Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)

1987-07-31 / 30. szám

Otmilliárdan vagyunk Szegénység és fegyverkezés Földünk ötmilliárdomodik lakosá­nak megszületése kapcsán múlt heti számunkban a népességnövekedés és a fejlődő világ élelmezési gondja­inak egyes vonatkozásaira hívtuk fel a figyelmet, érzékeltetve, hogy az imperializmus neokolonialista politi­kája, a nemzetközi monopóliumok harácsolása, a jelenlegi pénzügyi rendszer és az igazságtalan gazda­sági kapcsolatok egyre mélyebb nyomorba taszítják Afrika, Ázsia és Latin-Amerika egyes országait. Tovább mélyül a szegények és a gazdagok közötti szakadék. Pedig a fejlődök számos súlyos gondja megoldható lenne azoknak az esz­közöknek a törekédéból is, amelye­ket ma a világon fegyverekre fordí­tanak. ÚJ SZÚ 7. VII. 31. Mennyi az a horribilis? Ezt a jelzőt szoktuk ragasztani a világ jelenlegi katonai kiadásainak összege mel­lé. A puszta felsorolás helyett vonjunk párhu­zamot kétféle statisztika - a fegyverekre költött összegek és a fejlődő világ adóssá­gai - között. Elöljáróban két dologra hív­nánk fel a figyelmet: az utóbbi két évben többel költött a világ katonai célokra, mint a két világháborúban összesen, másrészt pedig megfigyelhető, hogy a fejlődök adós­ságai az elmúlt másfél-két évtizedben nö­vekedtek ugrásszerűen. Az USA és a NA­TO legszélsőségesebb körei által szított lázas fegyverkezési verseny következtében így alakultak a katonai kiadások: 1962-ben 120 milliárd dollár, 1975-ben 300 milliárd, 1980-ban 450 milliárd, 1985-ben 800 milli­árd dollár, s egyes becslések szerint napja­inkban meghaladja az egybilliót is! A fejlődők adósságai: 1975-ben 180 milliárd, 1980- ban 450 milliárd, 1985-ben 970 milliárd, s jelenleg már több mint egybillió dollár. Az évi katonai kiadásokból kb. 300 milliárd jut az Egyesült Államokra (a többi NATO-or- szágot nem is említve). Látjuk, nem véletlenül állapította meg tehát az SZKP XXVII. kongresszusa, hogy egyenes összefüggés van a fejlődök adós­ságainak és a USA hadikiadásainak gyors ütemű növekedése között. A tőkésállamok egy kis csoportja évente több mint 250 milliárd dolláros tiszta nyereséget vág zseb­re a fejlődök kizsákmányolása által, vagyis ezek, élükön az USA-val, a legszegényeb­bekkel fizettetik meg katonai kiadásaikat. S az sem véletlen, hogy ez a militarista politika a neokolonializmus megerősítésére minden lehetséges eszközt kihasznál E célt szolgálja az amerikai neoglobaliz- musról szóló doktrína, az ún. létfontosságú érdekszférák meghatározása az ellenforra­dalom exportja, az állami szintre emelt ter­rorizmus és így tovább. A fejlődők militarizálása Ez az egyik leghathatósabb eszköz az imperializmus kezében arra, hogy gazdasá­gilag és politikailag magához láncolja, ellen­őrzése alá vonja, s még nagyobb mérték­ben kizsákmányolja őket. Hogy nem is si­kertelenül, azt az utóbbi évtizedek folyama­tai igazolják: szintén ugrásszerűen megnőt­tek a „harmadik világ“ fegyverkezési kia­dásai. A túl nagy általánosítás helyett az egyes országok, régiók konkrét helyzetét mélyebben megvizsgálva arra az ered­ményre jutunk, hogy az okok bonyolultabbak annál, mint ahogy az az első pillanatban látszik. Minden esetben figyelembe kell venni a belső és a külső tényezőket is. Kétségtelen, szerepet játszott és játszik ebben a folyamatban, hogy a fejlődő orszá­gok a politikai függetlenség elnyerése után úgy érezték: szuverenitásuk, biztonságuk erősítése szempontjából kell fegyverkezni­ük. Ugyanakkor közrejátszott - például Afri­kában - a bonyolult szociális és politikai helyzet, a nemzetiségi, vallási, törzsi ellen­tétek, ami mind hatással van egy-egy tér­ségben, országban a fegyveres erők nagy­ságára. S ami rendkívül fontos: számos fejlődő országot az imperializmus agresszi­vitása kényszeríti fegyveres erőinek növelé­sére, főleg azokat, amelyek antiimperialista irányvonalat követnek, nem hajlandók alá­vetni magukat a fejlett kapitalista országok diktátumának. Vitathatatlan, a nemzetközi reakciónak azon igyekezete, hogy a fegyverkezési ver­senybe bekapcsolja a fejlődő országokat, a szegény és a még szegényebb államok számára többszörösen is hátrányos. Mielőtt e kérdést elemeznénk, idézzünk egy részt a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének berlini ülésén elfogadott, A gyengénfejlettség felszámolásáról és az új gazdasági világrend megteremtéséről cí­mű dokumentumból: ,,Abból kiindulva, hogy a leszerelés és a fejlődés között szoros összefüggés van, és hogy csak a leszerelés szabadíthat fel hatalmas kiegészítő forráso­kat a gazdasági elmaradottság felszámolá­sához, a VSZ tagállamai teljes határozott­sággal fellépnek azért, hogy a leszerelés területén hozott konkrét intézkedéseket a katonai kiadások megfelelő csökkenése kísérje. Az ily módon felszabadult anyagi, pénzügyi, emberi és tudományos forrásokat az érintett országok gazdasági és társadal­mi fejlődésének rgpggyorsításához, továbbá a világ különböző részein meglévő gazda­sági elmaradottság felszámolásához kell felhasználni. A fegyverkezés csökkentése és a leszerelés - különösképpen a nukleá­ris fegyverzetek megsemmisítése - irányá­ban teendő minden lépésnek a fejlődés­hez felhasználható kiegészítő eszközök fel­szabadítását kell eredményeznie." Elfecsérelt milliárdok A hetvenes évek egyik jellegzetessége, hogy felgyorsult a fejlődő országokban a katonai kiadások növekedésének üteme. Szakértők szerint nem véletlen, hiszen eb­ben az időszakban rendkívül kiéleződött a kapitalizmus" általános válsága. S ugyan­csak ebben az időszakban vette kezdetét egy újabb jelenség: néhány fejlődő ország hozzálátott a saját hadiiparának a kiépíté­séhez (e törekvésnek éppen az alacso­nyabb gazdasági-műszaki színvonal miatt komoly korlátái is vannak). Bár a száraz statisztika általában unal­mas, esetünkben mégis nagyon sokat mon­dó. A hetvenes években a fejlődő világ katonai kiadásai 2,87-szer nőttek (állandó árakon számítva), s több mint kétszer gyor­sabban a világátlagnál. Ebből az olajexpor­táló országok esetében a katonai költség- vetés megnégyszereződött. Tehát nagy­mértékben nőtt a fejlődők részaránya a vi­lág katonai kiadásaiban: az 1960-as 4,6 százalékról 1975-ben már 12,6 százalékra. Két évtizedes időszakot tekintve: 1961 és 1980 között a fejlődök nemzeti összterméke háromszor, a katonai költségvetés viszont 4,5-szer nőtt, s a hetvenes évek végén már 16 millió embert tartottak fegyverben. Had­seregeik felfegyverzésében, a fejletlen ipari és tudományos-műszaki bázis miatt, a dön­tő szerepet a fő fegyverrendszerek importá­lása kapta, s ez a kapitalista világ fegyver­kereskedelmének 70-75 százalékát adja. Nemrégiben közölték a New York-i ENSZ-központban az adatot: a fejlődő or­szágok nemzeti jövedelmüknek több mint egyharmadát költik katonai célokra, s éven­te 26 milliárd dollár értékben vásárolnak fegyvert. E számokat abból az alkalomból hozták nyilvánosságra, hogy bejelentették: Jutó Polák karikatúrája augusztus 24-én nemzetközi konferencia kezdődik több mint hatvan ország részvéte­lével - beleértve a Szovjetuniót és a fejlett kapitalista országok többségét - a leszerelés és a fejlődés kérdéseiről. Az amerikai dele­gátus viszont azt közölte, hogy Washington nem vesz részt az értekezleten, mert sze­rinte nincs közvetlen összefüggés a lesze­relés és a fejlődés között. A fejlődő országok fegyverimportjának számos tényezője közül fontos megemlíte­ni, korszerű haditechnikát (például AVACS- repülögépeket) vásárolnak, s ez egyéb pót­lólagos kiadásokkal is jár - pótalkatrészek kellenek, külföldi katonai szakértőket kény­telenek behívni az országba és így tovább. Tehát függésük az exportőröktől egyre mé­lyül. Az egyes régiók közötti sorrendet tekint­ve mindenképpen a Közel- és Közép-Kelet kerül az első helyre a hadikiadások növeke­dését tekintve. Az okokat nem kell különö­sebben magyarázni. Itt egy lakosra számít­va 600-700 dollárt költenek évente katonai célokra, ami megfelel a NATO-országoké- nak. Két évvel ezelőtt az egész fejlődő világ katonai kiadásaiból erre a térségre 45 szá­zalék jutott. Az egyenlítői Afrikában az évi növekedési ütem 6,1 százalékos, Latin- Amerikában az ilyen kiadások az utóbbi tíz évben a duplájára nőttek, ezen belül Közép- Amerikában négyszer lettek nagyobbak. Itt nem kis szerepe van ebben a nemzeti felszabadító mozgalom felerősödésének, például Nicaragua is kénytelen az ameri­kaiak agresszív politkája miatt hatalmas összegeket fordítani a forradalom védel­mére. Már szó volt róla, hogy a fejlődők maguk is hozzákezdtek a hadiipar kiépítéséhez. Az említett alacsony fejlettségi szint miatt egy­részt oly módon, hogy együttműködnek a fegyvergyártó monopóliumokkal. Ez is erősíti az imperializmus gazdasági és politi­kai befolyását. Másrészt pedig tapasztalha­tó náluk az önállóságra való törekvés a fegyvergyártásban, elsősorban a fejlet­tebb fejlődőknél. Ez azonban rendkívül költ­séges, ha tekintetbe vesszük az ipari-mű­szaki, a kutatási bázis kiépítését, s azt, hogy még mindig rászorulnak a licencvá­sárlásra. A fejlődők között a legismertebb fegyvergyártók, amelyek egyúttal fegyver­exportőrökké is előléptek: Brazília, Argentí­na, India, Tajvan, Dél-Korea, Egyiptom, Indonézia, a Fülöp-szigetek, Szingapúr és Thaiföld. Akik csak veszíthetnek A fejlődő országoknak rendkívül fontos gazdasági és olyan szociális feladatokat kell megoldaniuk, mint az éhezés, a nyo- , mór, a különböző betegségek felszámolá­sa, a lakáskérdés, az iskola- és egészség­ügy fejlesztése stb. A katonai kiadások ezektől vonnak el hatalmas eszközöket, nem is beszélve arról, hogy a fegyvervásár­lások tovább növelik az eladósodásukat. Például ötször annyit költenek katonai cé­lokra, mint az egészségügyre, az oktatás­ügy viszonylatában ez az arány pedig majdnem kétszeres. Pedig ók is tudják: az írástudatlanság felszámolása, a szakem­berképzés nélkül sem a mezőgazdasági, sem az ipari termelést nem lehet korszerű­síteni. Az összesített adatok szerint az írás- tudatlanok száma a fejlődő világban közel van a milliárdhoz, s másfél milliárd ember pedig még nem látott orvost. Azokkal az állításokkal sem lehet egyet­érteni, miszerint az önálló hadiipar kedve­zően hat a polgári célú termelés technikai színvonalára. Ez bizonyos fokig igaz lehet a fejlett országokban, de a fejlődőknél ép­pen a szegénység miatt kedvezőtlen gaz­dasági-technikai struktúrát alakít ki, s nincs további erő, gazdasági lehetőség, hogy ezt áttörjék. A tömeges foglalkoztatottságot sem biztosítja, hiszen a hadiiparban a mű­szaki színvonal a döntő a termelésben, nincs mód a képzetlen munkaerő alkalma­zására. Pedig a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet májusban közölt adatai szerint a fejlődő országokban jelenleg 90 millió a teljes és több mint 300 millió a részleges munkanélküliek száma. A kiadvány szerint Afrika lakossága most sokkal rosszabbul él, mint a hatvanas években, Latin-Ameriká- ban pedig csak rendkívül kedvező körülmé­nyek (ez sokak szerint illúzió) esetén érik el azt az életszínvonalat, amilyen a nyolcva­nas évek elején volt. Ugyanis a Latin- Amerikai Gazdasági Bizottság (CEPAL) há­rom héttel később a következő felmérést tette közzé: A térségben jelenleg 150 millió ember él teljes nyomorban, ez a szám 2000-re 170 millióra duzzad. Rendkívül ne­héz a helyzet Közép-Amerikában, ahol a la­kosság 63 százaléka él a nyomorszint alatt. További hátránya annak, hogy korszerű fegyverekre törekednek a fejletlen orszá­gok: a katonai infrastruktúra kiépítése (kato­nai repülőterek, irányítóközpontok, radarál­lomások, a légelhárításban alkalmazott technika, raktárak stb.), s ez rendkívül költ­séges, polgári termelési célokra viszont nem tudják használni. így nemcsak az ipar szerkezete, hanem az infrasturktúra is de­formálódik. S végezetül, de nem utolsósorban: a fegyverek felhalmozása a fejlődő világban is értelmetlen háborúk kirobbanásához ve­zethet (pl. Irán és Irak között), amiből hasz­nuk csak az imperialista köröknek, a fegy­vergyártó konszerneknek származik. A má­sodik világháború óta a fejlődő világban közel 120 fegyveres konfliktus robbant ki, több mint 25 millió ember vesztette életét. És akik nyernek... ... azok egyértelműen a már említett fegyvergyártók és -kereskedők, s az ő sze­kerüket toló kormányok. Amellett, hogy lefö­lözik a gazdasági hasznot - s tegyük hozzá: ez a haszon óriási - politikai célokat is követnek a haladás, a nemzeti felszabadító harc feltartóztatásával, az antiimperialista irányvonalat követő országok kormányai­nak megbuktatására, társadalmi rendsze­rük megváltoztatására törekednek. (Nica­ragua, Grenada, Angola, Afganisztán, Kam­bodzsa - hogy csak a legkirívóbb példákat említsük, mert a sort még hosszan lehetne folytatni.) S tegyük még hozzá: a hetvenes években az amerikai kormány nagyobb be­vételre tett szert a fegyverkereskedelemből, mint amennyibe a külföldi katonai tevékeny­ség került neki, az olajválság idején pedig a fegyver jó fizetési eszköznek bizonyult az importált kőolajért. Ezért is hangsúlyozta a már említett berlini dokumentum: ,,Sürgető szükség van a politikai gondolkodás és a nemzetközi gyakorlat gyökeres megváltoztatására, az igazságos nemzetközi munkamegosztás megvalósítására, a nemzeti és természeti kincsek feletti elidegeníthetetlen szuvereni­tás biztosítására. A fejlődő országok sürge­tő és összetett problémáinak megoldása, a gyengénfejlettség felszámolása reálisan csak az új gazdasági világrend megterem­tésével, az összes állam gazdasági bizton­ságának - a nemzetközi biztonság átfogó rendszerén belül történő - megvalósításá­val érhető el. MALINÁK ISTVÁN Archív felvételünk az 1985-ös éhínség idején készült valahol a Szahel-övezetbe

Next

/
Thumbnails
Contents