Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-01-16 / 2. szám
Perenlejn Luvszanceren A technikum elvégzése után a megyeszékhelyre kerültem. Nemsokjára férjhez mentem, fiam született. Az első hónapokban a férjem rokonainál laktunk, aztán lakást kaptunk. Lánykoromban könnyelmű kis fruska voltam, a tanítóim nemegyszer pőréitek is emiatt. Ami igaz, az igaz: szerettem kacérkodni, csinosan öltözködni, táncolni. A világról nem volt valami határozott elképzelésem: azt hittem, hogy csupa fény, ragyogás minden, mint mikor a nap sugarai áttörnek a hajnali ködön... A család aztán véget vetett a gondtalanságnak. Majdhogynem az egész napot a munkahelyén tölti az ember, amikor meg hazamegy, ott a gyerek, a háztartás... Térül- fordul: már oda az este, ideje aludni. Reggel aztán kezdődik minden előírói... vendégek alig jártak hozzánk, mi is csak ritkán mentünk el hazulról, a barátainkat egy kezemen össze tudnám számolni. A férjem nagyon zárkózott volt. Az esküvőnk utáni hetekben még el-eljártunk esténként a klubba vagy sétálni, de aztán mindig keresett valami ürügyet, hogy otthon maradhasson. Vacsora után barkácsolt vagy az újságjába temetkezett. Ó, de sokszor szerettem volna kitépni a kezéből azt az átkozott lapot! Hanem egyszer, amikor a klubban egy új filmet mutattak be, nem bírtam tovább az otthoni szótlan kuksolást, és elmentem egyedül. Az előadásnak késón lett vége, az egyik ismerős fiú hazakísért. A férjem gúnyos mosollyal fogadott:- Nem nagy dobás... Hol szedted fel? Azon az éjszakán sokáig nem jött álom a szememre. „Elegem van ebből az életből“ - gondoltam a könnyeimet nyelve. Ám azonmód eszembe jutott a fiam, és ez kijózanított. Hát valóban olyan rossz uram van? Hiszen szeret, gondoskodik rólam. Mindent elkövet, hogy a munkahelyemen ne zaklassanak gyűlésekkel, társadalmi munkával... „Neveld a fiad és tartsd rendben a házat - mindössze ennyit kérnek tőled. Te meg semmiségek miatt sopánkodni kezdesz. Ostoba, fel se tudod fogni, mekkora szerencséd van!“ - győzködtem magam. „No jó: elvégezted a technikumot, férjhez mentél, neveled a gyerekedet. Nem szenvedsz szükséget, van jó lakásod. De vajon a férjed számára miben különbözöl attól a kis porcelán figurától, amely az asztalán áll? Jó, jó, hogy mindent megtesz érted, de hát arról a figuráról is minden reggel letörli a port!“ Magam sem értettem, mi megy végbe bennem. Olykor úgy tűnt, hogy megyek a végtelen pusztán, a fejemben nincs egy gondolat se, és egyszer csak látom: lement a nap, én meg elvesztettem az utat ... Érthető hát, hogy mennyire örültem, amikor a vállalatom engem jelölt abba a brigádba, amely a járásba indult segíteni az őszi munkákban A férjem, persze, ellenezte, én azonban mégis elutaztam. Az első munkanap reggelén tarka kendőt kötöttem a fejemre, és úgy éreztem magam, mintha újjászülettem volna. Nekünk, nőknek az volt a feladatunk, hogy a kazalozókhoz hordjuk a szénát. A fiúk elkereszteltek Tökmagnak. Alig jelentem meg a soron következő szénarakománnyal, mindenünnen kiabálták: „Tökmag! Tökmag! Ide gyere, szép virágszál, ide hozd a szénát!“ A második nap egy Dagd nevű férfival osztottak egy párba. Alacsony, keskeny vállú fiatalember volt, és nem nagyon tűnt ki az erejével. A fiúk nevettek rajta: „Dagdot a női szakaszba vezényelték! Hordd csak a szénát, anyámasszony katonája!“ Minthogy a férfiak közt utolsónak bizonyult, arra törekedett, hogy legalább köztünk az első legyen. Elhatároztam, hogy csak azért is lehagyom.- Hé, fiúk, mozogjatok! - siettettem a kazalozó- kat, hogy egy másodpercet se vesztegessek el hiába. Najdant, aki tőlem vette át a kereszteket, nem kellett nógatni, öröm volt nézni ezt az izmos, nyugodt férfit: villájával ügyesen emelte magasba a legnagyobb szénaköteget is, amely akkora volt, hogy Najdan törpének látszott alatta. Hanem Das, aki mellette piszmogott! Ormótlan nagy vasvillájára szánalmas kis nyaláb szénát tűzött, de még azzal se tudott megbirkózni. Nem segítség, hanem egy rakás szerencsétlenség az ilyen! Amikor meg rápirítottam, bolondozni kezdett: „De hiszen érted, Tökmag, bármit megteszek!“ - és pojácáskodva felkapta a villát, rátúzött egy marék szénát, s közben úgy lihegett, mintha hegyet mozdítana ki a helyéből. Mit csinálhat az ember az ilyennel? Köp egyet és tovább megy - drága az idő. A déli nap heve szörnyen kitikkasztott. Megálltam egy percre pihenni. „Ebédig már nem tudok négyszer fordulni - gondoltam riadtan. - Lehagy Dagd.“ „Igyál egy kis kumiszt, Tökmag, felfrissülsz“ - mondta Najdan, és odanyújtotta a korsót. Amíg ittam, a férfi az arcomat nézte. A napsugarak vakították, összehúzta a szemét, hogy jobban lásson. Az orrán izzadságcseppek csillogtak, hajában mulatságosan meredeztek a beleragadt szalmaszálak. Dagd úgy dolgozott, mintha nem is akarna megpihenni, noha verejtékes arcáról jól leolvasható volt, hogy alaposan elfáradt ö is.- Hé, Dagd, ebédidő! - kiáltottam rá, ahogy újabb szállítmányért indultam.- Ebédelj csak - legyintett. „Dagd mögött lemaradni azért mégiscsak sok volna. Teszek egy fordulót, aztán majd meglátom, birom-e még“ - gondoltam, de magamban már elátkoztam ezt a makacs ördögöt. Azonban Dagd is nyilván ilyenformán gondolkodott, mert sietősen meghúzta a hevedert, ő is újabb fordulóhoz készülődött. A többiek már réges-rég összegyűltek a jurták körül, onnan hívogattak bennünket.- Hé, kihűl az étel!- Dagd, soká végzel még? Najdan és Das szaladtak felénk. Najdan megragadta a lovam gyeplőjét, Das pedig elállta Dagd útját.- Hát ez meg micsoda? Nem vagyok gyerek, hogy kézen fogva vezessenek! - mérgelődtem. Najdan barátságosan rám mosolygott és engedelmesen lehajtotta a fejét:- Na üss meg, akkor elszáll a mérged. Ajkamba haraptam, hogy el ne nevessem magam. . Este a boglyák tövébe telepedtünk. Néhányan csöndben fújták a füstöt, mások beszélgettek. Najdan a legszélén ült és magában dúdolgatott.- Miről énekelsz? - kérdeztem.- A szerelemről. Meghallgatod? Ismerem ezt a dalt, de így énekelni még sohasem hallottam! A többiek is abbahagyták a beszélgetést, és csatlakoztak Najdanhoz. Ahogy hallgattam, gondolatban visszaröpültem a múltba, eszembe jutottak az iskolás éveim, amikor még én is ilyen gondtalanul, önfeledten daloltam. Most azonban szégyelltem énekelni: azt hittem, öreg vagyok már hozzá.- Mit szomorkodsz? Énekelj te is - szólt Najdan. Nagy Zoltán rajza Először zavarba jöttem, de azután azt gondoltam: „Tényleg, miért is ne? Hiszen csupa jóbarát van körülöttem...“ - és dúdolni kezdtem. Egészen belefeledkezve, úgy látszik, hangosan is énekeltem, mert amikor a dalnak vége lett, Najdan felkiáltott:- Csodaszép hangod van! Miért rejtegetted előlünk? Azon az estén késő éjszakáig elüldögéltünk Najdannal, másnap megint, azután megint... Beszélgetéseink után még sokáig feküdtem nyitott szemmel a jurtában, élvezettel szívtam be a hús éjszakai levegőt. Már régen nem volt részem ekkora örömben. Lebarnultam, megerősödtem, újból fiatalnak éreztem magam, társakra találtam... Néhány nap múlva azon kaptam magam, hogy mindenütt Najdan tarka inges alakját keresem a tarlón szerteszórt kazlak, boglyák között. Az idő még mindig csodálatos volt, engem azonban már nem a lekaszált fű fűszeres illata izgatott. Rájöttem, hogy egérfogóba kerültem. Miért is kellett Najdannal találkoznom? Még önmagámnak is fJ hogy beleszerettem. „Szó sincs szc zonygattam magamban. - Talán a : könnyen születik? Miért is volna ez-s2 Najdan rám néz, beszélget velem, e sem jelent. Hiszen másokkal is bes nem gondolatban egyre gyakrabban^ más mellé Najdant meg a férjemé a percekben hatalmába kerített az els búcsút mondok a múltnak, mert olyaj szükségem, mint Najdan. Ám rögtön is megszólalt bennem: „Elfogult vág' végére is elmennél az után, aki megi De mi a biztosíték, hogy nem fogsz csalódni?“ Gondolataim sem éjjel, se hagytak nyugodni, de furcsa, mégis I Elég volt meglátnom Najdant, máris den kétely... A természetben is me csendesen szendereg minden élőlér szerre csak megszólal a kakukk, elröppen az álom, felpezsdül az éle velem is. Szürke, egyhangú volt az él találkoztam egy emberrel, aki olyan vágyakat ébresztett bennem, amel eddig nem is sejtettem. Szinte észrevétlenül illant el a tíz r a hazautazás ideje. Éppen a holmijair tam, amikor Najdan a jurtába lép« kezdett a halántékomban a vér. Bár. ezt a beszélgetést nem lehet elkerij tem, hogy valami visszavonhatatlan! köztünk. Azt szerettem volna, ha mii rad, mint eddig. Najdan csöndesei Sokáig hallgatott.- Férjnél vagy? - kérdezte aztán t hangon. Meghökkentem a meglepetéstől, n dóst vártam. Bólintottam.- Én is nős vagyok... A feleség tanul. - Kínlódva kereste a szavakat, érzek irántad... Hát úgy is váljuni barátokhoz illik... Végtelen űrt éreztem magam körül kor valami nagy megnyugvást, belső- Igen... ahogy a barátok... - isrr esen.-Mindent megírok neki. Te is mc jednek... Odakint hosszan dudált a gépkocs tünk ki a jurtából. Még aznap elmondtam mindent Hogy az embernek társra van szűk: vidám megértő szóra, hogy mi net ahogy kellene. Figyelmesen végighall hány napig a gondolataiba merülve j: voltam: megértett a férjem, komoh vette a szavaimat. Hanem aztán, a csip-csup dolgon összeszólalkoztunk noszul odavágta:- Nagyon megváltoztál te ott vidi belebotlottál abba a Najdanba, mindu kát keresed bennem... Persze, te ti nálsz, te vagy az okos, te jártál te Nekem azonban... nekem itt nincs se valóm! - és bevágta maga után az < a szobából. Lekuporodtam a sarokba, kitört bel Nem értett meg a férjem, nem éri vagyok porcelán figura, nekem is van céljaim... ...Éjszakánként szénaboglyákkal í lahonnan messziről énekhang cseng Talán mégse ment még le a nap... Mongolból ZAHEMS2 ■■■■■■■■a Pierre Boileau-Thomas Narcejac MKtt vmrc- Elnézést, professzor úr, hogy zavarom, de itt van a szomszéd, az a fogtechnikus a harmadik emeletről. Szeretne önnel beszélni.- Hát már vasárnap reggel is háborgatnak - fejezte ki nemtetszését Lavarin professzor. — Várjon egy kicsit, mindjárt megyek. Morgel hosszadalmasan mentegetőzött. Sohasem merte volna zaklatni a professzor urat, ám az, ami erre bátorította, az valami borzasztó... Kalapját kezében szorongatta, bal szempillája idegesen rángatózott.- Nyugodjon meg - kérlelte Lavarin professzor -, és mondja el, miről van szó.- Ismeri a feleségemet?- Igen... de... Lavarin gondolatban felidézte a magas, karcsú, nem feltűnő asszonyt, akivel gyakran találkozott a felvonóban.- Mit gondol, professzor úr, képes lenne lopni? Lavarin zavarában elhallgatott.- Elismerheti, nem köpnyű ilyen hirtelen... De inkább azt mondanám, hogy nem.- És a gyerekeim? Azokat is ismeri. Raymond magas, barna hajú, Fran- coise...- Nadrágot és szemüveget visel.- Igen. Gondolja, hogy meglophatnának? Lavarin professzor tűnődve nézett Morgelre.- Megkérhetném, hogy részletezze, mi is történt tulajdonképpen?- Természetesen - reagált készségesen Morgel. - Rövidesen szabadságra megyünk, ezért tegnapelőtt tízezer frankot vettem ki a bankból, tíz kötegben. Igaz, vihetném magammal a csekk-könyvet, de jobban szeretem a készpénzt. A pénzt beraktam az íróasztalom fiókjába. Tegnap este még mind ott volt, de ma reggel, amikor visszatértem a sétáról és kihúztam a fiókot - egy köteg hiányzott. Valaki ellopta.- Értem - mondta részvéttel Lavarin -, de valójában nem tudom, mit is tehetnék önért. A kétségbeesett Morgel zsebkendővel törölgette izzadt kezét.- Segítenie kell, professzor úr. Engedje meg, hogy megvilágítsam az ügyet. Minden lehetőséget mérlegeltem. Pácienseim nem jöhetnek számításba, mert tegnap nem fogadtam senkit, a szolgálólány pedig már pénteken a rokonaihoz utazott. Ki marad tehát? A feleségem, a lányom és a fiam. Rajtuk kívül tegnap senki sem volt a házban. Kezét az asztalnak feszítette, a hangja remegett.- Ez azonban teljesen képtelenség. Ha Clementine megsejtené, hogy gyanúsítom! El sem tudom' képzelni, mit gondolna. Hisz jobb asszonyt, példásabb anyát nem találnék. Ezenkívül van saját spórolt pénze, elegendő. Miért venne el hát tőlem ezer frankot? És a gyerekek? Raymond huszonkét éves. Sok barátja van. Könnyen keveredhetne rossz társaságba - de nem. Éjszakánként nem csavarog, mindig időben hazajön. Estélyekre és mulatságokra nem adok neki pénzt- elvből, örülök, hogy aktívan sportol. Kosárlabdázik, minden vasárnap mérkőzésre jár. Nincs vele semmi gondom. Francoise-ról pedig nem is beszélek, hiszen még gyerek - tizenhét éves. Lavarin professzor felállt a karosszékből.- Várjon még egy kicsit, professzor úr- kérlelte Morgel. - Elhoztam a fényképeiket.- A fényképeiket?- Igen. Az elmegyógyász ismét leült.- Ugye, valamennyiüket gyanúsítja?- kérdezte halkan. - És most azt akarja, hogy mondjam meg, ki a tettes. A fényképek azonban mit sem érnek. Az orr vagy a száj formájáról nem állapíthatom meg a tolvajt. Lavarin professzor félretolta a fényképeket.- Morgel úr, térjünk inkább vissza a tulajdonképpeni lopásra. Tud egyáltalán róla valaki, hogy felfedezte a lopást?- Senki.- És persze önnek nincs mersze a családtagoktól megkérdezni, nem tud- nak-e valamit az eltűnt pénzről? Hm... Előfordult már valamikor önnel, hogy amikor elment hazulról, valami visszaparancsolta, hogy ellenőrizze, elzárta-e a gázt vagy leoltott-e minden lámpát?- Természetesen, és nem is egyszer.- Nem gondolt még arra, hogy fölöslegesen aggódik?- Egyáltalán nem..., de nem látok semmilyen összefüggést.- Megszámolta- Igen. Többszi-Tartott attól,- folytatta az elm<- Igen. Ha nac lám, mindig aggi valaki.- Amint látom, kedveli. Ezt ugye sóvárogja, keresi előfordul, hogy ni egyéb teendőket i mindig valamely- nincs igazam?- Becsületszav ókból egy köteg p- Ennek ellené nul, természetese- Esküszöm...- Biztosan tév fordul.- Hát jó. Ha nei ződhetünk róla. Ji ba, és személyes hogy igazam van Lavarin profess Morgeléknél. A la zönek tetszett. Ec benyomást keltet mégis úgy érez bizonyos mániájá- Tessék, fára Morgel és a do vendégét. - Csak gem a konyhábar rekek pedig házc nyom a barátnőjé
