Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-08-21 / 33. szám
SZUJUN KAPAJEV Ez a történet a Kaukázus előhegységében, egy kis aulban, Egiztübében játszódik. Ez a név „kurgán-ikreket“ jelent. Ezek a kunhalmok ott emelkednek egymás mellett, mint dinnyék a kertben. Meg sem lehet különböztetni őket egymástól. A kis falut mintha átölelnék az ikrek. Ezek a dombok a falu fölé magasodnak, és ha a falusiak közül valaki vendéget vár, felmászik az egyikre, és onnan szemléli a mesz- szeséget. A kurgán tetejéről mindent jól ki lehet venni, még a távolban elkeskenyedő utat is. Ma az öreg Ajdik áll a dombetetön. Korán felmászott oda, és egyre csak nézte, nézte a messzeséget... Majd lejött, és átment a másikra. Úgy Játszik, a szegény asszony azt hitte, hogy az a magasabb, de hiszen ezek a kurgánok mind teljesen egyformák. Hiába, a türelmetlenség! Továbbra is így járkált egyik dombról a másikra, és nyugtalanul meresztette a távolba a szemét. „Ajdik vár valakit“ - gondolták a szomszédok, amint felpillantottak a dombtetőre.- Várja a fiát, Azizt - mondták az ismerősök. - Elment egy beteg gyerekhez. Az úton azonban nem volt senki. Az öregasszony lejött a faluba, hazaszaladt, megint feltette a tűzhelyre a lábast, ismét teát forralt - várt. De ezen a reggelen Ajdik hiába várta a fiát. Aziz egy éve fejezte be az orvostudományi egyetemet, és utána mindjárt ebbe a falucskába került. Szemre még szinte kamasz volt - vékony, törékeny, el sem hinnéd, hogy már doktor. Eleinte, mint mindenki, nagyon vágyakozott vissza a sztyeppre, ahol született, ahol nevelkedett. Szerette volna látni a szüleit, a barátait, de aztán megszokta a helyet, az embereket, teljesen a munkájának szentelte magát, amit nagyon szeretett. Mélyen megrendítette, ha a kór nem mindjárt vonult vissza; boldog volt, mint egy kisgyerek, ha sikerült meggyógyítani egy beteget. Ajdiknái lakott, aki már idősebb, a háború után özvegyen maradt nő volt. A férjét megölték. Ajdik, ez a sovány, eleven mozgású asszony nagyon szerette a szomszéd gyerekeket, hiszen saját gyermeke nem volt. Néha esténként mesélt nekik. Megtörtént, hogy szinte rohantak hozzá a gyerekek. Már messziről észreveszik, szaladnak és boldogan kiabálnak: „Jön Ajdik-abaj!“ Hogy is ne szeretné a gyerekeket egy asszony, aki állandóan csak gyerekről ábrándozott. És hirtelen a szerencse feléje fordította csillogó arcát. Ajdik kicsi, zsindelyes házikója a kurgánok lábánál állt, mellette pedig az orvosi rendelő. Ajdik már az első nap felfigyelt rá, amikor az orvos megjelent a faluban. Nagyon megtetszett neki, ugyanakkor meg is sajnálta a magányos fiatalembert. Később, amikor lakást kerestek az orvosnak, felajánlotta neki az egyik szobát, az orvos egészségét és nyugalmát illetően is minden felelősséget magára vállalt. Ó maga sem értette, hogy történhetett ez, de úgy megszerette Azizt, mintha a saját fia lenne. Látta a házból, hogyan vonultak a betegek, sokszor már régi, elhanyagolt betegséggel, az ifjú orvoshoz. Ajdik sóhajtozott, ingatta a fejét. Hogyan lehetne őket kigyógyítani? Aziz gyakran eljárt a mezőre és a hegyi gazdaságokba. Rendelkezésére bocsátották a brigádvezető kis gépkocsiját vagy egy motorkerékpárt, de nemegyszer gyalog indult útnak. Esténként Aziz bekapcsolta a rádiót, és behívta magához Ajdikot, hogy hallgassa meg Moszkvát vagy valamilyen hangversenyt a körzetből nogáj nyelven. Néha ö maga is dúdolt, tréfálkozott. Máskor késő éjszakáig ült a könyvek félé hajolva vagy írt. És az is megesett, hogy egész estéken át hallgatta Ajdik történeteit a múltról, amik csodálatosak és egyben szörnyűek voltak, mint a mesék. Ajdik tudta, hogy Aziznak van egy lányismerőse, egyetemi hallgató. A fiú írogatott neki, és a szüleinek is írt Dagesztánba, a távoli sztyeppek között elterülő Karanogaj aulba. Az öregasszony végigsimította naptól barnára sült, száraz arcát, megköszönte Allahnak, hogy végre van egy fia. Vidámabb vele az élete és a fiúnak is ővele. így teltek-múltak a napok. Azizt megkedvelték a faluban, bíztak benne. Éjjel, éjfélkor is jöttek hozzá, hívták a betegekhez. Ajdik- nak ez nem tetszett, dörmögve mondta az érkezőknek:- Ha a szárított trágya füstjétől egy kicsit megfájdul a fejed, máris hívod a doktort. Csupán egyet nem értek, hogy bírtátok ki korábban nélküle. Nem hiába mondja a közmondás: „Lovat látott és máris fáj a lába." Így van ez veletek is. De a doktor-jasz - a doktorlegény ahogy nevezték a faluban, sohasem utasította el a betegeket. Nem is tudta volna megtenni. Egyszer Aziz a hegyi legelőkről teljesen kimerültén, összetörtén tért haza, és mindjárt le is feküdt. Ajdik nyugtalankodni kezdett. Látta, hogy Aziz beteg, és teával, erölevessel kínálgatta, már a tanácselnökhöz akart menni, hogy vigyék be az orvost autóval a körzeti székhelyre. Minderre Aziz csak azt hajtogatta: nem kell. Ajdik szíve elnehezült. Késő este kopogtattak az ajtón, és a szobába egy középkorú, borostás arcú pásztor lépett. így szólt:- Doktor, a fiam a halálán van. Ha nem segítesz, nem éri meg a reggelt. Kérlek, mentsd meg a gyereket! Aziz nagy erőfeszítéssel felemelte a fejét a párnáról, a férfira nézett, és halkan megkérdezte:- Messze laksz, ataj? A juhász kissé elkomorult, levette a posztósapkát, és bocsánatkérően mondta:- Elég messze. Eltargir alatt, a juhfar- mon. Neked is hoztam lovat. Lipcsey György: Fájdalom (Hrapka Tibor felvétele) Aziz mélyet sóhajtott, de a szeme nem elevenedett meg. E percben jött be a szobába Ajdik, melegítőt hozott. A juhász arrébb lépett, s még egyszer megismételte a kérését. Az asszony, amikor meghallotta, összecsapta a kezét és dühösen pillantott rá:- Kedveském, hát hogy lehet? Hiszen látod, ő maga is beteg! - mondta.- Ó, micsoda szerencsétlenség! - szólalt meg rekedten a juhász, és két kezébe temette borostás arcát. , Ajdik odament Aziz ágyához, átadta a melegítőt.- Jobban leszel tőle, fiacskám - mondta halkan a nő. Aziz átvette a melegítőt, a paplan alá dugta, maga pedig a küszöbön meredten álló juhászt nézte. Az orvos arca elszürkült a fáradtságtól, s az álmatlanságtól gyulladásos volt a szeme. Mindketten hallgattak. A juhász kérő szemekkel nézett az orvosra. Aziz nagy nehezen felemelkedett az ágyon, és megkérte Ajdikot:- Abaj, hozza ide a ruhámat.- Még mit nem, fiacskám! Ilyen éjjel még az egészségeseknek sem szabad kimenni. Hiszen az egész tested lángol. Kérlek, feküdj nyugodtan. - Majd a férfihoz fordult:- Ne haragudj, hiszen te is látod. Reggelre jobban fogja érezni magát, és majd akkor elmegy.- Nem, abaj, most azonnal kell menni- mondta Aziz. - Ez az én kötelességem. A gyerek nem halhat meg. Majd ott alszom a farmon, csak reggel jövök haza. Bárhogy is beszélt szegény Ajdik, az orvos makacsul kitartott az elhatározása mellett. Alig tíz perc telhetett el, és máris kilovagolt a két lovas a kapun. Reggel Ajdik szinte futva jött le az egyik kurgánról, és ment fel a másikra. Nem, senki sem jött az úton. Derült reggel volt, az ég felhőtlen, mintha nem is lett volna igazi az a viharos éjszaka. Ajdik oda-odafutott a rendelőhöz, megrángatta az ajtót. De minek; Hiszen ott lógott rajta a lakat. Hazaszaladt. A tűzhelyen már régen felforrt a tea, később a félig égett trágyakockákra tette, hogy ki ne hűljön. Várta Azizt, hogy együtt teázzanak meg. Egyedül inni sem volt kedve.- Nem láttátok Azizt? L kérdezte mindenkitől, akivel csak összefutott az utcán,- Már régen haza kellett volna jönnie.- Átvágunk egyenesen a hegyen át - javasolta a juhász, amint a kanyargós ösvényre terelte a lovat -, így rövidebb lesz az út.- Csináld úgy, ataj, ahogy jónak látod- felelte az orvos. A lovak ügettek. Minél jobban eltávolodtak Egiztübétöl, annál meredekebb lett az út. A fekete felhők, amelyek reggel még a hegycsúcsokat vették körül, most leereszkedtek a völgyekbe. Apró szemű eső kezdett szemerkélni. A föld síkos lett, a lovak meg-megbotlottak. Aziz félve, hogy megszédül és leesik, erősen szorította a gyeplőt. Hol a hideg rázta, hol melege volt. Egyre sűrűbben esett az eső. A lovasok rövid időre többször is megálltak, hogy megpihenjenek. Egyik ilyen pihenés idején a juhász levette a köpenyét, és átnyújtotta az orvosnak:- Vedd csak el, doktor-jasz, terítsd a kabátodra.- Köszönöm, ataj, nem fázom. Vedd fel te magad. Egy szál ingben megfázol, megbetegszel - felelte. Az eső még sűrűbb cseppekben hullott. A lovak alig tudtak kapaszkodni a meredek ösvényen.- Az úton kellett volna menni, nem pedig a hegycsúcson át - szidta magát a juhász, fürkészve a sötétet.- Mit csinálunk, ataj? Csak arra kérlek, hogy le ne ejtsd a táskámat, benne vannak a gyógyszerek - felelte Aziz, aki alig tudott már ülni a nyeregben. A juhász még szorosabban magához szorította az orvosi táskát. Számára most az volt a világon a legdrágább, még az életénél is drágább.- Közel már a csúcs - nyugtatta meg a doktor, hátrafordulva és borostás arcát kitéve a ferde vonalban rácsapodó esőnek. A hegyekből már patakokban ömlött a víz, az ösvény pedig egyre meredekebben és meredekebben emelkedett. A lovak mind gyakrabban botlottak meg.- Vezessük a lovakat, itt nem lehet lovagolni - javasolta Aziz. A juhász szót fogadott neki. ömlött az eső. Körös-körül sötét volt, bárhogy is meresztették a szemüket. Óriásokként állták őket körül a kőtömbök, sűrűn feketéllettek a galagonyabokrok. A lópaták szikrákat csiholtak a sziklából. Az ösvény kiszélesedett, enyhébb lett a lejtő, a lovak biztosabban lépdeltek. A távolban kis tűz viliódzott, majd még egy és még egy: úgy látszott, hogy a pásztortüzek elébük jönnek. A farmon ugatni kezdtek a kutyák.- Hála istennek, megérkeztünk - sóhajtott fel a juhász, amint a kunyhó felé irányította a lovát. Juhászkutyák fogadták a lovasokat. A juhász mindegyiket a nevén szülította. Két férfi jött ki a kunyhóból. Egyikükátvette az orvostól a gyeplőt, a másik pedig segített neki leszállni a lóról. Egy vaságyon hét-nyolc év körüli eszméletlen kisfiú feküdt. A mécsesek sápadt fényt árasztottak. A gyerek nehezen lélegzett, szeme le volt csukva, az arca lángolt. Az orvos odalépett az ágyhoz, levette a takarót, megtapintotta a pulzust, a gyerek melléhez nyomta a sztetoszkópot. Majd elővett a táskájából egy injekciós tűt és a szérumot, feltörte az ampullát, s a tűbe szívta a sárga folyadékot, majd beadta a fiúnak. Aziz egész éjjel harcolt a gyerek életéért. Az orvos arcán jeges verejték csurgott. Elsápadt, arcvonásai kiéleződtek. Úgy tűnt, hogy megromlott a látása. Hajnalban, amikor megszólalt, alig tudta már kiejteni a szavakat:- Életben marad a fia. Nem fejezte be, amit mondani akart, megtántorodott, furcsán oldalazva, ügyetlenül odavánszorgott a sarokban álló heverö- höz, rádőlt. A juhászok az orvoshoz rohantak, lefektették, meleg takarókba csavarták. Reggel felé a gyerek eszméletre tért. Csak Ajdik várta hiába Azizt. Egiztübében mindenki ismeri ezt a történetet. Minden nogáj emlészik az orvosra. A hétosztályos iskola most az ó nevét viseli. A falu főterén pedig egy durva szürke kőből emelt emlékmű áll. Gyakran eljön ide egy sötét bőrű kamasz; lehajtott fejjel, szótlanul áll ott sokáig. Majd lassan, szomorúan elmegy. Gyakran látják ott Ajdikot. Mélyen meg- $ görnyedve, fekete kendője sarkával törül- ^ getve a szemét, hosszan áll az emlékmű ^ előtt, és egyre csak ezt a szót hajtogatja: $ „Fiacskám“. DABI ISTVÁN fordítása § A fekete ló Vincát nézte. A szemében duplán tükröződött a naplemente. Néhány napig nem volt kint az istállóból, s már hasonlítani kezdett egy kiszáradt fa árnyékához. Először agyon akarták verni, de később Vinca azt mondta:- örömében tette. Nem akarta agyonrúgni Olint. így tehát szomorúságra ítélte. Senki sem akadt, aki fényesre vakarta volna. A víz ott állt előtte az itatóvályúban, és a szénát se ette. Abrakot pedig nem kapott, mivel nem dolgozott. A ló egymagában semmit sem ér. Egy szál ló nem egy szál faág. Vinca azon a különleges nyelven szólította meg, melynek a szótárát még senki sem fedezte fel. Olyan nyelven, amilyennel hovatovább mind kevesebb ember születik, s mely csupán azért marad fenn továbbra is, mert már nem felejtheti el az ember, ha egyszer már együtt született vele. És ez se nem kiváltság, se nem áldás. A halk és megnyugtató hangok a fekete lónak eszébe juttatták a szélesen elterülő rétek elveszett világát. Egyszeriben levették csontos fejéről a nehéz súlyt. Először a fülkagylóját fordította Vince felé, s csak azután a kávébarna szemét. Ha most rúgni próbálsz, öregem, akkor gulyás lesz belőled. Erről kezeskedem. A fekete ló rúgott egyet. A patkója telibe talált egy üres vödröt, mely nagy csörömpöléssel kirepült az ablakon és zajosan ugrált az udvar kőburkolatán.- Nyavalyás dög... A lovat mindig meg lehet úgy közelíteni, hogy ne tudjon kárt tenni az emberben. Néha elég csak megmutatni a vasvilla nyelét. A fekete ló hozzányomta magát a box fakorlátjához, kivicsorította sárga fogait, s a fülét a sörényébe rejtette. Talán félt, talán annyira tombolt magában. A lóistállóba már jó ideje nem járt sok ember, és megveregetni a lovak nyakát csak azért, mert lovak, már végképp senkinek sem jutott eszébe.- Hát így vagyunk, mi legyen veled, öregem?... Vinca kiment az „udvarra. A holdfény szétömlött a fehér köveken. Az ablakok sötétek voltak, a kapu zárva. Visszatért a fekete lóhoz, még egyszer megsuhogtatta előtte a vasvilla- nyelet, és bezavarta az itatóvályú és a fal közötti sarokba. Ügyes mozdulattal odasiklott a fejéhez, megragadta a kötő- fékjét és a fejét felnyomta a mennyezet felé. A ló fogai egy centiméternyire csikorogtak az ökle mellett. Eloldotta a bükkfagömbbel biztosított láncot, és vállát szorosan hozzányomta a ló kemény nyakához, kivezette az udvarra. Elengedte a kötőféket és félreugrott. A ló moccanatlan maradt. A holdfény ezüstjével bevont köveken ismét hasonlított önmagához és mindenhez, amiért az idő előtt betört kancának betömték a patáját globinnal, a hátára rakták a zöld nemezzel kibélelt lószerszámot, és a mezőn át elvitték a ménhez: ami miatt a hollófekete csikó felágaskodott a két hátsó lábára, és esetlenül intett a kéklö messzeségnek, hogy jöjjön közelebb; mindenhez, amit sötétedés előtt a borostás arcú férfiak esti harangszó mellett leöblítettek egy üveg barackpálinkával. Mindehhez hasonlított, fekete volt, élt, selymes szőre csillogott a holdfényben. Futni kezdett körbe az udvaron, az első ugrásnál, mintegy varázsszóra, lila tüzecskék gyúltak a patkóvasakon. Valójában milyen régen is volt, amikor még mint kisfiúk, csukafejeseket ugrottak a meredek partról a Dyje vizébe, fejjel egyenesen bele a saját tükörképükbe! A folyómeder fenekéről sárgás kovaköveket halásztak ki, melyek szép simák voltak, pontosan beleillettek a tenyerükbe, és titokzatos rejtekhelyeik félhomályában egymáshoz dörgölték őket, megpróbálva tüzet csiholni velük, elámulva figyelték a szikrák cikkcakkos útjait, szertartásosan lesték a köveket, melyek az érintkezési pontokon fehérré változtak, és rejtélyes szagot árasztottak magukból, olyat, mint semmi más a világon, amit ismertek. Hasonló kavicsok garmadával hevertek mindenfelé a környéken, de egyiknek sem volt olyan sajátságos a szaga, mint a Dyje fenekéről felhozottaknak. Az egyik nyáron belefulladt a folyóba Kaderábeknak, a jólelkű özvegyembernek az egyetlen fia, sok-sok évvel ezelőtt ugyancsak a Dyjén a megrémült lovak összetörték a kompot, és csaknem az egész osztály, mely néhány nappal a vakáció előtt kiránduláson volt, belefulladt a folyóba. A Dyje fűzfák között folyik tovább, a partján egy kis emlékmű áll. Mindenki ugrál bele, akinek van hozzá mersze, RATKÓ JÓZSEF Egyetlen évszak Szivárvány, keresztszemes, Mária kötő-szegélye elhagyott arcomat törli, s remegtet máris öröm. Jár a romolhatatlan madár-lift föl-le, föl-le, hoz-visz hajnali füttyöt égről a földre. Fönt még tolul a hó, de nyár van, mert így akarom. Sötétít havat, hajat hatalmam: akaratom. Akarok zöldet a fákra s virágot, patyolatot. Szerelem, egyetlen évszak, szívemben kinyarasodj! Szerelem, forgószél, pörgess, forgass halálig! Jobb, ha örömtől szédül az ember, mintha bútól inogna.
