Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)

1987-04-03 / 13. szám

ÚJ szú 3 1987. IV. 3. HOGYAN EMLÉKEZZÜNK NRBXHB 7 Klasszikusok életművét általában ke­rek évfordulókon szokás elemezni. Ek­kor mutatják ki jelentőségüket koruk és az utókor számára. Ezek az írások azonban többnyire a kegyelet hangján szólalnak meg, tehát végeredményben a múltra való emlékezésként. Más eset az, amikor az adott életmű egészében vagy egyes mozzanataiban a társadalmi-politikai események része­ként, azok mozgatórugójaként vagy ér- telmezéslehetöségeként aktualizálódik. Tehát folyamatos jelenként hívja fel ma­gára a figyelmet. Ez a jelenlét a marxizmus megalko­tóinak esetében sajátságos vonásokkal bír. Mert hiszen eszmerendszerük - a megvalósulás idő- és térbeli megha­tározottságaitól és a gyakorlatba való átültetéssel járó módosulásoktól elte­kintve - a szocializmus életében műkö­dik. Egyes esetekben a társadalmi ori­entáció automatizmusként hat, és ezért annyira beépül nemcsak a közvetlen létbe, hanem a tudatunkba is, hogy szerepe már evidencia-szerű. Szocioló­giai felmérések eredményei tanúsíthat­nák ezt. (Persze, érdemes lenne egy­szer elemezni azt is, hogy az elváltozás milyen fokozatain megy át egy-egy esz­me a gyakorlati tevékenységekbe való beolvadásának során, és hogy mi min­den helyeződik el az elmélet és a gya­korlat között húzódó és a cselekvő egyének belátására, képességeire, ha­talmára bízott terület fel nem parcellá­zott részeire.) Mindezek ellenére a szo­cializmus fejlődésében adódnak olyan szakaszok, amikor a továbblépés mi­kéntjeinek tisztázásához átmenetileg el kell tekintenünk az adottságok szorító erejétől, és vissza kell nyúlnunk a „tisz­ta elmélethez“. Ez az az eset, amikor az eredeti összefüggések feltárása a mos­tani cselekvés elkerülhetetlen vargabe­tűi közé viszi nemcsak az elmélet nyúj­totta, hanem a mozgalom követte cél felé vezető utat is. A klasszikusok felmutatását tehát nem egy külsődlegesen adott kronoló­giai időpont határozza meg, hanem an­nak a belső fejlődési logikának az idő­rendje, amelyet ők maguk alapoztak meg. Azt hiszem, mindenki előtt világos, hogy a szocializmus (nemzetközi mére­tekben és hazai viszonyainkat is tekint­ve) most jutott arra a pontra, ahol teljes komolysággal mérlegelnie kell saját le­hetőségeinek és a nemzetközi viszo­nyoknak a tekintetbe vételével azt, ho­gyan teljesíti világtörténelmi küldetését. Ehhez pedig nem elég a cselekvéstér teljes kihasználása - ami egyelőre csak eszmény - hanem a cél érdekében elkerülhetetlenül szükséges a „van“ és a „kell“ állandó szembesítése is. Még­pedig azon a széles skálán, amely a tu­dományos elemzésektől a gazdasági és politikai stratégia és taktika kidolgozá­sán, valamint érvényesítésén keresztül az egyéni élet erkölcsi viszonyaiig ter­jed. Ez magába foglalja azt az állandó követelményt - amit maga Marx is állan­dóan hangoztatott, és amire elemzései­nek módszertanát is fektette - hogy a ,,van"-t és a „kell“-t nem szabad azonosítani, sót, ami még sokkal veszé­lyesebb, a létező viszonyok helyébe az elképzelt és kívánt jövőt helyezni. Valós különbségeik szem előtt tartása a fejlő­désirányok felismerésének és a haté­kony cselekvésének az előfeltétele, de a döntéshozatali mechanizmusok korri­gálásának módja is. A konkrét helyzet konkrét elemzése - az az alapelv, amelyre Marxszal összefüggésben Le­nin is figyelmeztet. Más szóval a Marx­hoz való hűség és a szocializmus iránti elkötelezettség egyik kritériuma az, hogy a tennivalók és a perspektívák meghatározásánál a szocializmus való­ságából indulunk ki, nem pedig abból, aminek a szocializmust szeretnénk látni. És itt sem elégedhetünk meg a nyilván­való, tehát gyakran tüneti ellentmondá­sok feltárásával, hanem gyökerüknél fogva kell megragadnunk azokat. Ellen­kező esetben csak időleges eredmé­nyeket érhetünk el, amelyek a világtör­téneti perspektívában esetleg tévútra vezetnek bennünket. Nem véletlen, hogy Marx a tőkés termelés anatómiájának felvázolásakor és a polgári társadalom intézmény- és tudatrendszerének elemzésénél túllé­pett a jelenségek világán. Mert mik is a jelenségek társadalmi jelenünkben? Azok a véglegesnek tűnő tárgyi- és viszonykapcsolatok, amelyek, mint a cselekvés eredményei, produktumai, befedik és eltakarják az őket megalkotó társadalmi egyének eredeti létét. Sőt, nemcsak eltakarják, hanem annak fo- lyamatjellegú időiségét meg is hamisít­ják, és helyébe egy szinte idónkívüli, hamis aktualitást helyeznek. A jelensé­gek világán túllépni a jelenlegi helyzet­ben azt jelenti, hogy a szocializmus eddig elért eredményeit tárgyilagos elbí­rálás alá vetjük, és a funkcionális meg perspektivikus viszonyokat megtartva, meghaladjuk azokat. Tehát a fejlődés sajátidejének szemszögéből, nem pedig egy fetisisztikus eredményszempontból értékeljük őket. A jelenségek világának meghaladása a marxi szempontból azt is jelenti, hogy a társadalmi ellentmondásokat szere­pükhöz mérten kezeljük és a fejlődés nyitottságát tételezzük ott is, ahol a köz­vetlen lét esetleg lezártságával és „tö­kéletességével“ tüntet. Tételeink bizonyítására gyakorlati té­nyeket hozhatunk fel. Az a folyamat, amelyik . a Szovjetunióban kb. három éve elkezdődött (és amelynek az elején ott van Andropov Marx-évfordulón meg­jelent írása), éppen azt demonstrálja, hogy a marxi módszer következetes elméleti és gyakorlati alkalmazása ma is olyan társadalmi erőket lendít mozgás­ba, amelyek képesek progresszív irányt adni a változásoknak. Másrészt felszín­re került az a tapasztalat is, hogy Marxot nem annyira klasszikusként kell tisztel­nünk, mint inkább lehetséges kortár­sunkként. Az előbbi esetben ugyanis megmerevítjük személyiségét és élet­művét is; egyértelműen a múltba sorol­juk. Úgy vagyunk hűek hozzá, hogy közben dogmaként kezeljük egyes kije­lentéseit; pedig saját magára vonatkoz­tatott jellemzését kellene elsajátítanunk: „Azt tudom, hogy én nem vagyok mar­xista." Ami azt jelentette, hogy mindig képes volt a megújulásra, és semmilyen tételt (a saját magáét sem) tekintett véglegesnek és egyedül üdvözítőnek. A jelszó, „vissza Marxhoz, előre a jelen problémáihoz", ma is érvényes, és azt követeli meg tőlünk, hogy kifejtsük Marx rendszeréből azokat a heurisztikai funk­ciójú elemeket, amelyek kulcsot nyújt­hatnak a ma megoldatlan kérdéseihez. Ehhez pedig az szükséges, hogy el­sősorban tekintetbe vegyük a hely- és idömeghatározta adottságokat és lehe­tőségeket, tehát hogy realista módra szemléljük a társadalmi történéseket, másodsorban pedig az alapvető ellent­mondásokra irányítsuk a figyelmünket. Szinte magától adódnak József Attila szavai: Az igazat mondd, ne csak a va­lódit! Már Marx is hasonló, ha nem azonos értelemben indítja fő művét; az­zal a gondolattal, hogy ha a dolgok lényege és jelensége megegyezne, fe­leslegessé válna minden tudomány. Az igaz és a lényeg ebben az esetben rokon fogalmak. Éspedig nemcsak azál­tal, hogy mindkettő a dolgok időben változó azonosságát fejezi ki, hanem úgy is, hogy mindkettőhöz rögös út vezet. Mégis ez az egyedüli módja a tár­sadalmi valóság birtokba vételének, és a tőle való eltérés a legjobb esetben is stagnálást eredményez. MÉSZÁROS ANDRÁS lllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllil A Szovjetunióban országos, iparági és regionális célprogramok alapján végzik a tudományos kutatómunkát. Képünkön Borisz Davidov, a Kijevi Műszaki Egyetem tudományos munkatársa látható a lézertechnológiái laboratóriumban. (A. Hrupov felvétele) Marx, Engels és Lenin a szocialista társadalom politikai szerveződése alapelvének a népi önigazgatást tartotta. A dolgozóknak a gazdasági és társadalmi élet minden alapkérdésével kapcsolatos határozatok kidolgozásában, megvitatásában, jóváhagyásában és teljesítésében való valódi részvételeként értelmezték. A szocializmus már a kezdet kezdetén az önigazgatás fejleszté­sének, a tömegeknek az állami és közügyek intézésében való egyre teljesebb, valódi részvételének útjára lépett. Vegyük például a Szovjetunió politikai alapját, a népi képviselők tanácsait. A nép forradalmi alkotó aktivitása nyomán keletkeztek, és az önigazgatás hatékony szervei. A Szovjetunióban ma a különbö­ző szintű tanácsoknak - a helyiektől egészen a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsáig - több mint 2 millió 300 ezer képviselőjük van. Több mint 70 százalékuk munkás vagy földműves, a többiek mérnökök, technikusok, kutatók, orvosok, pedagó­gusok, írók, képzőművészek és egyéb foglalkozá­súak. A képviselők több mint a fele nő, és több mint harmaduk 32 éven aluli fiatal. A Szovjetunió min­den nemzetét és nemzetiségét képviselik. A köz- és államügyek intézésének igényes munkája azon­ban nemcsak rájuk hárul, a tanácsok és szerveze­teik révén sokkal szélesebb néptömegek vesznek részt benne: rajtuk kívül még több mint 30 millióan. A tanácsok nemcsak államhatalmi szervek, hanem a lakosság alkotó aktivitását is koordinálják. A népi önigazgatás fejlesztése szempontjából alapvető jelentőségű a dolgozóknak a termelés irányításában való széles körű részvétele. A terme­lési önigazgatás különböző formáiban ma a Szov­jetunió munkaképes lakosságának többsége részt vesz. Ezenkívül a gyakorlat a részvételhez egyre újabb formákat eredményez. A vállalati szintű öni­gazgatás elveinek a fejlesztésében fontos sza­kaszhatárt jelent a munkahelyi kollektívákról szóló 1983-as törvény, amely sok rendelkezést tartalmaz a munkahelyi kollektívák termelési és szociális kérdések megoldásával kapcsolatos hatáskörének bővítésére vonatkozóan. A munkahelyi közössé­geknek továbbá sok esetben van joguk olyan önálló határozatok hozatalára, amelyek aztán a ve­zetésre nézve is kötelezőek. A párt a termelési demokrácia szélesítésével arra törekszik, hogy minden dolgozókollektíva a nép szocialista önigaz­gatásának hatékony sejtje legyen. Ebből a szem­pontból nagy jelentősége lesz az SZKP XVII. kongresszusán tett javaslat megvalósulásának, amely a munkahelyi kollektívák tanácsainak- a társadalmi önigazgatás választott szervei- megalakítására irányul, továbbá a vállalati veze­tők választhatósága fokozatos kiterjesztésének. A termelés irányításával kapcsolatos demokrati­kus alapelveknek a fejlődése nagy mértékben tük­röződik a termelés alapegységének, a brigádnak a szintjén is. A kollektíva vezetőjét és a brigádtaná­csot a brigádgyúlésen választják. A közösség ve­zetősége határozza meg minden dolgozónak a fel­adatait és - a közös végeredmény előmozdításá­ban való részvétele arányában - bérének össze­gét. A brigádgyúlés vagy -tanács részt vesz az egész vállalat tervjavaslatának készítésében, s a dolgozók munkahelyi és életkörülményeinek javítása céljából általa szükségesnek tartott intéz­kedéseket indítványoz. A népi önigazgatás fejlesztésében fontos szere­pet játszanak a szakszervezetek, a Komszomol, az alkotói szövetségek, valamint más társadalmi szer­vezetek. Az SZKP támogatja a társadalmi szerve­zeteknek a szocialista népi önigazgatás rendszeré­ben, az emberek alkotó aktivitása és kezdeménye­zése fokozásában betöltött szerepének növelését. Nagy fontosságot tulajdonít a többi társadalmi szervezet fejlesztésének is; például olyanokénak, mint a háborús veteránok országos szövetsége vagy a nötanácsok. A párt egyúttal elkerülhetetlen­nek tartja azon kérdések körének a bővítését, amelyekkel kapcsolatban az állami szervek csak a társadalmi szervezetek részvételével vagy előze­tes beleegyezésével intézkedhetnek, és hogy az utóbbiak szélesebb jogkört kapjanak, amely lehető­vé teszi adott esetben az adminisztratív döntések hatályon kívül helyezését. A Szovjetunió Kommunista Pártja külön figyel­met szentel a közvetlen demokrácia minden formá­ja felhasználásának. A Szovjetunióban aktívan fog­nak dolgozni az össznépi vita és a társadalom életével kapcsolatos fontos kérdésekben történő népszavazás gyakorlatának tökéletesítésén, és egyre nagyobb szerepet fog kapni a nyilvános döntések alapelvének érvényesítése. A szocialista demokráciának, a népi önigazga­tásnak a fejlesztésében természetesen nem kevés a probléma. Mint az SZKP XXVII. kongresszusa megállapította, a társadalmi szervezetek népi, al­kotó és aktív jellegét távolról sem aknázták még ki teljesen. Sok esetben próbálják elsősorban a hiva­tali apparátus erejével, bürokratikus módszerekkel elérni a kívánt hatást, és kevéssé támaszkodnak a tömegekre. A tökéletesítéshez a tanácsok, a szakszervezetek, a Komszomol és a népi ellenőr­zés szervei, egyszóval a szocialista államiság min­den szerve tevékenységére és a lakosság társa­dalmi aktivitására egyaránt szükség van. Ezért ma a cél az, hogy a dolgozók lehető legszélesebb rétegeit bevonjuk az országos és helyi ügyek intézésébe, a problémák megoldásába, a tudomá­nyos-műszaki fejlődéstől kezdve a fegyelem meg­szilárdításáig. A pártnak meggyőződése; minél szélesebb körű a lakosságnak a közügyek intézé­sében való részvétele és minél inkább képesek a dolgozók össznépi és állami érdekekben gondol­kodni s ennek megfelelően cselekedni, annál kö­vetkezetesebben valósul meg a szocialista demok­rácia. A Szovjetunió Kommunista Pártja mint a szovjet társadalom vezető ereje helytelennek tartja a gyámkodást. A párt azt akarja, hogy a politikai rendszer minden láncszeme kezdeményezóen és önállóan működjék, s hogy effektiven kihasználja jogait és lehetőségeit. Feladatát a politikai rendszer minden láncszemének aktivizálásában, együttmű­ködésük koordinálásában és irányításában s a dol­gozók a társadalom irányításában való részvételé­nek bővítésében és mozgósításában látja. Úgy ítéli meg, hogy csak ily módon lehet biztosítani a népi önigazgatás fejlődését és a szocialista társadalom vérbö életét. Marx és Engels az önigazgatást a jövendőbeli, kommunista társadalom szerveződésének legfon­tosabb formájaként jellemezte. Nézetük szerint ebben a társadalomban az államhatalmat az állam­polgárok általános társulása fogja felváltani, és az igazgatás a nép által és a nép érdekének megfele­lően fog történni. Azzal arányosan, ahogy kialakulnak a társadal­mi-gazdasági és szellemi feltételek, ahogy fokoza­tosan minden polgár bekapcsolódik az irányításba, a szocialista állam megfelelő nemzetközi körülmé­nyek között, mint Lenin írta, egyre nagyobb mérték­ben fog átmeneti formává változni az államból az államnélküliség felé vezető irányban. Az állami szervek tevékenysége apolitikus jelleget ölt, és az állam mint külön politikai intézmény iránti szükség­let fokozatosan megszűnik. A szocialista népi ön­igazgatás ezzel kommunista népi önigazgatásba nő át, amelynek a megszilárdulása az állam elhalását fogja jelenteni. Nem állami, nem politikai jellegű, a társadalom minden tagjának a közügyek intézé­sébe való általános, közvetlen és aktív bekapcsolá­sán alapuló igazgatási forma fogja felváltani, amely az osztálynélküli társadalom fejlődésének folyama­tát irányítja majd. BORISZ BESSZONOV, a tudományok doktora A szocialista népi önigazgatás

Next

/
Thumbnails
Contents