkasában hord, ha az orra alatt is egy kis meleget érez. A gondolatai egymásba fonódtak, s a katona elfelejtette, hogy az állát szíjak szorítják össze, s az oldalán komoly fegyver van. Nem látta a keskeny völgyet, a sötét erdőt, amely kétfelöl egyre jobban nyomasztotta. Talán az utat sem látta, annyira lefoglalta saját személye. Gondolatainak özönébe szabályosan belehasított lépteinek visszhangja. S talán az győzte meg róla, hogy még tisztességesen szolgálja a hazát. így ment végig az úton, egész a fehérre meszelt kilométerkőig, amely körülbelül a térség közepén állt. Itt azonban hirtelen kizökkent gondolataiból, kedve támadt megnézni a kápolnát. A felfedezés nyilván lekötötte a figyelmét. Kis, félkör alakú templom a hegyek közepén. A lemállott vakolatból, a korhadt tetőből, a sérült toronyból és a keskeny ablakokból arra következtetett, hogy régi. Talán valamelyik hazai öreg templomot juttatta az eszébe, amely 'náluk, otthon is elhagyatottan és elfeledve áll valami félreeső zugban. Azzal egyidejűleg, hogy a katona felfedezte a templomot, és utoljára nyúlt önkéntelenül az orrához, a bozótosból előbukkant a gépfegyver vascsöve, és nyújtott lövéssorozat bödült. A katona meglepetésében felugrott, karját a feje fölé emelte, mintha megadná magát, de nyomban hevesen előrelendült, és az útra bukott. Síri csend állt be. A hegyek elnémultak. Fölöttük megdermedt a kékes hajnal, s az ég a magasban éppen kifeszült, mint az ágylepedő, amelyből már teljesen elillant az éjszakai álom illatos melege. Az égbolt egész szélességében sehol sem látszott a szél hullámzása. Csupán a magtörő fenyőszajkó riadt fel valamelyik völgyben, és repült keresztül az ablak határolta téren. A plébános aggódva követte a madár röptét az ablakkeret széléig, mintha csak tulajdon lelke hagyná el. Még sosem élt meg és nem látott közvetlenül ilyen végzetes gyilkosságot, mint most. Egyházközösségében gyakran látott szenvedő embereket, gyakran látta őket meghalni is. Rendszerint a fülledt szoba sötét zugában, a füstös mennyezet alatt, jajveszékelő asszonyok és ijedt gyerekek jelenlétében. Az ember hanyatt feküdt & vékony dunyha alatt, erőlködve, nehezen lélegzett, bágyadt tekintete kétségbeesetten repkedett, nyújtogatta a karját, mintegy szilárd pontot keresve maga körül, amelybe még belekapaszkodhat e világon. Akkor ő puha tenyerét a haldokló hűvös homlokára tette, hogy segítsen az utolsó akadály leküzdésében. S amikor észrevette, hogy a vergődő test elernyed csillapító érintésétől, a kereszt jelét rajzolta a szerencsétlenre, megvigasztalva az elhagyatottakhoz szóló meleg, reményteljes szavakkal. Olyankor nyugodtan távozott, azzal a tudattal, hogy nyájának egyik félénk bárány- káját ismét sikerült átkísérnie a halál ingatag pallóján a túloldalra, az Úr.karjai közé. De most meglepte a halál. Hamarabb elragadta zsákmányát, mint ahogy ő a segítségére siethetett volna. Az ember nem meghalt, hanem hirtelen kettétörött, mint a levágott gabonaszár. Talán éppen így képzelte el, ha azt hallotta, hogy valaki elesett a háborúban. A valóság azonban nyersebb volt. Elkábította, lehűtötte a szívét, és minden bátorságától megfosztotta. Ha mostanáig hatalmasnak, határozottnak és elszántnak érezte magát, úgy most kicsi, félénk és tanácstalan lett. A válla megroggyant, a teste csak terhére volt. Időbe telt, amíg összeszedte az erejét, hogy ismét elmozdulhasson a helyéből, s legalább a kötelességét elvégezze, amire a hivatása kötelezi. Az ajtó előtt beleütközött a lókötőkbe. Mind a ketten a nehéz gépfegyvert húzták-vonták, amellyel csak az imént oltották ki a katona életét. A dombról sikerült levonszolniuk, de itt, a templom előtt, a mélyedésben, ez már meghaladta az erejüket. Biztosan el akarták valahol rejteni, a fal mögött, vagy a völgyteknőt keresztülszelö árokban. De amikor észrevették maguk előtt a plébánost, megrémültek, és elfutottak. Csak ugrálásuk zaját lehetett hallani a bozótban, lent a pataknál. A plébános nem törődött velük. Nem volt mikor. Bár nem vonta kétségbe, hogy a fiúknak jobb a lábuk, mint neki, mégis természetesnek tartotta, hogy egyszer majd elkapja őket, és megrója tettükért. Most sietős volt a dolga. Egyenesen a dombnak fel indult, hogy minél előbb az úton legyen. Azt hitte, még nem lesz késő, és mégis tehet valamit a szerencsétlensért. A katona a porban feküdt, keresztben az úton. Estében a rohamsisak szíja kioldódott, és a sisak az árokba gurult. A füle fölött, ahol a legszorosabban simult a halántékára, össze- kócolódott a haja. Egyik kezében, amelyiket jobban oldalra nyújtotta, még görcsösen markolta a puskát. A plébános lehajolt hozzá, és megfordította, hogy az arcába láthasson. A katona kinyújtott keze behajlott, s vele együtt a puska is. Most a bal oldalán feküdt, mintegy tisztelgésre készen. Becsületes német katona volt, az utolsó pillanatig megtartotta a regulát. Csak az arca nem tartotta meg az előírásos kifejezést. Ijed- tebb volt, rémültebb, merevebb, mint amilyen lehet az egyszerű katona arckifejezése, ha a parancsnoka utasítását várja. A plébános szinte undorodva elhúzódott tőle.,Az életnek szikrája sem volt benne. A fiúk pontosa« céloztak. A katona már csak egyetlen szolgálatra várt: hívni kell valakit, aki félrehúzza az útból, és eltemeti a porhanyós földbe, emberhez méltóan. A plébános a barátaira gondolt, akikkel a katona ebbe az országba jött, s akik nem lehetnek tőle messze. Arra gondolt, hogy felkeresi őket, és jelenti, mi történt. Az erdőből, feljebb tőle, éppen akor bukkant elő egy lánctalpas autó. Olyan tarka szörnyeteg, mint amilyenek az imént keresztülszágul- dottak erre, megremegtették a templomot, s öt leplezetlen örömmel s az igazságos végső győzelem érzetével töltötték el. Bizonyára a hegyszorosból tért vissza. Nem kellett megállítani. Amikor észrevette az úton az akadályt, azonnal lehalkult a dübörgés a zöld páncélzat alatt, s nyomban felfegyverzett férfiak ugráltak ki a kocsiból. Mindannyian tarka köpenyt viseltek, rövid szárú vasait csizmát, markukban puska, mint ennek, aki az úton feküdt, de fürgébbek, rohamsisakjuk szilárdan ül a fejükön, az arcuk szigorú, a szemük éles, ahogy katonához illik. Amikor a plébános először megpillantotta őket, azt hitte, vasbábukat lát, s a gumiköpeny alatt levő gép mozgatja őket. Az első pillanatban ügy tetszett, a katonák nem is látják a papot. Fekvő társuk köré gyűltek, tapogatták, nézegették, emelgették. Mindenki meg akarta érinteni, mindenki meg akarta rázni a kezét, hogy meggyőződjék róla, valóban merev-e. E tettükkel nőtt a fürgeségük és felháborodásuk, s időnként azzal fenyegetett, hogy dühöngésben tör ki. Megvadult lódarazsakként szétrajzottak a pázsiton. Üvöltöttek és dübörögtek a bozótban, akár az állatok. A kápolnába is berontottak, s talán a kövezetét is felszaggatták, mert csak recsegés-ropogás hallatszott. Némelyiküknek a tetőre is sikerült felmásznia: a torony még jobban elferdült, mint amilyen addig volt. A harang kötése meglazult, a harang fájdalmasan feljajdult, ívben kirepült a rácsozaton, s szétört. mint a tojáshéj. Lőrincz Gyula tusrajza a szlovák nemzeti felkelés című sorozatból bér szá a £ hac I bor Ap haj: felh ner volr nak idő bes Nei A t bek aka I: ga köri aka tudt a fii dék Kéz hog E műi hajh C keik vála mec rult. lágy nyu< N ame vag^ jönn Hide mén anyí zúzr nyer köpe fagy. villoi gorú de a ez. f gott győz A rádöl Iőssí ságé Gönc nősz; ják f< gono tét é életé tóttá képe kitépi embe hiszn désül Rá a embe Es Most kell I könyv fogni, hogy De latoké azért, és ön sen t felebe fogad zett. Cse tövébe nem ti fel nel Ism hegyo égbolt Ner a vilác rájött, előtte. Meghe földrés ugyan, fel. Mc ga, ő e vetésb A fe tete a a melle got saj Égé jelentő üzenet ra, akii dőlni n egybec visszhe amit a Áztál
