Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-08-21 / 33. szám
ÚJ szú 987. Vili. 21. „Ismét a lenini oldalak fölé hajlok, amelyek fényt hoznak a földi világnak..." - az irodalom sorsáról folytatott elmélkedésnek szentelt és egyelőre a költó jegyzetfüzetében maradt egyik költeményváziatnak a kezdő sorai ezek, arról tanúskodnak, hogy a midennapi alkotás közben Alekszandr Tvar- dovszkij újból és újból Leninhez fordult. Lenin hatalmas téma Tvardovszkij életében és műveiben, különös jelentőséggel bír költészetének, publicisztikájának és közéleti megnyilatkozásainak megértésében. Ez a téma még önálló kutatásra vár. Magam most azt szeretném felidézni, hogyan tanulmányozta a fiatal, az irodalomba lépő Tvardovszkij Lenint, s érettebb korában hogyan olvasta újra Lenin munkáit. Szeretném felidézni az író közéleti tapasztalatai által igazolt lenini gondolatokat, amelyek különösen közel álltak édesapámhoz. & M ár első szobájukban, ahol saját lakáshoz még sokáig nem jutó szüleim berendezkedtek a könyvtárunk alapját megvető első könyveikkel, ott volt V. I. Lenin müveinek sorozata, mégpedig az akkoriban (a harmincas évek közepéről van szó) legfrissebb - harmadik - kiadás. Gyermekkoromban gyakran láttam édesapám asztalán ezeket a piros kötésű könyveket. Apám akkoriban a Moszkvai Történelmi, Filozófiai és Irodalmi Főiskolán tanult, s ezekből a kötetekből kezdte komolyan és módszeresen tanulmányozni Lenin örökségét. Lehetséges, hogy ezért kötődött annyira Lenin müveinek harmadik kiadásához (ahogyan a családban neveztük, a „piroshoz“), bár könyvtárában megmaradtak a később megszerzett negyedik és ötödik kiadás kötetei is. Édesapám mindig ceruzával a kezében olvasott: legyen az kézirat, amely az általa szerkesztett folyóirathoz, a Novij Mir- hez érkezett, vagy az orosz klasszikusok közül az oly sokszor újraolvasott könyvek bármelyike. Egyetértését is, ellenvéleményét is a szöveg között vagy a lapszélen tett megjegyzésekkel fejezte ki: saját módszere szerint kitett gondolat- és zárójelekkel, pipákkal, kérdő- és felkiáltójelekkel, esetleg széljegyzetekkel. Volt úgy, hogy kiemelte egy oldal nagy részét, ami valami újat tárt fel a számára vagy összecsengett a saját eszmefuttatásaival, időnként viszont csak egy találó meghatározást húzott alá. Felbukkan a megjegyzésekben mindaz, ami segített a Lenin-szövegek megértésének maximális konkretizálásában: azok nevei, akikkel Lenin vitába szállt, legyenek akár a narodnyikok vagy a mensevikek, a baloldali elhajlók vagy az opportunisták képviselői, a sajtóorgánumok neve, ahol megjelentek, s műveik címe. D e mindezen konkrét történelmi szemlélet mellett, a pártok, a forradalmi harc, a szovjet állam történetében való figyelmes elmélyülés mellett Tvardovszkij megjegyzései egyáltalán nem csupán akadémikus érdeklődésről tanúskodnak V. I. Lenin iránt. Magát a tanulást sem kötötte a dolgozószobához, nem vonatkoztatta el a való élettől. Elég pontosan ir erről önéletrajzában: ,, Mindez nem volna több számomra, mint a főiskolai program »átvétele«, ha ugyanakkor nem ragad magával testes- töl-lelkestól egy másik világ: a faluban épp akkor végbemenő megrázkódtatások, harcok, változások reális világa." Innen ered különleges, szenvedélyes figyelme a parasztságról szóló lenini gondolatok, a parasztság természete, az új szocialista társadalomban betöltött szerepük iránt: minden iránt, ami életében és alkotómunkájában annyira foglalkoztatta abban a periódusban. Az évek múlásával, amikor édesapám belső szükségletből újraolvasta Lenint, egyre élesebben kifejeződik a kötetek vagy brosúrák lapjain tett megjegyzésekben a lenini gondolatok maradandó aktualitása, a modern korhoz való kötődés. A bejegyzések alapján pontosan meg lehet állapítani, hogy Tvardovszkij mikor olvasta újra Lenint, milyen ,,fő gondolat rabja volt akkor. Az 1950-es évek közepén, amikor ismét elővette A ,,baloldaliság" a kommunizmus gyermekbetegsége című művet, látható, hogy figyelme a ,,vezérek- párt-osztály-tömeg“ problémára összpontosult. Vonalakkal jelölte meg a margón azokat a gondolatokat, amelyek különleges értékkel bírtak számára az SZKP XX. kongresszusa után, többek között azt, hogy: ,,...Oroszországban az 1917-es konkrét, történelmileg rendkívül eredeti helyzetben köny- nyű volt a szocialista forradalmat megkezdeni, de folytatni és végigvinni Oroszországnak nehezebb lesz, mint az európai országokban. “ Valamivel korábban már kiemelt egy ezzel összecsengő megjegyzést: ,,A történelem általában, a forradalmak története pedig különösen, mindig gazdagabb tartalmú, változatosabb, sokoldalúbb, elevenebb, »ravaszabb«, mint ahogy azt akár a leghaladóbb osztályok legjobb pártjai, legtudatosabb élcsapatai képzelik. “ E gy-egy Lenin-mú fő gondolatának kibontását követve, Tvardovszkij feljegyzett a maga számára egy sor „általános igazságot", aminőket a szerző mellékesen, nemcsak a politikára, de az életre általában vonatkozóan oly bőkezűen megállapít: ezek az igazságok olyan egyszerűek és világosak, mint amilyen gyakran elfeledjük és nem vesszük figyelembe őket eléggé a társadalmi gyakorlatban. „A politikára és a pártokra - megfelelő változtatásokkal - ráillik ugyanaz, ami az egyes emberekre áll. Nem az az okos, aki nem követ el hibát. Ilyen ember nincs és nem is lehet. Az az okos, aki nem követ el nagyon lényeges hibákat és aki könnyen és gyorsan ki tudja javítani őket. “ V. I. Lenin ezen lapalji jegyzetét Tvardovszkij teljes egészében zárójelbe teszi, mint ami különleges figyelmet érdemel. ,,Egy lépés előre, két lépés hátra... Megesik ez az egyén életében is, nemzetek történetében is, pártok fejlődésében is“ - húzza alá az Egy lépés előre, két lépés hátra című munka befejező részének sorait. Úgy vélem, hogy érett éveiben édesapám sok lenini gondolatot azért jelölt meg, mert összecsengtek a saját töprengéseivel. (gy például a már említett A ,.baloldal iság" a kommunizmus gyermekbetegsége című brosúrában olyan megállapításokat emelt ki, amelyeket saját élettapasztalata már kétségkívül alátámasztott: ,,A legbiztosabb eszköz arra, hogy egy új politikai (és nemcsak politikai) eszmét lejárassunk és ártsunk neki, az, hogy megvédésének ürügyén a képtelenségig visszük. “ Még a diákkorában tanulmányozott Materializmus és empiriokriticizmus című munkában az 1950-es évek közepén egy sor fontos elméleti tétel mellett egy olyan állítást jelöl meg, amely nyilvánvalóan egybeesik személyes világfelfogásával: ...a materialista azt tartja, hogy a világ gazdagabb, elevenebb, változatosabb, mint amilyennek látszik, mert a tudományos fejlődés minden új lépése a világ újabb oldalait tárja fel előttünk.“ Hiszen a körülöttünk levő élet ezen gazdagságának, változatosságának és kimeríthetetlenségének érzékeltetése hatja át Tvardovszkij egész líráját az ötvenes-hatvanas években, fényesen kitűnik ez az Egyre messzebb című poémából is. L enin Mi a teendő? című írásából minden bizonnyal azért tett zárójelbe vagy húzott alá a fiatal Tvardovszkij hosz- szabb részeket, mivel ezek a polemizálás művészetének nagyszerű példái, az igazi irodalommal egyenértékűvé váló publicisztikai okfejtések. ,,Mi meredek és nehéz úton haladunk zárt sorokban, erősen fogva egymás kezét“ - Tvardovszkij ezektől a soroktól kezdve a Mit jelent a ,.kritika szabadsága“? című alfejezet végéig megjelölte az egész bekezdést, amely nemcsak a külső ellenségekkel, de a saját soraiban megbúvó eszmei ellenfelekkel is harcot folytató fiatal szociáldemokrácia magasrendú művészi ábrázolását adja. Aláhúzta (mégpedig kétszer: különböző időkben) a Lehet-e a lap kollektív szervező? című alfejezetet azoktól a maróan ironikus soroktól kezdve, amelyek szárnyaszegett képzeleteket keltenek a mensevikek és az ökonomisták életéről és harcáról: „ egyáltalán van-e joga egy marxistának álmodozni, hacsak nem felejti el, hogy Marx szerint az emberiség mindig csak megvalósítható feladatokat tűz maga elé...? Tvardovszkij nem hagyta figyelmen kívül V. I. Lenin közvetlen irodalmi hivatkozásait sem: legyen szó akár Szaltikov-Scsedrin, Gogol, Turgenyev alakjainak felhasználásáról vagy Nyekraszovtól, Krilovtól vett idézetekről stb. A fiatal Tvardovszkij időnként maga is irodalmi példákkal illusztrálta a lenini gondolatokat. Azon az oldalon például, ahol Lenin számokkal bizonyítja a parasztok földnélkülivé válásának folyamatát, utalásként feljegyezte Gleb Uszpenszkij nevét. Az író „mindennapi kenyere a szó". Tvardovszkij nagyon is átérezte, mennyire tisztelte Lenin a szót és a pontosságra való törekvést. Még jóval a Szólok a szavakról című vers megírása előtt, amelyben közvetlenül Lenin tekintélyére hivatkozik, fellépett egy ,.olyan szigorú szabályzatért, amely szerint kodátozzák a szavak pazarlását“, s megjelölte a művekben a puszta deklaratív fecsegés („liberális locsogás“) teljes visszautasítására vonatkozó, a szavak elértéktelenedése és a szavakkal való visszaélés ellen tiltakozó részeket. K ülönleges helyet foglalt el Tvardovsz- kijnak az író szerepéről s az irodalom helyéről a szocialista társadalomban folytatott elmélkedéseiben V. I. Lenin A párt szervezete és a pártos irodalom című cikke. Csaknem kívülről tudta mondani fontosabb téziseit csakúgy, ahogy oldalakat tudott idézni emlékezetből Tolsztojtól, Turgenyev- tól, Bunyintól. Nem felejtem el, hogyan vizsgáztatott ebből az írásból, ellenőrizve, megértettem-e „lényegét“, fontosabb gondolatait. Ma már nehéz megmondani, hogy tanulmányaimmal kapcsolatban történt-e az, vagy pedig az irodalmi dolgokról folytatott egyik beszélgetésünk ürügyén. De jól emlékszem, hogy sajátos leckét kaptam egy Le- nin-szöveg megközelítéséből, mivel édesapám mintegy bemutatta saját olvasatát a cikkről: a fő dolgoktól a részletekig. Az a gondolat, hogy az irodalomnak az egész pártot átfogó ügyek részesévé kell válnia, nyíltan szolgálva a proletariátust, hogy az irodalomnak a pártmunka részét kell képeznie - a kommunista Tvardovszkij „credója“ volt, ami világosan tükröződött költészetében, publicisztikájában, közéleti fellépéseiben és személyes levelezésében is. Es amilyen közel állt hozzá és érthető volt számára a szabad irodalomról szóló ábránd, amelynek „nem a haszon és a karrier, hanem a szocializmus eszméje és a dolgozókkal való együttérzés toboroz majd újabb meg újabb erőket soraiba", ugyanannyira idegen volt számára a párton kívüli irodalom elképzelése, amely „az unatkozó és elhájasodástól szenvedő »felső tízezret« szolgálja". De nem kevésbé tartotta fontosnak azt a tételt, miszerint: „Nem vitás, az irodalmi munka tűri a legkevésbé, hogy gépiesen uniformizálják, nivellálják, hogy a többség uralkodjon a kisebbségen. Nem vitás, hogy itt feltétlenül nagyobb teret kell engedni az egyéni kezdeményezésnek, az egyéni hajlamoknak, teret kell engedni a gondolatnak és a fantáziának, a formának és a tartalomnak .“Ezeket a kívülről ismert sorokat Tvardovszkij vonallal megjelölte, nyilván azért, hogy hibátlanul idézze egy soron következő „episztoláris- bürokrata műfajú“ művében, ahogy a felsőbb szervekhez írott leveleit nevezte. Leninnek az irodalom pártosságáról alkotott gondolatai képezték az SZKP XXI. és XXII. kongresszuséin elmondott felszólalások alapját, ahol Tvardovszkij kifejtette, úgy értelmezi az írók szerepét, hogy ók „a párt legközelebbi segítőtársai". Ezek a gondolatok szervesen beépültek alkotómúvészeté- be, megegyeztek a költő, a publicista és a szerkesztő világosan kifejezett közéleti álláspontjával. Hogy ezek a gondolatok mennyire az övéi voltak, mennyire megszenvedte őket, arról az ebédnél vagy az erdei sétákon spontán induló családi beszélgetések tanúskodnak. A fiatalok költészetéről folytatott egy ilyen régi beszélgetést mind a mai napig fel tudunk idézni a húgommal: ragyogó előadás volt, amelyet édesapánk tartott nekünk válaszul faggatózásunkra a költészetben akkor - az 1950-60-as évek fordulóján - feltűnt új „csillagokról". Emlékszem, egy vasárnapi reggelen ott ragadtunk a reggelizőasztal mellett a kis teraszon, elfeledkezve a szabadnapra tervezett dolgainkról. Édesapánk is belefeledkezett a beszédbe, mint ahogy belefeledkezett mindig, amikor életének ügyéről volt szó: az irodalomról, az író szerepéről társadalmunkban. Nem fogadott el mindenkit igazi költőnek az irodalomba fényesen és hangosan betörők közül, azt magyarázta nekünk, miképp értelmezi a dicsőség és a divat különbségét. Bizonygatta, hogy a költő mindenekelőtt személyiség, ebbe a fogalomba nemcsak a tehetséget sorolta, de a saját belső világot, a saját tapasztalattal megélt életismeretet, a pártos álláspontot is. Igazolásul Alekszandr Fagyejevet említette, aki mindezen tulajdonságok birtokában lépett be az irodalomba, s elkezdett beszélni egyik kedvenc könyvéről, Az utolsó udege című regényről, amelyet a szovjet irodalom egyik klasszikus müvének tartott. Elmesélte, hogy az első kiadások egyikéhez írott előszavában a szerző a regény alapgondolatát Engels A család, a magán- tulajdon és az állam eredete című művének hatásával magyarázta. Ezeket a magyarázatokat kicsit naivnak és a regény sokrétű problematikáját leegyszerűsítőnek tartva, Tvardovszkij lelkesedett a tehetséges írót VALENTYINA TVARDOVSZKAJA Tvardovszkij Lenint olvas megihletö gondolat jelentőségéért és fennköltségéért: a kis népek újjászületésének gondolatáért. És mintegy megmagyarázva, miért nem vesz komolyan bizonyos tűzijátékokat a modem lírában, külön is kiemelte, hogy az alkotó szárnyalás alapjának tartja ezen befejezetlen könyv egyes részeiben az élettapasztalat egyesítését a marxista filozófia magasrendú eszméivel. A pártosság fogalma elválaszthatatlan volt számára a valóság igaz és becsületes ábrázolásától. „Az olvasó az életről a teljes igazságot akarja megtudni - állította a XXII. kongresszus szószékéről. - Viszolygást kelt benne, ha a művész kitér az igazság elől, nem beszél nyíltan és egyenesen ..." Rámutatott, hogy nem szabad elkerülni a nehézségek bemutatását, bizonyította, hogy ez szükséges „nemcsak hatalmas építőmunkánk közvetlen gyakorlatának érdekében, hanem azért is, mert mélyrehatóan érinti a szovjet dolgozók, az új élet építőinek egész lelki beállítottságát". „Számomra mindig világos volt - fejlesztette tovább ugyanazokat a gondolatokat egyik publikálatlan levelében -, hogy az esztétika területén a marxizmus-leninizmus nyilvánvalóan előnyben részesíti a realizmust, az életigazságot, az igaz valóság bonyolult jelenségeibe való behatolást: amilyen ez a valóság az életben, nem pedig ahogyan tetszőlegesen ábrázolják akár a legmagasabb rendű indítókból. Mert a valóságra csak akkor lehet hatni, ha azt látjuk, nem pedig az azt helyettesítő »sémát«“. Ezeket a gondolatokat megvalósítani a mindennapi életben, kiállni mellettük az általa szerkesztett folyóiratban, nem volt könnyű. Bár nyíltan és közvetlenül senki nem vetette el őket, sok kritikus a „legmagasabb rendű indítékokból“ úgy tartotta, hogy messze nem mindenféle igazság kell a szovjet olvasónak, és nyíltan vagy burkoltan ezt bizonygatva, megvádolták a Novij Mirt, hogy ,,rágalmazza“ és „befeketíti“ a szovjet valóságot. De a szerkesztő Tvardovszkij számára nem létezett az igazság felosztása a „jelenség igazságára“ és a tény igazságára“. És Lenin nyomdokában úgy vélte, hogy egyugyanazon igazság van a vezetők, a párt és a tömegek számára. A hazugságot (csakúgy, mint az igazság elkendőzését, amelyet, egyenlőnek tekintett a hazugsággal) nemcsak erkölcstelen dolognak tartotta, de sohasem tudta megérteni a gyakorlati célszerűsége mellett szóló érveket, amelyeket a „két igazság" és az ,,elhallgatási figura" támogatói hoztak fel. „S ki mondta azt, hogy felnőtt ésszel / Nem kell olvasnunk idegen / Véleményeket? Talán ezzel / Jóhírünk elhagy hirtelen? / Vagy fennhangon szólva múltunkról / Az ellenség lesz mámoros, / Hogy győzelmeinkért fizetnünk / Nagy volt az ár: háromszoros? / S tán új az, hogy rágalmaz folyton? / Avagy tán új erőnk hite, / Amit felnőni ösztönöztünk, / S amit vérünkkel is öntöztünk, /Nem kerül ugyanennyibe?“ Tvardovszkij egyformán érvelt ezekben az egyelőre publikálatlan sorokban, a kongresszusi szószékről és a sajtóban, hangoztatva, a népnek és a pártnak egyformán fontos érdeke, hogy olyannak lássák és tudják az életet, amilyen valójában. T ardovszkij Leninre utalva emlékeztet, hogy az ellenség minden szavunkat a maga szája íze szerint értelmezheti, s hogy nekünk sokkal nagyobb hasznunk van a tiszta igazságból, mivel biztosak lehetünk benne, hogy a világosan kimondott igazságból, még ha ez nehéz igazság is - a munkásosztály minden öntudatos képviselője, minden dolgozó paraszt levonja az egyetlen helyes következtetést. „Nem szabad hazugsággal hízelegni önmagunknak - idézte Lenint az SZKP XXII. kongresszusán elmondott beszédében. - Ez káros. Bürokratizmusunknak ez a legfőbb forrása. “ Más példákat is fel lehet hozni, amikor Tvardovszkij kiállt az író és olvasó azon joga mellett, hogy megtudják a valóságról a teljes igazságot, s gyakran közvetlenül hivatkozott Leninre. Tvardovszkij Leninre építve, a lenini örökség szelleméből indult ki, abból az örökséget átható meggyőződésből, hogy az igazság nem árthat annak a rendszernek, amelyé a jövő. És a költő, aki szilárdan hitte, hogy a „század szele a mi vitorlánkat fújja“, ugyanígy gondolta. Tvardovszkij állandó fejlődésben levő nézetei az évek során módosultak, bonyolultakká váltak, de elvi alapjuk - az irodalom és az élet viszonyának, az író pártosságának felfogása - szilárd maradt. Állhatatosságát sok forrás táplálta. Merített a nagy orosz irodalom azon hagyományából, amely az életigazságot létezése feltételének tartotta, a néppel való kapcsolatból, az igazsághoz való viszonyának megértéséből, költészetének, folyóiratának lelkes olvasói támogatásából. Álláspontja szilárdsága számára különleges jelentőséggel bírt Leninhez való folytonos visszatérése. Ez erősítette igazságtudatát, az igazság győzelmébe vetett hitét. ,,Minden múlandó, csak az igazság maradandó" - mondogatta szívesen az édesapám. A Szovjetszkaja Kultúrában megjelent szöveg rövidített változata
