Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-04-03 / 13. szám
A pápai „pénztárnok“ üzelmei MARCINKUS ÉRSEK TÜNDÖKLÉSE... A milánói bíróság idén februárban letartóztatási parancsot adott ki Paul Casimir Marcinkus érsek, a vatikáni bank (IOR) elnöke és két legközelebbi munkatársa, Luigi Mennini és Pellegrino de Strobela ellen, akiket azzal vádolnak, hogy „elősegítették“ az olasz bankok történelmének legnagyobb botrányát, a Banco Ambrosiano csődjét. A 2 ezer milliárd hiányra Roberto Calvi, a Banco Abrosiano hajdani igazgatója rejtélyes halálának kivizsgálása során derült fény. Calvit 1982 júniusában London egyik hídján felakasztva találták. Halálának okához nem fért kétség, de a módszerekhez és a motivációhoz annál inkább. A Scotland Yard nem zárta ki egy rituális gyilkosság lehetőségét sem. A Calvi zsebében talált köveket úgy értelmezték, mint az illegális szabadkőműves P 2 páholy „kézjegyét“, melynek Calvi is tagja volt. Halálának okára napjainkig nem derült teljesen fény. Egy londoni bíróság 1983-ban öngyilkosságnak minősítette az esetet. Calvi családja azonban kizártnak tartotta az öngyilkosságot. Clara Canetti, a bankár özvegye elmondta férje egyszer bizalmasan bevallotta: nHa nekem valami bajom történik, a pápának mennie kell." A bíróság eredeti végzése később olyan értelemben változott, hogy a halál rejtélyes körülmények közt következett be. Négy és fél évvel Calvi halála után derült csak fény sok apró rejtélyes mozzanatra. Ezek alapján adták ki Antonio Pizzi és Renato Brechetti milánói vizsgálóbírók a Szentszék pénzügyeit intéző Marcinkus és két társa elleni letartóztatási parancsot. Marcinkus magas rangja okot adott a szenzációra. Olaszország történelmében első ízben lépett fel a világi hatalom ilyen magas rangú pápai tisztviselő ellen. Sötét banküzletekról, csődről és esetleg gyilkosMichele Sindona, 1984-ben, rács mögött Ságokról van szó. A három gyanúsított esetében éppen azokról a „papokról", akiket Calvi a legnagyobb olasz magánbank, a Banco Ambrosiano tönkretételével vádolt. Ezzel a nézettel azonosította magát a vizsgálóbíró is. Marcinkus érsek és társai a vizsgálatok alapján minden valószínűség szerint a Banco Ambrosiano volt igazgatójának, Calvinak lehetővé tették, hogy a vatikáni állami bank, az IOR csatornáit illegális valutaüzelmeire használja fel, s így részese legyen a Banco Ambrosiano anyagi csődjének. A milánói pénzintézmény 1982 májusában majdnem 1,5 milliárd dolláros adósságával jutott a tönk szélére. A magánbank Marcinkus által létrehozott több mint kéttucat postaláda-gyára eurodollár-ügyleteket, fegyverüzleteket bonyolított le, hogy így mossa tisztára a kábítószercsempészetből származó tőkét. Az IOR kezességet vállalt e üzletelés egy része felett, s emellett számos Ambrosiano-fiókban is jelen volt, melyek üzelmeit Marcinkus, a pápa bankárja őrizte és irányította. A botrány kirobbanásakor II. János Pál pápa kijelentette, a vatikáni bank sötét machinációk áldozata lett és nem bűnös a dologban. * Bár a három olasz és három vatikáni pénzügyi szakemberből álló bizottság alig egy éve foglalkozott az Ambrosiano kontra lOR-botránnyal, 1983-as titkos zárójelentésében arra a kérdésre, milyen pénzügyi kötelezettségei származtak a vatikáni banknak az Ambrosiano adósságaiból, három különböző véleményre jutottak. Mindez nem volt meglepő, tekintettel arra, hogy a vizsgálatot folytatók közül senkinek sem volt lehetősége betekinteni a bankkönyvek bejegyzéseibe, mivel ezeket maga az érsek őrizte gondosan. Marcinkus, aki 1971 óta állt az IOR élén, abbéli igyekezetében, hogy minél hamarabb pénzhez juttassa a Vatikánt, a következő partnereket választotta: Michele Sin- donát, a szicíliai „üzleti zsenit", akinek bankjai hosszú éveken keresztül a maffia pénzintézményei voltak, s akit végül csalásért az Egyesült Államokban 25 évre ítéltek. Ezt követően azonban kiadták öt az olasz hatóságoknak. A múlt évben halt meg börtönében - ételébe patkánymérget kevertek. A következő társ ezek után a régi Sindona- partner, s a késóbi örökös, Roberto Calvi. A hajdani pénztáros Calvi néhány rövid év alatt a legnagyobb olasz magánbankká tette az Ambrosianót, mégpedig Sindona segítségével, a kockázatos, milliárdos értékű devizaátutalások által, melyeket a postaláda-gyártó üzemek közvetítésével valósított meg. Calvi még nem is ért végére tervének, amikor a bank felügyelötanácsa rájött a csalásra és a bankárt tilos devizaüzelme- kért 4 évi börtönbüntetésre, továbbá 27 millió nyugatnémet márkának megfelelő pénzbírságra ítélték. Bár néhány hitelezője nyugtalankodott a történtek miatt, Calvinak még maradt egy-két befolyásos szövetségese: Marcinkus a vatikáni bank nevében 1,2. milliárd dollár erejéig magára vállalta a felelősséget. Ezzel a biztosítékkal további hitelezőket nyugtatott meg, akiktől végül is 200 millió kölcsönt sikerült szereznie. A pénz, melyet Calvi majd 250 nemzetközi pénzintézettől szerzett eltűnt a karibi térségben, épp abban az időben, amikor Licio Gelli, a hírhedt P 2 nagymestere megszökött svájci börtönéből és Dél-Amerikába távozott. Roberto Calvinak, a dél-amerikai diktátorok személyes barátjának a legkülönbözőbb üzletek lebonyolítására kellett a pénz, többek közt épp a dél-amerikai országok számára szánt fegyvereladásokra. Rómában szinte biztosra vették, hogy a Falkland (Malvin-szigeteken használt argentin fegyvereket Calvi pénzelte Calvi felfelé ívelő karrierjével párhuzamosan pártfogoltja, Marcinkus csillaga leáldozni kezdett. Ó 1971-ben, székfoglaló beszéde alkalmával - tekintettel arra, hogy nem rendelkezik kellő tapasztalattal a pénzügyek területén — „türelmet" kért. Mindenképpen nehéz örökséget vett át Marcinkus. A vatikáni üzletek nem voltak mindig a legtisztábbak. Nem sok változott Rómában a 19. század óta, amikor de Lamennais francia abbé kijelentette: „Rómában csak egy isten létezik, a pénz." A történelem során talán még sosem állt annyi pénz a pápa rendelkezésére, mint VI. Pálé setében, aki 1967- ben tett kijelentésében hangsúlyozta: „Az egyháznak az evangélium szellemében ügyelnie kell arra, hogy szegény maradjon." A gazdasági dolgokért felelős pápai prefektúra vezetője, Egidio Vagnozzi megkezdte a Vatikán pénzbirodalmának átcsoportosítását. Miközben Vagnozzi világszerte szórta a vatikáni vagyont, Marcinkus azon fáradozott, hogy gyarapítsa azt. Massimo Spada vatikáni pénzügynök 1975-ben 350 milliárd lírára becsülte a világ legkisebb államának vagyonát (ez akkoriban kb. 1,4 milliárd nyugatnémet márka volt). A Vatikánra azonban egyre nagyobb nyomás nehezedett, hogy hozza nyilvánosságra pénzügyleteit és tegye lehetővé, hogy ezekbe bárki betekintést nyerjen. Erre azonban Marcinkus nem volt hajlandó. Vatikáni körökben azt rebesgették, hogy utólag hatalmas összegeket kellett beszereznie, amivel a pápa a lengyel „Szolidaritás" szervezetet támogatta. Hogy Rómából át- vándorolt-e ez a milliós összeg Lengyel- országba, a mai napig tisztázatlan. Hasonlóképpen nem derült fény arra, hogyan sikerült a bankszakembereknek megtartaniuk az IOR magas nyereségét, mely 85 százalékában a pápa magáncéljait szolgálta. Biztosnak látszik, hogy Marcinkus akciói során illegális forrásokat is felhasznált. A maffia közelsége Marcinkust kapcsolatba hozta Michele Sindona pénzügynökkel, aki saját bankja falai közt bonyolította le sötét üzleteit. Jogi képviselője szerint Sindona és tanítványa, Roberto Calvi egyetlen üzleti vállalkozásuk lebonyolítása során 6,5 millió dollárt fizetett egy Rómában levő amerikai érseknek. Azt, hogy éppen Mar- cinkusról volt szó, Sindona egy interjújában támasztotta alá. Ebben Marcinkusról a következőket mondotta: „A pénzt a pápa befolyásolására használta fel. Az olyan üzlet, melyből saját magának származott volna haszna, nála nem jött számításba." A milánói bíróság azonban ebben a pontA pápa „pénztárnoka“ - Marcinkus érsek ban nem teljesen biztos. Szeretne pontos választ kapni arra a kérdésre, lebonyolított- e Marcinkus magánjellegű üzleteket is. Karol Wojtila röviddel pápává választása előtt kijelentette: a Vatikán szegény, pénztára üres. Nem sokkal ezek után az IOR- botrány épp az ellenkezőjére mutatott rá. A Vatikán pénzügyekkel foglalkozó szakemberei évszázadok óta állnak a kérdés előtt - hogyan lehet a legcélszerűbben felhasználni az adományokból, az adókból és más forrásokból befolyó pénzösszegeket. A kérdés még sürgetőbbé vált, miután a fasiszta Benito Mussolini fájdalomdíjat ígért a pápának 750 millió líra készpénz értékben, továbbá 1 milliárd lira értékű kötvényt, ami az akkori valutaárfolyam mellett 191 656 250 dollárt jelentett. A Vatikán a legkülönbözőbb célokra használta fel pénzét. A Szentszék befolyása az oiasz gazdasági életre egyre erősödött. Csakhamar nem létezett olyan ágazat, melyben ne lett volna érdekelt. Néhány évig a Vatikánnak nyugta volt, mindaddig, míg Petri szocialista párti pénzügyminiszter ki nem jelentette: azok a célok, melyeket a Szentszék követ, élvezik Olaszország támogatását, viszont nem jelentik az adózás alóli felmentés jogát. Három hónappal ezek után a Vatikán végül rászánta magát arra, hogy olasz részvényei után adót fizessen. Viszont nem álltak rendelkezésére anyagi eszközök az adó megtérítésére, ezért a szakaszos törlesztés lehetőségét kérte. És ekkor jött el a Szentszékben az amerikai érsek, Marcinkus órája. Az olasz sajtó szerint a milánói bíróság az ellene és két társa ellen kiadott letartóztatási parancsot a botrány új részleteinek alapján rendelte el, melyekre Francesco Pazienza - Roberto Calvi hajdani munkatársa és a több sötét üzletbe belebonyolódott kalandor - vallomása alapján derült fény. A pápa viszont ragaszkodik botrányt okozó bankárjához. Hogy a letartóztatási parancs értelmében kiszolgáltatja-e amerikai barátját, kétséges. Tény viszont, hogy a ,,pénzügyi zsonglőr", az egyházi állam falai közt keresett védelmet. Itt ugyanis a milánói vizsgabiró elfogatási parancsa érvénytelen, mivel az Olasz Köztársaság és a Vatikán közt nincs kiadatási egyezmény. (A Der Spiegel nyomán) M inden józanul gondolkodó ember abnormálisnak tartaná, ha a rakétafegyverek gyártása a közlekedési minisztérium hatáskörébe tartozna csupán azért, mert azok szállítóeszközök. Az amerikaiaknak már évtizedek óta bele kellett nyugodniuk abba, hogy energiaügyi minisztériumuk az atomtöltetek fejlesztésére és gyártására fordítja költségvetésének több mint a felét, hiszen „energetikai fegyverekről" van szó. A furcsa rendelkezésből a Pentagon húz hasznot, mert így költségvetése jelentősen tehermentesül. Hivatalos adatok szerint ma a hadügyminisztérium részesedése az Egyesült Államok egész állami költségvetéséből 29 százalék. Ha ehhez még hozzászámítjuk az atomtöltetekre, az űrhajókra fordított kiadásokat, a háborús veteránok támogatását, az adminisztratívára fordított költségeket és a háborús adósságok kamatait, akkor az USA katonai kiadásai az egész állami költségvetésnek 57 százalékát teszik ki. Virágzik a bombaüzlet A Pentagon, az energiaügyi minisztérium és az atomenergia bizottság, amelyet valaha főként az atomenergia békés kihasználása céljából létesítettek, ma olyan álszent hármas kombinációt alkot, amely páratlan méretű nukleáris programot valósít meg. Míg e program céljaira 1983-ban 5 milliárd dollárt fordítottak, ez az összeg 1987-ben már 10 milliárd dollárra emelkedik. A kutatás, a kísértetek és a gyártás „nukleáris háromszögét" Kalifornia, Nevada és Texas szövetségi államok alkotják. A halál laboratóriumai, amelyekben mintegy 25 ezer tudós és mérnök szünet nélkül kutatja az egyre pusztítóbb radioaktív fegyvereket, San Francisco közelében fekszenek. Edward Teller, aki szívesen nevezteti magát a „hidrogénbomba atyjának", büszkén jelentette ki, hogy az USA nukleáris arzenáljának 40 százalékát - vagyis 30 ezer atomlószer-egységet - Kaliforniában fejlesztették ki. Ennek ellenére „az Egyesült Államok atomfövárosának" a Texas északi részén fekvő Amarillót tartják, mert az itt levő Pantex üzemben 2400 alkalmazott végzi az Egyesült Államok fegyveres erői számára a nukleáris lőszerek végső szerelését. A termelési paletta igen tarka: a kis „zsebbombától", amelyet szabotórök használhatnak fel, egészen 10 megawattos légi bombákig, amelyeknek a pusztító ereje megfelel a Hirosimára ledobott bomba hatszorosának. A hosszú távú program feltételezi 30 ezer új atomlószer-egység gyártását és szállítását. Az atomipar nyereségei a polgári ágazatokéhoz viszonyítva óriásiak, átlagosan háromszorta nagyobbak. A General Electronic Company társaság azon vállalatok közé tartozik, amelyek már a leghosz- szabb ideje húznak hasznot az atomfegy- verkezésböl. A Du Pont, a Union Carbide és a Dow Chemical társaságokkal együtt már 1942-ben megkezdte a bombákkal való üzletet. Az új cégek közé tartozik a Martin Marietta rakétakonszem, amely az energiaügyi minisztériumtól 1984-ben megrendelést kapott négy atomfegyver-támaszpont megépítésére. Ebből öt év alatt 100 millió dollár nyereségre számít. (WOCHENPOST) AZ ÉLETMENTÉS SEM MENTSÉG A vámszabályok megsértése miatt megbüntették azt a holland hajóskapitányt, aki hősiesen kivette részét a zeebruggee-i kompkatasztrófa áldozatainak mentéséből. Emlékezetes, március 6-án történt a baleset, s Pieter Oppenner hajójával az elsők között érkezett a szerencsétlenség színhelyére, és kezdte menteni a fuldoklókat. Ó vitte partra a hajótöröttek első csoportját. Amikor a mentés után kimerültén visszaérkezett a dél-hollandiai Flushing kikötőjébe, a vámosok partra szállították, és 200 guldenre (100 dollár) büntették, ugyanis a katasztrófa színhelyére sietve a holland hajós elmulasztott eleget tenni a kiviteli vámformaságoknak. Ráadásul még okmányai sem voltak, mert a kabátját - zsebében az útlevelével, vízijártassági igazolványával és egyéb papírjaival - egy hajótöröttnek adta. A magyarázat a vámosokat nem hatotta meg, azt mondták: a szabály az szabály. Majd kéthetes késéssel ugyan, de végül mégis csak győzött az igazság. Miután a kapitány cégje panaszt tett, s az ügyből botrányt csapott a holland és a belga sajtó, a hágai hatóságok visszavonták a büntetést. Sót, a hajóskapitánynak az új útlevél kiállításáért még illetéket sem kellett fizetnie... A március elején felborult komp xammmmm . ..... K «*! i '
