Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-05-08 / 18. szám
Csehszlovákia felszabadításáért harcolt Beszélgetés Grigorij Fedorovics Szamojlovics vezérezredessel Alekszandr Marineszko harmadosztályú kapitányt a második világháború befejező szakaszában Hitler a birodalom első számú és saját személyes ellenségének nevezte ki. Vajon mit tett ez a szovjet tengerésztiszt, hogy ilyen nagy megtiszteltetésben volt része? Az S 13 jelzésű szovjet tengeralattjáró, amelynek Marineszko parancsnoka volt, egy alkalommal megsemmisítette a Wilhelm Gustloff fasiszta óceánjáró gőzöst és a General Steuben szállítóhajót (az első 25 500, a második 14 500 tonnás volt). Ez olyan érzékeny veszteséget jelentett a náci Németország számára, hogy Hitler háromnapos gyászt rendelt el. Németország a legkorszerűbb tengeralattjárók segítségével Nagy-Britannia tengeri blokádjára készült. Dönitz tengernagy 1945. január 21-én adott utasítást a Gdansk térségében tartózkodó, tengeralattjárókon szolgálatot teljesítő tengerészeknek, hogy azonnal jelentkezzenek Kiéiben és Hamburgban, ahol létrehozzák az új tengeralattjárók személyzetét. Január végén a Wilhelm Gustloff fedélzetén több mint 3500 tengerész (ez csaknem száz tengeralattjáró személyzetét vette ki), továbbá csaknem ugyanennyi Wehr- macht-tiszt és náci fejes indult útnak Gdanskból. liiriftJS har• Alekszandr Marineszko madosztályú kapitány Marineszko hajóját egyik sem találta el. A feladat teljesítése után az S 13 biztonságos helyre úszott. Nem sokkal ezután azonban Marineszko parancsnok egy újabb nagy célpont koordinátáit kapta meg: Königsbergböl nyugatnak vette az irányt a General Steuben szállítóhajó, több torpe- doromboló kíséretében. Marineszkoék a célt felfedezték és újabb üldözés vette kezdetét. A torpedók ezúttal sem hibázták el a célt, s a General Steuben, fedélzetén 3500 fasiszta katonával és tiszttel, eltűnt a Balti-tenger mélyében. Amikor a szovjet tengeralattjáró visszatért támaszpontjára, Marineszko kapitány nem tudott részleteket győzelmeiről. De Németországban már „nemzeti katasztrófáról" beszéltek. Hitler dühöngött, a konvoj parancsnokát agyonlövette. A szovjet tenA Führer személyes ellensége A S 13 szovjet tengerlattjáró 1945. január 9-én merült víz alá, s feladata az volt, hogy megakadályozza a németek evakuálását a pomorániai és meklenburgi kikötőkből és hogy semmisítse meg az ellenség nagy hajóit. Marineszko parancsnok január 30-án adta ki az utasítást: a tengeralattjáró úgy folytassa útját, hogy a Gdanski-öböl nyugati bejáratától 12 mérföldre északra közelítse meg a világítótornyot. És éppen itt jelent meg a nagy német konvoj, amely északnyugati irányba haladt. A kapitánynak jelezték, a konvojban egy hatalmas hajó is helyet kapott. Marineszko tengeralattjárója közelebb manőverezett a parthoz, mint a konvoj. Párhuzamosén haladt vele, igyekezett beérni. A cél azonban gyorsabban mozgott és Marineszko parancsot adott, hogy merüljenek fel a felszínre. A kapitány úgy döntött, a part felöl indítja el támadását, s bár ez rendkívül veszélyes volt. az ellenség erre számíthatott a legkevésbé. A szovjet tengeralattjáró 23.02 órakor került egy vonalba a konvojjal és elindíthatta támadását. Legyezöszerüen egyszerre lőtt ki három torpedót. Néhány pillanat múlva a tengert hatalmas lángok borították el, mindhárom torpedó célt ért. A tengeralattjáró azonban csapdába került, hat fasiszta torpedóromboló támadta meg. Az üldözés négy órán át tartott. A fasiszták összesen 240 bombát dobtak le, de geralattjáró parancsnokát, mint már szó esett róla, a birodalom első számú ellenségévé nyilvánította, s távollétében halálra ítélte. Hitler 1938-ban ugyanis személyesen vett részt a Wilhelm Gustloff vízrebocsátásán. A hajót a legnagyobb, a legkorszerűbb vízi járműnek, a „német technika elsüllyeszthetetlen csodájának“ tartották, s most ez a hajó a tenger mélyén feküdt. Hitler azonban nem a hajó megsemmisülése miatt rendelt el háromnapos gyászt, s nem is azért, mert a szovjet tengeralattjáró két támadása nyomán mintegy 8000 katonát, tehát csaknem egy hadosztályt veszített (ebben az időszakban a szovjet hadsereg támadásai során jóval több náci katona és tiszt pusztult el a frontokon). A katasztrófa abban rejlett, hogy Marineszko kapitány torpedói meghiúsították Hitlernek azt a reményét, hogy az új tengeralattjárók segítségével a tengeri fronton ér el áttörést. Ezeknek az új tengeralattjáróknak a legénységét a Wilhelm Gustloff szállította volna Kielbe és Hamburgba. Marineszko kapitány akkor nem sokkal volt idősebb harminc évnél. Ogyesszában született és nőtt fel, itt járta ki a tengerészeti iskolát. Emlékét az iskola épületén elhelyezett tábla őrzi. DMITRIJ ARDAMATSZKIJ (APN) Aki Moszkvában ellátogat az osztankinói tévéközpontba és nem megy fel a tévétoronyban levő kávéházba, nagy hibát követ el. Igaz, először ki kell várni a rövidnek egyáltalán nem mondható sort. Ám az a remény, hogy az ember Moszkvát madártávlatból láthatja, elegendő ösztönzésnek. Én is beállók a sorba, előttem egy magas, egyenruhás férfi. Látom, rá akar gyújtani és zsebében gyufa után matat. De hiába, úgyhogy én adok neki tüzet. A dohányosok beszédes emberek, s néhány perc múlva megtudom, hogy Szamoljovics tábornok a Hadtörténeti Intézet konzultánsa, szakértőként gyakran működik együtt a filmesekkel és a tévésekkel. Egy ideig filmekről, a televízióról, illetve a gyerekek „tévébetegségéröl“ beszélgetünk. Elárulhatom, ilyen magasból Moszkva látványa szemet gyönyörködtető. De az is lehet, hogy csak azért tett rám ilyen benyomást, mert új ismerősöm rendkívüli idegenvezetői és elbeszélő képességről tett tanúbizonyságot. A mondatok között azt is megtudom, hogy Csehszlovákiához rendkívül forró viszony fűzi. Szolgálati utakra is jár hozzánk. Hogy lehet ez, hiszen említette, hogy már évek óta nyugdíjas? Amikor látja, hogy meglepődök, mosolyogva teszi hozzá, legutóbb a Hasek-centenárium alkalmával járt nálunk a szovjet küldöttség vezetőjeként. Megint elneveti magát, amikor látja, hogy meglepetésem tovább nő. De azután komolyan hozzáteszi, hogy Lipnicéhez különösen megható emlékek fűzik. De hogy miért, ez csak a beszélgetés végén derült ki... BRJANSZKTÓLA KÁRPÁTOKIG Elgondolkodva nézek kávéscsészémbe: hogyan lehetséges, katonatiszt és humorista? Ilyet még nem láttam. Mert másként miért éppen ö volt a küldöttség vezetője? Kérdésemre ismét mosolyogva rázza meg a fejét, s vidám történeteket mesél a szovjet delegáció lipnicei találkozásairól. A vendéglátók állítólag el voltak ragadtatva attól, hogy a moszkvai, irkutszki, kazanyi és más városokból való emberek mennyi mindent tudnak a nagy cseh humoristáról. Végül szerényen megjegyzi, hogy már évek óta dolgozik a Szovjet-Csehszlovák Baráti Társaságban, s a mostani választási időszakban az elnökségnek is a tagja.- Tudja, mi öregebbek mindnyájan örzünk valamilyen emléket Csehszlovákiával kapcsolatban. Csaknem valamennyien a segítségükre siettünk a legnehezebb órákban. A fiataloknak azonban, nálunk is és önöknél is, beszélni kell ezekről a nehéz időkről, hogy átérezzék és megértsék, hol és hogyan született meg a kezdet... Én mindmáig büszke vagyok arra az utászzászlóaljra, amelynek parancsnoka voltam. Az én zászlóaljamban tizenhárom katonát tüntettek ki a legmagasabb címmel, a Szovjetunió Hőse kitüntetéssel. Beszélgetőpartnerem hagyja magát meggyőzni és a saját „útjairól“ beszél, a brjanszki fronton vívott első harcokról, a kurszki csatáról, ahol már az utászok zászlóaljparancsnoka volt, a Ivovi hadműveletről, ahol már hadosztálymérnökként tevékenykedett, s a kárpáti hadművelet előkészületeiről, amikor már a szovjet hadsereg őrnagya volt. Csak úgy mellékesen jegyzi meg, hogy Kijev felszabadítása után az ö mellén is ott díszlett a Szovjetunió Hőse kitüntetés.- Már tíz napja harcoltunk a Kárpátok alatt, s higgye el, szörnyű harcok voltak ezek, amelyeket nyugodtan akár földi pokolnak is nevezhetünk. De átverekedtük magunkat azokon a festői, szomorúságot árasztó dombokon és hegyeken. Mint a hangyák. Elszántan haladtunk előre, hogy minél előbb segíthessük a szlovák felkelőket. Csak így állhattunk 1944. szeptember 18-án a csehszlovák határok közelében. Az én eredeti, 167. gárdahadosztályom és a 129. gárdahadosztály, amelynek a Kárpátok alatt voltam tagja, az 1. gárdahadsereg jobb szárnyán harcolt. Valóban aktívak voltunk, át tudtuk törni az ellenség védővonalát és egyre közelebb jutottunk a lupkovi hágóhoz. Szeptember 19-én ismét támadásba lendültünk, rövid tüzérségi előkészítés után áttörtük az ellenség 96. gyalogsági hadosztályának vonalát és elfoglaltuk fő állásait. A lupkovi hágó térségében a mi alakulataink léptek elsőként Csehszlovákia területére. A legeredményesebb a 325. lövész gárdaezred volt, amely az ellenséget a déli lejtőkön is üldözőbe vette és kiűzte Kalinovóból, az első csehszlovák felszabadított községből. Az órájára pillant, s határozottan int a pincérnek, hogy fizet. Arcomról nyilván lerítt a csalódás, hogy már sohasem hallgathatom végig Grigorij Fedorovics Szamojlovics vezér- ezredes emlékezését. Ezért ajánlhatta fel, hogy ha a történet folytatása is érdekel, elmehetünk a lakására, de előbb a pionírházból ki kell vennie unokáit. KÖLTÖZKÖDÉS MINDEN MENNYISÉGBEN Most a Szamojlovics-lakásban egy kényelmes fotelban ülök, előttem vendéglátóm még ma is csinos felesége, akinek koráról csak az ősz hajtincsek árulkodnak. Kérésemre ö meséli el házasságuk és későbbi életük történetét. A katonatisztek feleségei általában igen mozgalmas életet élnek, legalábbis ami a gyakori lakhelyváltoztatásokat illeti.- Igen, én sem voltam kivétel, s bizony sok mindent megértem. A moszkvai üzemet, ahol dolgoztunk, az Ural mögé evakuálták, s mi is oda költöztünk. Képzelje el, csak néhány évvel ezelőtt tudtam meg, hogy itt Grisa többször önként jelentkezett a frontra, de nem akarták felvenni, mert gyárunk repülőgépeket gyártott. De azután nagyon gyönyörű leveleket írt a frontról. Mindegyiket az optimizmus, a győzelembe vetett hit és az a meggyőződés hatotta át, hogy szerencsésen hazatér... És tényleg így volt, 1945 októberében jött haza, de csak néhány napra, mert specialistaként szükség volt rá a Kárpátokban, ahol aknák tízezrei maradtak hátra a háborúból, s még mindig emberek életét oltották ki. Ó ott maradt és mi Ungvárra költöztünk. Azután a frunzei akadémián tanult, onnan a messzi északra költöztünk, négy évig laktunk Mur- manszkban. Amikor visszatértünk Moszkvába, a vezérkari akadémián tanult, majd ismét irány Észak, ezúttal Petroza- vodszk. Itt léptették elő tábornokká. Később két évig Leningrádban éltünk, onnan az NDK-ba költöztünk, ahol ismét előléptették. Ezután megint Moszkva következett, s itt egészen addig, amíg nem vonult nyugdíjba, a vezérkari akadémián adott elő... Észre sem vettem, mikor csatlakozott hozzánk. Kiegyenesedve ül a fotelban és lezser kézmozdulattal ellenére egész személyisége dinamikus emberről árulkodik. A földrajzi elnevezések, az egykori harcok színhelyei legkisebb részleteinek felidézése sem okoz neki nehézséget. Emlékezete rendkívül jól „működik“ Hallgatom színes elbeszélését az Ondava és a Latorca közötti szétázott, sáros terepen vívott nehéz harcokról. És ezek a harcok sikeresek voltak, mert az 1. gárdahadsereg egységei átverekedték magukat Secovce falu irányába. Nem sokkal ezután megkezdődött a kelet-szlovákiai metropolis, Kassa (Kosice) felszabadítása. A továbbiakban a környező hegyek csaknem ugyanolyan nehéz akadálynak bizonyultak, mint nem sokkal azelőtt a Kárpátok vonulatai. A térképen mutatja híres lövész ezredének harci útját, amely Presovon át vezetett Stará Lubovna irányába, majd onnan a lengyel területekre. GÉPKOCSI-TÖRTÉNET- Nem, Csehszlovákiába még nem tértünk vissza. Csak később vettünk részt a csehszlovák harckocsizó dandárral Ostrava felszabadításában. Az ostravai hadművelet első napjaiban a parancsnok magához rendelt, hogy gratuláljon a sikeres harcokért. Ekkor léptettek elő alezredessé. A parancsnok felajánlotta, hogy elvisz gépkocsiján. Láttam a sofőrön, hogy fáradt, úgyhogy át akartam venni a volánt. Megerősítette ugyan, hogy már harmadik napja szemernyit sem aludt, de a kormánykereket nem adta ki a kezéből. Aztán az erdős terepen lecsúszott az útról, nyilván elszenderedett. Hatalmas robbanás következett, a sofőr a szélvédőn keresztül repült ki, komolyabb baja azonban nem esett. Én néhány másodperc múlva tértem magamhoz a sokkból, de mellemen hatalmas nyomást éreztem. Már hogyne, hiszen a parancsnok feküdt rajtam a maga 110 kilójával. A csontjai neki is rendben voltak, a horzsolásoknak pedig nem szentelt figyelmet. A gépkocsit azonban nagyon sajnálta, jó masina volt, Tátra. Magnetofonhoz nyúlok, abban a meggyőződésben, hogy beszélgetőpartnerem utolsó háborús epizódjának a végéhez ért. Vendéglátóm azonban csak intett, hogy ne siessek.-Azután Novy Jiőínt szabadítottuk fel. A helyi lakosok siettek hozzánk segítségért, hogy a fasiszták a város másik végén egy gyárat a levegőbe akarnak röpíteni. Gyorsan magam mellé vettem a felderítóket és az aknászokat, és futva mentünk a helyszínre. Tényleg találtunk robbantószereket és -berendezéseket. Ezeket hatástalanítottuk. Időközben a gyár alkalmazottai az udvaron gyűltek össze, s megköszönték a segítséget. Az üzem mérnöke néhány perc múlva a garázsokhoz hívott. Kinyitott egy kaput, amely mögött egy gyönyörű Tatra 8 típusú sportkocsi állt, karosszériája csillogott, az ülések bőrrel voltak bevonva. Szóval, a szívem nagyot dobbant, s amikor a mérnök magyarázni kezdte, hogy a kocsi tulajdonosa a németekkel együtt elmenekült, és hogy a négykerekű tüneményt nekem ajándékozzák, nem akartam hinni a fülemnek. De már hozták is a papírokat és az ajándékozásról szóló, pecséttel ellátott bizonyítványt. A volán mögé ültem, és gyerünk a térre, ahol nagy ünnepség folyt. Gépkocsimat a tér szélén parkoltam le. De mit nem akart az ördög, éppen arra kellett mennie hadtestünk parancsnokának. És ö köztudottan a gépkocsik szerelmese volt. Ezért szeme megakadt az én Tatra 8-asomon. Egyenesen hozzám hajtatott... Nem maradt más választásom, nyugodtan azt mondtam: „Ha annyira tetszik neked, a tied lehet“. Nagy lelkesen elfogadta és azonnal beült. A térről, mint egy rakéta, úgy indult el. Később nyilván még jobban rátaposott a gázpedálra, s megfeledkezett arról, hogy az utakon még katonai jármüvek tucatjai járnak. Az első kanyar után saját tüzéreinek konvojába ütközött. A nyitott tetőn keresztül egyenesen az árokba repült. De megint összeszedte magát, most is él, jó egészségnek örvend. És most már tényleg befejezésképp arról, hol is fejeztük be a háborút...- ... természetesen Hasek Lipnicéjében - vetem közbe, hiszen a beszélgetés elején mondta, hogy különösen meghatottan gondol a nagy cseh humorista szülővárosára. Igen, a győzelem napja itt érte öt, s valóban, ennél aligha lehet egy háborút végigharcolt embernek kedvesebb emléke.. LADISLAVTAKÁC • Szamojlovics vezérezredes ma (A szerző felvétele) Q) 0) 0) > 0) 2 0. < *2 c 'to <D o o o (0 3 ü E 0) £ £ <
