Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-08-07 / 31. szám
ÚJ szú M íg élt, utolsó éveiben voltak, akiket gyötört a kétség, nem merevítjük-e őt túlságosan szoborrá, nem sok-e körülötte a legenda... Vannak, voltak, akik tévedéseit, kritikusi pontatlanságait emlegetik. Most, hogy közel két évtizede már csak az emléke él közöttünk, talán inkább gyötörhetne bennünket a gondolat, vajon él-e és mennyire nemzetiségi közéletünkben ez az eszmei-erkölcsi tisztaság és feddhetetlenség, melyet ő követett, az a hűség, közösségi sors iránti odaadás, mely egy életen át vezérelve volt. Igaz, ezeket az elveket maga is váltakozó szerencsével tudta valóra váltani, hisz a harc törvényeit számára is az élet (nem a nagybetűs, hanem a mindennapi) szabta meg, s bármennyire is őszinte volt eszmei elkötelezettsége, a politikai harc természetéből következett, hogy szélsőségek, túlzások öt sem kerülhették el. Az ő magánya, remetesorsa úgy volt magány és remeteség, hogy sokszor magára hagyatkozva a stószi (Stós) őrhelyről vívta harcát a közösségért, a humánum érdekeiért. Ebben a harcban azonban sosem volt magányos, mindig maga mögött érezhette a küzdőtársakat, azokat a legbátrabbakat, akik a legnagyobb megpróbáltatások idején is helytállásukkal bizonyították elszántságukat. Fábry Zoltán irodalmi tevékenységében a húszas években az emberirodalom, a harmincas évek elején a valóságirodalom Prokrusztész ágyának elsődleges erkölcsi, esztétikai normája a felfokozott emberigény, majd az elkötelezettség, az eszmei harc vállalása volt. Ma már tudjuk, hogy a hozzá hasonlók ,,csuda-fura“ muszáj- Herkulesekként tartottak ki posztjukon, azonban azt sem feledtetjük, hogy tevékenységükkel az irói felelősség, társadalmi elkötelezettség, sőt a kisebbségi küldetés tudatosításához is jelentősen hozzájárultak. Előbb a humánum törvényeit, majd az osztályharc követelményeit állították tevékenységük homlokterébe, egy olyan világban, melyben lábbal tiporták az emberi normákat. A megalázottság mindennapjaiban a szegények és meggyötörtek hűsége világította az utat azoknak, akik felismerték a ,,másként élni“ eszméjéért vívott harc jogát. Ma már lehet erkölcsi vétót emelni, szalon-elméleteket konstruálni e magatartással szemben, azt azonban képtelenség tagadni, hogy a világháború poklából szabadult emberiség kereste a kibontakozás, az emberséges világ felé vezető utat A korabeli színképhez pedig nemcsak a világ - és ezen belül Európa - végletes megosztottsága tartozott, hanem napirenden voltak a haladó mozgalmakkal, Így a munkásmozgalommal szembeni megtorló intézkedések is. Ezek ugyanis a demokrácia példájának kikiáltott polgári Csehszlovákiában sem voltak ismeretlenek. A szocialista művészetben - az elért eredmények ellenére - a kibontakozást súlyosbították azok a szektás hibák, melyeket az irodalom, művészet és kultúra területén elkövettek. A fejlődésnek ezek a „gyermek- betegségei" maradandó nyomokat hagytak a szocialista irodalom és művészet fejlődésének arculatán, s láthatóan napjaink felfokozott politikai mozgása is jócskán talál még „igazítani valót“ az elmúlt évtizedek gyakorlatán. Köztudott, hogy a húszas években a proletkult egyoldalúságai, a harmincas években pedig a meghirdetett kánonok akadályozták a szocialista művészet igazi kibontakozását. Leegyszerűsítették ugyanis a művészet valóságfeltáró szerepét, napi politikai^ elvárásokkal terhelték a művészetet, száműzték az avantgarde törekvéseket a vulgarizáló szemlélettel közelítettek a művészetekhez. A szocialista német irodalom - mely Fábry tájékozódásának forrása volt - ezektől a szemléleti béklyóktól éppúgy nem volt mentes, mint a szocialista magyar irodalom, melynek egyes moszkvai képviselői különösen aktívak voltak abban, hogy szubjektív módon közeledjenek a kortárs magyar irodalomhoz. „ellenséget“ keressenek az írók közt. Megbélyegezték Ady és József Attila tevékenységét és súlyos tévedéseket követtek el a harmincas évek elején erőteljes mozgalommá fejlődő népi írókkal szemben is. A szocialista eszmékért vívott harc mellett a baloldali írók mozgalmát ezekben az években sajnálatosan a megosztottság, szektásság, a helytelenül megválasztott stratégia és taktika jellemezte. Ez annál is inkább káros volt, hiszen a fehérterror évei után - a konszolidáció körülményei között - kibontakozó irodalom fejlődését nehezítették. Fábry nemcsak elszánt hirdetője volt a szocialista eszméknek, hanem szigorú számonkéröje is. A Tíz szomorú, magyar év című írásában, mely a Korunk 1930 májusi számában jelent meg (a proletárirodalom platformtervezete előtt) súlyosan vétett Móricz Zsigmond munkássága megítélésében. Ezt később maga is belátta s élete „szégyenfoltjának“ nevezte az írást. Karinthy, Kodolányi, Nagy Lajos, sőt llyés Gyula vagy Kassák sem menekült meg kritikájától. Ezekkel az írásaival elsősorban kritikusi hitelének ártott. Hiba volna viszont nem látni: (a „szigorú szemmel“ korszak idején is) Fábry Zoltán kiváló irodalmi tájékozottságára és felkészültségére vallott, hogy felismerte olyan írók jelentőségét, akiket a kortársak támadtak, elmarasztaltak (Hasek, Ehrenburg, Solohov, Majakovszkij stb.). A szocialista eszme iránti hűséggel magyarázhatjuk, hogy Fábry a proletárforradalmi Írók harkovi tanácskozásának következtetéseit fenntartás nélkül elfogadta, s egy időben irányadónak tartotta a moszkvai magyar emigráns Írók tevékenységét is. Hamarosan rájött azonban arra, hogy jóhiszeműségében félrevezették. Nincs kizárva, hogy a József Attilával folytatott levelezése, Ady és a proletárköltő szektás megítélése volt Fábry számára az utolsó csepp, mellyel a pohár betelt. Az a tény, hogy ebben az időszakban egyértelműen védelmébe vette József Attilát, sőt Az Útban versei közlését is vállalta, arra enged következtetni, Fábry fokozatosan szabadult meg szemléleti korlátáitól. A vox humana - emberi hang a harmina párt listáján megválasszák Stószon a bírói tisztségbe. Csak az Országos Hivatal megerősítése hiányában (két év múlva) vált meg a tisztségétől. A két világháború között megjelent kötetei (Az éhség legendája, Korparancs, Fegyver s vitéz ellen) a kommunista író eszmeiségét tükrözték. Jó tollú, elismert és rettegett kritikus volt, aki időnként egy személyben gyakorolta az ,, Írod almi vésztörvényszék“ szerepét. Politikai nézetei miatt két Ízben raboskodott az ilavai várbörtönben. Második elhurcolása idején (1941 őszén) csak a szerencsének köszönhette, hogy tüdövérzés miatt gyógykezelésre hazaengedték. Így kerülte el a koncentrációs táborok poklát. Ez is példázza, hogy különös sorsa (magánya) nem külön sorsot jelentett, hanem olyan elkötelezettséget, melynek vezérszava az emberség, s egyedüli fegyvere a vox humana volt. Kisebbségi sorsból, a szellemi határok végtelenségével figyelte az élet eseményeit, A fasizmus barbarizmusával szemben a humánum, a demagógiával szemben az élet igazsága, a nacionalizmus tobzódásával szemben pedig az internacionalizmus Kilencven éve született Fábry Zoltán Kőtár Péter felvétele cas évek közepétől Fábry szocialista humanizmusának kifejezője volt. Elméleti hátterét kétségtelenül a Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa, valamint a CSKP VI. kongresszusa jelentette, lényegében azonban egyéni fejlődése is az új korszak felé mutatott: A vox humana nemcsak a szövetségesek keresését jelentette a fokozódó fasiszta veszéllyel szemben, hanem a körembertelenség vétója is volt. A vox humana egyszerre jelentette a szocialista humanizmus és az írói felelősség tudatosítását. Fábry Zoltán haláláig hű maradt a vox humana szelleméhez, s a legfájdalmasabb az volt számára, amikor az írószövetség magyar szekciója egyik ülésén (1958 végén) kétségbe vonták a vox humana hitelét, a szocialista irodalom fejlődésére alkalmazható létjogosultságát. A vox humana jelentkezésével egyidő- ben a harmincas évek közepétől figyelme egyre inkább a fasiszta veszély ellen fordult. Harcos antifasiszta publicisztikájával figyelmeztetett a veszélyre. írásaiban egyértelműen a hitleri fasizmus által veszélyeztetett Csehszlovák Köztársaság védelmére kelt. Ezt fejezte ki az az üzenete is, melyet 1938 júliusában, a kassai (Kosice) antifasiszta tömeggyűlésről küldött a világnak. Sajnálatos, hogy a cseh és a szlovák közvélemény ezt a tevékenységét ma már kevésbé ismeri, s az eddigi válogatások erre kevésbé ügyeltek. A rendőrség figyelmét yiszonylag korán (a húszas évek elején) felkeltette, kezdetben kommunista-gyanúsként, később elszánt kommunistaként tartották számon. A szlovák állam rendőrsége is ezeket az információkat őrizte nyilvántartásában. F ábry fiatalon, a húszas évek elején ismerkedett meg a marxizmussal s vált a szocialista eszme elszánt követőjévé. Ahogy egy beszélgetés során elmondta, 1927-ben lett a CSKP tagja, később egy illegális feladat miatt kiléptették (kurír-szol- tálatot teljesített), s ezt követően maradt ez a párttag nem-párttag állapot. Ez sem volt azonban akadálya annak, hogy 1931-ben volt a védőpajzsa. Politikai érettségből kitűnőre vizsgázott. Irodalomkritikusi tevékenységének túlzásai, egyoldalúságai eltörpülnek bátor közírói tevékenysége mgllett. Ma már azt a fenntartást is nehéz elfogadni, hogy szektás kritikusi fellépésével akadályozta a haladó csehszlovákiai magyar irodalom kibontakozását. Kritikái egy részét az idő igazolta, a szélsőséges, szektás nézetek pedig legfeljebb Az Út című folyóiratot fosztották meg a „népfrontos" szerkesztés lehetőségeitől. A szocialista írók táborát magatartása hátrányosan nem befolyásolta, azok - a baloldali sajtó tanulsága szerint - vele együtt kitartottak posztjukon. A korabeli irodalmi életben a polgári lapok hasábjairól már a húszas évek közepén kiszorult Fábry elvi elvásáraival egyébként sem volt „egyedi“ jelenség. A politikai élet küzdőterén ilyen elfogultságokkal más politikai pártoknál, így a szociáldemokratáknál is találkozhatunk. A „hatalmi" törekvések általában erősebbek voltak, mint az összetartó szálak keresése. Ezzel magyarázható, a „szentiváni kúria“ csődtömege, az ún. Masaryk Akadémia tiszavirág-élete, s az is, hogy az olyan haladó polgári Írók, mint Darkó István, Tamás Mihály és mások sem örvendhettek osztatlan elismerésnek. F elfigyeltető életében az is, hogy az a Fábry, aki Trianon napján (1920 júniusában) tiszti egyenruhában sapkarózsáját gyászkokárdával helyettesítve vonult az utcára (mire egy csendőr bekísérte, egy emberséges hadbíró pedig hazakergette) rövid idő alatt megszabadult a búsmagyarkodás passzivitásától, s a cselekvő újmagyarság szemléletében látta a kisebbségi élet kibontakoztatását, s húszas évek közepétől pedig a szocialista eszmékben vélte felfedezni az emberhez, a közösséghez vezető utat. Ezzel az elkötelezettségével magyarázható, hogy Fábryt nem foglalkoztatták konföderációs elképzelések, az európai fejlődés nagy léptékeiben gondolkodott és az új társadalom példájának a szovjet utat tekintette. Nem véletlen, hogy 1948 gottwaldi jégtörő februárját az elsők közt köszöntötte. S előtte is vallotta Laco Novomesky igazát: a szép nem lehet vétkes. A munkáshatalom győzelmében biztosítékát látta annak, hogy a kommunista párt több évtizedes nemzetiségi politikája a nemzeti kisebbség esetében is szabad utat nyerhet, s ez szavatolhatja azt is, hogy a Duna völgyében a testvérnépek közösségét építő, a szocializmus útjára lépett népek és nemzetek legyenek a holnapok és holnaputánok letéteményesei. Az Új Szónak első számától (1948. december 15-töl) haláláig munkatársa volt. Évtizedek bizonytalan és szűkös megélhetése után (hisz a kommunista sajtó nem tudott tiszteletdíjat fizetni, s honoráriumot megjelent könyveiért korábban sem kapott) az Új Szó jelentette számára a megélhetés viszonylag szolid lehetőségét. Egyetlen tisztje, melyet 1949 márciusától betöltött, a Csemadok díszelnöki tisztsége volt. Sem egyetemi tanár nem lett. belőle (ahogy azt Sas Andor javasolta), sem más tisztséggel nem bízták meg. Betegségére szoktak hivatkozni, érdemeire kevésbé. Életművében felfigyeltető, hogy a nemzetiségi kérdés, kisebbségi probléma akkor jelenik meg amikor úgy érzi, a polgári demokrácia önmagához mérve is méltatlanul intézi a kisebbség (közoktatás, művelődés stb.) ügyét. Húsz János imájával egy életen át vallotta a „védd az igazat“ elvét. Kicsinyes elmarasztalások a felszabadulás után is érték. A szerkesztőség tucatszámra fektette írásait, miközben szántónkéra cikkben bírálta távolmaradását a szocializmus építésétől. Fábry számára tanulságosak voltak a harmincas évek, saját szektás magatartása és a törvénysértések ideje. Ezzel magyarázható, hogy a felszabadulás után az elsők között emelte fel szavát az új sematizmus ellen, mely az ötvenes években rátelepedett az irodalomra, művészetre, s megtanulta azt is, a történelem az eszméket kéri számon, nem a személyekhez igazodó szolgálatokat. Ezért maradt tiszta a személyi kultusz töm- jénezésével szemben. Nagy vihart kavart tanulmányában, az Antisematizmus címűben bátran szembeszállt az esztétikai normák és művészi elvárások eltorzításával. Ma már megmosolyogtatók azok az ellenvetések, melyek Írásával szemben elhangzottak, s az is, hogy a Hét hasábjain kezdeményezett vitazáró befejezésének közlését végül ié az Irodalmi Szemle vállalta magára. A hatvanas évek elején ismét a német kérdés izgatta, ekkor írta az Európa elrablása című egyetlen monografikus művét. Évekbe került, míg a harmincas évek végén irt antifasiszta írásai (Palackposta) napvilágot láttak, holott hagyatéki letétként már a negyvenes években kötetté formálódott. Egymás után sorjázó könyvei (A gondolat igaza, A béke igaza. Emberek az embertelenségben, Harmadvirágzás, Stószi dél- előttök stb.) mindig élményt, igazi izgalmat jelentettek, bár példányszámai sokszor sértően alacsonyak voltak. Az igazi elismerést a hatvanas évek jelentették számára. A Munka Érdemrend és az Érdemes Művész cím lényegében adósságtörlesztés volt, ám mégis jóleső elismerés. A magyarországi irodalmi élet is igazán ezekben az években figyelt fel rá (E. Fehér Pál, Simon István, B. Nagy László és mások), s a hetvenéves Fábryt Illyés Gyula is tisztelettel és elismeréssel köszöntötte. 1970 májusában halt meg. Azóta magányos a stószi Fábry-porta. Utóéletét a hagyományőrzés nemes szelleme tartja fenn, melyben meghatározó szerepet a Csemadok alapszervezetei és szervei (mindenekelőtt a kassai járási bizottság), és a központi bizottság játszik. Összegyűjtött írásainak kiadását a Madách Könyv- és Lapkiadó vállalta magára. Ebben az évben a tízkötetnyi életmű hetedik kötete jelenik meg. A Kassán évente megrendezésre kerülő Fábry Zoltán Irodalmi és Kulturális Napokon a nemzetiségi lét irodalmi, történelmi, közéleti kérdéseit vetik fel, ezzel is ébren tartva azt a szellemet, mely az egy hazában élők felelősségével keres választ a felmerülő kérdésekre. A párt- és állami szervek nagyvonalú támogatásával teljesedik ki az életmű, s kapnak fokozódó figyelmet azok a kérdések, melyeket nemzetiségi közéletünk a fejlődés természetes követelményeiként felvet. Az a tény, hogy a Csemadok Központi Bizottsága az idén Fábry Zoltán Dijat is létesített (mellyel a nemzetiségi irodalom, kultúra, közművelődés, szellemi élet legjobb alkotásait kívánják jutalmazni), ugyancsak bizonyítéka annak, hogy a „legendák“ és gondolatpanelok, a szólamok és hivatkozások ürességén túl az igazi hagyományőrzés lehetőségei alapozódnak. K ilencvenedik születésnapján úgy emlékezünk rá, mint az eddig egyetlen csehszlovákiai magyar íróra, aki az európai horizontokra felírta nevét. Fuöik, Urx, Novomesky kortársaként és küzdötársaként a csehszlovák szocialista irodalom, közírás és kultúra is számon tartja és megbecsüli emlékét. Megbecsült hely jut számára a szocialista eszme úttörői között, hisz élete során a kommunistákkal csatasorban állt az „eszmék őrhelyén“. Nehéz, félelmetes és gyönyörű volt az ö útja, s népet és embert erősítő az a hit, mely azokhoz vezérelte, akiknek „emberhez méltó gondja van“. Élő, éltető hagyományként ezért úgy adhatjuk tovább üzenetét, ha erősebbek vagyunk gyönge életünknél", s a magatartás erkölcsi szilárdságával, rendithetetlenségével tudunk küzdeni a szocialista humánum legszebb sugallataiért. Az élet, a gondolat, a béke igaza üzeneteivel virrasztva vállalhatjuk azt a „talpig nehéz hűséget“, amely egyszerre jelent európaiságot, szocialista eszmeiséget és internacionalista szellemi, emberi magatartást. FÓNOD ZOLTÁN 1987. Vili. 7.
