Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-01-16 / 2. szám
VINCENT éABÍK IRODALOMTUDOMÁNYI MUNKÁSSÁGÁRÓL V incent Sabík esztétikai és művészetfilozófiái írásainak újra olvasása közben egyre bensőségesebb öröm töltött el, hogy magyar nyelvre fordított könyvéhez ajánló utószót írhatok majd. Az örömet a rokon gondolatokat a hozzám közel álló igazságokkal és az azonos felismerésekkel való találkozás jó érzése okozta. Elméleti megközelítési kérdésfelvetése és elvi következtetései megerősítettek vélt és vallott igazságaimban. De nemcsak ez töltött el megelégedéssel. Esztétikai érvelésében és értékrendjében, szociális érzékenységében és normális állásfoglalásában irodalmi problémáinknak és gondjainknak olyan pontos és érvényes értelmezésével találkoztam, melynek tanulságát a szocialista irodalmak egészére is találónak éreztem. A szlovák irodalomtudós azt vallja, hogy a ,,politika századában“ az irodalomnak segítenie kell a társadalmat és az embert pozitív irányban megváltoztató szocialista politikát, s abban a munkájában is támogatnia kell, amelyet az emberiség megmentéséért és jövője kimunkálásáért végez. De nemcsak azért kell támogatnia, hogy így a társadalom - a politika - elvárásait teljesítse, hanem azért is, hogy ezzel a művészet huszadik századi feladatait betöltse. Sabík számára ebből az következik, hogy írásai soha nem nélkülözik az irodalompolitikai motivációt s megfontolásokat, és ezeket minden esetben magas színvonalú elméleti megalapozottság és korszerűen igényes esztétikai értékszemlélet jegyében alkalmazza. A tisztán formális esz- tetizálásnak nem híve, mint ahogy a vulgáris és dogmatikus „kultúr- politizáláS“ sem kenyere. Munkái általában a művészeti és társadalmi követelményeknek azt a kiegyensúlyozott teljességét és egyetemességét - egységét - valósítják meg, amelyet az irodalom - a mű - számára is kötelezőnek tart. Szerzőnk tehát nem elvont művi kérdéseken elmélkedő alkat, hanem a gyakorlaton (is) eltöprengő egyéniség. Elméleti és kritikai munkásságának igaza a társadalmi valóságban gyökerezik, és arra jótékonyan visszahat. Szellemiségének közege a történelmi idő, amely egyszerre ad írásainak aktualitást és általános érvényt. Ezt a közéleti gondolkodóknál oly fontos jelenséget kötete első írásában - A tudat irodalma és a jelenkor irodalmának tudata — közvetlenül és látványosan tetten érhetjük. Nagy lélegzetű, összegező esszéjét 1972-ben írta, amikor társadalmunk kezdett kilábalni abból a mély politikai és szellemi válságból, amelybe a hatvanas évek végén jutott. Ebben az új utakat kereső és a régi alapigazságokat jogaiba visszahelyező korszakban Vincent Sabík tanulmánya olyan konkrét irodalmi programot fogalmazott meg, amely a helyzeti adottságokból indult ki és a távlati eszményeket és célokat világirodalmi összefüggések helyesen értelmezett rendszerében láttatta és érvényesítette. Az eddigiekből bizonyára kitűnik, hogy Sabík az irodalom közösségi küldetésének és felelősségének feltétlen híve. Elkötelezettsége azonban nem kizáró természetű, hanem értékelő, megértő és befogadó. Angol filológiai műveltsége révén járatos a nyugati irodalomelméletekben. A szó jó értelmében modern gondolkodó. Említett tanulmányában is az adott korszak világirodalmi - és hazai irányzatainak elemzéséből indul ki. Megállapítja, hogy az akkori irodalmi alkotások jelentős része - az írók valóságszemlélete — az emberiség demoralizálódá- sának a folyamatát tükrözi, s az ösztönök valamiféle új romantikáját élteti. A kísérletező irodalmi művek elburjánzása kapcsán átmeneti korszakról beszél, melyet szubjektivizmus és konkretizmus jellemez, és amelyet bizonyos új „szocializálódásnak“ kellene követni. Tagadhatatlan, hogy az életet jelentős mértékű amoralitás jellemzi, de az írónak, mielőtt szug- gesztíven a demoralizálódásról beszél, először kimagasló moralitásnak kellene lennie. Sabík esztétikai rendszere és elvei, forma- és stíluseszményei etikai alapokból táplálkoznak. Ismerjük a reménytelenséget, hitetlenséget és negatív szkepszist sugalló müvek íróinak azon védekező állítását, hogy a valóság olyan, amilyennek ók leírják. Lehet, mondja erre Sabík, de ez nem elég! ,,A valóság és az ember lehetőségei kimerít- hetetlenek“, tehát az irodalom lehetőségei is végtelenek. Az élet olykor kaotikus, s a világ bonyolult, sokszor embertelen, de a műben „az embertelenség és az emberiség terében éreznünk kell az író jelenlétét“. A műalkotás, nemcsak látlelet, nemcsak közömbös és kimért tudósítás az életről, hanem valóságteremtó erő, melynek az a feladata, hogy láthatóvá tegye a társadalom szerkezetét, s azt alkotó - nem romboló - módon kell tegye. S amennyiben a kritikus irodalom bizonyos értelemben romboló erő, a közösség életének negatívumait megsemmisítő eszköz, emellett a remény lehetőségét is meg kell csillantania. Az irodalom nem közvetlenül hat a valóságra, hatása azáltal, hogy felfed, láthatóvá tesz, kérdez és választ keres, áttételes és közvetett. Az író a döntést másra bízza, az arra hivatottakra, de az igazság irányát sugallja és útját egyengeti. Felkínálja az emberségesebb élet lehetőségébe vetett hitet, s ez bizonyos „utópisztikus dimenzió" formájában beleépül a műbe, s ily értelemben „a művész a jövő vándora",~Á valóság az írónak csupán nyersanyaga, melyből „új valóságot teremt". A modern irodalom „út az emberhez", vállalása és elhivatott gyakorlása bátorságot feltételez és kockázatot jelent. A jellemzett korszak irányvesztése és zűrzavara közepette Sabík lényeges felismerésekre és korszerű művészi eszmékre épített koncepciója újrafogalmazta és programszerűen összefoglalta a korszerű irodalom társadalmi - és emberi - szerepét és közösségi küldetését. M agyar kötetének egyéb dolgozatai is ezt a gondolati irányzatosságot és a humánumot sugározzák. A giccs természetéről írt tanulmányában a giccset, mint természetes emberi szükségszerűséget és a valótlan befogadására való hajlandóságot magyarázza, mintegy az ember esztétikai esendöségeként jellemzi. A film és az irodalom nyelvének összevetésével - Chiaromonte ölasz teoretikus elméletét ismertetve és azzal vitatkozva vázolja a két nyelv egymáshoz közelítésének lehetőségét (bár, mondja, a film az érzékelés, az irodalom pedig a tudat műfaja). A nemzeti érzések felfokozódásának idején a fordításirodalom kritikájáról szól, s a fordítás- irodalmat a nemzetköziség eszméjének megvalósulásaként és a nemzeti kultúrák értékgyarapodásának lehetőségeként tárgyalja. A széppróza történetiségét taglalva filozófiai igénnyel vizsgálja az idő - a jelen, a múlt és a jövő - kérdését, s a historizmust mint az írói tisztánlátás és reális lételemzés előfeltételét ismerteti. H ozzászól azonkívül a fiatal írók egzisztenciális kérdéseihez, mű és olvasó viszonyához, s a kritika problémáihoz. Esszéiből markáns arcélú gondolkodó portréja rajzolódik elénk, aki a szocialista művészet elméletéből és problémáiból indul ki, s komoly eredményekkel, nagyon érdekesen bölcselkedik. Etikai megalapozottsága és morális szenvedélye oly erős, hogy felmerülhet a gyanú: talán túl erősen is didaktikus alkat és eszmefuttatásai mindenekelőtt moralitások! Ez azonban nem így van! Azzal, hogy a valós értékek és eszményi lehetőségek megfogalmazása közben - és után - a reális állapotok negatív vonatkozásait azonnal kemény, és megalapozott bírálattal illeti, a mora- lizálás veszélyét eleve hatálytalanítja. Programot fogalmazni és bírálni számára egyet jelent. Racionalizmusa, természetéből eredően nem nélkülözhető az irodalom küldetésébe vetett hite. M ás kérdés, hogy - modern korunkban nem indokolatlanul - esztétikai elveinek etikai alapja van. Az Erkölcs és irodalom című pompás esszéjében filozófiai érvénnyel összegezi a modern irodalomról vallott nézeteit. Abból indul ki, hogy a modern atomkor civilizációja s az idő felgyorsulása olyannyira megváltoztatta a világ léthelyzetét és az emberiség sorsproblémáit, az emberi együttélés lehetőségét, hogy az új helyzettel szemben az irodalomnak ki kell alakítania magatartása „új irányelveit". Ezzel függ össze a művészetek új erkölcsi tudata, s a válasz arra a kérdésre, hogy „mit jelent ma embernek lenni"? A szocialista civilizációban, az „erkölcsös jólét" igényével, bizonyos „fogyasztói hedonizmus" megléte mellett, „az ember jó maradhat, anélkül, hogy önmagát feláldozza". Az irodalom feladata tanulmányozni a szocialista humanizmust, gyakorlatát és lehetőségeit, s hallgatni az ész szavára, mely mintegy azt mondja: „legyünk észnél!" Ez különösen a tudomány és technika mérhetetlen lehetőségeire, a világ elpusztításának realitására gondolva érvényes. A tudományos gondolkodás erkölcsi dimenzió, és humánus célszerűség híján elembertele- nedhet. Minderre „vigyázni", azaz az emberiség erkölcsi gondolkodását fejleszteni és a humánus világméretű korparancsát tudatosítani és aktualizálni - ez az irodalom feladata. Ily értelemben az irodalom a tudomány és a politika társaságában a legfőbb modem létszervező erő lehet, melynek hegemóniája bizonyos értelemben még amazokon is túlmutat. Vincent Sabík ma a Szlovák Tudományos Akadémia Kritikai és Dokumentációs Intézetének igazgatója. Aktív szervezője és képviselője a szlovák irodalom kritikai életének. DUBA GYULA-f Az írás Vincent Sabík Az irodalom tudata című, a napokban megjelenő könyvének utószava. Munka közben Roskoványi Istvánt, a Kassán (Koáice) élő fiatal festőművészt a közelmúltban Martin Benka-dijjal tüntették ki, elismerve művészi törekvéseinek eredményeit. A hetvenes évek második felében Roskoványi István kétségtelenül a fiatal szlovákiai festőművész nemzedék egyik legígéretesebb egyénisége, olyan művész, aki a maga útját járja, teremtve sajátos szín- és formavilágot. Pedig a képzőművészethez nem könnyen jutott el, jóllehet, kezdettől fogva festő akart lenni. Gyerekkora eléggé zaklatott volt. Hatéves, amikor elveszti édesanyját, kilencéves, amikor az apja meghal. Tizenöt éves korától gyermekotthonban nevelkedett, majd javítóintézetbe került. Később ismerősök, rokonok tartották el. Apjának két diplomája is volt: gépész- és villamosmérnöki. Szerették volna, ha ö is mérnöki pályát választ, amelyhez azonban neki semmi vonzalma nem volt. Valószínű, édesanyja adottságait örökölte, aki zeneszerző volt, akinek lemezei jelentek meg. Roskoványi István mégis hűtőszekrény-szerelőnek (]J SZÓ tanulti ki, de a szakmáját soha nem gyakorolta. Volt m favágó, dolgozott városkertészetben, orvosi karon, vágóhídon stb. Közben" rengeteget látott és tapasztalt. Később levelező tagozaton elvégezte a Kassai Magyar Tanítási KÖZÖS TITKOK VALLATÁSA Nyelvű Gimnáziumot. És már festett, nem is akárhogyan! Mikor 1971-ben felvették a bratislavai Képzőművészeti Főiskolára, voltak akik azt mondták: minek neki az iskola, hiszen már kész festő. Roskoványi tudta, hogy a tanulásra szüksége van. Tájkép- és figurális festészetet tanult. Csemiczky László és Ján Éelibsky személyében kiváló mesterekre talált. Előttük persze hatottak rá a kassaiak is: Bauer Szilárd, Jasszusch Antal, Jakoby Gyula, amiként Szabó Gyula is, akinek műtermében többször megfordul. E találkozások alkalmával (és a főiskolán is) önmagát kereste, tudva, hogy minden emberi lény a valóság középpontja, tehát a közös titkok vallatását is önmagán keresztül végezheti a legjobban. A főiskola után eleinte többnyire tájképeket festett, ritkábban csendéletet. El kell mondani, hogy Roskoványi István úgy bánik a színekkel, mint a szobrász a megmunkálásra váró anyaggal. A színeket vastagon, egymásra rakva viszi fel a vászonra, több rétegben bekeni az egész felületet, aztán keverve-gyúrva alakítja ki a kompozíciót. Mindezt szinte egy szuszra teszi, a részletekkel azonban sokat „pepecsel“. Mindennek megvan a helye a képen, a véletleneket nem ismeri el. Elsődleges erényének sokan a színérzékenységét tekintik, s ez így is van. Komponáló készségén kívül pirosai, sárgái, okkerjei, barnái adják képeinek drámaiságát, expresszív erejét, lett légyén szó tájképről vagy figurális kompozícióról. Képei többnyire felülnézetből készülnek, a megformált témát mintha madártávlatból látnánk. A festő mintha szeretne a dolgok fölé emelkedni. Bevallása szerint, ha lehetne, mindig szívesen repülne. Nem magasan a föld felett - emberkö-’ zelben. Álmaiban ez sikerül is neki. Roskoványi István valójában sokat tépelődö, mélyen érző alkotó. Ugyanakkor szellemesen társalog, viccelődik és van érzéke az abszurd dolgokhoz is. Dilemmáit, gondjait elhallgatja, talán azért, mert tudja, hogy férfiember nem nyavalyoghat. Számára a mű a legfontosabb. Az embereket szereti, az utóbbi fél évtizedben csaknem kizárólag figurális festészettel foglalkozik. Nyolcvanegyes bratislavai kiállításán ugyan még a tájképek, csendéletek domináltak, de már akkor látszott, hogy Roskoványi milyen irányban akar tovább lépni. A szakmai elismerést kétségtelenül figurális alkotásaival vívta ki, nyolcvankettőben a kassai nemzetközi festészeti biennálén az Ócskások és az Esti mese cimű festményeivel második díjat nyert. A nyolcvannégyes budapesti kiállításán is figurális festményeivel keltett nagy érdeklődést. Ezek mindenekelőtt a városi ember életéről, megnyilvánulásairól szólnak. Roskoványi István festői látásmódját - bevallása szerint - a cottbusi, a poznani, az ungvári nemzetközi képzőművészeti alkotótáborokban eltöltött idő is formálta, nem kevésbé a három évvel ezelőtt Japánba tett látogatása, majd a festészeti világkiállítás megtekintése Koppenhágában. Roskoványi István festői világa egyre jobban kiteljesedik. Tehetségét, művészeti teljesítményeit a Benka-díj is fémjelzi, s az sem véletlen, hogy az Édes élet (1986), valamint az Óváros (1985) című festményeiért az idei kassai nemzetközi festészeti biennálén a bíráló bizottság elismerő oklevéllel tüntette ki a művészt. SZASZÁK GYÖRGY Roskoványi István: Esti mese (olaj, 1982) (Archív-felvételek)
