Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-08-07 / 31. szám
B eszélgetőpartnerem egyike azoknak, akik a színikritikusi tevékenységet nemcsak főállásban, hanem mély elhivatottsággal végzik. Első kötete 1976-ban jelent meg Peter Brook címmel. A nagy angol rendezőről írt monográfia után a Színházfaggató (1978), a Cselekvő színház (1980), a Magyar drámák színháza (1980), a Színváltozások (1986) és a Major Tamás (1987) látott napvilágot. Idén a színházművészet kritikusai közül másodikként kapott Jászai Mari-díjat.- Milyennek látja a jelenlegi magyar színházi struktúrát? Egyáltalán lehet-e ilyen értelemben jellegzetességről beszélni?- Jellemző, hogy állandó társulatok, egy bizonyos repertoárt játszanak. Ez lehet akár a Nemzeti Színház isj amelynek kamarszínháza és stúdiója van, de ezekben sem különbözik a színházi stilus a „kőszínházi" társulatétól. A létező „nagyszínházak“ működtetnek ugyan „kísszín- házakat“, de a merevség miatt nem tudnak megújulni. A színészek ugyan egy-, két- vagy hároméves szerződésekkel dolgoznak, de ez csak azt segíti elő, hogyha valaki nem érzi jól magát az egyik helyen, átmehet egy másik színházba. Kétségtelen, hogy a társulat a színház alapja, ugyanakkor a színész akkor jár legrosszabbul, ha saját társulatában dolgozik. Sokszorosát kapja, ha helyette filmezik, tévében vagy rádióban szerepel, vagy éppen egy produkcióra leszerződik egy másik színházhoz. Ha ez így van, akkor erkölcsi és anyagi támogatást kell adni a társulatoknak, mert állandó, termékeny szellemiség csak így tud kialakulni. így képesek rendező- egyéniségek olyan színházat formálni, amelynek nagy szerepe lehet egy színházkultúrában. Persze emellett gyakran látni rosszul foglalkoztatott színészeket. Kevés a befogadószínház. Egyes vidéki városok nem tudnak eltartani egy állandó színházat, s ezt közönségszervezéssel pótolják, diákok, katonák és gyerekek töltik meg a nézőteret. Ráadásul a magyar színházi életben az anyagiasság az uralkodó, s az értékek devalválódnak, a színházak elkezdenek olcsó, bulvár és kommersz darabokat játszani. Ez önmagában nem lenne baj, ha ilyen profilú színházak csinálnák. Történelmi okokra vezethető vissza, hogy erős a polgári szórakoztató színházi hagyomány. A két háború között szinte teljesen ismeretlenek voltak az avangárd törekvések. Az alternatív, kísérleti jellegű előadások legfeljebb akkor léteznek, ha egy színházon belül a jövedelmező előadásokkal eltartják azokat. A Csehszlovákiában létező ügynökségi „társulatoknál sokkal rosszabb dolog van: hakni. Kevesen vannak azok, akik értékes irodalmi anyaggal, igényes színpadi formát keresve csinálják. Sokkal többen járják a vidéket alpári giccsel, alacsony színvonalú szórakoztatással. Ezért is tartom lehetetlennek, hogy egy-egy alternatív előadásnak felvevő piaca legyen.- Hol kap helyet ebben a struktúrában a színházkritika?- Ha a magyar színház bizonyos fokig átalakult, s az anekdotázó, szórakoztató, polgári színházi hagyomány - amit Molnár Ferenc és a Vígszínház képviselt - is változott, szakmai értelemben színházközpontú lett, tehát az irodalomközpontúság helyett a látvány, a szcenika vált fontossá, akkor ebben a színikritikának is szerepe volt. A hatvanashetvenes évek fordulóján kezdődő átalakúfás, amely főleg vidéki színházakban ment végbe, s a' benne részt vevő fiatal rendezők (Zsámbé- ki Gábor, Székely Gábor, Ruszt József és mások) formálták a magyar színház arculatát, egyben a kritikusokat is színvallásra késztették. így a Szolnokon, Kaposvárott, Miskolcon és más helyeken végbement átalakulást támogatta egy nem nagy létszámú kritikusi gárda. Most már lényegtelen, hogy előbb volt-e a kritikai hullám, vagy előbb kezdeményeztek az említett rendezönemze- dék képviselői, magukkal rántva egy határozott hangú kritikusi gárdát. Végül is a kritika csak kiabálni tud, de nem tud létrehozni. Támogat elveket, meghirdet irányzatokat, de csinálni csak a színház tudja. Ez az új kritika megtörte a magyar színikritika hagyományait. Már nem irodalomcentrikus volt, hanem a színészi munka, a rendezői eszme, a szcenika felől közelített az előadásokhoz. Tudomásul kellett venni, hogy a színház nem szórakoztató, hánem a társadalmat önmagával és konfliktusaival szembesítő intézmény. Bizonyos fokig a kritika ezt a feladatot teljesítette, tehát nem szakadt ketté, •csupán színesebbé vált, ahogy a színház is ilyen lett. így lehet erős ma is a szórakoztató hagyomány, amit a kritikusok egy része is támogat.- Ez mutatkozna meg az évadonként meghirdetett kritikusi szavazásokon is, amelyen arra voksolnak, ki volt az évad drámaírója, rendezője, színésze, szcenikusa?- Ez részben játék, de nagyobb részt komoly dolog. A kritikusok írásaiból pontos kép nem rajzolódik ki, mivel a szavak jó eszközök a vélemény elkendőzésére. Ebben a szavazásban azonban pontosan, a számok törvényei szerint születik meg az eredmény. Ha harminc kritikus egy évad előadásai alapján szavaz, akkor ebben reálisan tükröződik az értékrend. Ez demokratikus szavazás, így nem vitatkozunk, s a különböző szempontok érvényesüléséért nem manipuláljuk egymást. A többség véleménye adja az eredményt, miközben mindenki nyíltan vállalja véleményét, mert az meg is jelenik a Színház című folyóirat hasábjain. A kritikusok persze nem egyformák. Az igazi az volna, ha mindenki röviden indokolná is a döntését, végül is a választás mindig szubjektív. Az is a választás jele, hogy valaki milyen előadásokat néz meg. Ha valahol érdekes, jelentős dolog születik, arra a kritikus elmegy, feltéve, hogy szakmáját komolyan veszi. Ahol nem történik semmi érdemleges, az eleve kiesik a látószögéből. Persze sokan kényelmesek, nem veszik maguknak a fáradtságot, hogy indokoljanak, mert akkor keményebben, élesebben kellene megfogalmazni azt, amit egy kritikában el lehet kenni.- ön a második magyar színikritikus, aki Jászai Mari-díjat kapott. Ezzel beavatott, kenetes papja lett Tháliának?- A színikritika eddig vagy nem volt jelentős, vagy nem tartották fontosnak, hogy egy-egy művelője zeneesztétákhoz, irodalomtörténészekhez hasonlóan szakmai díjat is kapjon. Úgy látszik megtört a jég, és Szántó Judit után engem választottak. Remélem, jönnek még a többiek is. Ezzel a kritikusi szakmát becsülték meg, amely szerintem ugyanolyan része a színházművészetnek, mint a rendezés, a színészet a szcenika. Amióta a színházművészeti szövetség kritikusi tagozatában dolgozom, azon voltam, hogy ne irodalmárok véleménye, ne irodalmias gondolkodás érvényesüljön. Ez a díj ennek a törekvésnek is az elismerése. A kritikusképzést is fontosnak tartom, s mivel nálunk nincs ilyen, harcolunk azért, hogy legyen. Úgy néz ki, hogy jövőre megindul az ELTE Bölcsészettudományi Karán: Elméleti képzés lesz, bár szorosan kötődik majd a színházi gyakorlathoz. Színházi emberek fognak előadni, s ösztöndíjjal egy évet a hallgatók színházban töltenek majd. Természetesen erős revízió alá venném a színművészeti főiskolai képzést is, amivel elégedetlenek vagyunk, mert újratermelődik az a színházeszmény, ami ellen küzdünk. Persze nem szabad általánosítani, mert vannak színészek, rendezők - s most nemcsak a kaposváriakra vagy a Katona József Színház-beliekre gondolok - akik szakmai hitelükkel tanítanak majd ezen a „kritikusképzön".- Ilyen komoly terveket hallgatva fogalmazódik meg a kérdés: Egyáltalán olvasnak az emberek színházkritikát?- Kevés adatunk van erről. Sok vita folyik, kinek ír a kritikus. A színháznak, a szakmának vagy a közönségnek? Ráadásul ahány orgánum, annyiféle kritikai műfaj van jelen. Mást jelent a kritika egy délutáni lapban, amely már másnap közli a kritikus véleményét, mást ír a kritikus egy napilap rendszeresített rovatában, és mást vet papírra egy kulturális hetilapban vagy egy szakmai folyóiratban, ahová olykor már tanulmányt kell írni kritika helyett. A kritikus nincs birtokában az abszolút igazságnak, így egy kritika sohasem tükrözhet objektiven egy előadást. Csak a bíráló szubjektumán keresztül vetül ki a vélemény. Ha néző lehetnék, akkor úgy olvasnék kritikát, hogy azok esztétikai mércéjét, világnézetét, színházi eszményét, akiknek írását kezembe veszem, összehasonlítanám a magaméval. Nem azt keresném, hogy neki igaza van-e velem szemben, hanem azt, hogy következetesen képvisel-e valamilyen színházi szellemiséget. Mindez a kritikáiban hosz- szútávon érvényesül-e, s akár azt is mérlegelném: nézőként, olvasóként valóban helyesen vélekednek-e ugyanazokról a dolgokról. Egyik helyzet sem okozhat bajt, csupán az a fontos, hogy mind a kritikusnak mind a nézőnek legyen színházeszménye. A többi már megvitatható. Ez egyben olyan nézői magatartást is feltételez, hogy ne menjen be csak úgy, véletlenszerűen egy-egy színházba. Ki kell tudnia választani, mit akar látni, mit tart önmaga számára fontosnak. Ilyen esetben aztán az olvasott kritika sem irritálja, mivel legföljebb a saját véleménye mellett zárójelbe teszi az olvasott bírálatot.- Más lehet a színikritikából szerkesztett kötetek szerepe? Ezekben a dokumentum-jelleg fontos, vagy egy régesrég elmúlt előadás írásban rögzített élménye?- Előzetesen elmondom, hogy Kosztolányi Dezső kritikáit szeretem. Nem volt hivatásos kritikus, de igen kiváló és művelt író. Ezért is tartom fontosnak, hogy a kritika olvasható legyen, tehát ne száraz jelentést adjunk az olvasó kezébe. Ebben az értelemben olvasom Kosztolányi nyolcvan évvel ezelőtti előadásokról írt kritikáit is. Nem az édekel, milyen volt az előadás. Az ott megszületett élményre, gondolatokra vagyok kíváncsi. Másrészt a kritikának dokumentumértékúnek kell lennie, de ez is szubjektív dokumentálás. Kosztolányival szemben van egy óriási előnyünk: létezik a videó, így jó esetben minden előadásról készülhet felvétel. Ezzel aztán bármikor szembesíthető a kritika, csak le kell venni a kazettát a polcról, és a kritikust nyomban „rajtakapják“. Mivel könyvről esett szó, elmondom, hogy a kritikának esztétikailag is megformáltnak kell lennie. A stílus, a szóhasználat, az irónia, a szarkazmus ugyanúgy az eszköztárába tartozik, mint egy pontos jelző, cím, találó fordulat, amelyek jól megválogatva sokat tudnak közölni.-Mindezek után milyennek látja a magyar színházat?- Nehéz kérdés. Szerintem nincs olyan jelenség, hogy „magyar színház“. A magyar színházat mindeddig nem jegyezték a nemzetközi tőzsdén, mert hiányoztak a nagy alkotó egyéniségek, akik képesek lettek volna arculatát formálni. Éppen ezért világszínház sem volt, mert világszínház sincs. Az utóbbi évtizedekben a világban is inkább nagy alkotó egyéniségek voltak, mint színházak. így beszélhetünk Strehler színházáról, T ovsztonogov rendezéséről. Brook társulatáról, Mnouch- kin kísérleteiről. Óriási lemaradásban voltunk. Csak az utóbbi időben van olyan színházunk, ahol alkotó egyéniségek megkísérlik a maguk színházát megteremteni: Ez a budapesti Katona József Színház. Egy-két éve, a kulturális fórum után figyeltek fel rá külföldön is. Ezután látta előadásaikat Peter Stein is, akinek része volt abban, hogy idén meghívták őket a stuttgarti világszínházi találkozóra. Jövőre pedig Giorgio Strehler Európa Színházába, a párizsi Odeohban vendégszerepeinek több napon át. Ez az egy színházunk van, amely részévé vált a „világszínháznak“. A dolog ellentmondásosságához tartozik, hogy időközben ez a színházi eszmény elveszítette vezető szerepét a világban. Már nem olyan erős a hatása, mint volt a hetvenes évek elején. A nagy rendezők látomásait, gondolatait kivetítő színházak ideje lejárt. Gondolok itt az említetteken kívül Ljubimovra, Kantorra, és még egyszer külön Brookra, aki otthagyta Angliát, s Párizsban bizonyos értelemben alternatív színházzal próbálkozik. Sajnos ilyen értelemben a „világszínházban“ is a hanyatlás jelei észlelhetők. A szó, a dráma háttérbe szorult, és sajnos a színpadi gondolat, a színházi eszme csorbul általa. DUSZA ISTVÁN r 0 n KRITIKÁRÓL, JELENSÉGEKRŐL Beszélgetés KOLTAI TAMÁS színikritikussal V I dőben megjelentek az apróhirdetések. Járási lap, országos fórumok: ,,A Magyar Területi Színház szinészfel- vételt hirdet... “ Évről évre, újra és újra fáradhatatlanul. Tagadhatatlan, hogy akad egy-egy érdekes egyéniség, biztató felvillanás is ezeken a felvételiken. Az elmúlt években „eredményesek“ voltak: Házi Tánya, aki ebben az évben fejezi be tanulmányait a bratislavai Színművészeti Főiskolán; Kovács Ildikó, aki ugyanennek a főiskolának a hallgatója, vagy Rancsó Dezső, aki az 1987/88-as tanévben kezdi meg tanulmányait ugyanitt. Vannak a színháznak ma már olyan ismert és elismert művészei, akik így indultak: Varsányi Mari, Mák Ildikó, Pőthe István és mások. Mégis... Az elmúlt évek tapasztalatai alapján, az idén nem vártam rendkívüli dolgokat. Országos amatőr seregszemléken, a Jókai Napokon sokkal több tehetséges fiatal színész mutatkozik be, mint amennyien felvételiznek. Furcsa, hogy rendszeresen legalább kétszer annyi jelentkezés érkezik be a színház címére, mint ahányan „elmerészkednek“ a tehetségvizsgára. A tavalyi számokra már nem emlékszem pontosan, csak azt tudom, hogy a lányok és a fiúk aránya valamivel jobb volt az ideinél. Akkor négy fiatalember is a bizottság elé merészkedett, az idén csak egy. Ráadásul ő már tavaly is itt volt. Miből is áll egy ilyen tehetségvizsga? A bizottság (ebben az évben Zsákovits László zenetanár, Takáts Ernőd érdemes művész, rendező, a Matesz igazgatója, Holocsy István színművész, a Matesz művészeti vezetője, Konrád József érdemes művész, rendező és Kmeczkó Mihály dramaturg voltak a tagjai) az érdeklődőknek elküldött, illetve az apró- hirdetésben megfogalmazott feladatokat kérte számon a megjelentektől. Felkészülnek valamilyen verssel, amelynek szövegét azután különféle szituációkba képzelve kell elmondaniuk. Valamely klasszikus költemény szövegével mondjuk labdarúgó-mérkőzés közvetítését, tűzvész bejelentését, netán szerelmi vallomást - tehát a szöveg verbális értelmétől és mondanivalójától független helyzetben - keii rögtönözniük. A másik feladat egy néma jelenet - úgynevezett etűd - bemutatása. Arra szolgál, hogy a jelentkező mimikái és gesztikulációs képességét kiderítsék. A zenei részben a ritmizálás mellett énektudást, esetleg tánckészséget is számonkérnek. Tehát csupa olyan alapvető dolgot - fizikai adottság, hangterjedelem, beleélő képesség, kifejezőkészség -, amelyek elengedhetetlenek és alapvető feltételei annak, hogy valakiből egyszer talán színész legyen. Színészfelvételi Elképesztő tapasztalat az is, hogy amikor megkérdezik valamely fiatal „színészjelölttől“, hogy milyen Matesz-elő- adást látott utoljára, nem tud válaszolni. Ráadásul akkor sem mond semmit, amikor az a kérdés, hogy egyáltalán milyen színházi előadást látott. Látott, de már nem tudja mit. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy azok a fiatalok, akik erre a pályára készülnek - meg azok is, akik nem - milyen szegényesen fejezik ki magukat. Riasztó előjel! A legtöbbnek nincs „kedvenc" írója, zeneszerzője, filmrendezője, színésze, stb. Ám kedvenc rock-, beat-, új hullámos-, pop- és egyéb zenésze mindegyiknek van. Két „jelenés“ között a színház előcsarnokában érdeklődtem tőlük, vajon miért szeretnének erre a pályára kerülni. Leggyakrabban néma bizonytalanság és tétova mosoly volt a válasz..„Mert olyan különleges“. Csak egyvalaki mondta azt, hogy úgy érzi, ez az egyetlen módja annak, hogy kifejezze önmagát, aminek elengedhetetlen szükségét érzi ahhoz, hogy otthon legyen az életben. Ót viszont nem vették fel. Nyilván nem felelt meg a követelményeknek. Az érdeklődők mindegyike azzal a céllal akar játszani, hogy „szórakoztasson“. Nagyon úgy látszott, hogy ezt a szó legvulgárisabb értelmében gondolják. Elszomorítónak érzem például azt, hogy az idei harmincegy jelentkezőből mindössze tizennégyen jelentek meg. Velük sikerült megismerkednem, s vázlatos képet alkotnom róluk. A bátrabbakról. De engem sokkal jobban érdekel a maradék - legszívesebben ideírnám a nevüket és a címemet, hogy írják meg nekem, de őszintén, végül is miért nem vállalkoztak a próbatételre. Netán csak „viccből és heccből“ jelentkeztek? A megjelentek között olyan is akadt, akinek szülei nem is tudtak arról, hogy eljött. Nem merte bevallani, de eljött. A tehetségesebbek közül való. A Magyar Területi Színház vezetősége évente megteremti a lehetőséget ahhoz, hogy a hivatásos színházművészethez magukban vonzalmat érző fiatalok próbálkozhassanak. A színháznak is szüksége van a fiatalításra. A felvett fiatalok még a munkaviszonyba lépés évében főiskolára jelentkezhetnek. A felvételire a színház vezető színészei készítik fel őket, s a bratislavai Színművészeti Főiskolán a magyar nemzetiségűeknek is lehetőségük van a szakma elsajátítására. Tehát ismét volt tehetségkutató akció. S az eredmény? Három lány bizonyult tehetségesnek, s ennek alapján - a jelenlegi tapasztalataikkal, felkészültségükkel - megpróbálkozhatnak ezzel a hivatással. Érdekes élmény volt ez a találkozás a vizsgáztatóknak és a vizsgázóknak egyaránt. Mégis arra vagyok kíváncsi, hogy miért nem jött el a maradék tizenhét fiatal? Talán majd legközelebb? KISS PÉNTEK JÓZSEF ÚJ SZÚ 14 1987. Vili. 7.
