Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-06-12 / 23. szám
Q-yUn Jat-szen születésének OZ 120. évfordulója alkalmából Kínában filmet készítettek „a modern Kína atyjának“ életéről. A főszereplő: Liu Ven-si. A film a XIX. század végétől egészen 192b-ben történt haláláig nyomon követi az egykori kínai vezető életét, szól a Csing-dinasztia bukásáról, és a Kínai Köztársaság 1911- ben történt megalakításáról. A filmalkotást Ting Jin-nan rendezte. Megjeleníti a forradalmárok és a Csing-dinasztia csapatai közötti véres összecsapásokat, a titkos tárSzun Jat-szen élete filmen gyalásokat, valamir#ftzun Jat-szen- nek a monarchia megdöntését célzó törekvéseit. Ismerteti Szun erófeszi- téseit, amint országról országra utazva, támogatókat keres ügyéhez. A filmből világosan kiderül, hogy a Csing-dinasztiát megdöntő és köztársaságot voltaképpen létrehozó, sikeres támadás idején Szun Jat-szen külföldön tartózkodott. Csang Kaj-sek, aki híveivel együtt végül is Tajvanra menekült, csak jelentéktelen szerepet kapott a filmben; Ting Jing-nan rendező ezt azzal okolta meg, hogy az események idején Csang Kaj-sek csak katonai vezető volt. Mao Ce-tung ugyancsak rövid időre jelenik meg a filmvásznon, amikor is találkozik Szun Jat- szennel. A film bemutatása előtt a rendező kijelentette: „Remélem, a nézők nem a történész szemszögéből fogják megtekinteni ezt a filmet. Ez a mű nem a történelem ismétlése. Ha azonban valaki nem ismeri egészen pontosan ezt a történelmi időszakot, akkor történelmi filmként is élvezetesnek tarthatja.“ (APN) Vjacseszlav Szorokin, fiatal leningrádi rendező már első filmjével feltűnést keltett: a Volt egyszer egy doktor nem volt ugyan „telitalálat“, főként dramaturgiai hibái miatt, de az igazság teljes feltárására irányuló törekvése, a jelen figyelmes és elgondolkodtató ábrázolása, mindennek a nehézségekkel való összevetése azonban hiteles a filmben. így alakult ki a pozitív hős nem sablonos figurája. Megformálásával emlékezetes alakítást nyújtott. A. Tkacsenko, aki az orvost játszotta. A Viteldíj című alkotásban a nézők újra találkozhatnak Tkacsenkóval, de csupán néhány percre, egy taxi utasát alakítja, ez is pozitív szerep. A rövid taxiút után azonban nem szerepel többé a filmben, hiszen a rendező más célt követ: most más emberi típus, az antihös érdekli. Az életcél és az életmód, az ember helye a társadalomban, mint téma ezúttal más összefüggésekben bontakozik ki: a másik oldalról, a negatív hős szemszögéből nézve. Oleg Szergacsov taxisofőr (alakítója: Vlagyimir Knyazev) erős egyéniség. Megmutatkozik ez a magatartásán, a magabiztos vezetésen, amilyen fölényesen bánik az utasaival. Amikor hirtelen elébe vág egy Zsiguli, és a katasztrófa már elkerülhetetlennek látszik, a taxis virtuóz ügyességgel kikerüli, és kisebb karcolásokon, a kocsinak pedig a horpadásokon kívül más baja nem esik. Mondhatnánk: ez aztán a hős. Később azonban az események más fordulatot vesznek. Szergacsov megpróbál pénzt zsarolni a vétkes sofőrtől a közlekedési szabályok megsértéséért, valamint az utasok testi épségének veszélyeztetéséért, az államnak okozott kárért, meg más egyébért - ráadásul készpénzben, azon nyomban. így természetesen már másként fest a helyzet: a hősiesség elhomályosul, az üzleti szellem háttérbe szorítja. Amikor a sofőr visszatér a garázsba, már nem csodálkozunk azon, hogy mindenütt cimborái vannak, mindenütt csak az előnyöket keresi... A film alapjául I. Stamler Taxigarázs című regénye szolgált, ebben a szerző hozzáértéssel irta le a sofőröknek az utasokkal, a főnökökkel, a karbantartókkal, a szaktársakkal kialakult kapcsolatait. Egyértelműen meg lehet állapítani, hogy ezek a kölcsönös viszonyok milyen távol vannak a szocialista elvektől, sót az elemi tisztesség formáitól is. No persze, akadnak példamutató taxisofőrök is, ók eleget szerepeltek már a szovjet filmekben. Itt viszont a rosszról van szó, és ezt - a regényhez hasonlóan - kellő érzékletességgel mutatja be a film. A szerzőt azonban nem a „rossz“ kicsinyes manipulációinak a háttere érdekli, hanem - és remélhetőleg a nézőket is - egy másik sík: az üzleti szellem íratlan szabályai szerint élő, valamint az ez ellen harcoló emberek jelleme. A film kétségtelenül sikeres figurája Vohta, a csoportfőnök. Bőbeszédű, és a külseje is sok mindent elárul: elhízott, fulladozó öregember. A figurát mindazonáltal Viktor Cepajev alakítása teszi életszerűvé, ahogyan főnökösdit játszik: a társadalom érdekeire hivatkozó demagóg szólamok, a színlelt atyai gondoskodás, a gépies érzéketlenség. A dolgozók természetesen elfogadják mindezt, mint szükséges játékszabályokat, hiszen kitűnően ismerik főnökük farkastermészetét, szívtelenségét. A Vohtával szemben álló, tisztességes emberek ábrázolása azonban gyengén sikerült. Az egyik új műszerészről tudják, hogy elvhúsége miatt volt kénytelen otthagyni előző munkahelyeit, és itt is igyekszik gátat vetni Szergacsov üzelmeinek, de a jelek szerint eredménytelenül. Az új igazgatóról, Tarutyinról pedig csak azt tudja meg a néző, hogy új ember. Érthető módon megpróbál véget vetni a garázsban előforduló visszaéléseknek, de halvány sejtelme sincs arról, hogyan fogjon hozzá. E sötét világban a fénysugarat a fiatal Csernyi- sev jelenti: e rokonszenves fiatalembert Anton Bicskov alakítja. A szerep dramaturgiai funkciói azonban csupán arra szorítkoznak, hogy megpróbáljon határozottan, de passzívan szembeszegülni mindazzal, amit a „többiek“ tesznek- vagyis azzal, ami tisztességtelen. Vohta igyekszik „betörni“ a fiatalembert, javíthatatlan, végképp tönkrement gépkocsira ülteti, és azt követeli tőle, hogy teljesítse a tervet - ez persze ezzel az ócska járművel, előnyös rendelések nélkül, teljesen lehetetlen. E módon Vohta tehát közvetetten felelős Csernisev katasztrófájáért és haláláért. Szergacsovra azonban közvetlenebb felelősség hárul. Hiszen ő volt az, aki két jól fizető utat átadott Csernisevnek; merő együttérzésből tette, hogy segítsen neki a terv teljesítésében. E megrendelések lelkiismeretes teljesítése során halt meg azután ez a büszke, becsületes fiatalember ... Ez a szerencsétlenség, ez a tragikus véletlen fordulatot idéz elő Szergacsov életében. Fel-alá járkál otthonában, nem leli a helyét, szenved. A kamera végigsiklik a szépen berendezett lakás bútorain, a fényképeken, amelyek a nyílt tekintetű, fiatal, mosolygós Szergacsovot ábrázolják, autóversenyzői sisakban, díjakkal a kezében. A polcokon pedig a versenyeken nyert kupák és játékautók sorakoznak. A hőssel - az antihössel- együtt a nézők is újra végigélik az életét. Ez a jó képességű, tehetséges fiatalember könnyen érte el sikereit, ezek lassan természetesek lettek számára, és amikor egyszer csak elmaradtak az eredmények, kénytejen volt saját maga gondoskodni a boldogulásáról. Eközben nem válogatta meg az eszközöket, magabiztossága, arcátlansága, bátorsága aljassággá vált, megtanulta azt, hogy a „kéz kezet mos“ elvet árnyalt módon alkalmazza. Merő rokonszenvből Csernisevet is erre tanította volna. Voltaképp ez, nem pedig a rendelések átjátszása miatt válik Szergacsov bűnrészessé a fiatalember halálában. Hiszen ö a tisztességet akarta kiirtani belőle (A Szovjetszkaja Kultúra alapján) A Moszfilm stúdióban Lev Tolsztoj Kreutzer szonátája alapján film készül Mihail Svej- cer rendezésében. A férfi főszerepet Oleg Jankovszkij, Je- lizaveta ivanov- nát Irina Szelez- nyeva (a képen középen) látssza (ŐSTK-felvétel) S ok kis szerep és sok nagy szerep. Sok színes, életteli, jellegzetes figura. Hatvankét évből negyven végtelennek tűnő, dérynés utakon, sokszor eldugott helyeken, recsegő deszkákon. Aztán hazafelé ugyanaz az út kókadtan, éjféltájban, zötykölódve. Másnap próba, olykor-olykor rádiófelvétel, vagy forgatás, ahogy a szerencse hozza. Turner Zsigmond, a komáromi (Komárno) Magyar Területi Színház élvonalbeli színésze ezekben a hetekben a Fácia Negra Onuca mellett az Utóvédharc című magyar film Ágostonját játssza.- Mit tart nagyobb sikernek? A tegnapi tapsot, valahol a Csallóközben, vagy azt, hogy Kovács Andrással forgat Budapesten.- A tapsot szeretem, hisz színész vagyok, a filmezést meg egyszerűen élvezem. Összehasonlítani mégsem tudom a kettőt, hisz ez is, az is fontos nekem. Bár az az igazság: már nem olyan nagyon, mint régen.- Mióta nem?- Megmondon pontosan: ezerkiláncszázhetventöl. Addig minden rendben volt a lelkemben. Nem sokkal azután, hogy 1947-ben elvégeztem az Országos Színészegyesület Iskoláját Budapesten, a Szlovák Nemzeti Színház tagja lettem. Első szerepemet is ott kaptam Alekszej Tolsztoj Rettenetes Iván című történelmi drámájában. Énekeltem, táncoltam, csak úgy dübörgött a padló alattam. Nem is állta meg szó nélkül a rendező: „ Turner, maga úgy mulat, ahogy csak a magyar ember tud mulatni. De nem baj, legalább életet visz a színpadra". 1950-ben a Faluszínházhoz szerződtem, aztán pár évvel később megalakult a Matesz. Rengeteget játszottam mindig, Shakespeare-t, Moliére-t, Millert, Móricz Zsigmondot, Csehovot, szinte minden darabban benne voltam, amit műsorra tűztünk, de hagyjuk a múltat. Aki ismer, az úgyis tudja, milyen szerepekben léptem színpadra, aki meg nem, annak nem akarok bizonygatni. Beszéljünk inkább valami másról. A máról, s a holnapról kérdezzen, arról még senkinek sem beszéltem.-Hagyjunk ki másfél évtizedet az életéből? Mert 1970-ig jutottunk csak el.- Igen, addig. A fordulópontig. Most mégis arra kérem: ne feszegessük a múltat. Ha őszinte lennék, s kerek perec „Van miről mesélnem...“ TALÁLKOZÁS TURNER ZSIGMONDDAL Lőrinci János felvétele kimondanám, mi fáj, sokakat megbántanék, tudom, s ezt nem akarom. Legyen hát elég annyi: 1970-ben valami megpattant bennem. Talán éppen az, amit a legjobban féltettem: a hitem. Olyan, de olyan szép ígéretekben volt részem... hogy így lesz, meg úgy lesz, aztán hogy lett a végén? Mint a szappan- buborék, úgy pattantak szét az ígéretek. Ráadásul egy idő után azt vettem észre: alig-alig figyelnek rám a társulatban. Hogy talán nem is becsülnek már annyira, mint régen. Hogy Bacsó Péter, Mihályfy Imre, Rényi Tamás hívott forgatni? Hogy szerepet kaptam a Jelenidőben, a Pókhálóban, a Kenyér és cigarettában és más magyar filmekben? Sokszor ez is csak irigységet szült, nem pedig tiszteletet.- Kovács Andrással sem először dolgozik. Az Októberi vasárnapban egy magyar altábornagyot játszott, aki átállt a németek oldalára. Az Utóvédharc Ágostonja egészen más ember.- Ágoston tiszta, becsületes lélek, aki mindenütt az elesettek oldalára áll. Olyan emberek szekerét tolja, akik sosem tudnak visszafizetni neki. Szép szerep, de ma már ez sem nyugtat meg. Jön értem a taxi, fejembe vésem a szöveget, mire odaérek a forgatás helyszínére, már egészen más mondatok várnak, akkor azokat tanulom, aztán felvétel, pár szó a kollégákkal, a rendezővel és irány haza, este előadás. Ennyi.- Talán mégsem csak ennyi.- De. Igen. Higgye el, teljesen kihűltem. Lehűtött néhány felszínes, érzéketlen ember. És egyébként is: hatvankét éves vagyok, és lehet, hogy túlságosan érzékeny. Engem nem nehéz megbántani. 1981-ben volt egy komoly műtétem. Fél év pihenés, mondta az orvos. Először azt hittem, belepusztulok. Dehogy pusztultam bele, kimondottan jót tett a csend, a szünet, a nyugalom. Aztán azóta is megy minden a régiben. Volt idő, amikor vezető színésznek tartottak. Nem tudom. Ma én vagyok a társulat egyik legidősebb aktív tagja. Aki sokat játszott ugyan, de annyit azért mégsem, hogy azt kelljen mondania: nincs már több titka. Mert vannak még titkaim. Sok minden bennem rekedt az évek során.- A Doktor úrban, Molnár Ferenc nagy sikerű darabjában ismét felhúzhatja majd a lelki zsilipeket.- Ez az utolsó bemutatóm, aztán vége. Még néhány hónap és elmegyek. De nemcsak a társulattól veszek búcsút, a várostól is. Nem a színház épületét akarom látni az ablakomból, hanem a természetet. Csendre vágyom és kedves cimborákra. Se vége, se hossza estékre és kellemes beszélgetésekre. Van miről mesélnem... SZABÓ G. LÁSZLÓ ÚJ SZÚ 14 1987. VI. 12.
