Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)

1987-05-08 / 18. szám

' Az év legszebb hónapjának, májusnak, 40 éve legnagyobb sporteseménye a kerék­páros Békeverseny. Kezdeti szerény ver­sengésből óriási versennyé nőtt. Ma a világ legjobban megszervezett és legnehezebb amatőr kerékpáros seregszemléje. A győz­tesek mezét Picasso békegalambja díszíti. A nyerteseknek kijáró kupát minden eszten­dőben a Béke-világtanács adományozza. A Békeverseny győzelmi dija az egyetlen sportdíj, amelyet e szervezet alapított. És hogy miért éppen a Békeversenyre irta ki? Azt aligha kell külön magyarázni. A BARÁTSÁG JEGYÉBEN. 1948. má­jus elsején, délután 14.30 órakor rajtolt először a kerékpáros Békeverseny. A jelen­levők közül akkor bizonyára kevesen gon­dolták, hogy történelmi jelentőségű ese­mény szemtanúi. A Rudé právo, a Trybuna Ludu és a Neues Deutschland testvérlapok­kal együtt vállalta a világ legjelentősebb amatőr kerékpáros versenyének védnöksé­gét. - Közép-Európában egyedülálló ver­sengés indul a szocializmus útjára lépő nemzetek között - írta a Rudé právo.- A verseny a népek közötti szorosabb és őszinte barátság ügyét szolgálja. Igyek­szünk kiküszöbölni a profizmus szellemét, az üzlet helyett a sport került előtérbe... 1948 tavaszán a lelkesedésen kívül szin­te minden hiányzott a verseny lebonyolítá­sához. Csak három esztendeje ért véget a háború. Hiányoztak az anyagi eszközök, akadozott az élelmiszerellátás, kevés volt a szálloda, s természetesen hiányoztak a tapasztalt szakemberek. A nem kis nehéz­ségek ellenére mégis útnak indultak a ke­rékpárosok.. . És a béke országútjait évente róják a ki­váló kerékpárosok. Gustav Adolf Schur, Ampler, Hartnick, Ludwig, Vesely, Ruziőka, Smolík, Moravec, Melihov, Szajdhuzsin, Le- begyev, Pikkuus, Averin, Suhorucsénkov, Krolak, Szozda, Szurkowski, Piasecki... Ryszard Szrukowski, aki jelenleg a lengyel válogatott edzője, a sportág élő legendája. Egyéniben négyszer, csapatban háromszor nyert békeversenyt, 49 napon át verseny­zett sárga trikóban - ez mind szupercsúcs. Háromszoros világbajnok, de az olimpiákon „csak" két ezüstérmet tudott szerezni. Csak... Esetében ez így helytálló, mert ő az utóbbi három évtized legeredményesebb országúti kerékpárosa. VESZTESEK NINCSENEK. Esztendők óta nézi az ember a televízió képernyőjét. Újságírók lökdösik egymást megállás nél­kül, hogy az embergyürú közepén fáradtan mosolygó, boldog győztesnek legalább egy kérdést feltehessenek. FRIEDENSFAHRT. Fotóriporterek kapkodnak, hogy a stadi­on mögött felállított sátrakban, az alkalmi laboratóriumokban a lehető leggyorsabban előkészíthessék képeiket. COURSE DE LA PAIX. Az összetettben vezető kerékpáros, meg az aznap élen álló csapat tagjai sárga, illetve kék mezekben versenyeznek. A váll magasságában stilizált galambfigura. A do­bogón állva egy-egy szakasz első, második és harmadik helyezettje mindig galambot enged légi útjára. ZÁVOD MÍRU. Az élcsoport nemcsak réges-rég célba I ért, hanem már szállodai szobájában piheni ki a kilométerek okozta fáradtságot - a sta­dion azonban még telve. Mert még nincs vége az eseménynek, mert még néhány fiú kinn kínlódik az ellenszeles országúton. Még nincs vége a versenynek. Ezért a né­hány fiúért vár az a 20-30 ezer ember, aki kilátogatott a stadionba. Türelmesen vára­kozik. És amikor imbolyogva, elgyötörtén megtérnek hosszú útjukról, ugyanúgy feldü­börög a taps, mint jóval korábban; CARRE­RA DE LA PAZ. A békeverseny a világ legfurább-legcso- dálatosabb kerékpárversenye. Mert győzte­sei ugyan vannak, csak éppen vesztesei nincsenek. TÖRTÉNETEK. A kemény küzdelmet ví­vó kerékpárosok nagy találkozásának lég­körét számos emlék, történet példázza. Amikor Gustav Adolf Schur, a későbbi két­szeres világbajnok még csak bontogatta szárnyait, a csehszlovák Jan Vesely már a Békeverseny győztese volt. 1955-ben éles küzdelem folyt közöttük a sárga me­Ma megkezdődött a 40. kerékpáros Bé­keverseny. Hosszú út áll a kerékpárosok előtt... (CSTK-felvétel) zért; ugyanakkor, mint a csehszlovák és az NDK-beli csapat kapitányai, az első helye­zett együttest megillető kék trikóért is ver­sengtek. - Schur mintegy 15 méteres előnnyel fordult be előttem a wroclawi stadi­on kapuján - emlékezett tavalyelőtti beszél­getésünkkor Vesely. - Mindenki biztosra vette, hogy a küzdelem már eldőlt. Én azonban nem adtam fel. Egyszer csak lá­tom, Gustav barátom „kezdőként“ hagyta, hogy a lendület a belső pályára vigye; ezt kihasználva én nyertem. Schur az első pillanatban dühöngött, de aztán hirtelen jóízűen - ahogy csak ő tudott - nevetni kezdett. Hozzám lépett és átölelt. Addig is ismertük, tiszteltük egymást, de akkor egy életre szóló barátságot kötöttünk. A barát­ság szálai ma is erősek, bár a két bajnok csak kisérókocsiból figyeli a küzdelmeket. Amikor Schurék családjában fiú született, a Jan nevet kapta. A nagy ellenfélre, az igaz barátra, Jan Veselyre emlékezve. 1967-ben a csehszlovák Jan Smolík haj­tott sárga mezben. Három évvel korábban már megnyerte a Békeversenyt, s akkor is jó úton haladt a duplázás felé. Állandóan az élen állt, s már csak három szakasz válasz­totta el a végső győzelemtől; aztán egy fiatal belga, Maes megelőzte, s meg is nyerte a versenyt. Smolík lógó orral járkált, a visszavonulás gondolatával foglalkozott. Karácsony előtt képeslapot kapott Maestől: „Tévedtem, amikor azt hittem, hogy a Bé­keversenyen aratott győzelem megnyitja előttem a profik közé vezető út kapuját. Csak a „vízhordást“ bízzák rám. Hiányzik a baráti légkör, mintha nem is sportverse­nyen, hanem háborúban volna az ember. A nehéz pillanatokban mindig eszembe jut a Békeverseny nagyszerű atmoszférája.“ A harmincas évek gazdasági válsága Közép-Európát is elérte. Alex Pawlisiak fia­tal lengyel bányász vándorbotot vett a kezé­be és Franciaországban kötött ki. Kerékpá­rozni is ott tanult, de álmában sem gondolta, hogy a kerékpár hosszú esztendők múltán milyen szerepet játszik majd életében... A franciaországi lengyelek csapatában ugyanis 1953-ban Pawlisiak is helyet ka­pott. A rajt napján betöltdött 40 évével mindmáig a Békeverseny korelnöke. Fiata­lokat meghazudtoló lendülettel, szívósan versenyzett. Annál is inkább, mert az a hír járta, hogy a második világháborúban ha­lottnak hitt édesanyja Lodzban várja. Meg is nyerte az útszakaszt. A fiú és az anya egymásra talált Pawlisiak sosem felejti el a Békeversenyt... „Ak Valóban elhangzottak ezek a szavak? Arccal a föld­re zuhanva képes volt-e még egyszer, utoljára belemarni a fasisztákba? Nem tudhatjuk. A szirecki koncentrációs tábor rengeteg foglyából, akiknek szeme láttára zajlottak ezek a szörnyű labdarúgó-mérkőzések, nagyon kevesen maradtak életben. Az SS-katona még akkor is sorozatot adott le Nyikolaj Truszevicsre, a kijevi Dinamo kapusára, amikor az már régen halott volt. Az utolsó lövés után elhangzott a vezényszó: „Élők, indulás a barakkokba!“ így ért véget a kijevi „halál­meccs“, amelynek hosszú előtörténete van. Kijev német megszállását követően emberek tíz- és tízezrei kerültek koncentrációs táborba. Vlagyimir Balankin, a kijevi Lokomotív játékosa Boriszpol alatt esett fogságba. A táborban találkozott Kolja Korotkovval és Nyikolaj Truszeviccsel, a Dinamo védőjével, illetve kapusával. Hármasban már köny- nyebb volt elviselni a szenvedéseket. Elhatározták, hogy megszöknek. Jól meg kellett szervezni a szökést, mert már volt arra példa, hogy valakinek nem sikerült. Fennakadt a szögesdróton és a fasiszták szitává lőtték. Napokig csüngött mementóként a kerítésen. Nekik sikerült. De ók is harcolni, küzdeni akartak, mint megannyi ismert szovjet sportoló. A valóságban azonban ez nem volt egyszerű a megszállt területen, a frontra pedig nem juthattak ki. Az egyetlen dolog, amihez igazán értettek, amiben mesterek voltak, a futball volt. Ezt kellett tehát harcba vetni. A kijeviek kedvencei, akiket az egész ország ismert, a komoran óvatos, háborús Kijevben találkoztak. Olyan keve­sen maradtak a városlakók, hogy el sem kerülhették egymást. Találkoztak más labdarúgókkal is. Miért ne lehetne össze­szedni őket? Megszületett az elhatározás: együtt kell maradni, így erősebbek lesznek. Tízen jelentkeztek munkára a kenyér­gyárba, ahol kegyetlen fasiszta törvények uralkodtak. Minden lépésükre örök, policájok vigyáztak. A legkisebb engedelmet- lenséget letartóztatással, koncetrációs táborral, kivégzéssel torolták meg. A berlini mérnökigazgató például mindenki szeme láttára lőtte le az egyik munkást azért, mert eldugott két szelet kenyeret. A halott munkás inge alól kivette a vérrel átitatott kenyérdarabokat és figyelmeztetésként felmutatta Mindezek ismeretében alig akarták elhinni, hogy a németek szeretnének két-három mérkőzést játszani. Vajon miért? Mi értelme van? Milyen futballról lehet szó, amikor az ellenféllel szembeni gyűlölet a végsőkig fokozódott, amikor a kijeviekben alig pislákolt az élet. A hírek azonban igaznak bizonyultak. És a parancs az parancs. Az egykori labdarúgók elhatározták: legalább a futballpá- lyán bizonyítanak. Az egyik játékosnak sikerült valahonnan vörös mezeket és lábszárvédőket szereznie. Már ez is feldühí­tette a fasisztákat, hiszen a Dinamo köztudottan kék szerelés­ben szokott pályára lépni. Egyik mérkőzésüket a másik után nyerték az elkínzott, kiéhezett futballisták. Pedig nem volt MÉRKŐZÉS könnyű dolguk. Az „ellenfél" semmibe vette a szabályokat, ü'tött-rúgott, de már az első találkozón 9:1 arányú vereséget szenvedett. A légvédelmiekkel vívott összecsapáson is a „vörösök“ győztek. „Barátaim, ha így megy tovább, kivégeznek benneteket - mondta a fiúknak az egyik kenyérgyári munkás. - A másik lelátón egyre gyakrabban hangzik el: fel kell akasztani ezeket a pimaszokat a felső lécre!“ A sport azonban olyan, mint az élet. Ha az egyik kegyetlen, a másik is az. A fasiszták egyébként sem tudták megérteni, mire való ez a kemény ellenállás, hiszen a német mérközésvezetők is mindent meg­tettek azért, hogy megtörjék a „vörösöket“. Az egyik játékos, Kuzmenko komoly sérüléssel bajlódott. Állati ösztönükkel megérezték ezt a fasiszták és kimondottan a térdére „utaz­tak". A játékos fájdalmában összeesett. Társai kivitték a pályáról, de azon nyomban ott termett az egyik policáj és puskatussal agyba-föbe verte a sérült labdarúgót. A fasiszták szinte őrjöngtek a vereségek miatt. Az ötödik vagy a hatodik mérkőzést a „pilótákkal" kellett játszaniuk a kijevieknek. A hatalmas termetű legények között azonban alig akadt igazi pilóta. Azt beszélték, hogy különböző klubok hivatásos játékosaiból állították össze a csapatot. Nagy pom­pával beharangozták a találkozó időpontját: június 22. Nem véletlen ez a dátum: pontosan egy esztendővel korábban támadta meg orvul a fasiszta Németország a Szovjetuniót. A fasiszta vezetők megmondták a kijevieknek: ha a „pilóták" nyernek, semmi bántódás nem éri őket; ellenkezőleg biztos halál vár rájuk. Truszevics és társai tudatában voltak esélyüknek - életük forgott kockán. Nyugtalan hangulatban készültek a meccsre; érezték, hogy a mérkőzéssorozatnak nem lesz jó vége. S valóban, ez a találkozó volt a legnehezebb és a legutolsó. Félidőben a „pilóták" vezettek 2:1-re. Szorongtak a lelátón az élet-halál harcot figyelő kijevi nézők is. Akarták, nagyon kívánták, hogy csapatuk legyőzze a felfuvalkodott fasisztákat. Kívánság, melynek beteljesülése után nincs tovább! Szünet­ben a kijeviek megfogadták: győzniük kell! A játékvezetőre nem számíthattak, hiszen az ellenfél egyetlen durvaságát sem „vette észre", a kaput nem lehetett megközelíteni, így hát távoli lövésekkel kísérleteztek. Eredményesen. Hamarosan egyenlítettek és a mérkőzés 5:3-as győzelemmel végződött. A nézők elnémultak. Egyesek a megalázónak hősiességén csodálkoztak, mások azon, milyen büszkén mondtak halálos ítéletet maguk felett a játékosok. Hogyan tudtak ezek a kiéhe­zett, elcsigázott fiatalemberek ilyen eredményt elérni? Gyen­gék lettek volna a németek? Nem. A kijeviek voltak erősek. Úgy küzdöttek a pályán, mint a katonák a harctéren.- No, fiúk, azt hiszem, vége a játéknak - mondta Trusze­vics kapus a társainak, amikor a mérkőzés után letartóztatták őket. S valóban kevesen élték tú a koncentrációs táborbeli huszonhárom keserves napot. A kapus Truszevicset, a védő Korotkovot, a csatár Kuzmenkót és Kiimenkót már néhány órával a mérkőzés után agyonlőtték. Állítólag együttműködtek az ellenséggel... A 100 ezres Dinamo-stadionban emlékmű áll. örök időkre hirdeti a megalázott kijevi futballisták hősies harcát és győzel­mét a fasiszták felett. Az oldalt írta: TOMI VINCE &ÚJ szú VASÁRNAPI KIADÁS Index 48097 Kiadja Szlovákia Kommunista Pártjának Központi Bizottsága. Főszerkesztő: Kiss József, helyettes főszerkesztő: Szarka István és Csető János. Szerkesztőség: 815 81 Bratislava, Gorkého 10., telefon: 309, 331-252, 332-301. Főszerkesztő: 532-20. Szerkesztőségi titkárság: 550-18. Sportrovat: 505-29. Gazdasági ügyek: 506-39. Táviró: 092308. Adminisztráció: Pravda Kiadóvállalat, 815 80 Bratislava, Volgogradská 8. Fényszedéssel készül a Pravda, az SZLKP Nyomdaipari Vállalatának 02-es üzemében (815 80 Bratislava, Martanovicova 21.). Hirdetési iroda magánszemélyeknek: 815 80 Bratislava, Jiráskova 5., telefon: 335-090, 335-091. Hirdetési iroda közületeknek. 815 80 Bratislava, Vajanského nábrezie 15., II. emelet, telefon: 551-83, 544-51. Előfizetési díj havonta - a vasárnapi kiadással együtt - 14,70 korona. A vasárnapi kiadás előfizetési dija negyedévenként 13 - korona. Terjeszti a Postai Hírlapszolgálat, előfizetéseket elfogad minden posta és kézbesítő. Külföldi megrendelések: PNS, Ústredná expedícia a dovoz tlaőe, 813 81 Bratislava, Gottwaidovo námestie 6. HIM Sil

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents