Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-07-03 / 26. szám
HALIFA AT-TIKBALI * A fiú meglátta a lányt, aki az utca másik oldaláról azonnal jelezte, hogy most odamegy hozzá. A fiú kővé dermedt, de a másodpercek óráknak tűntek. Megállt az idő. Ezek az átkozott autók! Honnan került elő hirtelen ennyi? Egyik a másik után robog, mintha az ő boldogságát akarná elgázolni. Elhúztak mellette, közömbösen pöfékelték a kék füstfelhőket. Azt hitte, sosem lesz vége az idegőrlő várakozásnak. No, végre ... Szive hevesen dobogott. A lány hozzálépett és elejtette a levélkét, melyet összehajtogatva addig abban a kezében szorongatott, amelyikkel íratlan törvényeiknek megfelelően összefogta leple szélét, hogy eltakarja arcát a tolakodó tekintetek elöl. A keskeny résből kivillant gyönyörű fekete szeme és egy hajfürtje. A fiú még nem láthatta a lány arcát, de szíve megsúgta neki mindazt, amit sejtett. Ügyetlenül lehajolt, fölkapta a levélkét és gyorsan elinalt, mert úgy rémlett neki, minden oldalról gyilkos szemek szegeződnek rájuk mélységes felháborodást tükrözve, könnyelmű és vakmerő magatartásukon megbotránkozva. Fejét válla közé húzta: no most, most, ebben a pillanatban vállon ragadja valaki - a lány bátyja vagy az apja, talán egy vadidegen a járókelők közül, az ősi szokások védelmezője, egy kéretlen „jóakaró“ - és becsületsértésért a bíróság elé hurcolja. A legszívesebben nyomban elővette volna a levelet, az elsőt, melyet a lány írt neki. Szerette volna azonnal olvasni, de türtőztette magát. Csak nézett a távolódó lány után és igyekezett kedves alakjának körvonalait emlékezetébe vésni. Milyen gyönyörű, milyen fennkölt! Nem is a földön jár, valósággal úszik a levegőben. Még vakítóan fehér leple sem fedheti el alakjának nőies báját, karcsú lábait. Végül levette róla tekintetét és az ellenkező irányba indult. Azokban, a férfiakban, akik kénytelenek titkolni érzelmeiket és szívük hölgyét félteniük kell a rossznyelvektöl, nagyon nagy akaraterő van. Még nem olvasta el a levélkét, csak ment magabiztosan és büszkén. Már nem kétséges, a lány viszonozza szerelmét. A tengerparton megállt és teleszívta tüdejét sós levegővel. Lábainál titokzatosan és csendesen terült el a tenger. A tavaszi égbolt a láthatár szélén rózsaszínűén ragyogott, feljebb pedig olyan kék volt, amilyet csak álmában láthat az ember. A kékből áttetsző fény szóródott szét az egész világra, áldását hintve minden élőre és élettelenre. A fiatalember rákönyökölt a korlátra, kisimította a levélkét és elolvasta. A leírattak visszarántották a fellegekből. A lányka szeretné, ha kezdeményezne, ha kitalálna valamit. Rábízza sorsát és szerelmét is. Gondolataiba mélyedt. Agyában egyik ötlet a másikat kergette. Cselekednie kell valamit, hogy egybekelhessenek szerelmével. Érzelmeik őszinték és tiszták. De hát miért kell miattuk szégyenkezni? Mert így követeli a társadalom, ostoba, maradi szokásai, törvényei. Már régen felismerte, a hagyományok követelményei közútra legtöbb értelmetlen. Szereti a lányt, aki viszonozza szerelmét. Lehetetlen, hogy ne egyezzen véleményük, nézetük. Független és büszke emberke. Első találkozásukkor, amikor megpróbált szóba elegyedni vele, micsoda villámló tekintettel mérte végig - holmi közönséges széltolónak, flaszterkoptató szoknyavadásznak vélte. Az a tekintet keserűséget keltett szívében. Összetörte reményeit, álmait, hogy majd találkozik egy lánynyal, aki társa lesz, kéz a kézben lépnek az útra, melyet a sors szánt nekik. Támogatják egymást, együtt világosítják föl embertársaikat, segítenek fölszámolni a tudatlanságot, a sötétséget, az elnyomás örökségét. Másnap mégis ugyanott várakozott. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy lássa a lányt. Talán a lelke mélyén szunnyadó reménység vezérelte, vagy a végzetes kudarctól, a teljes reményvesztettségtöl való félelem űzte. Mennie kellett. A lány alig észrevehetően biccentett fejével. Tehát egyetért gondolataival, melyek kiolvashatók nyílt és őszinte tekintetéből? Repesett a boldogságtól; a lány figyelemre méltónak találta őt. Ettől kezdve naponta várta, hogy a fiatal tanítónő kilépjen az iskola kapuján. Távolról leste alig észlelhető fejbiccentését, amit könnyed bólintással viszonzott. így találkozgattak már napok óta, illetve a fiú várt a lányra, aztán távolról elkísérte. Időnként lopva váltottak néhány szót, de a lány azonnal kérte, távozzon. Félt a rossznyelvektöl.- Rövidesen levelet írok - ígérte. Teljesítette. Itt a levél - szigorú, határozott szavak, de elárulják írójuk rokonszenvét. Azt kéri, tegyen valamit, tegyen döntő lépést. Igaza van. Megoldást kell találni. Reggel vidáman ébredt, úgy vélte, pontosan tudja, mit kell tennie. Egyszerű: elmegy a lány apjához és megkéri szerelme kezét. Legmegfelelőbb időpont lesz az ebéd utáni vagy a vacsora előtti óra. Kipuhatolja, hol van Hadzsi asz-Szarair boltja és beállít. Munka közben egész nap csak tervére gondolt. Magabiztos lelkendezését lassan gyötrő kétségek váltották fel, nyugtalansága egyre fokozódott. Reálisnak képzelt tervei lassan kivihetetleneknek tűntek. Hiszen az apa megkérdezheti, hogy ismerkedtetek meg. Mit mondanak neki? Azt, hogy az utcán? Hogy naponta megvárta ót, hogy gyönyörködhessen benne? Hogy közeledését a lánya nem utasította vissza? Sőt levelet írt neki. Elmondhatja mindezt az apának? S ha mindent be is vallanak, Hadzsi asz-Szarair szemében a romantikus történet nem lesz-e felháborító sértés, amelyért halállal kell lakolni? Gyötörték a gondolatok, mígcsak föl nem villant agyában egy újabb ötlet: majd anyám segit. Hogy ez eddig nem jutott az eszébe! A nők ilyen ügyekben leleményesebbek, mint a férfiak. Egyetlen gyermeke volt anyjának. Kettejük kapcsolata mindig közvetlen volt, de mégis ... Hogyan kezdjen hozzá? Teázás után rászánta magát:-Anyu, mondok neked valamit...- Hallgatlak - válaszolta az anyja és szeretettel tekintett fiára.-Fiad családot akar alapítani. A jóelöre betanult frázist zavartan és hadarva mondta el. Izgatottan várta anyja válaszát, akit a hír annyira meglepett, hogy egy szót sem tudott kinyögni. A fiú nem bírta tovább a csöndet, újra megszólalt:- Menj el lánykérőbe!- És kit kérjek meg neked, fiacskám?- Hadzsi asz-Szarair lányát.- S ki az a asz-Szarair? Nem ismerem őt. Fiacskám, mi lelt? Nem találtál más lányt? Fathi elsápadt.- Szóval nem mész? Hát magam menjek?- Ismeretlen családhoz menjek lányké- röbe? Hogyan kérhetnék meg olyan lányt, akit nem ismerek és a szüleit sem ismerem? Soha az életben nem hállottam ezekről az asz-Szarairékról. Ezzel az ügy befejeződött. Többé nem hozta szóba. Megértette, esztelenséget kívánt anyjától. Nagyon kellemetlen helyzetbe kerülhetett volna. Kinevethette, esetleg ki is dobhatta volna az ismeretlen család. Problémáját egyedül kell megoldania. Másnap a megszokott helyen várt. A lány megérkezett, meglátta őt és megbotlott, majdnem elesett... Fathi keblében vegyes érzelmek kavarogtak. Eszébe jutott a levélke ... Hogyan Írhatta le azokat a kegyetlen, sorsdöntő szavakat ez a lány? Mit gondol most róla? Megveti, haragszik rá, ostobának tartja? Tegnap bizonyára nem ok nélkül maradt távol. Rosszkedvűen tért haza. De ma ismét eljött. Olyan, mint azelőtt - jólöltözött, szép, nyílt, becsületes az arca. Megjelenése tiszteletet parancsol. A lány közelebb ment hozzá. A fiú arca gyöngédséget sugárzott. Pár lépéssel megelőzte a lányt, ügyelt nehogy felkeltse valaki kíváncsiságát, nagyon halkan odasúgta:- Levelet hoztam neked.- Az útkereszteződés előtt add ide - suttogta a lány. A fiú előreengedte a lányt, s amikor újra megelőzte, észrevétlenül kezébe csúsztatta a zsebéből kihúzott levelet. Hazaérve Szuád szobájába zárkózott, hogy elolvassa választottja levelét. Férfias, őszinte sorokat várt. Fájdalmas lett volna a csalódás. Gyorsan végigfutotta a sorokat. Furcsa. Ezek a gondolatok eddig meg sem fordultak a fejében. Igen. Közelebbről meg kell ismerniük egymást, mielőtt közös életükre gondolnak. Mert hát mit tudnak egymásról? S az elég a házassághoz? Férjének fogadná, pedig semmit sem tud róla. Miért részesítené előnyben azokkal szemben, akik közül majd az apja kiválaszt neki valakit. Egyformán idegenek. Nem ismeri őket. Fathinak igaza van. Meg kell ismerniük egymást. Beszélgetni kell. De hiszen ez lehetelen! A társadalom szemében az ilyen találkozgatások - súlyos vétségek, a hagyományok semmibevevése a család becsületének a bemocskolása, amit a férfiak - apja, a bátyja - nem kötelesek eltűrni. A bátyja! Ali, a bátyja? ... Mindig jóbarátok voltak. Mi lenne, ha mindent elmondana neki? Talán talál megoldást. Rövid latolgatás után arra a döntésre jutott, hogy egyedül ez a járható út. Még azt is kitalálta, hogyan térjen ki ügyesen a kínos magyarázkodás elől. Bement bátyja szobájába és jól látható helyre tette a fiútól kapott levelet. Megköny- nyebbült. Reggel, mielőtt munkába indult, a bátyja megszólította:- Szuád, már kész vagy? Indulnunk kell!- Igen, azonnal megyek. - Várta ezt a percet és félt is tőle.- Ki az az ember, aki levelet írt neked? Ki az a Fathi? Válaszolni akart, de gondolatai összeku- szálódtak és a nyelve megbénult.- Ide figyelj, mondd meg neki, hogy találkozzon a bátyáddal.- A testvérek elbúcsúztak. Ali jobbra ment. Elégedett volt önmagával: megőrizte hidegvérét. Jól esett neki, hogy húga bizalmával ajándékozta meg, és egyben segítségét, védelmét kérte. Szuád az iskola felé tartott. Örömében szeretett volna ugrálni, mint egy kislány. Milyen jó, hogy megbízhat bátyjában. Szilva József rajza A nap delelőhöz közeledett és irgalmatlanul perzselt. Fathin kívül egy lélek sem tartózkodott a csöppnyi kávéházban. Nyugtalan volt. Gondolatban felidézte, amit Szuád a bátyjáról mondott, aki ígérte, hogy mindent elrendez. Korán érkezett a kávéházba. Már egy órája várakozott türelmetlenkedve. Szívesen siettette volna az időt, és most, mikor már itt van a perc, nem bánná, ha meg sem érkezne az az óra. Ali pontos volt. Fathihoz lépett, járása kissé tétova, de az arca nyugalmat és határozottságot árult el. Fathi rátekintett és megbátorodott. Ali udvariasan meghajolt és akadozva kérdezte:- Usztaz1, Fathi al-Hattab? Fathi felugrott és valami olyasmit hebegett: igen, ő Fathi és megtiszteltetésnek veszi, hogy Alival találkozhat. Kezet fogtak, leültek és udvarias frázisok ismételgetésével igyekeztek palástolni zavarukat. Mindketten mulatságosnak találták a helyzetet és kölcsönösen nagylelkűsködtek. A beszélgetést végül Ali kezdte. A húga becsületéért érzett felelősségérzet segített legyőzni zavarát.- Becsület szavamra ... Milyen ügyetlen ... Ha mi ... A csudába is. Azt akarom mondani, ha nyíltan beszélünk, könnyen szót érthetünk ... Fathi boldogan szakította félbe: - Én is így gondolom. Nem akarok semmit sem elhallgatni előtted. Csak attól féltem, hogy más véleményed van a dolgokról. Féltem, hogy te ...- ... bigott és fanatikus vagyok - fejezte be nevetve a mondatot Ali. Gondoltad, tőrrel rontok rád, hogy bizonyítsam, meg tudom védeni családunk becsületét. - Elkomolyodott és folytatta: - De, hogy őszinte legyek, érdekelne, te az én helyemben mit tettél volna? Talán előhúztad a tőrt, hiszen ősi szokásaink ezt követelik. Elhallgatott, kérdőn nézett társára, szerette volna megtudni - mire gondol. S mintha meg akarná kímélni magát az esetleges sértő választól, amit nem szívesen nyelt volna le, élesebb hangnemre váltott:- Ne gondold, hogy erkölcstelen vagyok és köpök mindenre. Azt azért nem. Mások becsületét is tisztelem és a hagyományokra is tekintettel vagyok. Logika is van azokban. De nem mindegyikkel értek egyet. Némelyik kegyetlen és értelmetlen. De mindenre idő kell. A problémák egy nap alatt nem oldhatók meg.- Kérlek, hallgass i Fathi, - én nem ...- Várj, - folytatta ! hogy őszinte srác vág hát tudod. Végül is Büszkén mondhatom, fejlődésében is. Köny\ s miegymás. Azért I találkozom veled. Közt dünk. De ha úgy gondi cselekedtem ...- Nem, dehogy! All ged! - tiltakozott heve: ve Fathi. - Ha a szí vesszük, az én viselke gástalan. De mondd, r is férfi vagy, meg kell tisztességes szándék merkedni azzal a kislá a feleségem lesz. S rr- Megértlek! De ne ned, hogy vannak fér szeretnék segíteni nek nak is. Elviselhetetler ellenére kellene férjhe; hagyom problémájával zem ... Jobban mond ellened, de többet szer- Helyes! Az első p tem, megértjük egymás magamról, amit csak a- Minek annyira siet a problémák is megold'- Jó. Egyetértek!- Ha akarod, találka- Nincs ellenvetései szokás, addig üsd a va- Remek! ötkor, úgy És távozás előtt t fogtak. Fathi végtelenül örü Hasonló gondolkodású kedvére kibeszélgethet Ali művelt fiatalembi és a vele töltött idő jelentett Fathinak. Néze tek. Gyermekkorától ke és húgával is megsze A kislány ugyanazt olv, Aztán részletesen megv kát. Szüleik nem vettek szélgetésekben. Nem két, elmaradtak tőlük. ... Fathi egész héten a napot, amikor új barát hozzájuk, és asztalhc együtt. A fiúk naponta igyekezett kifürkészni A mit szeret, hogy majd ke szerezhessen neki, így tiáját. Pénteken pirkadí sietett, ahonnan megrak za. Anyjával együtt takar a vendégfogadásra. Ra gettek... Anyu, ezt vedd le! Ar se, amott jobb volt. Ellentmondás nélkül seit, óhaját. Azt gondolt, a kedvéért ilyen fölfordi nem lehet más, csakis F tőle telhetőt megtett, he a főnöknek. „Hiszen m világot a kapcsolatok és ják fönn“ - gondolta ma Elérkezett az idő, he gadni a vendéget, s ak kisfia rontott be a házba Fathi bácsi! Fathi bác egy néni keresi magukat- Bácsi nénivel? Hát hetnek? A meglepődött Fathi I nézzen a dolognak. Any s legalább annyira zavar| Megállt az ajtóban és ha talember nevetve mondt;- Üdvözöllek, Fathi! i Szuáddal, a húgommal. Oroszból fordította * Mai líbiai elbeszélő 1 Udvarias arab megszólít H ogy kik voltak gyermekkori játszótársaim, már nem nagyon emlékszem. A faluban, ahol éltem, a velünk szemközti házban két fiú volt, ha jól emlékszem, testvérek voltak. Az egyik Pale - valójában Pascal -, de az is lehet, hogy ez a másiknak volt a neve... Ez a Pale - nyurga, lóarcú fiú - meg is szökött hazulról és néhány napig haza se ment, mert az apja jól elnáspángolta. Amikor újra bezörgetett az apja házába, annyira kikapott, hogy csupa seb lett a bőre. Akkor újra elszökött, esténként az anyja jajveszékelve kiabált utána házuk ablakából. Más asszonyok is kiabáltak így a fiaik után, de ez a jajveszékelés, amely mindenkit megborzongatott, a Pale utáni kiáltozás volt. Olykor mi magunk ugyancsak bosszantottuk őt ezzel a névvel, de mégis tetszett neki... Paleval egy nyári délutánon emlékezetes kalandom volt. A közeli domb csupasz oldalára másztunk fel, miután átgázoltunk a patakon és a nádason. Nagyon izgatottak voltunk, mert elhatároztuk, hogy viperát fogunk. Amíg gázoltunk a hasig érő vízben, csupasz hátunkat pörkölte a nap, megzavart békák ugráltak a partról a vízbe. A lábamat összevertem a kövekben, Pale szája szélén összerágott gyom zöld leve csurgott. A falu felől akkor panaszos kiáltást hozott a szellő. Füleltem, nem engem hívnak-e... Kimásztunk a vízből, felkapasz- kodtúnk a dombra, mondván, hogy kökényt akarunk szedni, de tudtuk, hogy viperát keresünk... Lihegve kapaszkodtunk a borókabokrok között, és bátorságot színlelve, oroszlánt emlegettem, majd füty- tyentgetni kezdtem.- Hagyd a fenébe! A viperát nem így szólítgatják! - szólt rám Pale. CESARE PAVESE egy tövisbokornál, és egész előre hajolva, fejét ide-oda ingatva, halkan sziszegni kezdett.- Jobb lenne, ha meglepnénk... - mondtam csendesen. Barátom nem válaszolt, újra sziszegett, de a vipera nem jött elő. Két ágas botot vágtunk magunknak, hogy azzal csípjük el a kígyót. Én felhúztam a szandálomat, de Pale mezítláb volt, úgy talpalt a köveken és a szúrós gazban, látszólag mit sem törődve velük. Egyszer csak hirtelen megállt Ekkor hirtelen egy távoli kiáltás rezzentett össze bennünket. Tisztán lehetett érteni: Paleee! Paleee! Arra gondoltam, hogy haza kellene menni, de Pale csak grimaszolt egyet, majd dühösen a földhöz csapta a botiát.- Ha most a vipera meghallja a nevemet, meg fog ismerni...!-Gyere...! - súgtam. - Menjünk innen! De ismét felhangzott az anyja kiáltása. Pale megragadta a karomat és elordította magát:- Jön! Rohanni kezdtünk, miközben rémülten ordítoztuk:- A vipera! Jön a vipera! ... Megállás nélkül futottunk le a dombról és a síkon pihentünk meg. Ott ért bennünket az alkonyat, a híd korlátjánál, ahol leültünk. Pale hallgatott és a vizet bámulta. Az az idő volt, amikor a falusi asszonyok hazakiabálták a gyermekeiket. „Engem még nem keresnek...“ - gondoltam, és a barátomhoz fordultam:- Miért nem mégy haza, ha hívnak? Megint kikapsz! Megvonta a váll én szóltam ismét:- Igazán megi: azt, akinek a nevét deztem. Pale most sem- De akkor a ne den vipera ismeri a gattam tovább.- A tiedet is... - le. - És nehogy a vipera törődik a: gyerek vagy...! , akarja ölni azt, í hallja... Ebben a pillana hangzott egy kiált volt az... Egy kord rogtak. Hallatszott egy vödör a vízbe dúltam hazafelé. Pale nem jött. C dón... ANTALFYISI If is-,.- ff 7 J | & fj Vijf / ÍJm íílÍÚt^jul
