Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-01-16 / 2. szám
0 tem bevallani, elemről - bi- zerelem ilyen írelem? Hogy még semmit élget..Haállítottam egy- t és ezekben liántság, hogy n emberre van F gy más hang most a világ :tszett neked. Najdanban is t nappal nem oldog voltam, eloszlott miniesik ilyesmi: I, aztán egyes nyomban .. így történt item, de most jondolatokat, ek létezését ip, elérkezett at csomagol- |t. Dübörögni "udtam, hogy ilni, mégis félmegváltozik jen úgy ma- mellém ült. mpán kongó ti ezt a kér>m külföldön - Tudod, mit el... ahogy de ugyanak- lékét is. ítéltem gépiidd el a fér■ Némán lépt férjemnek, égé, néhány i úgy élünk, látott, és né- rkált. Boldog an fontolóra nikor valami a férjem goken. Amióta tálán a szállód, mit csi- hnikumba... nmi keresni- tót, kirohant ilem a sírás. hogy nem ak vágyaim, modom, va- i fülemhe... ordította: (Y LÁSZLÓ N emcsak tudom, minden por- cikámmal érzem is, hogy ahhoz a helyhez közeledünk, ahol születtem és felnőttem. Ahogy Szenttamást maga mögött hagyja a busz, úgy nyúlok el az ülésen, hogy zavartalanul átadhassam magam akár a szendergésnek, akár a szemlélődésnek. Vagyis egyszerre mind a kettőnek. Valahogy úgy, hogy a szendergés puha szemüvegén át figyeljem a felém áramló, mellettem elsuhanó tájat, azt a tájat a nemzetközi út két oldalán, amelyiket ezerszer láttam ugyan, de amely mégsem unalmas, mert nemcsak széppé, hanem személyessé is varázsolja, hogy haza vezet. Ilyenkor az ember szeretné a lépteit megszapo- rázni, hogy minél előbb otthon lehessen, most én inkább fékezném a buszt, csak az első sebességben hajtanám, kényelmesen, lassan haladtatnám, nemcsak azért, hogy jobban szemügyre vehessen NÉMETH ISTVÁN* útszakaszért, amely megérkezés előtt a haza udvarában az otthon illúzióját kelti. A házban, ahol születtem s ahol felnőttem. Ugyanolyan, amilyen volt, némi átalakítással, a környéke azonban teljesen megváltozott. Elébé is új házat építettek, a háta mögé is. S előtte a fák se a régiek. Az új, nagy lombú fák másfajta árnyat vetnek rá, mint amit annyi éven át megszoktam. Csak akkor lélegeztem föl, amikor látom, hogy a ház belső beosztása tökéletesen a régi. Elöl a nagyszoba - amíg benne laktunk, számomra csakugyan nagy volt közepén a tágas belépő, háttérben a szabad kéménnyel - innen fűtötték az első s a hátsó szoba kemencéjét, itt volt a nyári tűzhely, a kotlaház is a bodzabokrokkal benőtt kis akácligetet, a napraforgótáblákat, a dombok, a Telecskai-dombok szelíd vonulatát, a Krivaja völgyét, a nagy szalmakazlakat, a messziről ide fehérlö tanyavégeket, hanem hogy minél tovább tartson ez a csontzsibbasztó, csontpihentető, könnyű elnyújtózkodottság, ez a végtelenség határát súroló félébrenlét, ez a lebegés, ez az áten- gedettség, ez a finom vonzás a teljes azonosulás, a teljes feloldódás felé. Mintha az újraegyesülés próbáját, főpróbáját élném át azzal a tömeggel, azzal az anyaggal, amelyből kiszakadtam. Ennek az újraegyesülésnek a vágyát. Félig lehunyt pillám alól szemlélődök, úgy eresztve el szemem előtt a tájat, hogy nem állapodok meg egyetlen pontján sem, csak színeket érzékelek, formákat nem, majd ismét csak kazlak, akácligetek, egy magányos fűz lent, a Krivaja völgyében, az a dombra fölfutó, keskeny gyümölcs, előtte a fehér homlokú csószházzal. Hallom a busz robogását, mintha kívülről hallanám, hallom, ahogy az út menti jegenyék elsurrannak mellettünk, szeretném a buszt lefékezni, lelassítani, mert túl gyorsan, brutálisan fogy alattunk, az út, nemsokára hazaérünk, le kell szállnom, pedig nem azért ültem föl a buszra, hogy megérkezzek, hogy célba érjek, hogy hazaérjek, hanem, tudom már, ezért a rövid hátul a kisszoba. A ház külseje, belseje mint egy szép rézmetszet maradt meg emlékezetemben. Most ahogy megállók a konyhában, elbizonytalanodom: a szabad kémény alatt a szemben lévő falban ott volt-e ez a félköríves bemélyedés? Mert ha ott volt, ez a részlet teljesen kitörlődött emlékezetemből. Az emlékezetemben megmaradtak, a valóságnál is élőbbet próbálom most a kézzel tapint- hatóra vetíteni. Azt az asztalt, amelyik itt állt a bejárati ajtó mellett a sarokban, világos térítővel letakarva, középen kancsóval, nagy, füles ivópohárral, ahogy az ivópohár pereme megcsillan a beáradó fényben, egy régi nyári délután fényében... Ahogy benyitunk a nagyszobába, rögtön a banyakemencén állapodik meg a tekintetem, majd a mennyezeten, a mennyezet gerendáin. Rögtön az ajtótól a másodikon egy sebhely, egy kihullott csomónak a helye. A mestergerenda és a meny- nyezet közti részt, ahová könyvet, bibliát szoktak becsúsztatni - eltüntették, besaralták. A két utcára néző ablakot bővítették, de az oldalablak, az udvarra néző ugyanaz maradt, talán meg a kerete és az üvegtáblái is a régiek. Csak mintha le lenne függönyözve, a gang előtt sűró folyondár, ennek a homálya fátyolozza be nemcsak az ablakot, a szoba világosságát is. Nézelődöm, forgatom a fejem, szó sem jön a számra. Nem a megilletódöttségtól, a csalódástól. Nem várhattam, persze, nem is vártam, hogy úgy fogad itt minden, ahogyan ez a hely az emlékezetemben él, s e látogatásom után is élni fog. Említettem már, olyan élesen és tisztán, mint egy rézmetszet. Anyám áll az oldalablak előtt egy régi téli alkonyatban, s a félhomállyal meg a betűkkel küszködve mesét olvas föl nekem. Már csak a bútorok körvonala látszik, én a kemencepadkán ülök, kipróbálom most is, a háziasszony kedvesen figyelmeztet, hogy vigyázzak, mert fölfázhatok, hideg a padka, valóban hűvös, pedig nyár közepe van. De ennek a háznak a fala még földből vert, nyáron a legnagyobb melegben is hűvös van benn, akár egy veremben, a szobának is állandó veremszaga van, s ezt, míg itt éltünk, természetesen sohasem éreztük. Végül a tévékészüléken állapodik meg a tekintetem. Ez negyven évvel ezelőtt nem volt itt, s noha az elmúlt húsz év alatt hasonló környezetben is megszokta a jelenlétét, most itt annyira zavarólag hat, hogy attól tartok, az a rézmetszet- édességű emlékkép, amit erről a helyről, a világnak erről a parányi pontjáról őrzök magamban, átváltozik. Pedig szeretném, ha amaz maradna meg, az, amit eddig „őriztem“ magamban... Mielőtt kikísémének a háziak, megmutatják a hátsó szobát is. Innen a kemencét kidobták, a szoba most mindenféle limlommal van tele, raktár és éléskamra, az előző lakó, hallom, lábasjószágot tartott itt, istállónak használta. Ittlétünk utolsó éveiben ezt a hátsó szobát laktuk, a kemence mellől kidobtuk p, rakott tűzhelyet, s beállítottuk helyette a szép, vadonatúj, zománcozott Titan tűzhelyet, ott volt a sarokban az ágy, reggel, amikor fölébredtem, rögtön az ablakra esett a tekintetem, hogy milyen idő van odakint, most az ablak, ugyanaz az ablak egy elébe épített kiskonyhára szolnál ez. az úi elébe ragasztott építmény megakadályozza, hogy fény áradjon a kisszobába, pedig mindig azzal volt tele, fénnyel, fénnyel, az elsüllyedt gyerekkor idevilágító fehér fényével. Kifelé menet még egy gyors körbepillantás az udvaron. Ez teljesen átrendeződött, föl- ismerhetetlenül megváltozott. Egy ismerős pont se, amiben a szem megkapaszkodhatna. Ezek a szilárd pontok lassan mind az emlékezet udvarába helyezkednek át, mondhatnám, hogy a „megmaradás“, a hűség udvarába. *Jugoszláviai magyar író. Li Din Alkotók Halhatatlanságról álmodik Egy cérnaszál a vászondarabon, És a tintanyom a papírlapon a tűz hatalmában kételkedik... S tudják a népek, mindig is tudták, Hogy nem alkotott ököl még soha, S hogy csak az az ősi vágy nem múlandó, melynek célja - szerelem és jóság. Alkottak, alkotnak, s a mulandót Az öröknek újra megalkotják, A barbárság béklyóit leverik, S a mindenséget Új fénnyel Beragyogják! Oroszból fordította: HARASZTI MÁRIA a pénzt? r is. íogy valaki ellophatja? arvos. robb összeg van ná- dom, nem foszt-e ki a kisebb izgalmakat i nem tudatosítja, de őket. Ezért gyakran n oltja el a lámpát (s elmulaszt), de ezeket családtagra hárítja mat adom, hogy a fi- inz hiányzik, e tévedett... Tudatla- i, de tévedett. dett. De ilyesmi előhisz nekem, meggyő- jön velem a lakásom- n meggyőződhet róla, or eddig még nem járt ás szépnek, sőt fényú- szében véve kellemes de az elmegyógyász , hogy a tulajdonos is tükrözi. on beljebb - invitálta ozószobájába kísérte ni vagyunk itt. Felesé- oglalatoskodik, a gye- kívül vannak - a Iáéi, a fiam pedig edzésen. Na, itt az asztalom. Mindjárt bele is nézünk. Kinyitotta a fiókot és szedte ki a köte- geket. Egymás mellé rakta őket az aszta- - Ion, hangosan számolva. - Egy, kettő, három...öt... hét... kilenc, tíz. Ez lehetetlen! - kiáltott fel Morgel.- És miért lenne az? Én erre számítottam - jegyezte meg az elmegyógyász. Morgel értetlenül csóválta fejét és újból átszámolta a pénzt. Valóban mind megvolt.- Ez hihetetlen... - mondta. - Biztos, hogy kilenc volt!- Honnan kerülhetett akkor ide a tizedik köteg? - kérdezte az idegorvos. Morgel nem válaszolt a kérdésre. Any- nyi ereje sem maradt, hogy vendégét kikísérje. Amikor Lavarin professzor visszatért rendelőjébe, leült az asztalhoz, maga elé tett egy üres kartoték-lapot és megkezdte kitölteni: Charles Morgel, nős, két gyerek... Néhány mondattal vázolta az esetet, majd rövid elgondolkodás után pontosan megfogalmazta a leletet. Ebéd után egy ideig magnót hallgatott, átnézett néhány levelet és ismét az írógéphez ült, hogy befejezze a nemzetközi pszichiátriai kongresszusra készülő előadását.- Elnézést, professzor úr - lépett be bátortalanul a szolgálólány Morgel úr van itt ismét.- Mit akar? Az elmegyógyász elkomorodott, ám a kíváncsiság nem hagyta nyugton. A csüngő ajkú, pocakos úr felkeltette érdeklődését. Amikor megpillantotta a falfehér Mor- gelt, megrémült.-De, Morgel úr... - mondta dorgáló hangon -, nem szabad ennyire szívre vennie.- A kötegek... - mormolta Morgel.-Tudom, tudom, kilenc volt, aztán meggyőződtünk róla, hogy mégiscsak tíz- vágott közbe a professzor.- Neeem... Már tizenegy! - kiáltott fel Morgel.- Természetesen - mondta kurtán Lavarin professzor -, ismét nem tudta magát túltenni tudat alatti tévedéseinek.- Kizárt dolog. - tiltakozott Morgel.- Már háromszor megszámoltam, s az eredmény mindig ugyanaz: tizenegy. Hogyan lehetséges ez, kérem, meg tudná magyarázni?!- Morgel úr, elsősorban is, nyugodjon meg. Lazítsa gerinc- és vállizmait. Fejét tartsa egyenesen. Na, és most mondja meg, hogyan jött minderre rá?- Együtt ebédeltünk a feleségemmel, magunk voltunk, de a pénzről egy mukkot sem szóltam neki, nem akartam nyugtalanítani. Délután egy eléggé igényes fogprotézisen dolgoztam. De bármennyire is igyekeztem, nem tudtam úgy igazában a munkára összpontositani. Állandóan az motoszkált a fejemben - hogyan lehet tíz köteg a fiókban, hiszen amikor korábban megszámoltam, csupán kilenc volt. így hát ismét kinyitottam a fiókot és újból megszámoltam azt az átkozott pénzt. Hiszi vagy sem, professzor úr- tizenegy köteg volt a fiókban. Morgel vontatottan beszélt, mintha szégyenkezne.- Morgel úr - jegyezte meg Lavarin professzor -, gondolkodjon logikusan: hogyan lehetne egy köteggel több? A feleségének kellett volna a fiókba tennie, ezt viszont bizonyára megmondta volna önnek. Úgyhogy a valóságban tíz köteg- nek kell ott lennie. A fogtechnikus csóválta a fejét. Lavarin ajtót nyitott.- önnel megyek. Morgeléknél, mint azelőtt is, csönd uralkodott, csupán a hátsó szobából szűrődtek ki bizonyos hangok.- A tévé - magyarázta Morgel. - Ma van az autósorsjegy első húzása, és a feleségem sohasem mulasztja el az ilyen közvetítést. Morgel kinyitotta dolgozószobája ajtaját, s az elmegyógyászt beljebb tessékelte. Kihúzta a fiókot és a pénzkötegeket az asztalra rakta.- Számolja velem, kérem - szólította fel Lavarin professzort. - Egy, kettő, három, öt, hét... - Morgel megdermedt.- Tíz - egészítette ki Lavarin.- Rendben? Morgel megtántorodott. Ha a profesz- szor nem ragadja meg, a földre zuhan. xxx Amikor Francoise este haza érkezett, édesanyja az előszobában várta.- Légy csendben, apád rosszul van. Szerencsére oltalmába vette az a professzor az első emeletről, s azt mondta, nem kell aggódnunk. Morgelné halkabban folytatta.- Sokkal nagyobb gondot okoz nekem Raymond. Gyere a szobámba, ott nyu- godtabban beszélgethetünk az egészről... Képzeld el. Raymond reggel utánam jött s arra kért, kölcsönözzek neki pénzt a lóversenyre. Tudod, mennyit kért? Ezer frankot! Honnan adjak neki ennyi pénzt? Különben is, az utóbbi időben valahogy nem tetszik nekem Raymond. Nagyon megváltozott. Panaszkodik, hogy barátainak mindenre van pénze, neki semmire. Amikor megtagadtam tőle az ezer frankot, számomra az ügy lezáródott. Később azonban eszembe jutott az apa pénze. Megyek, nézem a fiókját. Elhinnéd, hogy Raymond elvett egy köteg pénzt? Majdhogynem gutaütést kaptam. Amikor apátok elment, fogtam a spórolt ezer frankomat, és a fiókjába tettem. Raymond későb, hat óra körül jött csak haza, ragyogott a boldogságtól - nyert a lóversenyen! Vártam a megfelelő pillanatra, hogy négyszemközt elbeszélgethessünk. Ekkor azt mondta: ne csináljak az ügyből tragédiát, a papa asztalfiókjába visszatette azt az ezer frankot. Egyáltalán nem sejtette, miről is van szó. Nem tudom, mi lesz belőle. Megspórolt ezer frankomat kivettem apátok asztalfiókjából...- Ez aztán szép kis história! - állapította meg Francoise. - Még szerencse, hogy a papa semmit sem vett észre. GEDE PÁL fordítása ■■■■■■■ Könözsi István felvétele
