Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-03-27 / 12. szám
- Elájult. - És Jas- jvezetö vörös arccal nagy mögött, ingerült, hangon kiabál: uláns, főhadnagy úr, iy ügyet sem vet rá. jrenéz, a bajuszát hamég szögletesebben en ugrik előre az álla, ovid utasításokat ad. ó négy növendék és iltűnik a kis szobában, rrefogják és kérdések- k: - Látszik rajta vala- le? Magához tért már? ud semmi biztosat. És nár be is kiált: folytas- s-átadja Goldstein ór- >arancsnokságot. Szóik tovább a korláton, i harmadik csoport kis két. - szélesen szétter- iT másznak át a magas is minden mozdulat más, mint eddig; egy hallgatózó fül az egész terem. A lengések a nyújtón olyan hirtelen állnak le, a korláton csak apró gyakorlatokat végeznek. A hangok nem torlódnak úgy egymásba, lehalkult összhatásukban, mintha mindig csak ugyanaz a szó zümmögne finoman: „Essz, essz, essz . . .“ Közben a kis ravasz Krix a szobaajtónál fülel. A második csapat altisztje úgy kergeti el onnan, hogy felemelt kezével a hátsó része felé csap. Krix ugrik, mint egy macska, alattomosan villogó szemmel. Már eleget tud. És nemsokára, mikor már senki sem néz rá, odasúgja Pavlovitsnak: - Megjött az ezred- orvos! Hát igen, Pavlovitsot ismerni kell; mintha parancsot kapott volna rá, a legnagyobb orcátlansággal átvág a termen egyik csoporttól a másikig, s meglehetősen hangosan elmondja: TÖRÖK ELEMÉR HAMLETI KÉRDÉS Jól haladunk, torkunkat fojtja nem bújhatunk el merre tartunk, a bizonytalanság magunk elől, szorongás az keserűsége, nincs más esélyünk életünk folyton, jó lenne végül csak a folyton küzdés félelemmé tudni már, és reményünk, súlyosodik elmúlik-e tölünk hogy van Földünknek bennünk a keserű pohár, jövője, a megfontolt s fény koronázza s lehet választani még, gondolat vagy hamufelhó lehet, mert kell, mi várhat borítja megosztható itten még ránk? örökre egünket? felelősséggel, tele vagyunk nyers idő ez, ha élni akarunk kérdőjelekkel, komoly idő, tiszta, szép belefárad elménk bölcs cselekvésre emberséggel! a sok miértbe, » késztető,- Az ezredorvos van bent. S úgy tűnik, az altiszteket is érdekli ez a hír. Mind gyakrabban fordulnak a tekintetek az ajtó felé, mind lassulnak a gyakorlatok; s egy apró gyerek ott kuksol a bakon és tátott szájjal bámul a szoba felé. Úgy tűnik, a levegő bénító hatással van mindenkire. A legerősebbek az első csoportból még próbálnak küzdeni ellene, lábukkal köröznek; és Pornóért, a vaskos tiroli, behajlitja a karját, és a zsávolyon át szélesen, feszesen kidomborodó izmait szemléli. Sőt, a kicsi, mozgékony Baum még néhányszor köröz a karjával- s egyszer csak ez a heves mozgás marad az egyedüli a teremben, kísérteties ez a nagy, vibráló kör az általános mozdulatlanságban. Most a gázégők lobogását és a falióra ketyegését is hallani. S aztán berreg az órát jelző harang. Idegen és furcsa ma a hangja; minden átmenet nélkül le is áll, elakad szó közben. Goldstein őrmester azonban tudja, mi a kötelesség.- Sorakozó! - kiáltja. Senki sem hallgat rá. Senki sem emlékszik, mit jelentett ez a szó- azelőtt. Mikor azelőtt?- Sorakozó! - kiált rikácsoló hangon az őrmester, mérgesen, s mindjárt utána a többi őrmester is: - Sorakozó! S a növendékek közül is néhá- nyan mintha csak magukban, álmukban mondanák: - Sorakozó! Sorakozó! De tulajdonképpen mindenki tudja, hogy valamire még várni kell. És ekkor nyílik is a kis szoba ajtja; egy ideig semmi, aztán kilép Wehl főhadnagy, szeme nagy és haragos, és a léptei feszesek. Mintha díszmenetben vonulna.- Sorakozó! - mondja rekedten. Leírhatatlan gyorsasággal alakul ki a sor. Senki sem moccan. Akárha egy táborszernagy előtt állnának. És a parancs:- Figyelem! - Szünet, majd szárazon s keményen: - Bajtársatok, Gruber, az imént meghalt. Szívszél- hűdés. Lelépni! - Szünet. S csak egy idő múltán a szolgálatos növendék hangja, gyermekesen és halkan:- Balra át! Század, indulj! - Lépés nélkül, lassan fordul az évfolyam a kijárat felé. Jerome az utolsó. Senki sem néz vissza. A folyosóról' hideg, párás levegő csap velük szembe. Valamelyik azt mondja, karbolszagot érez. Pombert jó hangosan egy közönséges viccet süt el a szagra. Senki nem nevet. Jerome- nak valaki megfogja a karját, erősen megmarkolja. Krix lóg rajta. Szeme fénylik, fogai villognak, mintha éppen harapni készülne.- Láttam - súgja elfulladva, megszorítja Jerome karját, s belülről kacagás rázza. Alig bírja továbbmondani: - Teljesen meztelen, és össze van horpadva és egészen hosszú. És a talpát lepecsételték... - Aztán élesen és csiklandósan vihogni kezd, vihog, s beletúrja arcát Jerome zubbonyának az ujjába. B. FEJÉR GIZELLA fordítása • odalent maradt és dühöngött. Nem mondhatom, hogy haragja nem keltett bűntudatot, de egyúttal valami édes, alattomos élvezetet is jelentett. Amikor csendben visszatértem a szobába, hallottam tiltakozó sóhajtását, de nem gyújtottam villanyt. A sötétben vagy álmomban szerettem tovább nézni az eget. Talán nevetséges, amit mesélek. Az is nevetséges, hogy nejem a csillagokat tekinti vetély- társainak. Nevetséges, hogy csapdába estem. Vajon azért, mert az égbolt miatt vele kerültem : összeütközésbe? Vagy talán, mert a tilalom méz- cseppjén mindenféle megtapadhat? Nem tudom. Idővel aztán nekem is úgy rémlett, van ok a veszekedésre. Ahogy az ég közelebb került hozzám, úgy távolodott tőlem ő. Gyakran eszembe jutottak a köttök, akiknek naiv csillagait és holdjait valaha megmosolyogtuk, gondolván, hogy ezek csak a tehetetlenség díszei. Sohasem szerettem a költészetet, és nem örültem ennek a képzettársítának, de épp a költők, különösen Victor Hugo szerint sok minden keveredik össze és sok minden történik az emberért és az emberi képzeletért (vajon csakis a képzeletért?) a csillagok hideg füzében. Talán a feleségem előbb eszmélt rá, hogy a mennybolt, látszatát és mitikus elnevezését tekintve is, élő testként lehet érzékeny? Talán a gyarlóság tere, talán maga a rossz. Küldött engem horgászni és kávéházba, meg társaságba is, ahol sokféle társasjátékot játszanak, nagyobb szakmai aktivitásra is kényszeri- tett, mintha a csillagok jelentenék a mai szóhasználat szerinti ,,elszakadásképtelenség"-et, mintha az eget nem a tisztaság és rend területének tartanák öröktől fogva. Talán mégis igaza van a költőnek, mikor azt mondja, hogy a Szeretet mozgat napot és minden csillagot? Bárhogy legyen is, a konfliktus bekövetkezett. El kell hagynom az eget, s rajta minden változót és változatlant. De vajon ő tudja-e, hogy voltaképpen nem én hagyom ott mindezt, hanem elűztek? Ismerem az eget, és a néhány éves barátság távlatából biztosra veszem, hogy nem veszi zokon tőlem. Amikor nem nézzük, akkor is benne vagyunk. Eladhatom a távcsövet és elajándékozhatom a könyveket, de látni akkor is látok, és a vágyam megmarad. Szememet senki nem zárhatja le, mint ahogy az égi fényeket sem tudja elhomályosítani és kioltani. VUJICSICS MARIETTA fordítása Ö nökkel is előfordul olykor, hogy találkoznak valakivel, aki az első pillanatban a szemükbe tűnik, s esküdni mernének rá, hogy ismerik valahonnét, de nem és nem képesek rájönni, ki az, hová való, hol ismerkedtek meg vele? Hiába erőlködnek, hiába kutatnak emlékezetükben valamilyen csöppnyi jel után, mely felidézne önökben valamit, az égvilágon semmi sem jut az eszükbe, még a legkisebb villanás, a leghalványabb sejtelem fénye sem gyullad az agyukban, egyszóval tökéletes az üresség, homály telepedett emlékezetükre, ami miatt aztán kínos helyzetbe kerültek... Azt tartják, hogy az emlékezetnek rétegei vannak. Vagy gyűrűi. Sok-sok gyűrűje, cs ezekben raktározódnak el emlékeink, ismereteink, tudásunk... Sajnos, mindezen felül a zavaró zúgás is, a vállunkat terhelő évek gyarapodásával nehezítik a visszaemlékezést, rontja a környezettel és saját magunkkal való kommunikációs képességünket.. . Nemrégiben az egyik kerületi székhelyen jártam egy kulturális együttműködésről rendezett nemzetközi értekezlet résztvevőjeként. Céltalanul róttam az utcákat, bekukkantottam az ismerős helyekre, s minthogy meglehetősen hideg volt, a kitűzött időpontnál hamarabb jelentem meg az ülés színhelyén. A tágas ülésterem elő volt készítve a tárgyalásra, az asztalokon jegyzettömbök, füzetek, ceruzák, ásványvizes palackok, ám a terem egyelőre kongott az ürességtől, az ülés megnyitásáig még egy fél óra volt hátra. A helyiség másik végében lévő magas tükör előtt egy ember állt, aki nyilván meglátta, milyen óvatosan nyitom ki az ajtót, mielőtt rászánnám magam, hogy belépjek, s hogy kis ideig habozok, majd teszek néhány lépést előre. .. És abban a pillanatban egyszerre hallom, hogy az az ember hangosan a nevemen szólít, teljesen érthetően és világosan ejti ki a nevemet, némi csodálkozással, ám leplezetlen elégtétellel... Azután megjelenik az asztal végén, lassacskán felém közeledik, és én egészen bizonyos vagyok benne, hogy ismerem az arcát, a járását, a kézmozdulatait, csakhogy fáradt agyam, elcsigázott emlékezőtehetségem nem hajlandó további tanúságtételre, csupán afelől biztosít, hogy nem tévedek...-Te nem emlékszel rám? - szólalt meg, szemrehányással a hangjában. - Vagy annyira megváltoztam volna? Zavartan állok előtte, nézem megöregedett, megtört, petyhüdt bőrű arcát, melyen egy pillanatra megvillannak a már szinte alig felismerhető egykori fiúi vonások, ami nem is csoda, hisz az évek mély barázdákat szántottak az arcába. Egyszerre csak, mint valami csoda, felfénylik minden az emlékezetemben:- Milan! - kiáltok oda neki, egészen ámulatba esve, mintha nem tudnék hinni a szememnek. Szélesen elmosolyodik, amolyan tündéri fiús mosollyal, megszorítja a kezem és jóhiszeműen odaveti:- Már azt gondoltam, hogy súlyos szklerózisod van, mint nekem. Időközben megérkeztek az értekezlet további résztvevői, mindannyian ismerik ót, nyájasan köszöntik, professzornak szólítják, kellő tisztelettel viseltetnek iránta, elismeréssel beszélnek az érdemeiről. És amikor %z én régi ismerősöm odaül az elnöki asztalhoz és átveszi a tárgyalás irányítását, csak bámulok, nem győzök eleget csodálkozni, meresztgetem rá a szemem és újra gyötörni kezdem az agyam, hogy valamit emlékezetembe idézzek abból a kevésből, amit tudok róla. Azt, hogy iskoláskorunk óta ismerjük egymást, szerencsére mindjárt megértettem, amint közelről szemügyre vettem megváltozott arcát. De hogy mi volt azután, mi történt vele később, hova tűnt az évek hosszú során, míg végre most a maga élő valóságában meg nem jelent előttem újra... Ámulattal figyeltem, hogy folyékonyan beszél több idegen nyelven, gátlástalanul, minden nehézség nélkül vált át egyikről Josef Kadlec fEJM. LÉ KE ur a másikra, szuverén módon ad szót a résztvevőknek, értékel, vitázik, mindezt könnyed méltósággal: mosolyogva látja el az értekezlet elnöki tisztét. E pillanatban megvilágosodik az agyam, szinte megnyílik az emlékezetem, s egyszeriben elém tárul két-három apró, rég elfeledett, megfakult jelenet... A háború utolsó napja van, az utcákra kitódulnak az emberek, néhány barátommal egy lejtős utcán haladunk, s ekkor egyiküknek eszébe jut, hogy látogassuk meg Milant. így hát nemsokára egy zizkovi bérház elkoptatott lépcsőjén ballagunk fölfelé, és sokáig dörömbölünk az ajtón, míg végre Milan ajtót nyit nekünk. Egyedül lakik egy kétszobás lakásban, szülei elpusztultak a koncentrációs táborban, rejtőzködik az emberek elöl, a világ elöl, úgy él, akár a vakondok, leeresztett zsalugáterek mögött, melyek egyúttal elsötétítésként szolgálnak, egyetlen szál csupasz villanyégó fénye pislákol sötét odújában, ahol nincs fűtés, ahol senki sem takarít, senki sem szellőztet, mi pedig felajzot- tan, harsogó jókedvvel letépjük a sötét rolettákat és sarkig tárjuk az ablakokat...- Vége a háborúnak, Milan - kiáltjuk oda neki, s ő velünk együtt örül. Egy szál magában, szülők nélkül, barátok nélkül állt és küzdött az élet zivatarában, ö, aki mindig oly félszeg, bátortalan és zárkózott volt, aki sohasem mert senkitől segítséget kérni. Mi is megfeledkeztünk róla, valamennyien csak magunkra gondoltunk, csak a magunk dolgaival törődtünk, tény, hogy zűrzavaros kor volj, túl sokat követelt az emberektől, túlságosan forradalmi volt ahhoz, hogy az ember el ne vesszen benne. Tudom, hogy megpróbálkozott az írással, fordított a rádiónak, különböző újságoknak, ott vállalt munkát, ahol lehetett, úgy tartotta el magát, ahogy tudta. Egyszer valahol rábukkantam a verseire, gyöngécske, hevenyészve összetákolt, afféle agitációs versikék voltak, amilyenek akkortájt százával születtek, s valamennyi közül talán egyetlen vers ért valamit, ezért is ragadt meg az emlékezetemben: ..... a vonat a váltóőr kezén át fut be az állomásra...“ Akkor el is mentém meglátogatni ót, de lakásában már egy másik család lakott, csupán annyit tudok róla, hogy elköltözött a határvidékre, bezárult mögötte az idő csapóajtaja. Azután már csak hírtöredékeket hallottam felőle, itt-ott »alaki megemlítette a nevét, hogy talán befejezte a főiskolát, hogy állítólag valahol külföldön tevékenykedik. Ezek jobbára kusza, semmitmondó hírek voltak, úgy hogy tulajdonképpen nem tudtam felfrissíteni homályos emlékeimet. .. Most itt ül egészen közel hozzám, beszél, mosolyog; elegáns, magabiztos, őszülő entellektüel, időnként egy-egy pillantást vet rám az esztendők távolából, ifjúságunk messzeségéből. Engem melenget a tudat, hogy ez az ember nem veszett el, nem hagyta magát legyűrni a sorstól, képes volt érvényesülni, valaki lett, képes volt érvényesíteni elvitathatatlan tehetségét, noha útja nem volt könnyű, sőt sokkal járhatatlanabb volt, mint az enyém...- Jóleső érzés találkozni a barátunkkal annyi év után, és látni, mi mindenre volt képes, mire vitte szívósságával, kitartásával - mondtam neki, amikor az értekezlet bevezetése után váltottunk néhány szót. Az érdeklődés középpontjában állt, emberekkel körülvéve.- Ugyanezt mondhatnám én is terólad - válaszolta talpraesetten. - Csakhogy én egész idő alatt tudtam rólad, a távolból figyelemmel kísértelek... Közben te biztosan el is felejtetted, hogy én egyáltalán létezem... Igaza volt. Emlékezetünk olyannyira kiszámíthatatlan, hogy néha légmentesen elzárja korábbi élményeinket, háttérbe szorítja őket, hogy helyet biztosítson a továbbiak számára, hogy megőrizze a képességét újabb és újabb élmények, benyomások rögzítésére... És azok a bizonyos zavaró zúgások mind makacsabbul avatkoznak bele az emlékeinkbe. Ilyenformán eshet meg, hogy emlékezetünk rétegeiben reménytelenül elmerül annak az embernek a története, akinek az arca ismerősnek tetszik számunkra, és továbbra is rejtve marad, befejezetlenül... Emlékezetünk járadékából élünk - mondta Federico Fellini. Mi pedig tegyük hozzá, hogy az irodalom ugyancsak emlék egy bizonyos korról, annak emberi tapasztalatairól. KÖVESDI JÁNOS fordítása
