Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-07-03 / 26. szám
?§É L/szf Ferenc .tOSCKVa»«»«» meg kell ismernem az embert. S köztük sokat nem is láthattam, de mindig arra törekedtem, hogy mindent megtudjak életükről. A régi fényképek, festett portrék magukban nem elegendők a művészi megele- venítéshez... - mondja. A művész nagyon szigorú önmagával szemben. Van, amikor hónapokig is félre teszi egy-egy festményét, mert úgy érzi, „még nem érett be“, még többet kell tudni a kiválasztott személyről, életéről, nézeteiről. Vladimír Suchy művészi pályájának fontos állomása a nyolc képből álló Lidicei családok című ciklus. A ciklus képei a 45 évvel ezelőtt lerombolt Kladno melletti bányászfalu lakosai hagyatékaiból előkerült fényképek alapján készültek. Nincs talán a világon falusi család, ahol ne lennének ilyen felvételek. Általában a nyugalmat, a fényképezkedés sajátos légkörét árasztják magukból. Ám tudva azt, hogy évek vagy hónapok múltán halomra gyilkolt, gázkamrákba és haláltáborokba hurcolt ártatlan lidiceiekról van szó, a képek Beke György A KORTÁRS CSEH ARCKÉPFESTÉSZET MESTERE Látogatóban Vladimír Suchy állami díjas érdemes művésznél ÚJ szú 1987. VII. 3. Az embernek arra kell törekednie, hogy munkájával, alkotásával kifizesse önmagát. Ez általában akkor jár sikerrel, ha azt teheti, amihez igazán ért, ami teljes összhangban van életszemléletével, s ha munkájának értelme is van. Ez különösen vonatkozik a művészi alkotómunkára. Az én életemnek a portréfestés adott igazi tartalmat - mondotta VLADIMÍR SUCHY Klement Gott- wald Állami Díjas érdemes művész, a Cseh Képzőművészek Szövetsége Elnökségének tagja, akivel prágai műtermében beszélgettem. Vladimír Suchy a kortárs cseh képzőművészet kiváló mestere, akinek munkássága megérdemelten vonja magára mind a szakmabeliek, mind pedig a szélesebb nyilvánosság figyelmét. Alkotásaival a képtárlátogatók nemcsak a prágai Nemzeti Galériában, hanem más fővárosi és vidéki képtárak gyűjteményeiben, egyes középületekben is találkozhatnak. Nagyméretű portréi az élénk színeket háttérbe szorító, az ábrázolt személy egyéni vonásait előtérbe állító festmények. A képeket nézve azonnal észrevesszük, hogy a művész rendkívüli figyelmet szentel a kiválasztott személy lelkivilágának, a róla alkotott elképzelés és az arckifejezés közti összhang megörökítésének. > A művész így emlékezik a kezdetekre:- Már iskolás koromban szívesen rajzoltam emberi arcokat. S ez a vonzalom nem szűnt meg akkor sem, amikor az ötvenes években, a Prágai Képzőművészeti Akadémián Vlastimil Rada nemzeti művész irányítása alatt készültem a festői pályára... Emlékszem, egyszer az iskola műtermében évfolyamtársaimnak egy gyönyörű lány állt modellt. Mind lázasan és szívesen festették vásznukra, én viszont a műterem sarkában egy idős anyóka arcképével bíbelődtem. Rada profesz- szor hozzám lépett, s ezt mondta: - Az ön munkájában akadnak még hibák, de amint látom, van egy ritka tulajdonsága, mégpedig az, hogy képes megragadni az ember jellemét, belső világát, s ez nagy ajándék... Ám a huszonöt éves Vladimír a festészet mellett más múzsa, a zene bűvkörébe is belekerült. Évekig játszott zenekarokban, komoly és könnyűzenei műsorokban lépett fel.- Közel két évtizeden át játszottam a legismertebb prágai kávéházakban és bárokban, nagy bálokon. Ez a „művészi bigámia“ eltartott 49 éves koromig. Addig nappal festettem, éjjel muzsikáltam... Ez a kettős vonzalom nem maradt nyom nélkül Suchy művészetében. Erről tanúskodnak a híres zeneszerzőkről, előadóművészekről készített portréi, Chopin, Wagner, Beethoven, Liszt, Sztravinszkij, Rachmaninov, Hacsaturjan arcképe.- Nagyon szeretem Liszt Ferenc zenéjét. Ó az én kedvenc zeneszerzőm. Micsoda gyönyörű zenét adott az emberiségnek! S maga Liszt emberi alakja is csodálatos. Számomra Liszt Ferenc az egyetemes és a magyar zeneművészet kimagasló egyénisége. Nagyvonalú, szép ember lehetett... Amikor Teplice illetékesei felszólítottak, fessem meg a fürdővárosban járt neves személyiségeket, végtelenül örültem, hogy Liszt is közöttük van - mondja vendéglátóm, majd hozzáfűzi: - Liszt egyénisége és zenéje nagyon közel áll hozzám, annyira, hogy elhatároztam, még egyszer megfestem arcképét. .. Szívesen festem azokat, akik valamit nyújtottak az emberiségnek - folytatja -, akikkel az élet fő kérdéseiben nézetazonosságot tételezek fel, akiknek életműve az ember iránti érzékenységről tanúskodik, s akik alkotásukkal nyíltan és érthetően fejezik majd ki meggyőződésüket. A fentebb említetteken kívül Suchy alkotásai sorában megtalálhatók például Igor Sztravinszkij, Jan Zrzavy, Pablo Picasso, Ernst Hemingway, Karel Capek, Julius Fuéík, Fidel Castro és Edmund Hilari arcképe is. Fucík portréját Fidel Castro személyes kérésére a havannai forradalmi múzeum számára készítette: majd újra megfestette az 1985-ös moszkvai antifasiszta kiállítás számára is.- Portréim sokáig születnek, hiszen mielőtt elkezdem a festést, láttán megdöbben az ember. - Ezek az emberek, férfiak, nők, öregek és fiatalok 1942. június 10-én a barbár fasiszta kegyetlenség áldozataivá váltak...- Már évekkel ezelőtt tudtam, nem elég, ha csupán a magam örömére festek. Az ember érzi, kötelessége állást foglalni a múlt eseményeivel kapcsolatban is, amelyeknek nyoma mindmáig él emlékezetünkben. A művészet felrázhatja az ember lelkiismeretét, figyelmeztetheti a veszélyre. Ezért választottam a lidicei témát. Sok írásos dokumentum, levéltári anyag, az életben maradottak visszaemlékezései, a családi fényképek tüzetes tanulmányozása előzte meg ezeknek a képeknek a megszületését - emlékezik vissza a művész. A Lidicei családok című ciklus Vladimír Suchy művészi krédójának a kifejezése is.- Szeretném, ha képeim kifejező művészi erővel emlékeztetnék az embereket a soha el nem feledhető gaztettekre... Azt akarom, hogy képeimből mindenki megértse állás- foglalásomat, azt, hogy mennyire fontos, ha a megmaradásért, a békéért, a békességért mindenki tesz valamit. Vladimír Suchy megkapóan szerény ember. Eddigi életművét a kortárs cseh festészet kiemelkedő értékei közé sorolják. Novemberben a prágai Mánes kiállítóteremben önálló tárlaton láthatjuk alkotásait, közöttük a Lidicei családok című ciklusát is. S. M. A Lidicei családok ciklusból EN LENNEK A NYELV? Még bukaresti élményem, jó néhány esztendős. A Petőfi Sándor Művelődési Házban történt, a hetvenes évek elején. A részletek közül sok mindent elmostak a záporozó későbbi élmények, mint kószirt körül a futóhomokot az áradások. De a részletek nem is fontosak, csak az érzés, ami az emlékeim köszirtjén fennakadt. Nem fontos, miről folyt a beszélgetés, hogyan hívták azt a középkorú férfit, aki váratlanul megszólalt:- Közgazdász vagyok. Aradról kerültem Bukarestbe. Sorsom úgy alakult, hogy sem a munkahelyemen, sem a családomban húsz esztendő óta nem beszéltem az anyanyelvemen. A Petőfi Ház jó híre idehozott engem is, és úgy érzem, most nekem is lenne mondanivalóm. Bocsássanak meg, ha félszegen fogom kifejezni magam. ~ E bevezető után bizonytalan mondatokat, elvétett egyeztetéseket,' rosszul ragozott igéket vártunk. Közgazdász ismerősöm azonban szebben, csiszoltabban beszélt magyarul, mint bármelyikünk a jelenlevők közül. Talán kicsit keresettnek is látszott, amiért minden kiegyensúlyozott volt a mondatszerkesztésben, a jelzők megválogatásában, a hangsúly elhelyezésében. Köznapi beszédünkben nem vigyázunk ennyire „kicsiségekre". Nem is az okfejtés érdekelt már, hanem nyelvének muzsikája, szavak áradása, egy lélek ösztönös kitárulkozása. Félrevontam. Ketten voltunk. Friss ismerősök, de közös anyanyelv gyermekei. Miként őrizte meg ilyen épségben az anyanyelvét, ez izgatott. Csodálkozott: ö azt hitte volna, hogy el is felejtett magyarul, azért kért bocsánatot az előbb. A nyelv, amelyet anyjától tanult meg, és amelynek törvényei az iskolában tudatosodtak benne, egyre hátrább vonult a tudatában, leszállt a gyermekkori világ, az eszmélkedés, az első szerelem, a diákélet mélységeibe, hogy onnan egy-egy pillanatra bukkanjon fel, váratlan találkozások, gondolattársítások hívására. Meg esténként, ha az álom csábítja, s régi szavak ölelik körül. És, ha megfájdul valamelyik porcikája, a jajszó úgy jön fel, mint az első ütésre odahaza. A nyelv „beleszorult“ a leikébe, és ott úgy őrződött meg, mint az Érchegységben a forró aranyláva az egymásnak nyomuló sziklák repedéseiben. A szavak megkövesedtek, de megedződtek, nemesfémmel ötvöződtek.- Csak az a különös - folytatta aradi ismerősöm -, hogy minden új ismeretet most is megpróbálok magamban anyanyelvemen megnevezni, egy-egy élményt magyar szavakba fogni.- És sikerül?- Ezt másvalaki mondhatná meg, ha előbb hallaná gyámoltalan belső motyogásom.- Soha nem mulasztja el ezt a játékot?- Akkor, mintha nem velem esne meg, nem az én élményem lenne, nem én látnám, hallanám. De igaza van, csakugyan játék ez, egyszerű játék. Az lenne? Játék? Mikes Kelemen számára - nagyon messzire ugranak időben és térben a gondolataim - vajon puszta játék volt a gyermekkori emlékek: Zágon, Erdély emlegetése? írástudó volt, föl is jegyezte kísértő emlékeit, akik másokban elenyésztek. Olyankor otthon volt megint: az emlékek a nyelv szárnyain oda röpítették, ahová a képzelete, a lelke kívánta. Szülőföldtől távol, az anyanyelv a pótolhatatlant is helyettesíti: a kedves tájakat, a felejthetetlen arcokat, elégett érzelmek kormát, fájdalmát, félbeszakadt örömök tüzét, megcsalt reménykedéseket. Otthont, életet, hazát, barátokat, vigasztalókat, és keserítöket idézhet meg - mindent - az élmények nyelve. Mikesék számára a nyelv lett Zágon, Erdély, a reménytelenségben is mindig reménylett jövendő. Való embereket és kitaláltakat szerepeltet Mikes, teremtő írói képzelete erejével. S közben talán nem is gondolt arra, hogy ö, az író a nyelv teremtménye: hiszen a nyelv nélkül nincs írás, de az írás megmaradhat akkor is, amikor írója immár századok óta porlik valahol. Rodostóban vagy Csíkszeredában... Én vagyok a nyelv, mondhatná az író, mondjuk néha valamennyien. Úgy érezzük, hogy a szavak, a mondatok készségesen engedelmeskednek nekünk. A nyelv pedig szerény alázattal még szavakat is ad e fölényünknek - nélküle aligha fogalmazhatnók meg -, nem kívánja éreztetni hatalmát, mert az olyan nagy, hogy lázadni sem lehetne ellene. Én vagyok a nyelv, mondom, ha úgy képzelem, hogy tőlem, az egyéntől függ a nyelv - a nyelvek - sorsa. Mert szavait használom vagy nem használom, újakat alkotok, és az ismereteket elfelejtem, s ha éppen akkor, az egész nyelvet elfelejtem. De a nyelv a maga vétlenségében, mint az elemek, nem törődik sem a gőgömmel, sem az árulásommal. Hiszen készségesen áll ugyan egyének szolgálatára, de egyáltalán nem az egyének műve. Csak egész közösség lehet teremtöje vagy sírásója. Közösségek pedig alkotó és nem pusztító egyesülések, józan ítélettel legfőbb közös teremtményüket semmiképpen sem temetik el. Nemzedékek adják át egymásnak a nyelvet, amely, mint a folyóvíz, tisztul e váltásokban. Vagy inkább a nyelv adja át egymásnak a nemzedékeket, bízza őket az idő gondjaira, és vállal is gondoskodást fölöttük? Talán éppen azáltal, hogy az egyének a nyelv szavaival vehetik birtokukba - eszmélésük rendjét - a másik kicsiny, majd táguló környezetét, házat, udvart, virágokat, dombokat, síkságokat, vizeket és szeleket. Mindent- mindent a halhatatlan közös alkotás, a nyelv hoz elénk, mutat be. Csakugyan akkor lesz a miénk minden és érezzük meg a magunk helyét ebben a hatalmas erő-rendszerben, amikor meg tudjuk nevezni a magunk szavai, gondolatai, érzelmei szerint a kis- és a nagyvilág minden darabkáját. Az anyanyelv pedig, amely emberekben él és tájakban, földben és égen, a maga szelleme szerint nevezi meg a havasokat és a völgyeket, a csillagokat és a fogalmakat. A világ bölcsebb egyenlőségeként fogadja el, várja el, kívánja meg, hogy testvéri nyelvek a maguk szelleme szerint nevezzék meg ugyanígy ugyanazokat a hegyeket és óceánokat, csillagokat és fogalmakat. Soha még nyelvet nem csorbított az, ha másik nyelv másként szólította meg a futó hullámokat vagy a röppenő madarakat. De érzelmi testvériségbe hoznak nyelvek - minden nyelv testvére a másiknak - közös folyókat, városokat, hegyeket is. Éppen azáltal, hogy a maguk törvényei szerint adnak nevet nekik. Lám, a magam testvériségérzetét is anyanyelvem révén élhetem igazán? Bukaresti közgazdász ismerősöm vallomása, hogy amit ő nem próbál a szavaiba foglalni, az mintha nem is a saját élménye lenne, nem is léteznék számára, ösztönösen igazolja a nyelvészet mai felismeréseit. Azt ugyan talán író mondta ki elsőnek - Kosztolányi Dezső -, hogy a nyelv nemcsak hangtan, mondattan, szótan, igeragozás, nemcsak rideg szabályok gyűjteménye, hanem az élő lélek tükre is, ennek alkotó birodalma. írónak kellett ezt kimondania előbb, mert neki mindene a nyelv, éppen ezért tudja, hogy ó viszont a nyelvnek mindenese. Azóta, persze, a nyelv hűvösebb szenvedélyű tudósai is meggyőződtek erről az írói igazságról, és a lélektan besorakozott a nyelvészet nélkülözhetetlen segédtudományai közé. Én vagyok-e hát a nyelv? Milyen jó is, hogy szerényen, csendben, de megmásíthatatlanul, a nyelv az én alakítóm!
