Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-08-21 / 33. szám
suhancok fejest ugrálnak a saját tükörképükbe, hogy valami- I arrébb felbukkanhassanak, és megmosott szemmel újra Elnézhessenek a világban, ahová visszatértek. A fekete ló megállt Vinca előtt. Prüszkölve fújtatott, a szebben kétszeresen tükröződött a felkelő hold. A hám az istállóban függött. Ha ő nem megy vissza az istállóba, akkor visszamegyek A lovak megérzik, mikor jött el az ideje, hogy visszatérjenek teli jászolhoz, a tiszta alomra. A fekete ló mozdulatlanul állt. Vinca kihozta a nyerget, meg a kantárszárat a gyöplövel. jyenesen odament a fekete lóhoz, bátran a szemébe nézve, ló lábat váltott, megpendült a patkó, majd lehajtotta a fejét, nca átvetette a kantárt a fülén, a zabla minden ellenállás ükül becsúszott a fogai mögé. A csupasz hátára rátette nyerget, egyetlen rántással behúzta a hasszorító szíjat, JAN KOSTRHUN leghosszabbította a gyeplöszárat. Mindezt csak egy haszonban álnok ló hagyná ily türelmesen magával csinálni. Legalább senki sem szólhat majd egy szót sem, ha éppen i fizetek rá. A vágóhídon lett volna a helye. Belekapaszkodott a sörényébe, és felszökkent a nyeregbe. Oda kellett volna vezetnem a trágyadombhoz! Most már csak odahajthatott a lóval. De nem volt rá zükség. A fekete ló készséggel szót fogadott a Vinca irdének, és a kapu felé vette az irányt. Valahonnét elöszaladt egy kutya és ugatni kezdett. Vincét ideg veríték öntötte el. A fekete ló prüszkölt egyet, s egy ideig földet kapálta a patájával, mire a kutya eltakarodott tisztes ivolságra tőlük. Vinca rekedt hangon szitkozódott, míg a poriról elő nem sántikált az öreg Spigótek. Alighanem túl hirtelen bredt fel, fehér haja kócos volt, a szeme pedig akár a gyepi ékéé.- Megbolondultál?-Csinálnia kell valamit... Kár lenne érte.- Kár az emberért, akit majd agyonrúg.- Maga egyszer utánam vágta a szekér-nyújtót. Emlékszik I?-Te tejfeles szájú!- Biztos hogy el akart vele találni.- Hát persze hogy el.- Kinyitná nekem a kaput?- Hová mész?- Csak úgy... Megjártatom a lovat.-Csak térj is vissza...! Bolondok! Csak várjál, másképp )gsz te beszélni, ha majd hetven felé jársz!- A díványon heverve úgysem érném meg azt a kort gészségben.- Holnap megmondom apádnak. Kékre pingálja a képedet. Megzörrent a kapu, egy álmából felriadt kakas elkukorintoti magát. Spigótek nagy gusztussal köpött egyet. A gyeplővel Vinca az akácos tövében futó gyepszönyeg ilé irányította a lovat. Zavarta a patkók csikorgása a köburko- itú úttesten. Vinca úgy döntött magában, ráhagyja a lóra, hogy maga löntsfe el, az éjszakának melyik felén van a legközelebbi élpont. Sok minden járt a fejében, amint a ló hátán ült. Feltekintett nyárfák tetejébe. A hosszúra nyúlt fák útjuk vége felé irtottak, útjuk vége felé az emberek feje fölött. Az emberek irdítva nőnek. A fák az emberekből, az emberek a fákból. A'A' 'A Miként az éj a fele a földgömbnek s arról a másikról csupán tudomásunk van. Tudunk a fák gyökereiről, a szem recehártyájáról, az ember haja közt vivő utacskákról. Tudunk, tudunk, sok mindent értünk. Elolvasunk négy-öt könyvet és miénk az élet; az épp annyira kevés, mint minden más ezen a/ilágon. Három lány a halastó felé igyekezett. A békák ríttak, a denevérek mélyen hallgattak. A fekete ló megérezte a vizet. Vinca megijedt az idegen vágytól, amelyet a holddal a háta mögött egy arc nélküli árnyék hozott ide magával. A fekete ló egyszerre makacs lett, nem hallgatott rá. Csülkig taposott a zizegő homokban. A lányok behúzták a nyakukat és hallgattak. A fekete ló mohón szürcsölte a vizet.- Szeretnétek lovagolni? Kérdésére a békák feleltek meg egy hal, nagyot csapva a farkával a nádi bika, mely felriadt álmából.- Még csak az kéne... Vinca durván belevágta a sarkát a fekete ló vékonyába, mintha elmenekülhetne a saját vágya elől. A ló patái alatt szétfröccsent a víz, hosszú ugrások, az erős szél könnyeket facsart a szeméből. Némán menekült az érő napraforgószárak között, a kerítések mentén, távol az éber kutyák birodalmától. Akárha lezuhant volna a templomtoronyból, vagy bármi más, ugyanolyan visszavonhatatlan dolog történt volna vele. Szégyen, megalázottság, félelem, iszonytató kiáltás. Az utat lángolón égő feje világította meg. A fekete ló vágtatott, hosszú ugrásokkal rohant kifelé a gyötrő gondolatok tehetetlenségéből, a méltatlan szavak tehetetlenségéből, a fonákjukra fordított tettek tehetetlenségéből. Spigótek éjjeliőr sohasem aludt el szolgálatban. Csak kényelembe helyezte magát a fényűzően kárpitozott karosszékben, kezébe vette a Zemjegyelszke novinit, és behunyta a szemét, hogy jobban halljon. A zöldre festett kapu sarkig tárva, az üstökösként ható villanyégó ragyogása, a csóvája felett megkergült szúnyogokkal és éjjeli lepkékkel. A kutya az udvar sötétjében patkányra várakozott. Vinca éberen összehunyorította a szemét, mintha hajnaltájt érkezne haza és észrevétlen el akarna surranni az anyja ágya mellett. A patkócsattogás a fehér köveken a halottat is felébresztené. Spigótek szerencsére csak aludt. A fekete ló elégedetten futott az istálló nyitott ajtaja felé. Vinca kis hiján beleverte fejét a szemöldökfába. Még a nyeregben ült, amikor a fekete ló selyempuha pofájával kitépett a jászolból egy szénacsomót. A nyerget feldobta a körisfa-akasztóra, szalmával ledörgölte a ló hátát és nyakát, végül a vékonyáról is letörölte az odaszáradt fehér tajtékot. A fekete ló ügyet sem vetett rá. Vinca leült a fal tövében álló székre és féltékenyen figyelte, milyen gyorsan fogy a jászolból a széna. De hát mit üldögéljen itt? Lekattintotta a villanykapcsolót és kiment az istállóból. KOVESDI JÁNOS fordítása •S fl> 2 w 3 *■. S' S l LENDVAY TIBOR Halacsek János gyakran megállt a kisváros papírüzlete előtt. Amíg ott állt, mintha valami titokzatos erő kényszerítette volna, mindig ugyanarra a vastag, porlepte füzetre szegezódött a tekintete, amely a kirakat sarkában hevert (fedele kissé meg is fakult már a napsütéstől). Egy péntek délután összeszedte a bátorságát, és benyitott az üzletbe.- Azt a kék füzetet kérném a kirakatból - fordult elszántan a legközelebbi elárusitónóhöz. - Igen, azt az aranyszélűt ... Nem mosolygott, nem magyarázkodott, nem bámulta meg az elárusítónö szemrevaló, tökéletes domborulatait, fegyelmezetten várt, majd fizetett és késedelem nélkül elindult hazafelé. Útközben még a szokásos két korsó sörét sem itta meg a sarki kiskocsmában, ami figyelemreméltó teljesítmény volt részéről, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy az a félórácska lelki felüdüléseinek egyik legmegbízhatóbb forrása volt, másrészt a kiskocsma akváriumszerű légköre hatásos akklimatizáló közegként is szolgált számára a munkahely és az otthon között. Harmadik emeleti lakásába érve, papucsba bújt, köszöntötte konyhában sürgölödö feleségét (Szervusz Margit!), majd mint aki nem leli a helyét, néhány percig fel-alá járkált a lakásban. Aztán- ebből a bizonytalan téblábolásból mintegy kitépve magát - tollat vett elő, leült a konyhaasztal mellé, s az újonnan vásárolt füzet fedelére gondosan, nagy, szálkás betűkkel felírta: Életem regénye (Halacsek János) Felesége - aki éppen káposztás no- kedlit készített vacsorára - a káposzta tisztítása közben felfigyelt Halacsek szokatlan, nyugtalan viselkedésére, majd a még inkább szokatlan (és zavaró) papírsercegésre. Ahogy fölpillantott és meglátta a füzet fölött homlokát ráncoló Halacsekot, azt hitte, káprázik a szeme. Talán az sem lepi meg jobban, ha a férje feje fölött hirtelen egy glóriát pillant meg.- Mit írsz, házi feladatot?... - kérdezte csodálkozva. - Vagy a brigádnaplót kell átmásolnod? Halacsek arca - mintha tapir vastag bőre lett volna - rezzenéstelen maradt. Röpke másodpercig tétovázott, válaszoljon-e az ironikusan fogalmazott kérdésre, vagy tegyen úgy,'mintha a felesége csupán egy káposztareszelö háztartási szerkezet lenne, mely időnként titokzatos módon emberi hangot is képes produkálni. Minthogy azonban mély bölcsességgel elóre látta az ilyesféle „eredménnyel“ aligha kecsegtető viselkedés rejtett csapdáit, inkább válaszolt:- Leírom az életemet - mondta lakonikusan, s tekintete, hogy véletlenül se találkozzon az asszonyéval, a végtelenbe meredt.-Te?... Az életedet? - álmélkodott az asszony. Meglepetése annyira őszinte volt, hogy még a káposztareszelést is abbahagyta egy pillanatra.- Én - bólintott Halacsek olyan meggyőzően, olyan mély belső sugárzással, hogy az asszony gúnyolódó kedve nyomban lelohadt.- Más is leírta már - tette hozzá Halacsek magyarázatként, s nem titkolt nehezteléssel fölhúzta a szemöldökét.- Olyan ez, mint az életrajz, csak kicsit hosszabb... Az asszony nem szólt. Komoran nézte a férjét, miközben töprengései két irányba kalandoztak el. Először: mi a fene ütött ebbe a Halacsekba? Reggel, amikor elment, még egészen normálisan viselkedett. Másodszor: ugyan mit írhat egy középkorú, halkszavú, csekély ambícióval rendelkező tetőfedő az életéről?... Hirtelen minden megvilágosodott előtte. Halacseknak szeretője van!... Igen, szeretője van. Mert mi egyéb lehet a magyarázat arra, hogy közel két évtized után Halacsek az ó tudta és beleegyezése nélkül csak úgy füzetet vásárol s leírja az életét. És miért jut ilyesmi az eszébe? Bizonyára azért, mert elégedetlen a házasságával. Ezt pedig csak egy másik nő magyarázhatta be neki, ebből egyenesen következik, hogy nője van a disznónak... De akkor meg mi a francnak csinálja neki a káposztás nokedlit? A férfira nézett, aki még mindig ugyanabban a merev, önszugeráló pózban ült, mint az előbb, s még mindig nem írt egy sort sem.- Mi az, talán nem jut eszedbe, hogy mikor születtél? - kérdezte a felesége jó adag gúnnyal a hangjában. Halacsek általában nyugodt természetű ember volt, ezért is lehetett tetőfedő (mégpedig jóhírú tetőfedő!). Higgadtsága a munkahelyén is legendás volt, igaz, ott többnyire csak a gravitáció és a tériszony gondjaival kellett megküzdenie, feleségének a provokáló hangja azonban most kihozta a sodrából.- Margit! - fortyant föl. - Mondtam már, hogy ne piszkálj!... Az asszony, bár a konyha levegőjében rezgő feszültségből nagyon is jól kiérezte a robbanásveszélyt, képtelen volt a felkínált ziccert kihagyni.- Mondtad?! - nevetett föl erőszakolt vidámsággal, szinte viháncolva. - Érdekes, itt ülök melletted, de nem hallottam, hogy mondtad volna... Halacseknak csak ennyi kellett.- Azt a fúzfánfütyüló rézangyalát a világnak! - ugrott föl dühösen. - Ha én egyszer azt mondom, hogy mondtam, akkor mondtam! És punktum! A konyhában csak a káposztareszelő érces hangja meg Halacsek ziháló lélegzete hallatszott. Az asszony nem szólt, Halacsek néhány perc elteltével megnyugodott. Ekkor ismét azt az önmagára koncentráló, nagy szellemi energiákat felszabadító állapotot kereste, melyben iménti dühkitörése előtt leiedzett, s amelyben a tekintete oly kellemes borzongást okozva vékonyult el a végtelen felé. Amikor úgy érezte, hogy már-már e nem mindennapi szellemi mutatvány megvalósulásának a küszöbén áll, a káposztareszelés hirtelen félbeszakadt, az asszony nem túl hangosan, de azért érthetően megjegyezte:- Pedig én tisztán hallottam, hogy nem mondtad... Halacsek szeme előtt sűrű, vörös ködfoszlányok jelentek meg a végtelenben. Halántékán egy ér veszettül lüktetett, s ez a lüktetés mintha az agyában is zúgott volna. Úgy érezte, mintha zuhanna valahová. Almában gyakran átélt hasonló pillanatokat, ilyenkor általában egyetlen szál deszkán egyensúlyozott irdatlan mélység fölött, s mikor leszédült róla (mindig leszédült), akkor zuhanása fölébredésig tartott. Ez a mostani zuhanás azonban más volt. Az ér lüktetése csillapodott, a vörös ködök is fokozatosan szertefoszlottak. Az első inger, mely ebben a megtisztult állapotában eljutott hozzá a külvilágból, s szinte behatolt az agytekervényeibe, a frissen reszelt káposzta szaga volt.- Mit mondtál, mi lesz a vacsora? - kérdezte szinte önkéntelenül, s a füzetet lassan eltolta maga elől. Az asszony jól érzékelte Halacsek megváltozott viselkedését, s a pillanatot nem akarta elszalasztani.- Káposztás nokedli - válaszolta, egy kicsit ugyan durcásan, de észrevehetően a békülés szándékával. Halacsek a káposztás nokedlit is, a békülés szándékát is jóleső megnyugvással vette tudomásul, pztán önmaga számára sem teljesen érthető lelkiismeretfurdalással felállt az asztaltól. Felállt, hogy induljon valamerre, hogy célt keressen, cselekvési lehetőséget, de csak egy helyben topogott. Ez már a régi Halacsek volt, a bizonytalan, a félszeg, a határozott kéz szorítását igénylő Halacsek. Ettől a Halacsektól a felesége már nem tagadta meg sem az együttérzést, sem a lelki támogatást.- Menj, igyál meg egy sört, legalább kitisztul a fejed - mondta szinte simoga- tóan, s Halacsek arca nyomban felderült.- Igaz, tényleg megszomjaztam. Hazafelé még egy sört se ittam meg... Az ajtóból még visszaszólt: - Aztán a- nokedli készen legyen ám, mire visz- szajövök! Az asszony nem válaszolt. Megvárta, mig Halacsek becsukja maga mögött.az ajtót, majd gyorsan az asztalhoz lépett, s a kék füzetet behajította a szemetes vödörbe. Egy kicsit gondolkozott, aztán, mint aki biztos akar lenni a dolgában, még egy rakás káposztamaradékot is a tetejére borított. « •I 2-o s 3 2 o (0 O
