Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-05-15 / 19. szám
T úróval, mákkal és még sokféle más finom töltelékkel készíthető a rétes. A gyakorló háziasszonyok a megmondhatói, mennyi időt igényel egy-egy adag elkészítése. Bevallom, én még nem próbálkoztam ezzel a művelettel, talán azért sem, mert a szülői házból úgy emlékszem a rétessütésre, mint egy szertartásra. Izgatottan vártuk, sikerül-e anyánknak oly vékonyra kihúzni a tésztát, hogy az asztalt eltakarja. Bizony megtörtént, hogy szakadozott, hogy nem sikerült olyan tökéletesre, mint amilyenre szerette volna készíteni. Ilyenkor aztán egy időre le kellett mondanunk a rétesről. Amikor aztán egyszer a fővárosból hazalátogatván egy tepsi saját sütésű rétessel érkeztem meg, hitetlenkedve néztek rám. Hogy még jobban csodálkozzanak, mire vagyok képes, állítottam, hogy a finomság az én müvem. A túlzott dicséreteket viszont már nem viseltem el: bevallottam, hogy a tésztát érsekújvárban (Nővé Zámky) készítették, csupán a többi volt az én dolgom. Ahányszor a zacskóból kivéve óvatosan széthajtogattam a szinte átlátszó négy réteslapot, furdallt a kíváncsiság: hogyan lehetséges ilyen minőséget olyan mennyiségben előállítani, hogy még a főváros Prior áruházában is árusítják. Ezzel a kérdéssel fordultam látogatásom során Franktowicz Józsefhez, az Érsekújvári Járási Szolgáltatóvállalat réteskészítő részlegének vezetőjéhez.- Nincs ebben semmi boszorkányság, csuA részleg vezetője és Mária Kotrecová előkészítik a tésztát a nyújtáshoz- Ha valakinek vonzalma van ehhez a szakmához, megtanulja - mondotta a mester. - Én cukrász vagyok és bevallom, sokat foglalkoztam a rétessel. Először a családban, illetve a családnak kísérleteztem, majd az ismerősöket, a szomszédokat is elláttam. Arra törekedtem, hogy valamilyen módon tartósítsam, hogy megakadályozzam az erjedést. Meg annak a módját is meg kellett találni, hogyan lehetne csomagolni, szállítani. Ki tudná megszámolni,- NAGYÜZEMILEG pán ki kellett találni a megfelelő technológiát, aztán a készítésnél pontosan betartani. Természetesen, mint minden mesterségnek, ennek is megvannak a fortélyai, melyeket el kell sajátítani. Érdeklődéssel hallgattam a válaszát, de amig én ezt nem látom... A vezetővel ugyanis az egyik helyiségben beszélgettem, ahol a zacskókba kerülő címkékre a szavatossági idő lejártának dátumát pecsételte, a rétes pedig a folyosó végén nyiló helyiségekben készül. Fehérköpenyes asszonyok sürögtek az asztal körül, a kerekeken guruló polcos állványokon réteslapok száradtak.- Tizenketten dolgozunk itt - magyarázta Franklowicz József. - Ketten reggelente ötkor kezdenek, ők készítik elő a tésztát. Gép dolgozza össze az extra sima- és a fétgrizes lisztet, a sót, a vizet, az étolajat. Ezek a hozzávalók. Megjegyzem, ecetet nem teszünk bele, mint valamikor - vagy talán még most is - a háziasz- szonyok. Aztán elmondta, hogy a kidolgozás után saját fejlesztésű gép formálja cipókká a tésztát, ezt pedig a pihentetés követi. Ezután az asztalon bőséges „lisztfürdőbe“ kerülnek a cipók, sodrófával kinyújtják, majd hihetetlenül ügyes mozdulatokkal a levegőbe emelve húzzák egy bizonyos nagyságúra a tésztát. Pontosan megszervezett a munka: a következő asszony egy asztallaphoz hasonló 90x90 centiméteres rámán igazítja el a tésztát, mely pillanatok alatt hártya vékonyan feszül ki. Mindez még addig sem tart, amíg a vezető elmagyarázza a munkamenetet.- Ezeken a polcokon egy bizonyos ideig száradnak, majd a széleit körülvágva hirtelen megsütjük őket. Fémhengerre tekerik a lapokat és a forró sütólapon félig megsütik. Aztán négyfelé vágják, nejlon zacskóba csomagolják Belekerül a szavatossági címke, melyen az is ott áll: fagyasztható, mélyhűtőben tárolható. Csodálkozva néztem az újra és újra ismétlődő folyamatot. Milyen ügyesen bánnak a tésztával ezek az asszonyok! hány rétesen kísérleteztem, amig végül is kialakult ez a technológia. Hazánkban ilyen házi rétest csupán az érsekújvári szolgáltatóvállalat részlegén készítenek, már több mint egy évtizede.- Tulajdonképpen majdnem minden berendezést, segédeszközt, melyet használunk, itt fejlesztettünk ki. Mondhatnám úgy is, hogy mindig kerestem a jobb megoldásokat, hogyan lehetne egyre ésszerűbben, hatékonyabban dolgozni. így aztán nem vált egyhangúvá, unalmassá a munka. Az itt dolgozó nők is egy idő után már szinte „érzik" a fájtát, ránézésre is meg tudják állapítani, milyen. A liszt minősége nem egyforma. A hőmérséklet, a levegő pára- tartalma is befolyásolja a minőséget. De nekünk mindenképp azt kell elérnünk, hogy a külső tényezőket kiküszöbölve ne szakadjon a tészta, a fogyasztókhoz olyan állapotban kerüljön, mintha akkor készült volna. Az eltelt évek alatt nem is volt gondjuk a minőséggel. Reklamációt nem kaptak, a fogyasztók elégedettségét pedig a növekvő kereslet jelzi.- A járási székhelyen kívül Vágsellyén (Safa), Komáromban (Komámo), Stúrovóban, Ko- lárovóban, Surányban (Surany) és Bratislavá- ban árusítják a réteslapokat. Naponta átlagosan egy-egy alkalmazott száz lapot húz ki, mondhatnám ennyi a kapacitásunk. És a szakember azt is tudja, a rétestészta idényáru. A legnagyobb érdeklődés ideje a cseresznyeéréskor kezdődik, majd a káposztás rétes szezonjával fejeződik be. Természetesen ünnepek előtt is a szokásosnál nagyobb az érdeklődés. Mert az a háziasszony, aki kipróbálta ezt a félkészárut, nem hiszem, hogy szívesen nyújtja otthon a tésztát. Bár beszélgetésünk elején megjegyezte a cukrászmester, hogy nincs „rétestitok“, azt hiszem mégis létezik: az, ahogyan ő a tészta készítéséről, a vele való munkáról, minden egyes lapról beszélt, elárulja, hogy a hozzáértésen kívül a 12 dolgozó szakmaszeretete is megnyilvánul a réteskészítés során. DEÁK TERÉZ a o S 1* 0 £ a n m ff) ■2 aj N -• 1 l 0 o> CB 1 O 0 c ‘3 1 I 3 a a a a a a a a a a a a a a a § a a a a a á a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a 0 a a a ■ a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a a EGYÜTT-wmm Az idősek, a nyugdíjasok közül sokan legszebb ünnepeinket sem töltik meghitt családi körben. Hajlamosak vagyunk rá, hogy szüléinkről megfeledkezzünk, magukra hagyjuk őket. Elköltözünk tőlük, s a régi ház körül csendes lesz minden. Csak néha szégyenkezünk: rég jártunk ott, ahol felnőttünk, ahol megfáradt, idős emberek várják, nyílik az ajtó, jönnek az unokák. Várják, hogy kifaggassák őket: dolgos életükről, a visszatarthatat- lan öregedés útvesztőiről, arról, hogy ők is voltak fiatalok. Nosztalgia? Talán igen, talán csak a ragaszkodás. Talán csak a szeretet keres otthont. Vannak kivételek, amikor az új házba beköltöznek a szülök is. Egy fedél alatt él több nemzedék. A szeretet mindent befogad Páll néni Rimaszombatban (Rimavská Sobota) született. Négy éve Szencen (Se- nec) ól. Hetvennégy évesen a fiához, az unokáihoz költözött.- Fájt-e az elszakadás? Hívott a fiam. Családi házat akart, az építkezéshez kellett a pénz. Eladtam a sajátomat. Csak az aggasztott, hogy mivé válik az öregember, ha feladja az önállóságát, de erre szerencsére nem került sor. Van saját szobám, konyhám, konyhakertem, egyszóval megvan mindenem. Nem vagyok kölönc a nyakukon. Segitkezem. Szeretnek, szeretem őket. Vigyáznak rám, csak én nem vigyázok eléggé magamra. Télen azt mondják, ne menjek ki, hideg van, de ón azért csak kifutok a levegőre. Ilyen egy rakoncátlan öregasszony vagyok. Szófogadatlan. Férjemet tíz éve halálos baleset érte a munkahelyén. Nyugdíjas volt, hívták kisegíteni a cukorgyárba. Ha szükség volt rá, ment. Emlékszem, szombaton este jó filmet adtak a tévében. Felöltözött, indulóban volt. Mondtam, gyere vissza, apuskám, ne menj el, legalább ma este ne. Muszáj, válaszolta. Megígértem a váltótársamnak. Fiatal, mulatságba készül, hadd menjen, én ráérek. Számít rám. És többet nem jött haza. Negyvenhét évet éltünk együtt. Egyszerelműek voltunk. Azóta is szeretem, hisz a szeretet mindent befogad, még a halált is. Ne nevessen ki, ón csak a halála után öregedtem meg. Addig törődtem magammal, utána nem volt kinek szépnek lennem. Most újra van, a fiamnak, az unokáimnak. Egész életemben rengeteget dolgoztam. Már tíz éves koromban kivettek az iskolából. Akkor azt mondta az igazgató, hogy lehet egy ilyen jófejű lányt kivenni. Szerettem is az olvasást, micsoda titkokat fedeztem fel a betűkkel. Könyvünk nem volt, de az utcán, ha írott lapot találtam, felvettem és elolvastam. Amikor már volt egy kis pénzem, titokban, hogy az anyám, apám meg ne tudják, könyvet vettem. Később bekönyörögtem magam a múzeumba. Megsajnáltak, ott szerettem meg a történelmet. Ma könyvtárba járok. Abban az időben lányka kezében nem szívesen láttak könyvet. Kilencen voltunk testvérek. Anyám beteges volt, kellett a segítség. Megszoktam a munkát. Olyan makacsul ragaszkodtam hozzá később is, hogy törött lábbal is kibicegtem a kukoricaföldre kapálni. Nagy kertünk volt, gyümölcsfákkal. Mindig volt száz tyúkom, tehén, disznó, s az udvaron rózsaillat, mert szerettem a virágokat. A város legszebb utcájában laktunk, azt akartam, hogy megcsodálják a portánkat. Húsz év után panelházba költöztünk, mert a kertünk, az udvarunk helyén lakótelep épült. A toronyházak között még ma is terebélyesedik két diófánk. Nehéz volt megszokni az emeletet, a kertnélküliséget, az átszűródő zajokat. Most megint van kertem. Egész nyáron teszek- veszek benne, imádom a nagy meleget, a napsugarat, a friss levegőt. A legjobb gyógyszer. Attól vagyok egészséges, hogy kapálhatok. Aki a négy fal között él, öregszik.- Páll néni, mit tart legrosszabbnak az öregségben?- Semmit. Nincs semmi rossz az öregségben. Nem féltem az élettől, nem félek az elmúlástól sem. Sokféle ember van, szívtelenek is, akik azt mondják, sok az öreg, csak csoszognak. Mit lehet csinálni, megöregedtünk. Jobban szeretik a fiatalokat, de mi is vagyunk. „Vigyáznak rám“ Takács Júliának, Hidaskürt (Mostová) legidősebb asszonyának nem volt saját gye-. reke. Mégis szerető gyerekek, apróságok veszik öt körül.- Senki sincs itthon - fogad kedvesen -, a gyerekek dolgoznak. Rám maradt az ebédfőzés. Még ma is szeretik a föztömet, pedig kilencvenkét éves vagyok. Sok fiatal azt mondaná, ilyen korban az ember már nem érthet a modern konyha ízeihez. Embere válogatja. Én nem érzem magam maradinak, a gyerekeim sem nézik a kilencvenkét évemet. Hatvan éves koromban azt mondta az orvos, meg kell műteni a szemem, hogy jobban lássak. Akkor azt mondtam, minek ez már nekem, lehet hogy csak napjaim vannak hátra. Azóta eltelt harminckét év, és még mindig jói látok. Csak olvasáskor teszem fel a szemüveget. Én sem mondanám, hogy nyolc éve van még a százig. Vígkedvű. Szereti a szépet. Gyorslábú: körbeszaladja a konyhát, helyretesz, megigazít ezt-azt. Aztán leül. Tenyerét szétteríti az asztalon, és mesél.- Apám cipész volt. Egy szobában volt a nagy család: tizenegy gyerek és apám műhelye is, de mindig megfértünk, mert mesékkel nevelt apám a jóra. Körbeültük, dolgozott a kaptafánál, és mondta a történeteket. Később valamelyik gyerek olvasta a meséket a könyvekből. így szoktatott bennünket az olvasásra, mert jómaga is szerette a könyveket. Igaz, nemcsak mesékből állt az életünk. Már tizenegy évesen markot szedtem, meg vigyáztam a jószágra, libapásztorkodtam, etettem a baromfit, felügyeltem a kisebbekre, hogy könnyítsem anyám dolgát. Tizennyolc évesen elindultam gyalog Pestre szolgálni. Mennyi titokzatosság, mennyi élmény.. .Akkor láttam először várost. Amíg ott voltam, arra gondoltam, hogy elhiszik-e majd nekem, hogy én igazi színházat láttam. Milyen más volt az, mint a mi falusi előadásaink! Apám nem volt rossz ember, de igen szigorú! Olvasnunk vagy foltoznunk kellett, nem szerette a haszontalan viháncolást. Csak ránk nézett, és tizenegy gyerekszáj elhallgatott. Megtanított bennünket viselkedni és szeretni a munkát. Nekünk sajnos nem lett gyerekünk. A férjem testvérének a lánya nyolc éves volt, amikor megkérdeztem tőle: Ilonka, eljönnél hozzánk? El, mondta. De úgy, hogy ezentúl én lennék az anyukád. Úgy is, mondta. Nagyon megszeretett. Sose hagyott el. Ha mennek valahova, még ma is vinnének magukkal Csak már én nem megyek. Legjobb nekem itthon. Fiatalon szép volt minden, pedig a faluban sokszor fillért sem láttunk egész héten. Már hajnali négykor sorakoztunk munkáért, de volt úgy is, hogy hazaküldött a gazda. Meg is becsültük a kenyeret. A tízórairól megmaradt adagunkat fejkendőbe csavartuk, a derekunkra kötöttük, és úgy hajlongtunk. Kiszívta nedvét a nap, uzsonnaidőre olyan kemény lett, mint a dióhéj, de szétosztottuk, és kentünk rá egy kis lekvárt. Hol van az ifjúság! Már tizenkét éve annak is, hogy a férjem meghalt. Harminckét éves unokám van, öt dédunokám. Szeretem a jó, fűszeres ételeket, a zsíros húst és sokat belőle. Mondják is, mama, az nem egészséges. Én csak nevetek rajta. Vigyáznak rám, dolgozni nem engednek, csak olvasok, télen bent, nyáron az udvaron. Unatkoznék könyv nélkül. Este nézem a tévét, a többiek elalszanak a filmen, azt mondják, fáradtak. Mit szóljak ón! Fiatalok, idősek együtt élnek. Jól, megértésben, egymásra figyelőn, egymást vigyá- zón. így van rendjén, hisz egy család ők. TALLÓSI BÉLA HÁZI REIB
