Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)

1987-05-08 / 18. szám

Csehszlovákia felszabadításáért harcolt Beszélgetés Grigorij Fedorovics Szamojlovics vezérezredessel Alekszandr Marineszko har­madosztályú kapitányt a má­sodik világháború befejező szakaszában Hitler a biroda­lom első számú és saját sze­mélyes ellenségének nevezte ki. Vajon mit tett ez a szovjet tengerésztiszt, hogy ilyen nagy megtiszteltetésben volt része? Az S 13 jelzésű szovjet tengeralattjáró, amelynek Ma­rineszko parancsnoka volt, egy alkalommal megsemmisí­tette a Wilhelm Gustloff fasisz­ta óceánjáró gőzöst és a Ge­neral Steuben szállítóhajót (az első 25 500, a második 14 500 tonnás volt). Ez olyan érzé­keny veszteséget jelentett a náci Németország számára, hogy Hitler háromnapos gyászt rendelt el. Németország a legkorszerűbb tengeralattjárók segítségével Nagy-Britannia tengeri blokádjá­ra készült. Dönitz tengernagy 1945. január 21-én adott utasí­tást a Gdansk térségében tartóz­kodó, tengeralattjárókon szolgá­latot teljesítő tengerészeknek, hogy azonnal jelentkezzenek Ki­éiben és Hamburgban, ahol létre­hozzák az új tengeralattjárók személyzetét. Január végén a Wilhelm Gustloff fedélzetén több mint 3500 tengerész (ez csaknem száz tengeralattjáró személyzetét vette ki), továbbá csaknem ugyanennyi Wehr- macht-tiszt és náci fejes indult útnak Gdanskból. liiriftJS har­• Alekszandr Marineszko madosztályú kapitány Marineszko hajóját egyik sem találta el. A feladat teljesítése után az S 13 biztonságos helyre úszott. Nem sokkal ezután azon­ban Marineszko parancsnok egy újabb nagy célpont koordinátáit kapta meg: Königsbergböl nyu­gatnak vette az irányt a General Steuben szállítóhajó, több torpe- doromboló kíséretében. Marineszkoék a célt felfedez­ték és újabb üldözés vette kez­detét. A torpedók ezúttal sem hibázták el a célt, s a General Steuben, fedélzetén 3500 fa­siszta katonával és tiszttel, eltűnt a Balti-tenger mélyében. Amikor a szovjet tengeralatt­járó visszatért támaszpontjára, Marineszko kapitány nem tudott részleteket győzelmeiről. De Né­metországban már „nemzeti ka­tasztrófáról" beszéltek. Hitler dühöngött, a konvoj parancsno­kát agyonlövette. A szovjet ten­A Führer személyes ellensége A S 13 szovjet tengerlattjáró 1945. január 9-én merült víz alá, s feladata az volt, hogy megaka­dályozza a németek evakuálását a pomorániai és meklenburgi ki­kötőkből és hogy semmisítse meg az ellenség nagy hajóit. Marineszko parancsnok január 30-án adta ki az utasítást: a ten­geralattjáró úgy folytassa útját, hogy a Gdanski-öböl nyugati be­járatától 12 mérföldre északra közelítse meg a világítótornyot. És éppen itt jelent meg a nagy német konvoj, amely északnyu­gati irányba haladt. A kapitány­nak jelezték, a konvojban egy hatalmas hajó is helyet kapott. Marineszko tengeralattjárója kö­zelebb manőverezett a parthoz, mint a konvoj. Párhuzamosén haladt vele, igyekezett beérni. A cél azonban gyorsabban moz­gott és Marineszko parancsot adott, hogy merüljenek fel a fel­színre. A kapitány úgy döntött, a part felöl indítja el támadását, s bár ez rendkívül veszélyes volt. az ellenség erre számíthatott a legkevésbé. A szovjet tengeralattjáró 23.02 órakor került egy vonalba a konvojjal és elindíthatta táma­dását. Legyezöszerüen egyszer­re lőtt ki három torpedót. Néhány pillanat múlva a tengert hatal­mas lángok borították el, mind­három torpedó célt ért. A tenger­alattjáró azonban csapdába ke­rült, hat fasiszta torpedóromboló támadta meg. Az üldözés négy órán át tartott. A fasiszták össze­sen 240 bombát dobtak le, de geralattjáró parancsnokát, mint már szó esett róla, a birodalom első számú ellenségévé nyilvá­nította, s távollétében halálra ítélte. Hitler 1938-ban ugyanis sze­mélyesen vett részt a Wilhelm Gustloff vízrebocsátásán. A ha­jót a legnagyobb, a legkorsze­rűbb vízi járműnek, a „német technika elsüllyeszthetetlen cso­dájának“ tartották, s most ez a hajó a tenger mélyén feküdt. Hitler azonban nem a hajó megsemmisülése miatt rendelt el háromnapos gyászt, s nem is azért, mert a szovjet tengeralatt­járó két támadása nyomán mint­egy 8000 katonát, tehát csak­nem egy hadosztályt veszített (ebben az időszakban a szovjet hadsereg támadásai során jóval több náci katona és tiszt pusztult el a frontokon). A katasztrófa abban rejlett, hogy Marineszko kapitány torpedói meghiúsították Hitlernek azt a reményét, hogy az új tengeralattjárók segítségé­vel a tengeri fronton ér el áttö­rést. Ezeknek az új tengeralattjá­róknak a legénységét a Wilhelm Gustloff szállította volna Kielbe és Hamburgba. Marineszko kapitány akkor nem sokkal volt idősebb harminc évnél. Ogyesszában született és nőtt fel, itt járta ki a tengerészeti iskolát. Emlékét az iskola épüle­tén elhelyezett tábla őrzi. DMITRIJ ARDAMATSZKIJ (APN) Aki Moszkvában ellátogat az osztankinói tévéközpontba és nem megy fel a tévétoronyban levő kávéházba, nagy hibát követ el. Igaz, először ki kell várni a rövidnek egyáltalán nem mondható sort. Ám az a remény, hogy az ember Moszkvát madártávlatból láthatja, elegendő ösztön­zésnek. Én is beállók a sorba, előttem egy magas, egyenruhás férfi. Látom, rá akar gyújtani és zsebében gyufa után matat. De hiába, úgyhogy én adok neki tüzet. A dohányosok beszédes emberek, s néhány perc múlva megtudom, hogy Szamoljovics tábornok a Hadtörténeti Intézet konzultánsa, szakértőként gyakran működik együtt a filmesekkel és a tévésekkel. Egy ideig filmekről, a televí­zióról, illetve a gyerekek „tévébetegségéröl“ beszélge­tünk. Elárulhatom, ilyen magasból Moszkva látványa szemet gyönyörködtető. De az is lehet, hogy csak azért tett rám ilyen benyomást, mert új ismerősöm rendkívüli idegenve­zetői és elbeszélő képességről tett tanúbizonyságot. A mondatok között azt is megtudom, hogy Csehszlovákiá­hoz rendkívül forró viszony fűzi. Szolgálati utakra is jár hozzánk. Hogy lehet ez, hiszen említette, hogy már évek óta nyugdíjas? Amikor látja, hogy meglepődök, mosolyog­va teszi hozzá, legutóbb a Hasek-centenárium alkalmával járt nálunk a szovjet küldöttség vezetőjeként. Megint elne­veti magát, amikor látja, hogy meglepetésem tovább nő. De azután komolyan hozzáteszi, hogy Lipnicéhez különö­sen megható emlékek fűzik. De hogy miért, ez csak a beszélgetés végén derült ki... BRJANSZKTÓLA KÁRPÁTOKIG Elgondolkodva nézek kávéscsészémbe: hogyan lehet­séges, katonatiszt és humorista? Ilyet még nem láttam. Mert másként miért éppen ö volt a küldöttség vezetője? Kérdésemre ismét mosolyogva rázza meg a fejét, s vidám történeteket mesél a szovjet delegáció lipnicei találkozásairól. A vendéglátók állítólag el voltak ragadtatva attól, hogy a moszkvai, irkutszki, kazanyi és más városokból való emberek mennyi mindent tudnak a nagy cseh humo­ristáról. Végül szerényen meg­jegyzi, hogy már évek óta dolgo­zik a Szovjet-Csehszlovák Baráti Társaság­ban, s a mostani választási idő­szakban az elnök­ségnek is a tagja.- Tudja, mi öregebbek mind­nyájan örzünk va­lamilyen emléket Csehszlovákiával kapcsolatban. Csaknem vala­mennyien a segít­ségükre siettünk a legnehezebb órákban. A fiata­loknak azonban, nálunk is és önök­nél is, beszélni kell ezekről a nehéz időkről, hogy átérezzék és megértsék, hol és hogyan született meg a kezdet... Én mindmáig büszke vagyok arra az utászzászlóaljra, amelynek pa­rancsnoka voltam. Az én zászlóaljamban tizenhárom kato­nát tüntettek ki a legmagasabb címmel, a Szovjetunió Hőse kitüntetéssel. Beszélgetőpartnerem hagyja magát meggyőzni és a sa­ját „útjairól“ beszél, a brjanszki fronton vívott első harcok­ról, a kurszki csatáról, ahol már az utászok zászlóaljpa­rancsnoka volt, a Ivovi hadműveletről, ahol már hadosz­tálymérnökként tevékenykedett, s a kárpáti hadművelet előkészületeiről, amikor már a szovjet hadsereg őrnagya volt. Csak úgy mellékesen jegyzi meg, hogy Kijev felsza­badítása után az ö mellén is ott díszlett a Szovjetunió Hőse kitüntetés.- Már tíz napja harcoltunk a Kárpátok alatt, s higgye el, szörnyű harcok voltak ezek, amelyeket nyugodtan akár földi pokolnak is nevezhetünk. De átverekedtük magunkat azokon a festői, szomorúságot árasztó dombokon és hegyeken. Mint a hangyák. Elszántan haladtunk előre, hogy minél előbb segíthessük a szlovák felkelőket. Csak így állhattunk 1944. szeptember 18-án a csehszlovák határok közelében. Az én eredeti, 167. gárdahadosztá­lyom és a 129. gárdahadosztály, amelynek a Kárpátok alatt voltam tagja, az 1. gárdahadsereg jobb szárnyán harcolt. Valóban aktívak voltunk, át tudtuk törni az ellenség védővonalát és egyre közelebb jutottunk a lupkovi hágó­hoz. Szeptember 19-én ismét támadásba lendültünk, rövid tüzérségi előkészítés után áttörtük az ellenség 96. gyalog­sági hadosztályának vonalát és elfoglaltuk fő állásait. A lupkovi hágó térségében a mi alakulataink léptek első­ként Csehszlovákia területére. A legeredményesebb a 325. lövész gárdaezred volt, amely az ellenséget a déli lejtőkön is üldözőbe vette és kiűzte Kalinovóból, az első csehszlovák felszabadított községből. Az órájára pillant, s határozottan int a pincérnek, hogy fizet. Arcomról nyilván lerítt a csalódás, hogy már sohasem hallgathatom végig Grigorij Fedorovics Szamojlovics vezér- ezredes emlékezését. Ezért ajánlhatta fel, hogy ha a tör­ténet folytatása is érdekel, elmehetünk a lakására, de előbb a pionírházból ki kell vennie unokáit. KÖLTÖZKÖDÉS MINDEN MENNYISÉGBEN Most a Szamojlovics-lakásban egy kényelmes fotelban ülök, előttem vendéglátóm még ma is csinos felesége, akinek koráról csak az ősz hajtincsek árulkodnak. Kéré­semre ö meséli el házasságuk és későbbi életük törté­netét. A katonatisztek feleségei általában igen mozgalmas életet élnek, legalábbis ami a gyakori lakhelyváltoztatáso­kat illeti.- Igen, én sem voltam kivétel, s bizony sok mindent megértem. A moszkvai üzemet, ahol dolgoztunk, az Ural mögé evakuálták, s mi is oda költöztünk. Képzelje el, csak néhány évvel ezelőtt tudtam meg, hogy itt Grisa többször önként jelentkezett a frontra, de nem akarták felvenni, mert gyárunk repülőgépeket gyártott. De azután nagyon gyö­nyörű leveleket írt a frontról. Mindegyiket az optimizmus, a győzelembe vetett hit és az a meggyőződés hatotta át, hogy szerencsésen hazatér... És tényleg így volt, 1945 októberében jött haza, de csak néhány napra, mert specia­listaként szükség volt rá a Kárpátokban, ahol aknák tízezrei maradtak hátra a háborúból, s még mindig embe­rek életét oltották ki. Ó ott maradt és mi Ungvárra költöztünk. Azután a frunzei akadémián tanult, onnan a messzi északra költöztünk, négy évig laktunk Mur- manszkban. Amikor visszatértünk Moszkvába, a vezérkari akadémián tanult, majd ismét irány Észak, ezúttal Petroza- vodszk. Itt léptették elő tábornokká. Később két évig Leningrádban éltünk, onnan az NDK-ba költöztünk, ahol ismét előléptették. Ezután megint Moszkva következett, s itt egészen addig, amíg nem vonult nyugdíjba, a vezérka­ri akadémián adott elő... Észre sem vettem, mikor csatlakozott hozzánk. Kiegye­nesedve ül a fotelban és lezser kézmozdulattal ellenére egész személyisége dinamikus emberről árulkodik. A föld­rajzi elnevezések, az egykori harcok színhelyei legkisebb részleteinek felidézése sem okoz neki nehézséget. Emlé­kezete rendkívül jól „működik“ Hallgatom színes elbeszélését az Ondava és a Latorca közötti szétázott, sáros terepen vívott nehéz harcokról. És ezek a harcok sikeresek voltak, mert az 1. gárdahadsereg egységei átverekedték magukat Secovce falu irányába. Nem sokkal ezután megkezdődött a kelet-szlovákiai met­ropolis, Kassa (Kosice) felszabadítása. A továbbiakban a környező hegyek csaknem ugyanolyan nehéz akadály­nak bizonyultak, mint nem sokkal azelőtt a Kárpátok vonulatai. A térképen mutatja híres lövész ezredének harci útját, amely Presovon át vezetett Stará Lubovna irányába, majd onnan a lengyel területekre. GÉPKOCSI-TÖRTÉNET- Nem, Csehszlovákiába még nem tértünk vissza. Csak később vettünk részt a csehszlovák harckocsizó dandárral Ostrava felszabadításában. Az ostravai hadművelet első napjaiban a parancsnok magához rendelt, hogy gratuláljon a sikeres harcokért. Ekkor léptettek elő alezredessé. A parancsnok felajánlotta, hogy elvisz gépkocsiján. Láttam a sofőrön, hogy fáradt, úgyhogy át akartam venni a volánt. Megerősítette ugyan, hogy már harmadik napja szemer­nyit sem aludt, de a kormánykereket nem adta ki a kezé­ből. Aztán az erdős terepen lecsúszott az útról, nyilván elszenderedett. Hatalmas robbanás következett, a sofőr a szélvédőn keresztül repült ki, komolyabb baja azonban nem esett. Én néhány másodperc múlva tértem magam­hoz a sokkból, de mellemen hatalmas nyomást éreztem. Már hogyne, hiszen a parancsnok feküdt rajtam a maga 110 kilójával. A csontjai neki is rendben voltak, a horzsolá­soknak pedig nem szentelt figyelmet. A gépkocsit azonban nagyon sajnálta, jó masina volt, Tátra. Magnetofonhoz nyúlok, abban a meggyőződésben, hogy beszélgetőpartnerem utolsó háborús epizódjának a végéhez ért. Vendéglátóm azonban csak intett, hogy ne siessek.-Azután Novy Jiőínt szabadítottuk fel. A helyi lakosok siettek hozzánk segítségért, hogy a fasiszták a város másik végén egy gyárat a levegőbe akarnak röpíteni. Gyorsan magam mellé vettem a felderítóket és az akná­szokat, és futva mentünk a helyszínre. Tényleg találtunk robbantószereket és -berendezéseket. Ezeket hatástala­nítottuk. Időközben a gyár alkalmazottai az udvaron gyűl­tek össze, s megköszönték a segítséget. Az üzem mérnö­ke néhány perc múlva a garázsokhoz hívott. Kinyitott egy kaput, amely mögött egy gyönyörű Tatra 8 típusú sportko­csi állt, karosszériája csillogott, az ülések bőrrel voltak bevonva. Szóval, a szívem nagyot dobbant, s amikor a mérnök magyarázni kezdte, hogy a kocsi tulajdonosa a németekkel együtt elmenekült, és hogy a négykerekű tüneményt nekem ajándékozzák, nem akartam hinni a fü­lemnek. De már hozták is a papírokat és az ajándékozás­ról szóló, pecséttel ellátott bizonyítványt. A volán mögé ültem, és gyerünk a térre, ahol nagy ünnepség folyt. Gépkocsimat a tér szélén parkoltam le. De mit nem akart az ördög, éppen arra kellett mennie hadtestünk parancs­nokának. És ö köztudottan a gépkocsik szerelmese volt. Ezért szeme megakadt az én Tatra 8-asomon. Egyenesen hozzám hajtatott... Nem maradt más választásom, nyu­godtan azt mondtam: „Ha annyira tetszik neked, a tied lehet“. Nagy lelkesen elfogadta és azonnal beült. A térről, mint egy rakéta, úgy indult el. Később nyilván még jobban rátaposott a gázpedálra, s megfeledkezett arról, hogy az utakon még katonai jármüvek tucatjai járnak. Az első kanyar után saját tüzéreinek konvojába ütközött. A nyitott tetőn keresztül egyenesen az árokba repült. De megint összeszedte magát, most is él, jó egészségnek örvend. És most már tényleg befejezésképp arról, hol is fejeztük be a háborút...- ... természetesen Hasek Lipnicéjében - vetem közbe, hiszen a beszélgetés elején mondta, hogy különösen meghatottan gondol a nagy cseh humorista szülővárosára. Igen, a győzelem napja itt érte öt, s valóban, ennél aligha lehet egy háborút végigharcolt embernek kedvesebb em­léke.. LADISLAVTAKÁC • Szamojlovics vezérezredes ma (A szerző felvétele) Q) 0) 0) > 0) 2 0. < *2 c 'to <D o o o (0 3 ü E 0) £ £ <

Next

/
Thumbnails
Contents