Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-06-05 / 22. szám
Jajveszékelt, bőgött, igazi könnyek peregtek végig ehér, riadt arcán s összefolytak a homlokáról ;surgó vérrel.- Rettenetes! - kiáltotta, miközben együttérző nézőinek gyűrűje megnyílt előtte, ahogy tántorgó éptekkel, handabandázva a szálló kertjéig rohant, najd vissza a kőpadig, ahol közönségének sorai azonnal bezárultak mögötte és újra körülfogták.- Rettenetes! Hogy tödénhetett ez meg velem! Ez a szép kocsi? Jaj nekem, jaj! A fiatalemberek jóindulatú vállveregetéssel próbálták nyugtatni, öregurak bölcs mosollyal vigasz- algatták:- Nyugodjon meg, maga legalább ép bőrrel megúszta. De ő mindenkitől elfordult, aki fel akada tarióz- atni, tovább tombolt és bömbölt.- Hogy eshetett ez meg? A falánk hölgy a nézők első sorában állt - tiszte- etteljesen előreengedték - és mohó tekintettel :sak úgy nyelte a szenzációs látványosságot. Koos fia pedig tárcájából kínálta az őrjöngöt, amikor jppen előtte haladt el. A fiatalember nagy kidolgozott kezével nyúlt a szivarén. Egy pillanatra meg- orpant kétségbeesett futkosásában, amíg tüzet Julo Polák rajza adtak neki; közben az idős hölgy felé fordulva futólag, kiméden mormolta:- Jaj, Madame, milyen szerencsétlen vagyok! Ó, milyen szerencsétlen! - Azzal szaladt is tovább, mohón szívva rohanás és siránkozás közben a szi- vad. Madame Leroux hamar feltalálta magát, már ott is állt egy pohár konyakkal. Csillogó, tapasztalt szemével bátorítóan nézett az italt egyből felhajtó lesújtott emberre. A tömegből egypáran azt állították, hogy ismerik az egyfolytában őrjöngő férfit. Touloni - mondták -, a trópusokon dolgozott. Megviselte az ottani hőség, s valamit felszedett, egy kicsit lökött, ilyen dührohamai vannak... Mások itt látták reggelizni a kikötő egyik kis vendéglőjében. A kelleténél többet ivott, sok rövidet s rá vörös bőd bőségesén, így törién- nek aztán az ilyen balesetek. A fiatalember vadul előtörő, jajgatásokkal megtűzdelt mondattöredékeiből lassan-lassan kiviláglott, mi az oka szokatlan elkeseredésének, soha jóvá nem tehető szerencsétlenségének. A pórul jád kocsi nem az övé, hanem a sógoráé volt, akitől csak vasárnapra kéde kölcsön. Ez a sógor föriel- mes egy alak lehetett, aki minden valószínűség szerint a legszörnyűbb módon megbosszulja majd a dolgot - ennyit hámoztak ki a víztől csöpögő férfi artikulátlan hangjaiból.- Hogy eshetett ez meg velem! Hát mi rosszat követtem én el, csak egy kellemes napot akadam, egyetlenegyet egy héten! A kocsinak vége - ó, én szerencsétlen! Megérkezett egy daru. A munkások nekiláttak, hogy a négy kereket láncokra rögzítsék és a kocsit kiemeljék. Kék nadrágjukban gázoltak be a hasig érő vízbe. A fiatalember közéjük ugrott, vadul hadonászva állt közöttük, kérges ujjaival most is az átnedvesedett szivad szorongatta.- A kocsinak vége! - kiáltozta a vízből, s fenyegetően nézett jobbra-balra maga körül. - Kössék meg jobban! - kéde a munkásokat. - A sógorom megöl! Egyetlen szép napot a hétből. Ó, én szerencsétlen! A pádon egyre nőtt a tömeg. Viccekkel és szaktanácsokkal buzdították a munkásokat. Az egyik munkás lehajolt, hogy a lassan, centiméterről centire emelkedő kocsit alulról megtámassza. Hidelen felegyenesedett, arca mészfehér volt, halálos ijedtség ült ki rá. Egy pillanatra a hadoná- szóra nézett, aki eszeveszett üvöltözése közben a szivad lóbálta. A munkás ismét lehajolt, s a lassan emelkedő kocsi alól valami világosat, puhát emelt a víz színére. Egy emberi test volt, egy fiatal lány teste. Ahogy a munkás két karjában tadotta, úgy tűnt, lebeg a kék víz felületén. Csend lett, mintha jeges szél söpöri volna végig a pádon. Egy örökkévalóságnyi másodpercre mindenki megdermedt. A fiatalember egy színpadias mozdulat közepette megkövült, ujjai között a szivar, úgy meredt megfulladt szerelme puffadt arcára. A munkás egyszerre reszketni kezdett, eleresztette a testet, s az hangtalanul, mintha csak otthonába térne meg, alámerült a vízben. A tömegben felkiáltott valaki. A fiatalember, még mindig az előbbi pózban, fojtott hangon mondta:- Louise, róla megfeledkeztem.., B. FEJÉR GIZELLA fordítása-Halló?- Tessék...- Hogy vagy?- Élek...- Gratulálok.- Mihez?- Hát a díjhoz.- Köszönöm.- öregem, megérdemelted. Tudod, nem hízelegni akarok...- Igazán kedves vagy.- Szeretem az őszinteséget, szemükbe mondom az embereknek az igazat. Jól csinálod, öregem, mindenkit lepipáltál. Mélyen az életből merítesz, na. Az a dolog az öregemberrel, aki elosztja vagyonát a három lány ^között, hogy aztán kisem'miz- zék, hogy éhen haljon... egészen rendkívüli és aktuális. Pont egy ilyen ügy történt Pite$ti-en abban az utcában, ahol születtem. A gyerekek - tisztelet a kivételnek - felháborítóan hálátlanok a szüleikkel.- Biztosan olvastad az újságban, hogy egy anya kénytelen volt beperelni hat fiát, hogy kötelezze őket a nyomorult kis eltartási díj kifizetésére. Bevallom neked, az eset mélységesen megindított. Meg az a másik darab a féltékenységről, a pasassal, aki egy zsebkendő miatt gyilkol... Ez is maga a valóságos élet. A mi lakónegyedünkben az egyik ilyen férj felaprította a házában a bútort és a tömbház nelon Báie$u A DÍJ gyedrészét lebontotta, mert úgy tűnt neki, hogy egy esküvőn a felesége kihívóan mosolygott valakire. Tudd meg, hogy a szerelmi problémákat is helyesen ragadod meg. Azok az abszurd szülők, akik üldözik szerelmes kamasz gyermeküket.. .ez is nagyon aktuális. Olvastam az újságban egy hasonló esetről. Hallod, ne haragudj, hogy kényeset kérdezek: most mennyi a Nobel-díj? S miben adják: francia frankban vagy angol frankban?- Fogalmam sincs.- Na, őszintén...- Nem tudom.- Hallod, az igazat megvallva, az a történet a muksóval, aki kolostorba küldi a menyasszonyát, az nem tetszett. Nem azért, mert misztikus, hanem mert nem volt fair tőle: inkább küldte volna valahova a tengerpartra, vagy külföldi kirándulásokra. Azt hiszem, neked valami vidámabbat is kellene Írnod, van humorod, van érzéked. ..-Sajnálom, de én soha nem írtam ilyesmiről. És nem a Nobel-díjat nyertem, hanem az UCECOM dijat egy reklámért, amelyet az Ágasfához címzett vendégfogadónak írtam.- Halló! Nem a Sekszpír lakással beszélek?- Nem.- Akkor elnézést kérek.- Nem tesz semmit. ÁGOSTON HUGÓ fordítása % Mázik István Honvágy Éjszaka. Száll az akácok illata. A kerítés gyökeret ereszt. Holnap valakit újra eltemetsz. Ki az, ki föl-le jár? Ki az, ki álomba merül? A folyó a csillagok elöl menekül. A hídon állsz. Vársz. Még mindig éjszaka. Felzúg a hajókürt, induljunk el - haza. Vízparti est Elhullámzlk az idő s a tóparton mindjárt itt az est Mára nincs kegyelem A denevérkiáltozást a tóra hulló árnyakat hiába figyeled süllyednek a szavak papírvitorlásai makacs szökésbe hínárok csendjébe de a vízinövények közt kárászok úsznak aranyhalak talán s a tavirózsák kelyhében nyugszik a piros nap f hallott, teg, Lucif ptán, Ró- apám és ileg. égbolt ^kérdőn éppen ezt yra - mu- :ra, - és rzed, amit k a harci ek sírása, :rek arca, Március, is ériem, lindez az neked is, rólok még élt a szolsgy másik ilt le Flavi- <re, a kar- í körülnézett. - Aha, az a nyaklánc. Elefántcsont?- Nem, egy darab fából van kifaragva.- Úgy néz ki, mintha elefánt- csontból lenne. Apámnak van egy ugyanilyen színű szobrocskája. Még a fénye is ilyen matt. - Vidám arca egyszeriben elkomorodott. - Hej, Róma! Vidám római lányok, világos és meleg...- .. .veröfényes római égbolt- vágtak a szavába szinte egy szólamban Lucilius és Március.- Nem kellene gúnyolódnotok- mondta elgondolkozva Flavinius.- Ebben a hideg, nyirkos országban az ember a maradék jókedvét is elveszíti, és durva, morcos, sötét alakká válik. Mennyi embed leöltünk itt! Tízezreket!- Csak barbárok voltak - mondta hangsúllyal Lucilius.- Hiszen azok voltak, valóban. De mondd, nem voltak talán bátrak? Nem voltak délcegek? Szépek voltak, és mi csak öltük őket...- Ók is minket.- Ók is, ók is, de mégis...- Ez a tárgy a bűnös! - mutatott a falra Lucilius, mintha rejtett kárie- vöt leplezett volna le. - Se szó, se beszéd, és sóvárgással, lelkiisme- retfurdalással tölt el bennünket. Látjátok? Valami furcsa titokzatosság árad belőle.-Tompa fényével állandóan vonzza a tekintetet - tette hozzá Március. - Tudod mit, barátom? Szabadulj meg tőle! Megfoszt katonai erőnktől!- Dobd a Dunába! - kiáltotta lelkesen Flavinius, mintha jóvá akarna tenni valamit.- Igen ám, de öt szeszterciust fizettem éde. Azonkívül, nézzétek, milyen különleges. A szüleim biztosan megörülnének neki.- Vagy nem is, ha egyszer ilyen... - mondta elgondokozva Március. - Adok neked egy tanácsot. Menj el a kovácshoz a piacra. Az is egy barbár. Nemrég a lovam patkolta, és egész tűrhetően beszélt a nyelvünkön. Mikor éppen a negyedik patkót ütötte fel a lovamra, kijött a házából egy vak öregasszony, olyan ráncos, mint ott az a fa. Életemben nem láttam öregebb embed. Az emberek tisztelettudóan félreálltak, s valaki azt mondta st hátam mögött, hogy ez varázsló. Olyan jósféle. Ő biztosan tudná... Luciliust egyre jobban bántotta a dolog. Ingerelte és kiváncsivá is tette. Elment hát a kovácshoz. A kovács szélesvátlú kelta volt, fekete arcú, mintha füstölték volna. A vállán összekapcsolt vaddisznó- bőr ruhát viselt. Karjain csak úgy dagadtak az izmok, amikor a nehéz kalapáccsal az izzó vasra csapott. Lucilius nézte egy darabig, hogyan röpdösnek a szikrák a kemény ütések alatt, s hogyan kap formát az izzó vas. Mikor a patkó bámulni kezdett, odaszólt a keltának. A kelta bólintott, letette a kalapácsot, s a vendéget,egy közeli, nagyon rozoga viskóhoz vezette, (félrehajtotta a függönyt, beléptek. Ott ült a tűz mellett az öregasszony, talán a világ legvénebb embere. Magokat töd egy edényben. Ósz feje állandóan jád, mintha egyvégtében bólogatna valamire.- Légy üdvözölve, tiszteletreméltó öreganyám - köszöntötte tisztelettel Lucilius. Az öregasszony Lucilius felé forMÁRIA DURÍŐKOVÁ dított vak arcát, s az edényt a törővei a tűzhely peremére tette, oly biztos mozdulattal, mintha a kezével látna. Lucilius az öregasszony egyik kezébe a nyakláncot, a másikba egy szeszterciust helyezett. A kovács lefordította a kérését:- Tiszteletreméltó öreganyám, hallottam, hogy képes vagy felismeri a rejtett dolgokat. Légy olyan jó, és fejtsd meg nekem ennek a nyakláncnak a titkát. Az öregasszony tovább bólogatott ósz fejével, s már az újjai közt morzsolgatta a finom láncszemeket, egyiket a másik után. A láncszemek halkan koccantak, mintha az öregasszony ujjaival beszélgettek volna. Végül száraz, recsegő hangon megszólalt:- Ez nem nyaklánc, katona. Ez egy törzs lánca, sok-sok nemzedék ujjai csiszolták finomra. Minden láncszeme egy-egy nemzetséget jelent, a láncszemek minden rovátkája egy családot. Hallatlanul édékes dolog került a kezedbe, katona. Hogyan került hozzád?- Vásároltam, öreganyám.- A törzs láncának nem szabad idegen kezekbe kerülnie. Ha mégis hozzád került, ez azt jelenti, hogy az egész törzs kihalt. Azt jelenti, hogy a legeslegutolsó sem maradt meg belőlük, aki, a régi törvények szerint a láncot a tűzbe dobta volna. Ó, szerencsétlen nép! Ó, szerencsétlen sors! - siránkozott sipító hangon az öregasszony, miközben mindkét kezével a fejét fogta, s elöre-hátra ingott, jajgatott. Aztán, mintha letudta volna a siratóasszony kötelességét, váratlanul elhallgatott.- Nem tanácsos ezt a láncot megtadania, katona - mondta sietősen, miközben visszaadta.- Mit csináljak vele? - kérdezte Lucilius. • - Az íratlan törvények szerint a lángoknak kell áldozni.- De én öt szeszterciust fizettem éde. Az öregasszony széttáda a karját.- Ötöt vagy ezret, teljesen mindegy - mondta. Olyan volt a hangja, mintha valaki száraz rozsén járna. - Vannak dolgok az ég alatt, amiknek az árát nem lehet sem ezüsttel, sem arannyal mérni. Elhallgatott, többé nem szólt egy szót sem.- Jól van, öreganyám - mondta Lucilius beletörődve. - Rád hallgatok. Visszatéri a kováccsal a műhelybe. Még egyszer szemügyre vette a láncot, nézte, hogyan lóg az ujjai között, aztán gyorsan, de nem tiszteletlenül, a kovácstüzhely izzó szénjére tette. Alig húzta vissza a kezét, a lánc mohó roppanással vörös lángba borult. Mintha tüzes kígyó futott volna végig rajta. Lucilius szinte hallani vélte a harci zajt, a fegyvercsörgést, i a sikolyokat, a nyögést, a sírást. Az utolsó lángnyelvecskével, amely az izzó parázsra feküdt, egyszerre minden hang megszűnt, s a lánc szürke hamuvá töpörödött. A kovács a nagy vaskutaccsal megpiszkálta a parazsat, forró hó lobbant ki belőle. így pusztult el a tiszta tűzben egy ismeretlen, kihalt nemzetség törzsi lánca. KOVESDI KÁROLY fordítása