Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-06-12 / 23. szám
JSZÚ 5 7. VI. 12. áng Vei, a sanghaji újságírószövetség elnöke egy érdekes mozzanatra hívta tel figyelmünket A többezer éves feudális rendszer hagyományai, csökevé- nyei, szokásai nem tűntek el egycsapásra az emberek tudatából. Ilyen tradíció az is, hogy mindig a családfő, az idősebb, a főnök dönt Márpedig ez az elv és gyakorlat ellentétes a demokráciával, gátolja a tömegek aktivizálását.- Ugyanakkor - mondta Vang Vei - ha folytatni akarjuk a gazdasági reformot ( már pedig akarjuk - tette hozzá nyomatékosan), akkor, folytatnunk kell a politikait is, mert különben ellentmondás keletkezik a kettő között. Nagyon érdekesnek tartom viszont azt a gondolatot is, amellyel a Beijing Review című, angol nyelvű kínai folyóirat hasábjain találkoztam. ,,Kínában az egy főre jutó nemzeti jövedelem ma évi 400 amerikai dollár; alacsonyabb, mint a világ száz országában. 1982-ben a 12 évesnél idősebbek közűi 238 millió ember volt félig vagy A műhelyeken végigsétálva az volt a benyomásom (bár ez persze csalóka is lehet), hogy a munkások (nagy részük fiatal, többnyire leány vagy asszony) nagyon lelkiismeretesen dolgoznak. Drillnek nyoma sincs; amennyire a munka engedi - még a külföldi újságírók ottlétekor is - nyugodtan beszélgetnek. A fiatal munkások többsége karórát visel, egy lány fején walkman fülhallgatót láttam, egy másiknak az asztalán zsebrádió szólt. Áruböség a szabadpiacon A két és fél millió lakosú déli metropolisban, Kantonban, állítólag hatvan vagy még több piac is működik. Természetesen csak 1979 óta. Ez az év - mint sokszor hallottuk - Kina legeslegújabbkori történelmének hajnala. Azelőtt bűnös burzsoá elhajlásnak számított (vagy inkább: számított volna, ha lett volna) a magánkezdeményezés. Azóta viszont ösztönzik. A piacokon maguk a parasztok árusítanak, de kereskedők is, köztük olyanok, akik többszáz kilométernyire náluk van rizsfeldolgozó, konzerv-, építőanyag-, sőt híradástechnikai ipar is, a vidék mégis alapvetően mezőgazdasági jellegű. Annál is inkább, mivel szubtrópusi az éghajlat. Évente két-három termést takarítanak be. Tavaly például minden hektárról átlagosan 12 tonna rizst arattak le a parasztok. Az utóbbi években egyébként országosan 30 százalékkal emelkedett Kínában a gabonafélék hozama. , A hatvanas-hetvenes évek kommunái már nem működnek régi formájukban. A föld ugyan a közösségé, a termelés azonban az úgynevezett családi felelős rendszerben - magyarán szólva: egyénileg - történik. A rizstermés 5 százalékával fizeti meg a paraszt az adót, 5 százalékát tartja meg vetőmagként, 25 százalékát adja el az államnak, 65 százalékával pedig azt csinál, amit akar: megeszi, a jószággal eteti fel, vagy eladja a szabadpiacon. A föld egyébként rendkívül kevés ezen a vidéken, többnyire csak a hektár töredéke jut egy-egy családra. A paraszt, ha akarja, bérbe is teljesen analfabéta. Sok állampolgár legnagyobb gondja életszínvonalának emelése, nem pedig az állami vagy politikai ügyek. Sok paraszt alig tud valamit arról, ami faluján túl történik, s ezért nehezükre esik kifejteni véleményüket a megyei küldöttek megválasztásakor. E körülmények közepette nem célszerű azzal kísérletezni, hogy Kínát egyetlen szempillantás alatt magas szintű demokráciává változtassuk; ellenkezőleg, az említett tényezők lassítani fogják a demokratizálási folyamatot.“ Differenciált bérskála A hagyományos és modern kínai iparművészet nagyon szép darabjait - vörös lakk-, kék és rekeszzománc-tárgyakat, arany- és ezüstékszereket, rizstésztából gyúrt, festett figurákat - állítanak elő a Pekingi Iparművészeti Vállalatnál. A gyár műhelyeinek és bemutatótermének felkeresése nem kevés esztétikai élményt is nyújt. Ezúttal azonban elsősorban nem a művészetre, hanem az iparra, még pontosabban: a gazdasági reformra voltunk kíváncsiak az 1500 dolgozót foglalkoztató üzemben. Nos, a gyár élén álló igazgatót a 300 tagú üzemi tanács választja két esztendőre, és valóban ő a vezető. A nyolcvanas évek elejéig uralkodó gyakorlattal szemben az üzemi pártbizottság nem foglalkozik operativ irányítással, nem avatkozik be a termelésbe, bár a maga eszközeivel ellenőrzi azt. Az üzem főként exportra dolgozik. 1984 óta a termelési értéket és a nyereséget a gyár vezetősége tervezi meg és a felsőbb szerv - a pekingi iparigazgatóság hagyja jóvá. A nyereség 60 százalékát vonja el adó formájában az állam (azaz a központi kormány), 10 százalékát a helyi (vagyis a pekingi) kormányzat, a fennmaradó 30 százalék felét beruházásokra, felét szociális célokra fordítják. A bérekben már nyoma sincs (vagy legalábbis vajmi kevés nyoma van) a hajdani egyenlósdinek. Ha jól számoltam, a legalacsonyabb és a legmagasabb jövedelem aránya egy a hathoz. Azért nehéz ezt pontosan kiszámítani, mert az alapbéren kivül a dolgozók differenciált prémiumot kapnak, továbbá drágasági pótlékot az élelmiszerre, közlekedési, fodrász- és fürdópótlékot, sőt megváltás jár azon a címen is, hogy ebben a gyárban nincs üzemi étkezde. így aztán a 85 jüanos havi átlagbér a kiegészítésekkel együtt a 150 jüant is elérheti. A kezdő munkás alapbére 35-40 jüan. Az igazgatóé 125, azaz az átlagbér másfélszerese. Nála és a párttitkárnál azonban többet keres, akár a kétszeresét is kapja egy-egy olyan öreg mester, aki mondjuk, a rekeszzo- mánckészítés minden csínját-bínját ismeri. Más szavakkal: aki a termelésben kulcsember. A munkaidő egyébként napi hét és fél óra (a 40 év felettieknek hat és fél óra) és heti hat napon át dolgoznak. Szabadság a dolgozóknak nem jár, de ebben az üzemben például mintegy 30 százalékuk kap jó munkájáért évente kéthetes beutalót üdülőbe. A szülési szabadság hat hónap, teljes fizetéssel, de ezt minden asszonynak csak egyszer adják meg szívesen. Valóban, a gyárban dolgozó 35 évesnél fiatalabb asszonyok túlnyomó többségének csak egy gyermeke van, 14 éves koráig jár a családi pótlék. Két vagy több gyermek után azonban egyáltalán nem jár. levő tartományokból hozzák - ha megéri - a ritka árut, például a gyógynövényt. Mi Kanton Li Vej kerületének piacát kerestük fel, amely - mint a felügyelőségen elmondták - két utcára terjed ki és összesen egy kilométer hosszú; ezer állandó stand és mintegy kétezer alkalmi árus található itt. Ezek kifizetik a helypénzt és a forgalmi adót, aztán kész. Senki sem kérdi tőlük, hogy kitől, honnan származik az áru, hogyan szállították ide, mennyi hasznuk ían rajta. y Nem irigylem az ittenfbázak lakóit:’a vi- * szonylag amúgy is szűk utcák minden* adhatja egy másik gazdának, vagy maga bérelhet, akár nagyobb mennyiségű földet is, csak hát persze akkor traktort is kell vennie. Itt jobbára a kis kézitraktor járja, amellyel viszont fuvarozni is lehet. Van, aki csak arra használja. Mert a magántevékenység állattenyésztésre, iparra, közlekedésre, szolgáltatásra is kiterjed, csak éppen nemigen lehet a maszeknek ötnél több alkalmazottja. Mit jelent a nemigen, Azt, hogy elvben nem, de ha nagyon akarja: igen. A járási székhely közelében, Cun Piao faluban láttunk néhány olyan emeletes téglaházat, Festik a vázát a Pekingi Iparművészeti Vállalatnál (A szerző felvétele) négyzetméterét elfoglalják az árusok. Szüntelenül megállva, kitérve, sőt tolakodva Ig- het csak előrejutni, miközben állandóan vigyázni kell, hogy neki ne toljanak egy kerékpárt az ember lábának. Az áruböség és -választék óriási. Kezdve a háztartási eszközökkel, játékszerekkel, pedig iparcikket itt nem is szabadna árusítani. Ezt azonban, úgy látszik, nem veszik komolyan: az egyenruhás felügyelő jöttére sem rebbennek szét az árusok, bár ha jól láttam, még, hongkongi csempészáru is akadt itt. (Meg egy-két olyan hazai előállítású, fél- és illegális pornó- és giccskiadvány, amelyeket gyakran a községi tanácsok felügyelete alatt működő és egyébként megrendelés híján álló nyomdákban nyomtak - a reformok vadhajtásaként. Éppen most kívánják újra rendezni, ellenőrizni Kínában a sajtóengedélyeket.) A piacon a hentesek és kacsaárusok utcája végén találhatók az egyéb ennivalók és a háziállatok: kígyók, teknősbékák, rákok, kagylók, macskák, egerek, énekesmadarak. A másik utcában: sokféle, nálunk ismeretlen zöldség, szabadáras rizs (amit az vásárol, akinek nem elegendő a fillérekbe kerülő, jegyre járó fejadag), aztán uborka, paraj, dohány, valamint az ugyancsak a környéken termő ananász, banán. Honnan kerül ide az áru? A Kanton-környéki Dali járási tanácsban Li San-ling osztályvezető elmondta, hogy amely méreteinél fogva Közép-Európában is tágasnak, kényelmesnek számítana. Bementünk az egyikbe, ezt a Liu család lakja. A parányi előtérben öt fiatalember guggolt és kopácsolt valamit szorgalmasan. Mint megtudtuk: egy textilgyárnak dolgozik be a gazda (az öt férfi az ö alkalmazottja): bérmunkában orsókat tisztítanak. A család elég népes: a gazdának három felnőtt lánya van, mindegyiküknek - a kínai szokásoktól eltérően - ide költözött, itt dolgozik a családi gazdaságban a férje is. Nos, művelnek valamennyi földet, és van egy kacsafarmjuk. Az egyik fiatal háziasszony (akinek hátára kötve aludt a kislánya) elvitt bennünket a házak közelében álló sötét, azelőtt valószínűleg istállóként szolgáló épületbe, amelyben most saját műanyaghulladék- hasznosító üzemük működik. Néhány primitív gép és hét munkás dolgozik itt, napi kilenc órán át. Csupán ebből a „kócerájból“ a család bevallott tiszta nyeresége évi 100 000 jüan, az országos jövedelmi átlag többszázszorosa. És ott van még a föld, a kacsafarm, az orsótisztítás is. Mindez - az emeletes házzal, a színes tévével, az automata mosógéppel és a többivel együtt - alig néhány év eredménye. Pekingi beszélgető partnereim nagyon óvtak attól, hogy ezt a farmer (kulák?), vagy minek nevezzem családot tipikusnak vegyem. Először is, ilyesmi csak Dél-Kínában található, ott is ritkán. Északon a parasztcsalád egy főre jutó évi átlagos jövedelme még mindig csak 200 jüan. Másodszor, adóval és más módon az állam - úgymond - meg fogja akadályozni az ilyen, kizsákmányoláson alapuló gazdaságok elszaporodását. Harmadszor, miközben gyakorlatilag feloszlatták a kommunákat, teljesen spontán módon egymás után alakulnak a különféle mezőgazdasági szövetkezetek. Anélkül, hogy bárki is biztatná őket, csupán ma gyakorlati érdektől hajtva, a parasztok szövetkeznek traktor vásárlására, öntözőmú- vek építésére, fenntartására. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az elmúlt évben Kína- szerte ugrásszerűen (de nem „nagy ug- rás“-szerűen!) nőtt a mezőgazdasági termelés és a piacra jutó termék mennyisége. Magántőke az iparban Az ipari termelésben a maszekok nagyon korlátozott szerepet játszanak, s ezen a további reformok során sem kívánnak változtatni. Más kérdés, hogy „maszek“ a külföldi nagytőkés is, akinek pénzét, gépeit, szakértelmét viszonylag széles körben igyekeznek bevonni a kínai gazdaság fejlesztésébe. Az előbb említett járási központban meglátogattam egy nemrégiben létesített, viszonylag kis üzemet, ahol hongkongi rendelésre, bérmunkában napi 8-10 ezer zsebrádiót szerelnek össze. (Azelőtt az ilyen készülékeket japán rendelésére Hongkongban állítottak össze.) Sanghaj külvárosában jártam egy úgynevezett fejlesztési vállalatnál, amely vegyes állami-városi beruházással, hazai és külföldi banktőkével ipari parkot alakított ki kétszer egy négyzetkilométeres területen. Megteremtik az infrastruktúrát (utakat, vízvezetéket, raktárakat stb ), vállalják a munkaerő toborzását és aztán várják oda az idegen - japán, amerikai, nyugat-európai, hongkongi - tökét, hogy alapítson kedvező feltételekkel vegyesvállalatokat. Néhány üzem már működik is. Sanghajon kívül még csaknem két tucat nyitott nagyváros van a Kínai Népköztársaságban, nem is szólva a négy különleges gazdasági övezetről, ahol egész járásnyi vagy még nagyobb területen érvényesülnek a politikában, a közigazgatásban a szocializmus, s a gazdaságban a kapitalizmus törvényei. Ez természetesen néhány szűk övezetre terjed csak ki, mintegy kísérletképpen, s magától értetődően az egész ország, vagyis a szocialista Kína érdekei tükröződnek ott is. A négy alapelvet (a szocializmus útján járást, a párt vezető szerepét, a népi demokratikus diktatúrához, valamint a mar- xizmus-leninizmushoz és Mao Ce-tung tanításaihoz való ragaszkodást) alapvető követelménynek tartják a Kínai Népköztársaságban és ezeknek a jegyében készülnek a párt szeptemberben összeülő XIII. kongresszusára is. 1979 óta összesen 7700 közös vállalkozás és 130 kizárólag külföldi tökével működő, nagy-, közép- és kisüzem alakult Kínában. Ez jelentős eredmény akkor is, ha tudjuk, hogy elsősorban fogyasztási cikkeket gyártanak, hogy technológiájuk, bár feltétlenül megelőzi a kínai átlagot, a világ- színvonalhoz képest többnyire már csaknem elavultnak számít. Az is jellemző, hogy például a japán résztulajdonú elektronikai üzemek nem fejlett számitógépeket, hanem televíziókészülékeket és hifi-tornyokat gyártanak. Jártam részben hongkongi tulajdonú selyemgyárban, japánok tervezte, svéd, holland, kanadai gépekkel berendezett kerékpár-üzemben. Még ezekben az igazán nem csúcstechnológiát előállító gyárakban is - noha a nyolcvanas években épültek - a hatvanas, legjobb esetben is csak a hetvenes éven elejének műszaki színvonala érvényesül. A Sencsení Különleges Gazdasági övezetben, amely - alig néhány év alatt épült 40 emeletes luxusszállóinak, iroda- és bankházainak lélegzetelállító tömegével, korszerű, széles útjaival - már-már Szingapúrra emlékeztet, túlbuzgóságból, tudatlanságból „gyermekbetegségből" nagyon sok költséges, de szükségtelen, talán soha meg nem térülő beruházást is megvalósítottak. Például csupán a 200 ezer lakosú Sencsen' városában és környékén öt olyan kolosszális attrakciókkal megrakott vidámparkot építettek, amelyek közül még a legkisebb is néhányszor akkora, mint mondjuk, a budapesti. Másrészt viszont a különleges gazdasági övezetek üzemeiben bevezetett munkaszervezés és termelési tapasztalatok halmaza, s nem utolsósorban az onnan származó export, devizabevétel sem lebecsülendő. A kínai gazdasági reform számtalan érdekes mozzanatot tartalmaz. Egy egészen sajátos hagyományokkal bíró, fejlettségi szintű és nagyságrendű államról van szó, eredményeik, gondjaik sokszor megdöbbentő valósággal, kísérteties módon hasonlítanak a többi szocialista országéira. KULCSÁR ISTVÁN Kínai útijegyzetek II-
