Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-01-09 / 1. szám
Illllllllllllllllllllllllllllllflllllllllllllllllllllllllllllllllll dá, ntim- Könnyű foglalatosság, főnök nélkül, magas fizetéssel és adómentesen. Érdekel? - tette fel a majdnem találós kérdést ismerősöm.- És ha... ? - támadt fel bennem a kíváncsiság.- Akkor végy egy háztartásbelit vagy nyugdíjast, aki gyermekgondozást vállal, míg a szülők munkában vannak. Egyszerre elvállalhat 3-4 gyermeket is, fejenként 800-1000 koronáért. A gyerekek számát csak a helyszűke korlátozhatja. És ha egy kicsit dörzsöltebb, az amúgy sem nehéz munkát még jobban megkö- nyítheti. Az apraját kirostálja, mert minél nagyobbak a gyerekek, annál könnyebben elvannak egymással. Kikötik, hogy a gyerekeket a szülők hozzák és vigyék ugyanúgy, mint a nagylétszámú óvodákba, s hogy esetleg még tízórait is hozzanak magukkal. A feltételeket egyértelműen ők szabják meg. Ez olyan üzlet, ahol éppen nem kettőn áll a vásár. Vannak ugyanis gyerekek, akik nem viselik el az óvodát - annyi betegséget szednek fel, ahányszor átlépik az óvoda küszöbét. Belátom, szükség van erre is, na de ilyen áron? Ismerősöm háborgó monológja felkeltette figyelmemet az alkalmi gyermekgondozók és működésük iránt. Sok olyan szülővel sikerült beszélgetnem, akik hosszabb-rövidebb ideig éltek szolgáltatásaikkal - rendszerint addig, míg pontosan felmérték a szolgáltatás színvonala és az ár közti aránytalanságot - csak éppen gondozónővel nem sikerült soha 4-5 szűkszavú mondatnál többet váltanom. Rendkívül beszűkült szókincs jellemzi őket (vagy inkább rendkívüli titkolózás?). Ha idegennel beszélnek, rendszerint csak annyit mondanak: „Hány éves a gyerek?“, „Mennyi időről lenne szó?“, „Ez nem telefontéma!“, „Hívjon vissza", vagy „Jöjjön újra“. Igaz, a szókincs még hagyján. Volt ugyanis olyan, magát nyugdíjas tanárnőként hirdető, akivel modora (modortalansága) miatt még egy felnőttet sem hagynék nyugodt lelkiismerettel kettesben, nemhogy gyermeket. Titkolózásuk indítéka egyébként számomra majdnem egészen érthetetlen. Nem bukkantam nyomára egyetlen olyan esetnek sem, hogy bármelyiküket is „zaklatta“ volna az adóhatóság, a bíróság, a rendőrség vagy az ügyészség - dacára annak, hogy sokan közülük az újságban hirdették szolgáltatásaikat. Nyilván nem véletlen azonban, hogy szűkszavúságuk kertelésbe megy át, ha pénzről esik szó („nem telefontéma“, vagy „ez még nem időszerű“). Az árról már valóban csak azzal hajlandók beszélni, akit bizalmukba fogadtak, akivel már minden egyéb lényeges kérdésekben megegyeztek. A gyermekről való napközi gondoskodásért fizetett összegekről azonban a szülök nem beszélnek mindig szívesen. Mintha maguk is szégyenkeznének... Talán, hogy oly sokat fizettek? Vagy hogy vadidegen, mások szorult helyzetén nyerészkedő emberre bízták gyermeküket? Lényegében mégis igazolták ismerősöm megállapításait az árról- viszont a gyermekek úgyszólván korlátlan számáról már nem. Magánóvodák tehát nincsenek. Vannak azonban érdekes tapasztalatok.- Két hónapig bírtuk a fizetést- meséli egy fiatal, pályakezdő orvosnő. - Annak, hogy megpróbáltuk, több oka is volt. A falunkban nincs bölcsőde és óvoda, de én szerettem volna minél előbb munkába állni, hogy ne felejtsek annyit. Meg hát az anyagiak is számítottak. Két hónap után számvetést csináltunk. Abban, hogy meggondoltam magam, szerepet játszott, hogy hiányzott a gyermekről való egésznapi személyes törődés, de az is, hogy a fizetésemből nem győztük fedezni a pluszkiadásokat, a néni fizetését, az utazási, a megnövekedett étkezési, ruházkodási költségeket.- Megpróbáltuk. Nem sikerült- tömörít ingerülten egy kétgyermekes asszony, magyarázólag hozzáteszi:- A gyermekgondozási szabadságon levő szomszédasszonyom vállalta el a gyermekek gondozását, úgymond nagyon jutányos áron - havi ezerkettőért. Csak ugye, sem én, setn a férjem munkaideje nem olyan, mint mondjuk a szalag mellett. Volt, hogy tovább kellett bentmaradnom, s a férjemmel ez még gyakrabban fordult elő. Úgy hogy a szomszéd- nőm egyik napról a másikra felmondott. Hogy mit mondott? Hát valamit a nyolcórás munkaidőről, meg hogy nem tud bevásárolni ennyi gyerekkel a nyakán, s hogy abban az időben, amikor hazaérkezünk, már nagy sor van az üzletben. Hadd ne mondjam el, milyen kellemetlen volt a munkahelyemen újra kérvényezni, hogy otthon maradhassak.- A lakásunkba járt egy néni- osztja meg velem tapasztalatait (Gyökeres György felvétele) egy gyakorló apa. - Igaz, igy többe került, de a gyermek legalább a megszokott környezetében lehetett. A feleségem szabadidejének java azonban ráment a főzésre, mert hát főzni kellett a gyermeknek, még a néninek is, hogy másnap már csak meg kelljen melegítenie a kész ételt. A gyermek feneke azonban örökké ki volt csípve, mert a néni nemcsak hogy lemosni, hanem még megtörölni, rendszeresen pelenkát cserélni sem volt képes. - Azt pedig már restelkedve mondja el, hogy távollétükben „rájárt“ a bárszekrényben tartott italokra. És minderről az igazságügy dolgozóinak „nem hivatalos“ véleménye: „A jog nem tiltja, igaz, kifejezetten nem is engedélyezi. Ez inkább polgári jogi viszony, illetve polgárok közti segítségnyújtás, a felek megegyezhetnek bizonyos összegű jutalomban is. Elvben tehát nem beszélhetünk jogtalan nyerészkedésről. A jutalom, bevétel után adózni kellene ugyan, de nincs tudomásunk arról, hogy a pénzügyi szervek tettek volna az adó kirovása érdekében valamit. A túlzott összegű követelés inkább csak erkölcsileg ítélhető el. “ A jogrend tehát nem szabályozza kifejezetten a gyermekgondozók tevékenységét. Nyilván abból a megfontolásból, hogy vannak kollektív gyermeknevelö intézmények és a szülők jelentős része inkább maga foglalkozik a gyermeke gondozásával, nevelésével, amíg csak módjában áll. Erre utaj leaalább is az óvodai és a bölcsődei hálózat fejlesztése, valamint a gyermekekről maguk gondoskodó szülök mind hatékonyabb támogatása (gondoljunk csak az anyasági és gyermekgondozási segélyek jogosultjainak egyre szélesebb körére, a segélyek folyósítása idejének meghosszabbítására stb.). Tanulságos lehet viszont más országok gyakorlata. Van, ahol engedélyhez, alkalmassági vizsgálathoz, illetve egy rövid tanfolyam elvégzéséhez kötik a gyermekgondozást vállaló működését, másutt a gyermekgondozási szabadságon levő anyák vállalhatják el mások gyermekeinek gondozását - az állam pénzügyi támogatása mellett és ez állítólag még mindig olcsóbb, mint az óvodai helyek létesítése és fenntartása. Nemrégiben pedig a Szovjetunióban szabályozták a gyermekek gondozását vállalók helyzetét (ugyanúgy, mint a magántaxisokét). Kétségtelen, viszonylag új és mindinkább terjedő jelenségről van szó, amely már nem nagyon fér meg a régi jogszabályok keretei közt, s így olykor felemás módon ítéljük meg (jogos, de erkölcsileg elítélendő). Valamilyen módon tehát szabályozni kellene. Végül is a jelenlegi állapot senkinek sem jó - sem a kicsípett fenekű gyermekeknek, sem a „megvágott“ szülőknek, sem az adóbevételtől megfosztott államnak, de talán még a titkolódzó (félő?) néniknek sem. FEKETE MARIAN Á sok vihart átélt egykori járásbírósági, később rendőrségi, a háborús években pedig fogházként is használt masszív épület immár évtizedek óta az egészségügyet, a gyógyítást szolgálja Rimaszombat (Rimavská Sobota) városközpontjában. A hátsó épületszárny első emeletén, a néptelen folyosón az alkoholelvonó osztály főorvosát várom. Negyven év körüli, megtört testű, fáradt tekintetű férfi ül mellém.- Maga is a doktornőt várja? - kérdi tétován, miközben áttetsző szatyorba gyömöszölt cókmókját elhelyezi a tisztára mosott gumiszőnyegen. - Rászántam magam, megpróbálom, hátha sikerül - mondja nehézkesen, szinte birkózva a szavakkal, aztán megkönnyebbülve folytatja, anélkül, hogy kérdezősködnék.- Több mint húsz éve dolgozom a bányában. Kemény munkát végzek a föld mélyén, s ha a felszínre jövök, a társakkal együtt rendszeresen lehajtok néhány pohár sört. A baj nem is ezzel van, hanem a tömény itallal, mert arra nagyon rászoktam az utóbbi időben. Eredetileg a kőműves szakmát tanultam ki, s tudják ezt a munkatársak, falubeliek is. Gyakran hívnak fusizni, s ilyenkor persze inni szokás. Régebben csak egy-két pohárral fogyasztottam, később mind többet kívántam. Egy idő elteltével a feleségem már megsokallta az egészet, s válaszút elé állított: vagy ő, vagy a fusi. Azóta nem maszekotok, de a kocsmát, az italt már enélkül is megtalálom. Tavaly óta teljesen rabja vagyok az italnak. Az idén már több műszakot kihagytam miatta. A melóban eddig még csak szóltak, gondolom korábbi élmunkás múltamra való tekintettel, a főnököm egyszerűen utólag szabadságot írt ki. Meg aztán az a helyzet, hogy a munkám már józanul is alig bírom elvégezni. Nagyon fáradékony vagyok, ráadásul a gyomrom is gyakran fáj. A legutóbbi családi cirkusz után húszéves lányom sírva kö- nyörgött, hogy gyógyíttassam végre magam. Most már tényleg ideje lenne változtatni a helyzeten, bár piszokul nehéz lesz. Mindezt elmondtam legutóbb a doktornőnek, aki nagyon biztatott, hogy sikerülni fog, mert érzi, hogy van akaraterőm, tartásom. Aztán, mintegy végszóra, ajtót nyit a doktornő, 8ozena Dovalová. Iménti beszélgetőpartneremet ismerősként üdvözli s a főnövér segítségével intézkedik felvételéről, engem pedig hellyel kínál dolgozószobájában.- Közép-Szlovákia három déli járásából mindössze tizenhat kórházi ágyon gyógyítjuk a betegeket - tájékoztat készségesen. - Hogy ez mennyire kevés, hadd említsek számadatot: csupán a Rimaszombati járásban több mint 1700 alkoholistát tartunk nyilván és ez még nem is pontos szám. Mi ugyanis csak a bírósági végzés által gyógykezelésre kötelezett, vagy a kijózanítóba szállított egyéneket regisztráljuk. Tudjuk, hogy az alkoholisták tényleges száma ennél jóval magasabb. Hasonló a helyzet a Losonci (Luőunec) és a Nagykürtösi (Verky Krtíá) járásokban is, így a várakozási idő az önkéntesen jelentkező páciensek számára is több hónap. Kapacitásunk teljes kihasználásával sem vagyunk képesek 110-120 betegnél többet gyógykezelni évente, mivel a 7-8 hetes kúrákat követően időszakonként még egyhetes utókezelésre is berendeljük pácienseinket. Aztán a gyógykezelés módjáról, költségességéről és hatékonyságáról beszélt a szakorvos:- Betegeinket kétféle módon kezeljük: gyógyszeres és pszichoterápiás eljárással. A gyógyszeres kezelés többé kevésbé ismert, s korántsem annyira drasztikus, mint ahogyan azt egyesek terjesztik. A pszichoterápia egyéni és kollektív beszélgetésből, előadásokból, filmvetítésekből áll. A gyógykezelés természetesen nem olcsó mulatság, a költségek olykor egy személy esetében meghaladják az ötvenezer koronát, éppen azért kisebb-nagyobb munkákat is végeznek pácienseink. Megtehetik, hiszen, idejük van bőven, s a gyógyuláshoz fizikai igénybevételre, testmozgásra is szükség van. A gyógyítás hatékonyságáról nehéz pontos képet nyújtani, hiszen a teljesen kigyógyult pácienseink mellett sokan vannak olyanok, akik rövidebb-hosszabb idő elteltével ismét a pohár után nyúlnak. A teljes sikert mi húsz százalék körülire becsüljük, ami nagyjából megfelel az ÚJ országos átlagnak. Természetesen az tszakosság inditó- okai is különbözőek, de erről - javaslom - győződjön meg személyesen, hiszen most éppen kollektív terápia folyik az egyik teremben. 1987. ETlBVHAn Will...
