Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-01-30 / 4. szám
I szú 9 7.1.30. A baromfiudvarban még megmaradt az istálló karbantartott épülete és a kovácsműhelynek nevezett, de „nyárikonyhává“ kinevezett külön helyiség. Mellettük szőlővenyigékkel körülnóve áll Tok Miklós deáki (Dia- kovce) nyugdíjas, egykori kovácsmester családi háza. A függöny nélküli, nagyablakos, fűtetlen folyosó töredezett betonpadlóján vagy huszonöt papírzsák duzzad a gabonától. A lánya kapta a hagymakapálásért és szedésért az efsz-től. Kell is, van két hízódisznó és rengeteg baromfi. A konyhában, ahol hónapok óta nem tett-vett asszonykéz, amolyan özvegyember-rendetlenség van. A bevetett ágy végében régi öntöttvas varrógép, mögötte a feleségét is érzi néha a dologtalan fagyos napokon, s ha nem is szól hozzá, gyakran sóhajt érte „mert nehéz a magamfajta férfiembernek, az asszony érti a ház titkát". A sarokban sparhelt adja a meleget. Az asztalon a reggeli maradványai és egyik képes hetilapunk, rajta a csontkeretes szemüveg.- Hogy érzi magát Miklós bácsi?- Jól. Ha körülmotoszkálna az asszony, jobb lenne. Nem kell nekem már semmi. Ha férfiember jön a házhoz, elszopogatunk egy üveg bort, saját termés, megidézzük a katonaéletet, a férfiéletet.- Megtenné a kedvemért? Érzem, hogy ugyanarra gondol, nevetése elárulja, hogy ahhoz az kellene, hogy én magam is újraéljem, ne csak hallgassam a mondókát, és ez lehetetlen. Az elmúlt zord, fagyos napok névtelen hősei közé tartoznak a mentősök is. Úttalan utakon eljutottak mindenhová, ahol szükség volt rájuk. Pedig gyakran elakadtak a hóban, számtalanszor gyalog tették meg az utat a rászorultakhoz, sőt nem egy esetben a betpget szánkón szállították a mentőautóhoz. Bratislavában a gyors mentőszolgálat utasaként „szolgáltam“ végig a tizenkét órás műszakot, szemtanúja lehettem az emberi életekért folytatott küzdelemnek. Reggel fél hét után a gyors mentőszolgálat kramárei állomáshelyére érkezett dr. Alena Chebe- nová ügyeletes orvos, valamivel később sítalpakon, kipirulva berobbant kollégája, dr. Peter Suchá- nek is. Már öltözködés közben - mondván ki tudja, a nap folyamán lesz-e erre időnk - beszámoltak arról, hogy az egészségügyiek is megerősítették az ügyeletet, s a gyors mentőszolgálat sárga Latvia mentőautóiban akkor mennek a helyszínre, ha életveszélyről van szó. A villanytűzhelyre tették a teáskannát, abban reménykedtek, az első hívás legalább addig várat magára, míg elkészül a reggelinek szánt tea. De nem váratott, s mi gyorsan magunkra kapva kábátot, kesztyűt, sapkát, az autóhoz indultunk, Ján Úizmárik már a volán mögött ült, mellette Esztergályos Árpád, mentős, én az orvosnővel a betegszállító rész székeire ültünk. Az órámra néztem, hót óra múlt öt perccel. A fóútra csak a második nekifutásra tudtunk kijutni, s míg a vezető már megszokta ezt a.helyzetet, önkéntelenül arra gondoltam, hogy a kramárei L. Dérer akadémikusról elnevezett kórházban miért nincs senki, aki az utat járhatóvá tenné! De nem értem rá ezen sokat tűnődni, kézzel-lábbal kapaszkodnom kellett a rázós, hepe-hupás úton.- Előírásaink megszabják, három percünk van az indulásra, s tizenöt perc alatt a helyszínre kell érnünk. Sajnos, vasárnap éjjel óta nem tudjuk tartani a határidőket. Azt az éjszakát sem fogjuk egykönnyen elfelejteni, ugye fiúk?- szólt az orvosnő a vezetőfülke felé. Majd egymást felváltva elmondták, hogyan csúsztak bele egy hófúvásba, s mentette ki őket egy csoport hazafelé tartó fiatal. - A helyzetünk kilátástalannak látszott, igaz, a központtól segítséget kértünk, de félő volt, a segítségünkre sietók is elakadnak... A mentőautóban egy vajúdó kismamát szállítottunk. Szerencsére idejében érkeztünk meg, sajnos nem tudjuk, kisfiú vagy kislány született-e. A máskor villámgyorsan száguldó, villogó, vijjogó sárga mentőautó csak lassan haladt előre. Mire kissé bemelegedett volna a mentőautó belseje, a helyszínre értünk. Dr. Alena Chagenová megvizsgálta a beteget, kikérdezte a tünetekről, injekciót adott, majd két segédje hordágyra emelte a 63 éves asszont, s irány az állami kórház belgyógyászati osztálya. Míg oda értünk, az orvosnő megtudta, hogy a beteg már két napja különös zsibbadást érzett a karjában, fejében. Reggel munkahelyére menet háromszor is elesett. - Milyen kár- súgta az orvosnő -, hogy a beteg nem fordult azonnal orvoshoz-, majd az asszony felé fordulva pulzusát mérte, nyugtatta. Átadva a szállítottat, bejelentkeztünk a központnak, s visszafelé indultunk. Az ajtóban összefutottunk reggeli ismerősünkkel, dr. Peter Suchánekkel. - A Béke téri aluljáróba indulok, eszméletlenül fekszik ott egy férfi, velünk tarthat - invitált. Beültem a másik mentőautóba, amelyben mintha kissé melegebb lett volna Az aluljáróban csődület támadt, a sérült fejét már valaki bekötözte, az orvos társaival együtt csak nehezen vonszolta a mentőautóba. A páciens nem tudta megmondani a nevét, címét, foglalkozását, csak motyogott, s a mentőautóban alkoholszag terjengett. Az orvos a véres férfit a kórházig támogatta, egyedül még ülni is képtelen volt. Az ügyeletes szobájában rég kihűlt a reggeli tea, de így is jólesett. Az orvos sietős mozdulattal készítette a tízórainak is beillő reggelit, s alig nyelt le pár falatot, ismét csengett a telefon. - Egyél csak nyugodtan, - szólt az éppen visszatérő dr. Alena Chebenová. - Máris indulunk. És mentünk. Infarktus-gyanús idős férfihoz, nyílt törést szenvedőkhöz, asztmáshoz, rossz utakon, átmászva a korláton, sőt tolva a mentőautót, hogy kijussunk a hóból. Csak egyszer fehéredtünk el mindannyian, amikor saját tengelyünk körül kétszer megfordultunk az út kellős közepén. De Ján Cizmá- rik ura maradt a helyzetnek, s mintha mi sem történt volna, tovább vezetett.- Attól féltem - mondta nyugodtan az orvosnő,- hogy a megállóban várakozók közé futunk. Persze, mi is felfordulhattunk volna, de lassan mentünk, nagyobb bajunk nem esett volna - tréfálkozott tovább, mire Esztergályos Árpád megjegyezte.- Úgy sem lett volna bajunk, mert hát kéznél van az orvos. Mikor lesz már este, tettem fel csupán önmagámnak a kérdést. Az igazat megvallva, elegem lett az autózásból, a hidegből, a rázkódásból. Aztán elszégyelltem magam, hiszen új ismerőseim zokszó nélkül hagyták a nap folyamán félbe az evést, hidegen itták a teát, a kávét. És nemcsak ma, hanem mindennap. Mert ha megcsendül a telefon, menni kell. Életeket menteni. pejerFI SZOnya Megjegyzés: Azon a havas napon szolgálatot teljesítő harmadik gyorsmentó személyzetével a nap folyamán nem sikerült találkoznom, elkerültük egymást. Az elismerés megilleti őket is. Mestersége kiveszőben-Tudom, hogy nehéz.- Mert nem lehet megírni a múltat. A kétségeket, a küzdelmet, a változtatásokat. 1911-ben születtem. Ifiét háború, szövetkezetesítés, csak mentem, belementem mindenbe ahogy jött, és tettem a dolgomat, ahhoz értettem, a kovácsmesterséghez.- Ez érdekelne.- Amíg én beleöregedtem, belefáradtam a kovácsmesterségbe, kifiatalodott belőle egy gépesített mesterség. Hiába is keresné az egykori kovácsmú- hely forró otthonosságát! Hol van már a börfújtató, amit még lábbal hajtottunk, hogy izzón a parázs. Az a mondás járta, hogy egy kovács nem kovács, két kovács fél kovács, három kovács egy kovács, és ez így is volt. Mi is hárman dolgoztunk: apám tartotta a paprikavörösre hevített vasat az üllőn, bátyám meg én ütöttük kalapáccsal. - Sóhajt, mint aki sajnálja is, meg nem is, merthogy szebb volt az, könnyebb lenne emez, ha ma lenne fiatal. - Ma géppel ütik a vasat.- Ajaj! A magamfajta, akinek a hét ár kert maradt, a paprika, a paradicsom, meg a baromfi, aki nem kell már, bár a nyugdíj után még visszahívtak tedd ide-tedd ódának az efsz-be, de persze úgy van rendjén, hogy a fiataloké a fontos munka, tanulták, jobban értenek hozzá. En apám mellett inaskod- tam. Egész nap dolgoztam, aztán délután négyre gyalog mentem Sellyére (Sala) az iskolába négy évig. Utána hogy kitanultam a szakmát, tíz évig együtt ütöttük a vasat apámmal meg a bátyámmal. Kocsikerekeket vasaltunk. A legnehezebb volt a kerekekre illeszteni a „ráf"-ot úgy, hogy el ne pattanjon, hogy pontosan üljön a keréken. De vasaltunk targoncakerekeket is, hogy el ne kopjon a fakerék. Három-négy faluból is hozzánk jöttek a lovakkal - patkolni jól tudtunk, az egy külön mesterség, jól ismertük a lovak lábát. Végsellyén a vaskereskedésben megvettük a vasat, abból csináltuk a patkót. Az efsz-ben már kész patkókat kaptunk. Vagy egy egész és egy fél öreg patkóból csináltuk a ,,paus“ patkót, erősebb, edzettebb, jobb volt, mert kétszer dolgoztuk át, kétszer hevítettük. Ma talán nem is hinnék, de patkoltunk mi tehenet és ökröt is, ugyanis a szegényebbjei azt fogták be a kocsi elé. Kerítést nem sokat csináltunk, faluhelyen nem tudták volna megfizetni, de a sírokat mi díszítettük, ez volt az érdekes, szép munka, mintákat hajlítani. A katonaságon is jó dolgom volt, nekem csak a lovakkal kellett törődnöm, volt 180 lovam. Az elsz-ben még ma is van néhány ló, csak úgy mutatóba. Én örülök a gépeknek, de sajnálom a lovakat, a lovas falut. Miklós bácsit még ma is szálfa embernek mondanám. A munka, a vas edzette ilyen ellenállóvá az évekkel szemben. Meg talán az, hogy nem dohányzik, kocsmába ma sem megy. Fittyet hányva 76 évére, fiatalosan dolgozza a kertet, eladja a zöldséget, mert kevés a nyugdíj.-Akárhogy is volt, én mondom magának, amíg egészség van, amíg étvágy van, amíg az ember jókat tud enni, dolgozni is tud, addig nincs baj. A panaszra nem kell odafigyelni, együtt jár az öregséggel. TALLÓSI BÉLA A cigaretta füstje bekerül a légzőszervekbe. így tehát természetes, hogy a dohányzás gyakran károsítja a tüdőt. A füst összetevői lerakódnak a szájüreg nyálkahártyáján, a hörgőkben és a tüdőben. A lerakódás mértéke függ a dohányzás módjától, a cigarettapapiros minőségétől. Szerepet játszik az is, végig szívjuk-e a cigarettát, minél kisebb az eldobott csikk, annál nagyobb a beszívott füst koncentrációja. A dohány füstjében égési és desztillációs termékek találkoznak. A légnemúek között találjuk a szénmonoxidot, a széndioxidot, a ciánhidrogént stb. A folyékony, jórészt illó anyagok közt van a nikotin, a metilalkohol, a vajsav és még sok más. A dohány szilárd anyagokat is tartalmaz, ilyen például a viasz, a gyanta, a kátrányban foglalt benzinprének. Áz égési termékek aszerint változnak, hogy milyen nedves a dohány. Azt tudjuk, hogy a jól égő dohány füstje kevesebbet tartalmaz az ártalmas anyagokból, mint a rosszul égő. Dohányzáskor a nikotin 30-60 ezreléke kerül a füstbe és a füst egy részéből a szervezetbe. A nikotinból csak kis mennyiséget választ ki a vese, a többi gyorsan elbomlik, oxidálódik. A dohányfüstben lévő szénmonoxid, ciánhidrogén, metilalkohol csak csekély részben kerül a szervezetbe, de ahhoz ez a mennyiség is elegendő, hogy károsítsa a szervek működését. Nézzük, hogyan hat a dohányzás a nők szervezetére. Úgy mint a férfiakat őket is sújtják a dohányzás szokásos ártalmai, de ezenkívül a cigarettázás meddőséget okoz és káros hatással van az utódokra is. A második világháború előtt sokkal kevesebb nő dohányzott mint férfi, 1920 előtt pedig csak elvétve gyújtottak rá nők is. Veszélyes jelenség, hogy szüntelenül nő a dohányzó fiatalok, különösen a lányok száma. Annak ellenére, hogy például az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és más országokban a hatvanas évektől sokat foglalkoznak a dohányzás ártalmasságával és szigorú intézkedéseket foganatosítottak a dohányzás ellen, ezekben az országokban is nőtt a cigarettázó nők aránya. Érdekes, hogy ugyanakkor a felvilágosító kampány eredményeként csökkent a dohányzási szén-' vedélynek hódoló középkorú férfiak száma. Úgy tűnik, a nőket nehezebb meggyőzni. A harmincas években a nők között szinte ismeretlen^ betegség volt a tüdőrák és a szívizom-infarktus. Napjainkban viszont ezen a téren csaknem utolérik a nők a férfiakat. A cigarettázásnak van azonban olyan ártalmas hatása is, amely csak a nőkre vonatkozik. A cigarettázó nők több károsodott, kevésbé ellenálló, rosszabban fejlődő utódot szül-_ nek mint a nemdohányzók. Még abban az esetben is rosszabb esélyeik vannak utódaiknak, ha a terhességük alatt nem dohányoztak. Rosszabbul fejlődik a cigarettázó nők magzatja. Megállapították, hogy a csecsemők születési súlya kisebb és gyermekeik fejlődésében hét éves korukig visszamaradás mutatkozik. A cigarettázó nőknél a terhesség során gyakoribbak a rendellenességek, több a magzati ártalom. Gyakoribb a koraszülés előfordulása, kisebb súlyú, éretlen újszülötteik sokkal esendőbbek. További problémát jelent a cigarettázó nőknél a fogamzás- gátló tabletták szedése. Viszonylag gyakoribbak náluk a mellékhatások, nagyobb a trombózis keletkezésének veszélye. A harmincöt évesnél idősebb, fogamzásgátló tablettákat szedő nőknél nő az újszülötthalandóság. Felmérések szerint a cigarettázó nők gyermekei tulajdonképpen passzív dohányzók, nyálukon és vizeletükön kimutatható a nikotin. A nikotin az anyatejbe is bekerül és ezáltal az újszülött szervezetébe is eljut. A legnagyobb veszélyt azonban az jelenti, hogy a cigarettázó nők méhlepényében is kimutatható a nikotin, ahonnan a magzat vérébe is bekerül. Ugyancsak fontos kérdés az ún. dohányos arc. A British Medical Journal-ban, az ismert angol orvosi folyóiratban érdekes tanulmány jelent meg erről. Milyen arcról van tulajdonképpen szó? A cikk szerint a dohányos arca jellegzetes: az alsó vagy felső ajkától illetve szeme sarkából derékszögben ráncok sugároznak, mély ráncai vannak az orcáin vagy számos finom ránca orcáin és állán, arcvonásai nyúzottak, fáradtság benyomását keltik, koponyacsontjai kidomborodnak. Arcuk néha durvának tűnik. Arcukon a bőr sorvadásos, szürkés, esetleg narancsszínű vagy vörös. A szerző 116 beteg arcvonásait kísérte figyelemmel, közülük 41 dohányzott, 38 nem dohányzott, 37 pedig leszokott az ártalmas szokásról. A dohányzók 46 százalékának és 3 volt dohányosnak volt jellegzetes arca, mig a nemdohányosok kivétel nélkül normálisan néztek ki. A dohányzás elleni harcban ezt a tényt is fel kell használni, különösen a nők esetében, hiszen számukra bizonyára nem mindegy, milyen az arcuk. összegezésként elmondhatjuk, hogy a nők cigarettázásá- nak ugyanolyan kedvezőtlen következményei vannak mint a férfiaknál, de a dohányzásnak rajtuk keresztül az utódokra is ártalmas hatása van. Dr. VLADIMÍR PUCHMAYER í . '2' * i kJzFEI - '"ff! % pl *
