Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)

1987-03-27 / 12. szám

• A Kórház a város szélén című sorozatot annak idején nagy sikerrel sugározta a Ma­gyar Televízió is, egyaránt elis­meréssel fogadta a kritika és a közönség. A nemrégiben véget ért Mentók című másik csehszlo­vák sorozattal kapcsolatban már megoszlanak a vélemények. ,,A történet egyre jobban szétesett. Erőszakolt, nem illeszkedő ese­mények dúlták szét a fö vonalát, különc, bogaras figurák kaptak túl nagy teret, mint például Jan- dera öccse, apja, a fanatikus- bogaras feltaláló a háztetőn, a kutyaszerető garázsmester, a fiatal kolléga értelmetlen és szentimentális halála, a geszte- nyeszerzö akció együgyüsége, tömegverekedés az éjszakai mulatóban, a cigánylakodalom vérfürdője - olvashatjuk például a Népszabadság március 10-i számában megjelent kritikájá­ban. - ... A feszültséget néha a végletekig fokozta, és ezzel tulajdonképpen a hatását lefo­kozta. A sorozat nem ígért köny- nyú szórakozást, nem is vártuk tőle, de néha gyötrelemmé tette azt az egy órát. Más kérdés, hogy még mindig emberibb hangon szólt, mint a legtöbb léha és üres folytatásos krimi. (Vele egy idő­ben láthattuk a fölöslegesen bo­nyolult svájci krimit, ami aztán semmit sem ígért, és nem is Kameraközeiben adott semmit.) A film szakmai hitelének megítélését bízzuk a szakemberre, bár szerintem az is hagyott némi kívánnivalót ma­ga után.“ • A Grundig francia leányvál­lalata bemutatta a sajtónak a vi­lág legnagyobb tv-készülékét, amely szeptembertől kerül a francia közönség elé. A Jumbo M95-290 125 kg-ot nyom, kép­ernyőjének átlója 95 cm, ami annyit jelent, hogy 80 százalék­kal nagyobb képet ad, mint a 70 cm-esek. A nyugatnémet cég az első évben háromezer darabot remél eladni belőlük Franciaor­szágban. A készülék nagy súlyát főleg az magyarázza, hogy ka- tódcsövét a nagy méret miatt meg kellett erősíteni a robbanás- veszély ellen. A kép minősége egy különleges elektronikus áramkörrel (CTI) feljavítva rend­kívül jó. A képcsikok semmivel sem feltűnőbbek, mint egy ki­sebb készülékben, a színek élet- húek. A készülék 41 csatornás, és kábelvételre is alkalmas. • Az Egy nő a birtokról cimü angol sorozat röviden összefog­lalva a Courths-Mahler-féle re­gények világát idézi (a szegény cselédlányt elcsábítja a háziúr fia, majd cserbenhagyja, ó azon­ban nem retten meg szinte kilá­tástalan helyzetétől, hanem in­telligenciáját, szorgalmát és ügyességét latba vetve meggaz­dagodik, nevet, tekintélyt harcol ki magának, s tönkreteszi a csa­ládot, amelynek élete legkese- rúbb éveit köszönheti). A rende­zői munka és főleg a színészi alakítások szórakoztató, hiteles és nézhető sorozattá avatják az Egy nő a birtokról-t. A Don Sharp rendezésében készült filmsoro­zat főbb szerepeit Jennyi Seag- rove, Joe Lowter, Harry Landis alakítják, és külön érdekessége, hogy egy-két epizód erejéig vi­szontláthatjuk Deborah Kerr ne­ves skót származású filmszi- nésznöt is, aki 1941-ben tűnt fel, amikor eljátszotta a főszerepet Show Barbara őrnagy című mü­vének filmváltozatában. A csernobili atomerőműben bekövetkezett baleset minden bizonnyal sokáig foglalkoztatni fogja még a közvéleményt. Téma lesz a sajtóban, a színházban, a filmben és az irodalomban egyaránt. Vlagyimir Gubarjev Szarkofág című tragédiáját - amely egy sugárbiztonsági intézet kísérleti osztályán játszódik, ahol az atomerőmű-baleset sérültjeit kezelik - már nem­csak a moszkvai közönség láthatja, az idén műsorára tűzi a bécsi Volkstheater is. A közelmúltban a szovjet televízió is csatlakozott ,,az igazság fontosságának" hangsúlyozá­sához a Vészjel című filmmel, amelyet a Magyar Televízió jóvoltából mi is láthattunk. Nyilvánvalóvá vált, hogy az igazság nem elvont kategória, hanem óriási termelőerő - írja Valerij Túr tévés élménye kapcsán a Szovjetszkaja Kultúrában. Az igazság hiánya sokkal érezhetőbbé válik, válhat, mint mondjuk a munkaerő- vagy az üzemanyaghi­ány. Hiszen ott, ahol nem mondják ki az igazságot, könnyen terem a hazugság. Éppen’ ezért olyan nagy a Vészjel című film televíziós bemutatójának jelentősége. A film készítői nem csupán a tájékoztatás feladatát tűzték maguk elé. Sikerült olyan alkotást létrehozniuk, amely a lelke mélyéig megrendítette a nézőt. A szolgálati tévécsatornán keresztül láthattuk az embereket, amint behatoltak a sugárfertözött övezetbe. Kockázatos munkát kellett magukra vállalniuk, amellyel szemben a gépek tehetetlenek lettek volna. Tudtuk, hogy egy percnél tovább életveszélyes ott tartózkodniuk. A képernyő sarkán figyel­hettük a másodpercek múlását. Az alig egy percnyi vissza­számlálás során eddig soha nem tapasztalt feszültséget éreztünk. Közhely talán, de valóban felejthetetlen képsorokat láttunk. Felejthetetlen volt látni azokat az embereket, akik otthonaikat elhagyni kényszerültek. A kihalt lakónegyedek látványa is döbbenetes benyomást keltett. Vagy az a szí­nes léggömb - egy gyerek játéka amely a járművek kerekei között sodródott. A Vészjel alkotói okos filmet csináltak. Sikerült megörö­kíteniük azt, amire a dokumentumfilm nem mindig képes: a „tények fölé" emelkedni. Hiszen bármennyire is nagy tragédia volt a csernobili katasztrófa, mögötte még nagyobb és még tragikusabb háttér húzódik meg. Emberek, legye­tek éberek! - hangzik fel újra a figyelmeztetés. „Ha a mindössze háromszázaléknyi radioaktív anyag ekkora bajt idézett elő, mi lenne tíz, húsz, harminc százalék esetében?... Vagy mit tenne - három, tíz, harminc atom- robbanás?" - ez idézet a filmből. A dokumentumfilmek alkotógárdája a recenziókban álta­lában említetlenül marad. Ebben az esetben feltétlenül kivételt kell tenni: név szerint köszönetét mondani A. Krutov- nak és L. Nyikolajevnek a forgatókönyvért, V. Oszminyin és E. Pozdnyak rendezőknek, A Matyuskin operatőrnek és a stáb többi tagjának munkájáért, amelyet kivételes önfeláldozással végeztek. És még valamit. Milyen viszontagságos egy hasonló dokumentumfilm útja, mire képernyőre kerül! Hány aggá­lyoskodó járkált a vágóasztal körül, amíg folytak az előké­születi munkálatok! Hány érdekes kép kimaradt, mire „telefonpózna lett a fenyőfából".- A párt a valóság bemutatására, az igazság kimondá­sára tanít bennünket. Az igazság mértéke sok tekintetben meghatározza társadalmunk előrehaladását - fejezi be cikkét Valerij Túr. H. I. Prága újabb büszkéden lesz Néhány pillanattal ezelőtt még a föld alatti garázsban voltunk, különös érzésekkel szálltunk ki a kocsiból, most pedig már a felvonóban va­gyunk, másodpercenként négy méteres sebességgel haladunk a föld felszíne fölé, kilencvenhét méter magas­ságba. Hamarosan a kilátó- teraszon találjuk magunkat, amelynek az üvegfala szinte vonz magához. És látjuk Prá­gát olyan szögből, amilyen­ből eddig soha. Amilyenből még valójában most sem, ugyanis kirándulásunk csak a képzeletünkben játszódott le, szemlélve Prága új televí­ziós adótornyának makettjét. A létesítmény alapkövének ünnepélyes letétele 1985 ok­tóberében volt a Mahler-kert- ben. A 216 méter magas to­rony fővárosunk újabb büsz­kesége lesz.- 1991 -ben kezdi meg üzemelését, és nemcsak he­lyettesíti majd a petríni kilá­tón ideiglenesen elhelyezett berendezést, de mindenek­előtt lényegesen javít a vétel minőségén, Prágában és a Közép-csehországi kerület egy részében - mondja Vác­lav Aulicky építészmérnök, a Spojprojekt munkatársa. - Hogy mi okozta a legtöbb gondot? Minden olyan léte­sítmény, amelyet városköz­pontba terveznek, sok külön­feladat megoldását követeli meg. Például a megfelelő hely kiválasztása. Prága kü­lönböző pontjai jöttek szóba, de az egyik helyen műemlék­védelmi szempontok akadá­lyoztak, a másikon a modern torony rontotta volna a város­képet, a harmadikon nehezí­tette volna a repülőgépek út­ját, miközben a tévékép mi­nősége maradt volna a régi. Végül a Mahler-kert mellett döntöttünk; ami pedig az adótorony alakját illeti, hu­szonkét változat készült róla. El lehet képzelni mennyi munkát jelentett mindez a szakemberek számára. Az ezüst színű karcsú to­rony, mely két pilléren áll majd, más értelemben is szolgálni fogja a közönséget, például kávéházával, mely hatvanhárom méter maga­san lesz, a földszinten pedig vendéglő fogadja az érdeklő­dőket. A műszaki berendezése­ket, amelyek sokféle tele­kommunikációs feladatot lát­nak majd el, a hloubétini Tesla üzem biztosítja. Építé­szeti szempontból is rendkí­vül érdekes lesz az adóto­rony.- Megtartottuk ígéretünket - folytatja Václav Aulicky mérnök a tervet úgy készí­tettük el, hogy a Mahler-kert továbbra is megmaradjon a közönség számára. Két ját­szótér létesül itt, aztán társal­góhelyek, és újabb bokrok, fák ültetésére is gondoltunk. A petríni kilátótoronynak tehát, amely 1991-ben lesz éppen százéves, megkez­dődhet a rekonstrukciója. Ha elkészül nagyobb és moder­nebb „társa", versenyezniük aligha kell majd a közönség kegyeiért, mert az egyiknek is, a másiknak is sajátos va­rázsa van, illetve lesz, és mindkettőről más-más kép tárul a látogató elé - Prágá­ról. (t) Á sóknál is több órát töltenek a képernyő előtt a gyerekek, jelzik a statisztikák világszerte, ná­lunk ugyanúgy. De elég, ha csupán a szűkebb környezetünkre gondo­lunk. Hétköznapokon a gyermekek­nek szóló vagy éppen a semleges délutáni, kora esti műsorok után a nagyobbak „kikönyörgik" a szü­lőktől még az esti filmet is, mondván, már-már síró hangon, de azért biza­kodva, „holnap mindenki erről fog beszélni az iskolában, csak pont én maradjak ki belőle?“, a hétvégeken meg mintha más nem is létezne gyermekeink számára a televízión kívül. A több kérdést felvető ismerős jelenséget aligha tarthajtuk örvende­tesnek. A mai tizenévesek már a te­levízión nőttek fel, méghozzá azon a televízión, amely, a gyermekbe­tegségeit elhagyva, rohamosan bő­vülő adásidőkben ontotta és ontja a legkülönfélébb és mind látványo­sabb műsorokat. És ha megfigyeljük ezt a nemzedéket, de az ifjabb kor­osztályokat is, a gondolkodásukat, viselkedésüket, nyelvi kultúrájukat, akarva-akaratlanul arra az immár közhelyszámba menő következtetés­re jutunk: bármennyire is igyekszik a televízió, nem tudja, soha nem is fogja tudni pótolni hiányát bizonyos olyan erkölcsi és esztétikai értékek­nek, amelyeknek a forrásai egyedül a közvetlen emberi kapcsolatokban találhatók meg, és amelyek minden­nél finomabb és árnyaltabb módon, tehát erőteljesebben hatnak a gyer­mek tudati és érzelmi világának ala­kulására. Bezzeg, ha pótolhatná! Meg ha önmagában olyan hatékony ember­formáló eszköz lenne, amilyennek sokan hiszik. Egyébként nem alap­talanul! A televízió ugyanis már régóta nem csupán esti mesét kínál legif­jabb nézőinek, sorozatok, a legkülön­félébb műfajokat képviselő műsorok, műsorblokkok sorát készíti számuk­ra, megannyi okos, tanulságos ani­mációs és játékfilmet, melyekben dominál vagy egyenesen győzedel­meskedik a jó, az igazi emberi szán­dék, és nincs nyoma trágár szónak. A felnőtteknek szánt műsorokkal kapcsolatban pedig egyetlen, a tája­inkon fogható-nézhetö televízióról sem állíthatjuk - bármennyire is bő­velkedik a képernyőjük véres jelene­tekben, agresszív megnyilvánulá­sokban -, hogy feladatának tekinte­né a brutalitás, a durvaság, a humá­numot sértő cselekedetek népszerű­sítését, még a gyerekek által oly gyakran nézett krimikben is vég­eredményben a pozitív erők kere­kednek felül, a bűnösök elnyerik mél­tó büntetésüket. Egy szó, mint száz, a televíziót sok mindenért érheti jo­gos bírálat, egy azonban biztos: kü­lönböző színvonalon és különböző hatásfokkal ugyan, olykor célt is té­vesztve, de mindenkor igyekszik a jót, a szépet, a nemest kiemelni, a rossz, a csúnya, az erkölcsileg alacsonyrendú ellenében - a művé­szet nyelvén is, hatásos képi megol­dásokkal erősítve az igaz szó hitelét. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy sokszor izgulnak a képer­nyő előtt a gyerekek, hősökkel azo­nosulnak, kikacagják az ostobákat, ha módjukban állna, azon nyomban elbánnának a gonoszokkal; elitélik a filmekben azokat, akik lopnak, ki­sebbeket bántanak, törnek-zúznak; örülnek a gyengébb sikerének. Mindeközben pedig bizonyára érzik, ha nem is tudatosítják: kellemesen cseng a fülnek a szép, tiszta beszéd. Megannyi pozitív érték tehát, ame­lyet ott, a képernyő előtt elismer és elfogad a gyermeknézó. Nyugodtan tévézhet tehát, a tévéből csak jót tanul, elég az neki - vélik sokan. Igen ám, de itt jön a bökkenő. Miért van az, hogy ugyanez a gye­rek, felállva a képernyő mellől, szin­te teljesen megváltozik, mintha nem is lettek volna az általa is elismert és elfogadott értékek, más „értékek­hez" igazodik viselkedése, be­szédstílusa. Érdekes módon, a fil­mekből a rossz példákat követi. Csodálkozunk rajta? Az élet, a való­ség egy kicsit más, a gyermeké meg különösen, főként, ha hiányoznak életéből a fentebb már említett, csak a közvetlen emberi - eleven gyer­mek-szülő - kapcsolatban megta­lálható erkölcsi és esztétikai értékek. A televízió úgy lenne valóban hatá­sos eszköz a gyermek, az ifjú műve­lésében, ha mondjuk a szülő szemé­lyében kerülne nézótárs a gyermek, az ifjú mellé, és válaszolna a tévéké­pek láttán bennük felmerülő kérdé­sekre, vagy a műsor után beszélget­nek el a látottakról-hallottakról. Az ifjú főben helyükre kerülnének bizo­nyos dolgok, összefüggések világo­sodnának meg. Érne annyit egy ilyen beszélgetés, mint egy jó mese, amelynek élő változatában amúgy is hiányt szenved sok gyerek. Egy-egy tévéműsorról nem árta­na elbeszélgetni az iskolában, osz­tályközösségben vitatni meg olyan filmet például, amelyről kiderül, hogy - bár a felnőtteknek szánták - az egész osztály látta. Minthogy a gyer­mekek élettapasztalatai, ismeretei hi­ányosak, a sok megválaszolatlan kérdés közös megvitatásával talán más problémáik is tisztázódhatná­nak bennük. Polgári nevelési óra lehetne ez a javából. Jutott eszem­be, be kellene vezetni egy ilyen órát, televíziós órát, hasznos formája le­hetne a tanulók erkölcsi-esztétikai nevelésének. Persze, a helyzetet is­merve, ez irreális elképzelés, de az talán nem, hogy az osztályfőnöki, a polgári nevelési vagy az irodalom órán szenteljünk néhány percet egy- egy, a legtöbb tanuló által látott, de nem éppen a koruknak megfelelő műsornak. Egyébként hadd mondja el itt e sorok írója, hogy amikor ezt az elképzelését előadta egyik peda- gógusismerósének, az felháborodva reagált: „Az iskolától elvárják, hogy ó oldja meg, amit a társadalom vagy a család elmulasztott, elrontott. Mik vagyunk mi? Mi helyettesítsük a családot, már televíziós órát is mi tartsunk?" P ersze, mindez is kevés lenne. Egyrészt maga a televízió több vonzó műsort készíthetne a ti­zenévesek számára, ugyanis ezzel a korosztállyal meglehetősen mos­tohán bánik. Másrészt, és főként nekünk, a felnőttek társadalmának kell változnia, a gyermek szűkebb és tágabb környezetének, mert hiába emeli ki a televízió a legszebbet, a leghumánusabbat, örök emberi ér­tékeket, ha a valóságban más érték­rendet lát érvényesülni a gyermek, az ifjú ember BODNÁR GYULA ÖNMAGÁBAN A TÉVÉ... ÚJ SZÚ -Íí 14 1987. III. 27. . .85;

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents