Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)

1987-08-28 / 34. szám

1917-ben Oroszország dolgozói Lenin pártjának vezetésével megdöntötték a tőkések és a földbirtokosok hatalmát. Az ország életében új történelmi korszak kezdődött.

Nehéz út vezetett azonban a reakció legyőzéséhez. Elkeseredett ellenállás bontakozott ki a tömegek forradalmi mozgalmával szemben: a rendőrbot, a kozák kancsukák és a katonapuskák mellett a cári titkosszolgálat különféle ügynökei orvul hátba támadták az új hatalmat.

Egy ilyen esetet beszélt el Lev Sejnyin, a Szovjetunió Államügyészségének vizsgálóbírója, aki később ismert író lett.

Ezerkilencszázhuszonnyolc tayaszán, valamikor késő este a Leningrádi Területi Bíróság épületében levő dolgozószobámban megszólalt a telefon. Az ügyész hívott.- Kapsz egy új ügyet - mondta. - Régi eseményekbe kell beásnod magad, amelyek az 1906-os Balti flottái forradalmi felkelés bukásával függnek össze.

Revei (az észt főváros, Tallinn egykori neve) közelében egy balti-tengeri cirkálóraj gyakorlatozott. 1906-ot írtak akkor. Az idő tájt sok hajón alakultak forradalmi csoportok és körök: a Baltikumot is megmozgatták a Patyomkin páncéloson kitört hősies felkelésről és a fekete-tengeri flotta lázongásairól érkező hírek. Illegális irodalmat terjesztettek a hajókon, a matrózok kapcsolatba léptek a városi bolsevik szervezettel. A Riga, az Azov Emléke, a Rinda és a Nyikola- jev hadihajók legénysége különleges megfigyelés alatt állt. Az ohranka, a politikai titkosrendőrség értesüléseket szerzett arról, hogy ezeken a hajókon bolsevik bizottságok

alakultak, s hogy az Azov Emléke cirkáló matrózai a legaktívabbak.

Biriljev admirális, a tengerészeti miniszter a Balti flotta parancsnokságával folytatott hosszabb és titkos tárgyalások után úgy döntött, hogy személyesen utazik Reveibe, meglátogatja az Azov Emléke cirkálót, s beszédet mond a matrózoknak, hogy „kiragadja őket a zendülés karmai közül“.

Július közepén az admirális ünnepélyesen a cirkáló fedélzetére lépett. Megadták neki az ót megillető tiszteletet. Terített asztal várta a tiszti társalgóban. Ebéd után felsorakoztatták a matrózokat a fedélzeten. Az admirális az oroszországi lázongásokról, a „zűrzavaros napokról“ és a „zsidó felforgatókról“, valamint a cár és a haza iránti hűségről beszélt. Esküjükre emlékeztette a matrózokat. Beszéde végeztével éljent kiáltott „egész Oroszhon uralkodója" tiszteletére. A tisztek legnagyobb megrökönyödésére a cirkáló matrózainak százai néma hallgatással válaszoltak erre. Az admirális elvörösödött, aztán sarkon fordult és elindult a hajólépcsö felé. Olyan síri csend volt, hogy úgy tűnt, az admirális csizmasarkainak kopogása mindenhová elhallatszik az egész horgonyzóhelyen.

Másnap a hajón működő forradalmi csoport vezetőinek tanácskozásán döntés született, hogy felkelést robbantanak ki a cirkálón, siker esetén pedig a raj valamennyi hajóján. Éjszaka aztán, a tisztekkel vívott rövid tusa után a felkelők kezére került a cirkáló. A tiszteket elkülönítették és megbízható őrizet alá helyezték. A parancsnokságot a forradalmi fegyveres csoport vetté át.

Senki sem feküdt le aludni. A meleg jűliusi éjszaka lassan véget ért, közeledett a hajnal, a távolban rég kihúnytak Revei fényei, ott még mit sem tudtak a cirkálón történtekről. A forradalmi csoport vezérkara a parancsnoki kabinban tanácskozott. A matrózok csoportokba verődve várták a fedélzeten a vezérkar döntéseit.

Végre, már hajnalban, a vezérkar közölte: az Azov Emléke cirkáló forradalmi felkelést kezdeményez a Balti flottánál. A cirkáló először a hozzá legközelebb eső Riga hadihajót közelíti meg, és felszólítja a legénységet, hogy csatlakozzon a felkeléshez. Azután a Rigával együtt keresik fel sorra a ra| többi hajóját, s ugyanazzal a felhívással fordulnak hozzájuk is.

A vezérkar, miután közölte a legénységgel a döntését, felhúzta a cirkálón a vörös zászlót, mennydörgésszerű hurrá zúgott végig a horgonyzóhely fölött. Sok matróz sírt a boldogságtól...

Kirill Lavrinyenko fökonduktor (szakszolgálatos tiszthelyettesi rang a régi orosz flottánál) volt a cirkálón. A hosszabb ideje szolgáló matrózok régóta besúgónak és talpnyalónak tartották, lenézték és „rongy alaknak“ nevezték. Csakhogy voltak a cirkálón fiatal parasztlegények is, akiket csak nemrég soroztak be a flottához. Ók még tartottak elöljáróiktól, sokan közülük írástudatlanok voltak, s mindaz, ami ezen a nyugtalan éjszakán történt, érthetetlen volt számukra. Érthetetlenek voltak a gyűléseken elhangzott beszédek. Érthetetlen az új vörös zászló, amely felszökött a cirkáló árbocára. S még inkább érthetetlenül álltak a jövő előtt, amely reájuk várt.

Lavrinyenko éles szemű ember volt, észrevette a zavartságot a fiatal matrózokon, sót némely konduktoron is, akik ugyancsak rettegtek a holnaptól, s úgy döntött, „leveri a zendülést“, hogy ily módon érdemeket szerezzen.

Eleinte igen óvatosan, aztán pedig már bátrabban, beszélgetni kezdett az újoncokkal:- Egyetlenegy hajó sem fog csatlakozni a zendüléshez az egész rajból. Egyedül mi, ostobák, hagytuk, hogy nem tudni kik, és nem tudni miért, rászedjenek bennünket.. Térjetek észhez, tökfilkók, amig nem késő! Különben nem ússzuk meg szárazon! Csak úgy menekülhetünk meg, ha lefogjuk a zen- dülöket. és kiszabadítjuk a tiszteket. Akkor majd elnéző lesz velünk a parancsnokság.

Végül is sikerült neki és a hozzápártolt konduktoroknak meggyőzniük a fiatal matrózokat. Lavrinyenko közvetlenül a vacsora után az ütegfedélzeten jelt adott a támadásra. Mintegy háromszáz puskával felfegyer- zett újonc vetette magát a mit sem gyanító

forradalmár matrózokra és az előárbochoz szorították őket. Lavrinyenko gépfegyvert irányított rájuk a parancsnoki hídról. A felkelők kénytelenek voltak megadni magukat. Lavrinyenko diadalmasan kiszabadította a tiszteket. Az árbocról letépték a vörös zászlót...

A kormány különleges vizsgálóbizottságot alakított az ügy felderítésére. Több mint kilencven embed állítottak hadbíróság elé. Közülük tizennyolcat kivégeztek. A többieket kényszermunkára ítélték.

Lavrinyenko pedig megkapta „A bátorságért“ ezüst érdemrendet, és az admirali- tás alhadnagyává léptették elő

Lavrinyenko elég okos volt ahhoz, hogy ne tagadjon olyan tényeket, amelyeket dokumentumok és az életben maradt tanúk vallomásai alapján állapítottak meg. Nem is tagadta ezeket.- Tudatlanságom és vallásosságom miatt követtem el mindezt, vizsgálóbíró polgártárs - mondta a kihallgatás során, kerülve tekintetemet. - Kérem, vegyék figyelembe, hogy nem szándékosan tettem, hanem mintegy vakon. A tényeket nem tagadom, valóban bűnös vagyok...- Csakhogy a vizsgálat során olyan adatokra is fény derült, amelyek szerint maga a későbbiekben is, már mint a politikai titkosrendőrség ügynöke, folytatta ellenforradalmi tevékenységét.

Megmutatom az iratokat, amelyekből kiderült, hogy 1912-ben, amikor a flottánál újra kezdődtek a zavargások, a titkosrendőrségnek eszébe jutott az egykori szolgálatkész konduktor, és felajánlották neki, hogy legyen a rezindensük.- Azt se tudom, mit jelent az a szó, hogy „rezidens" - vonja meg a vállát Lavrinyenko. - Ami pedig a titkosszolgálatot illeti, a beosztásom kötelezett egyre s másra. A szolgálat az szolgálat...

Akkor megmutatom neki a saját kezűleg írt „végrendeletét“, amelyben - azzal a kéréssel fordulva elöljáróságához, hogy halála esetén ne hagyják magára a családját - a következőket írta: ,,Közölték velem, rám hárul az a feladat, hogy a tanulóhajókon megszervezzem a titkosrendőrséget. Szívesen vállalom ezt a nehéz feladatot, s remélem teljesíteni tudom, még ha az életembe kerül is. “- A maga írása?- Igen, az enyém.- Tehát mégiscsak ,,szívesen vállalta“, hogy a hadihajókon megszervezi a titkosrendőrség ügynöki hálózatát?- Bűnös vagyok.- Aztán miből gondolta, hogy ez az életébe kerülhet?

Lavrinyenko lehajtja a fejét, és sokáig gondolkodik. Kellemetlen számára ez a kérdés. Azt latolgatja, hogyan válaszolhatna rá a legjobban.- Megölhettek volna a matrózok - bökte ki végre. - Az Azov Emlékéről is azért mentem át másik hajóra. S aztán még ez a titkos megbízatás... Beszervez az ember ötöt, a hatodik meg se szó, se beszéd, belédöfi a kést és a tengerbe dobja... Akárhány forradalmárt ültettek is le, mégis évről évre többen lettek... És valamennyien egy emberként álltak ki egymásért.

Lavrinyenko, elvállalva a megbízatást, serényen buzgólkodott. A gyengéket és

megvesztegethetöket. az elkeseredetteket és korlátoltakat, a kapzsikat és ravaszakat válogatta ki a matrózok közül, lefizette, megzsarolta, rászedte őket, és a segítségükkel nyomozta ki és tartóztatta le a forradalomhoz húzó matrózokat. Lavrinyenko ügynökeinek feljelentései alapján emberek tucatjait akasztották fel, lövették agyon, küldték kényszermunkára. A titkosrendőrségnél igencsak örülhettek az energikus rezidensnek. Hamarosan elő is léptették törzskapitánnyá.

Ekkor azonban kitört az 1917-es februári forradalom. A cárt eltávolították. A forradalom ugyanott, a reveli révben érte Lavri- nyenkót. A hajókon és a város rakpartjain egymást érték a gyűlések. A hideg, nyugtalan éjjeleken Lavrinyenko a kabinjába zárkózva buzgón jegyezte fel a felszólaló matrózok nevét, az ismertető jeleket, tényeket, megfigyeléseket. Még mindig reménykedett abban, hogy ezek a feljegyzések egyszer majd jól jönnek a titkosrendőrségnek.

Csakhogy ót tartóztatták le, mégpedig azzal a váddal, hogy tagja a titkosrendőrségnek. Konokul tagadott, de rábizonyították. Úgy látszott, semmi remény a menekülésre. S akkor 1917 júliusában váratlanul szabadon engedték. Az ellenforradalom útjára lépett burzsoá Ideiglenes Kormánynak szabaddá kellett tennie a börtönöket Lenin hívei, a bolsevikok számára.

Másfél hónap telt el attól a naptól, hogy megismerkedtem Lavrinyenkóval. Most itt ül az asztalom előtt, szakálla gondosan nyírott, szeme apró, szürke. Beszéde csendes, kissé mézes-mázos, szófukar, szeret elgondolkodni, mielőtt válaszol a kérdésekre. Másfél hónapja teszünk vele közösen „kirándulásokat" a múltba, az ő feljelentései alapján agyonvert, agyonkínzott, felakasztott, agyonlövetett embereket keresünk és találunk ott. S mindezt azért, mert a nép szabadságáért harcoltak.

S végre elérkezünk az 1917-es esztendőnek ahhoz a júliusi napjához, amikor Lavrinyenko kilépett a börtön kapuján.- Mondja el, hová ment, hol élt, mit csinált, hol bujkált, mire számítottI- Nem bujkáltam. Úgy gondoltam, hogy a három hónap börtönnel levezekeltem a bűnömet...- Ha nem bujkált, akkor miért változtatott háromszor nevet, miért költözött tucatnyi- szőr egyik városból a másikba anélkül, hogy akár csak a családjával vagy a rokonságával is tudatta volna, hol tartózkodik?

Hallgat. Ekkor elébe teszem a névváltoztatásokat tanúsító papírokat. A térképhez vezetem, megmutatom neki azokat a városokat, ahol ezekben áz években megfordult. S ekkor újra mesélni kezd.

Petrográd, 1917. október. Tábortüzek a Szmolnijnál, a lenini párt vezérkarának székhelyénél, felfegyverzett matrózok, munkások, katonák, az Ideiglenes Kormány rezidenciájának, a Téli Palotának az elfoglalása, a szovjethatalom első dekrétumai: béke a népeknek, föld a parasztoknak. Lavrinyenko kénytelen volt meghúzni magát, rejtőzködni, kivárni. Igen, kivárni és reménykedni. Amikor pedig megértette, hogy a hatalom a bolsevikoké, méghozzá hosszú időre, hogy könnyen pórul járhat, Asztrahanyba szökött. Onnan aztán Moszkvába, majd Kijevbe vergődött el, de ott is bolsevikokat talált. Megpróbált eljutni a Krímbe, Vrangelhez. A Krím is a szovjeteké lett Az intervencióban reménykedett... De minden reménye dugába dőlt. Nem maradt más hátra, mint külföldre szökni. Finnország mellett döntött

Lavrinyenko hamis iratokat szerez, visz- szatér Leningrádba, s ott munkába áll. Azután pedig pénzt lop a munkahelyén, megszökik és a határ felé igyekszik. Sötét éjszaka volt, amikor a határsáv felé kúszott, s abban reménykedett, hogy az eső zaja és a sötétség segítségére lesz. S akkor váratlanul meghallotta:- ÁlljI Kezeket fölI

Magyarázkodni próbált, hogy a lánya Finnországban maradt, s őt akarta „meglátogatni“. Illegális határátlépési kísérlet miatt kitiltják a környékről. Néhány hónap múlva már Kijevben van, ahol új néven telepszik le. Még reménykedik, hogy átjuthat Romániába. Nem tudja, hogy a nyomozószervek már keresik a cári titkosrendőrségnek a forradalmi Balti flottába heépített rezidensét, Lavrinyenkót, hogy az irattárból előkerült a régi ügye, amelyet még az Ideiglenes Kormány kezdett el vizsgálni 1917-ben, s hogy már a nyomára bukkantak...

Pontot teszek az utolsó jegyzőkönyv végére, és odaadom Lavrinyenkónak, hogy olvassa el.- Nos, megfelel az igazságnak?- Minden, minden úgy van leírva, ahogy

volt... (Szputnyik)

The New York Times

KEVESEBB

FEGYVERT,

TÖBB

DIPLOMÁCIÁT!

A fenti címmel között vezércikket a te- tintélyes amerikai napilap, amelyen elemezte a szovjet-amerikai kapcsolatokat és a washingtoni politika alapelveit. Az írás minden megállapításával aligha érthetünk egyet, a vezércikk mégis érdekes lehet, mint az Egyesült Államokban is egyre szélesebb körben teret hódító józanabb látásmód példája.

Negyven évvel a hidegháború után az Egyesült Államoknak rá kell jönnie arra, hogy más politikát kell folytatnia a Szovjetunióval szemben, mint eddig tette. Fel kell hagynia a dühödt ellenségeskedéssel, bár az biztos, hogy nem hagyhatja figyelmen kívül a Szovjetunió hatalmi törekvéseit. A megváltozott körülmények azonban konstruktívabb hozzáállást követelnek, amelyben kevesebb hangsúlyt kapnak a fegyverek, és előtérbe kerül a diplomácia, az együttműködés.

Reagan elnöknek, törvényes lehetőségeinél fogva is, számításba kell vennie a kelet-nyugati kapcsolatok realitásait és ennek alapján fokozatosan át kellene váltania a hidegháborús politizálásról a békés együttműködés mezejére. Teljesen világosan látszanak a hidegháborús érvrendszert kikezdő tényezők. Mihail Gorbacsov - úgy tűnik - befelé fordítja a szovjet vezetés tekintetét, mozgásba hozza a gazdaságot, és arra törekszik, hogy az irányítás minél szélesebb réteg bevonásával történjen. Az efféle befelé fordulás, a nagyobb belső szabadság, Amerikában már hosszabb ideje megvalósuló gyakorlat.

Az amerikai politika másik célkitűzése a stabil és független Nyugat-Európa és Japán. Amerika mindig is a Szovjetunió ellensúlyozására használta fel ezeket az országokat. Az amerikai politikacsinálók azzal is megpróbálkoztak, hogy megvédjék a pluralista világfelépítést. Mert akárhogy is, az elmúlt időszakban az összes nehézség, konfliktus mögött vagy Washington, vagy Moszka hatalmi érdekeit lehetett fölfedezni.

Bár az amerikai politika gyakran szélsőséges vonásokat is öltött, sokszor átjáróház volt a kormány az egyes politikusoknak és diplomatáknak. A kormányzat mindig hűségesen követett bizonyos elveket, amelyek a következők:

1. Becsületesen kell bánni az amerikai néppel. A nagyhatalmak érdekei alapjában eltérnek egymástól. A súrlódás elkerülhetetlen, és a Szovjetunió katonai ütőerejét midenképpen ellensúlyozni kell, sohasem árt az éberség. Mégis, azt kell mondanunk, hogy sok fontos közös érdeke van a két szuperhatalomnak, s ezeket szintén figyelembe kell venni. Persze, ezeknek a közös érdekeknek a hangoztatása nem olyan népszerű, mint mondjuk egy fegyverkezési program, de ma már ezek felismerése nélkül aligha haladhat előre politikánk.

2. A leszerelés mindig a legfőbb tárgyalási téma legyen. A fegyverzetcsökkentés a vezető elem ezeken a tárgyalásokon, mivel az atomháború megakadályozása közös érdek. Ha kis lépésekkel is, de ezáltal erősíthetjük a bizalmat, persze, ha mindkét oldalon megteszik ezt.

3. A regionális konfliktusokat nem szabad más problémákhoz kapcsolni. Csak nagyon kevés regionális konfliktusról mondható el, hogy a szovjet-amerikai kapcsolatok terméke, hiszen többnyire sok más állam, illetve érdek együttes hatásáról van szó. Nincs tiszta megoldás, például olyan, hogy egyszerűen behatárolnák az érdekszférákat. Rendszeres, őszinte, nyílt tárgyalások segíthetnek csak. Mindkét félnek biztosítania kell, hogy nem következik be közvetlen beavatkozás, és az érdekelt nép önmaga határozhatja meg sorsát. Ugyanakkor a fegyverzetkorlátozási egyezmények vagy a gazdasági megállapodások csak akkor hatékonyak, ha csupán a mindkét fél számára elfogadható mértékig teszik függővé egymástól a szerződő feleket, és egyikük sem válik valamilyen regionális vita túszává.

4. Egyre több közös érdeket lehet felismerni. Az amerikaiak es a szovjetek is félnek a terrorizmustól, az iszlám fanatizmustól, aggódnak a környezetért, a túlnépesedés és az atomfegyverek gyors elterjedése miatt. Együttes fellépéssel lehetőség nyílik a félelem csökkentésére.

Mindkét országban erős vezetés kell ahhoz, hogy legyőzzék az egymás iránti bizalmatlanságot. Mégis, a mai helyzet arra enged következtetni, hogy most jobbak erre az esélyek, mint valaha, s azt egyik fél sem szalasztja el.

Kirill Lavrinyenko karrierje

Egy vizsgálóbíró naplójából